Barankovics István: A kis népek felelőssége

Még a háború démonai járnak körül a világban, de a nemzetek figyelmének jelentős részét máris a béke kérdései kötik le. A megbékélés persze még messze álom s a békekötés után is hosszú időnek kell majd eltelnie, amíg az engesztelés jó angyalai megjelenhetnek a feldúlt országok fölött. Aki ma békéről beszél, még nem tart olajágat a kezében. A békével foglalkozók is idegeikben hordozzák a háború és az erőszak szellemét s a jóvátétel, a büntetés, a megtorlás és a felelősségrevonás büntetőjogi kategóriáiban gondolkoznak a békéről. A felelősség, úgy látszik, könyörtelenül vonul előtérbe. Mégis bizonyos, hogy a háború utáni rend körül kavargó vitának ez a vezérhangja a béke prelúdiumaként hangzik föl a fegyverzajban.

A felelősségrevonás bírói tógáját sokszor a bosszú vagy a hatalomvágy ölti magára, de legmélyebb forrása mégis a háború megismétlődésétől való félelem, az az akarat, hogy a háborúnak mérhetetlen áldozata valamilyen értelmet nyerjen, legalábbis azáltal, hogy ezt az óriási mérkőzést hosszú békekorszak kövesse. Bizonyos idő után talán meg fognak nyugodni a fölzaklatott szenvedélyek és talán az igazságosság irányítja majd a béke építő szándékait. Egyelőre azonban mindenütt az erőre, sőt az erőszakra apellálnak.

Odáig mindenesetre eljutottunk, hogy az emberiség nem lát már a háborúban magas, sőt legmagasabb rendű életformát s a férfiszívekbe nem vet bűbájt az az ördögi romantika, amely háborúk híján a hősi erények elsorvadásától félt s ezért nem is a békét tekintette az emberi életfolyamat természetes állapotának, hanem a háborút. Azt is belátják, hogy maga a fegyveres mérkőzés nem old meg semmit. A háború ellenokai megszűntetésével és esélyének lerontásával kívánnak védekezni. A békét mindenütt a háború megelőzésének szándékával kívánják megszerkeszteni, ami igen nemes cél, de megnehezítheti az igazságosságnak, a béke szilárd alapzatát megadó elvnek érvényesítését. 1918 után is a megelőzés és a biztonság vált rögeszmévé, háttérbe szorítva az igazságosságot és így a rossz békék által az új háború csíráját ültette el. Nehezen hódít tért az a belátás, hogy háborús szellemben nem lehet jó békéről gondolkozni. Márpedig ma még a békeelképzelések is magukon viselik az erőszak bélyegét, hiszen a háborús felelősséggel gyakorlatilag csupán azt terhelik meg, aki a háborút fizikailag elveszti.

Egyelőre az idegháború lélektana  úgy kívánja, hogy csak másodsorban beszéljenek maguknak a népeknek felelősségéről. Biztos azonban, hogy mihelyt megszűnik a fegyverzaj, a felelősséget, amelyet ma szűkítőleg értelmeznek, ki fogják terjeszteni a vesztes nemzetekre is. Mert a háborút a hadvezérek és a háborúcsinálók nyerik meg, de mindig a népek vesztik el. Ezt tanítja a történelem.

Felmerülhet a kérdés - akár  demokráciákról,  akár diktatúrákról van szó -, hogy lehet-e felelőssé tenni a népeket, amelyek mindenütt inkább szenvedő alanyai, hordozói és kivitelezői, mint előkészítői, kezdeményezői és irányítói az eseményeknek? Nem vitás, hogy a háborús felelősség oroszlánrésze mindig a vezetők vállát nyomja, akiknek hivataluknál fogva nemcsak magukért, hanem a reájuk bízott nyájért is felelniök kellett és felelniök kell a történelem ítélőszéke előtt. A diktatúra és a demokrácia súlyosbíthatja vagy enyhítheti a népek felelősségét, de a közjó romlásáért valaminő mértékben mindenki felelős. Az a szuverenitás-tan, amely nemcsak tételes jogi, hanem erkölcsi értelemben is felelőtlennek, önmagán kívül senki mástól nem függőnek kiáltotta ki az államot, - nem mentesít a felelősség alól. A szuverenitásnak és a felelőtlenségnek azonosítása egyenesen arra volt jó, hogy felszabadítsa a népek egymásra fenekedő gonosz ösztöneit és a legszebb emberi eszmények egyikének, a nemzeti gondolatnak jellemző vonásává tegye a terjeszkedés és az uralom felelőtlen igényét. A nemzetközi életben az állam az államnak a farkasa maradt. A szuverenitás felelőtlensége a nemzetközi élet rákos betegsége lett. Bizonyos is, hogy az új béke tartóssága és igazságossága jelentős részben éppen azon fordul meg, hogy a nemzetek össze tudják-e egyeztetni az egyéniségük kifejlesztéséhez szükséges szuverenitás eszményét az erkölcsi törvényekre épült nemzetközi jogrenddel és a nemzetközi felelősség elvével. A régi Népszövetség erre nem volt képes, jóllehet elvileg megszűntette - legalábbis a csatlakozó államokra nézve - a szuverenitás felelőtlenségét, amikor a háborúkezdésben bűnös államot elszigetelhette és elmarasztalhatta. Ez a rendszer azonban gyakorlatilag igazságtalanul és erőtlenül működött.

A békét előkészítő nemzetközi vitákban olykor, mintha egy jobb erkölcsi belátás törne utat magának. E jobb erkölcsi belátás egyik sugara a szociális kiegyensúlyozottságra való törekvés is. A szociális megelégedettség követelménye a nemzetközi élet rendjének óriási politikai jelentőségű tényezője lehet. Mert a szociálisan kiegyensúlyozott népekben mindig nagyobb lesz a hajlandóság arra, hogy a béke áldásait felismerjék és megőrizzék, - az ilyen népek, amelyek nemzeti otthonaikban közelhozzák az élethez a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság eszményeit, kevésbé szívesen fogják vállalni a meglévő elvesztésének kockázatát, kielégítettségük érzetében nem fogja őket gyötörni a szerzés vágya vagy az irigység és így pedig az imperialisztikus politika, amely szükségképpen háborúba torkollik, nem fogja olyan könnyen megtalálni a társadalmak belső feszültségében a háború motorikus erejét. A szociális kiegyensúlyozottság követelménye az új béketervekben abból a feltevésből indul ki, hogy a megelégedett népek a béke legjobb őrzői.

Nem vigasztaló azonban, hogy a békeszándékok előtt poroszlókként járnak a felelősségrevonók szenvedélye. Különösen a kis népeknek kell felfigyelniök erre az irányzatosságra. A béke és a felelősség körül folyó nemzetközi vita ugyanis már a béketárgyalás előkészítésének, a közvélemények előtt való perfelvételének látszik. A nemzetek közvéleménye most alakítja ki azokat az erkölcsi meggyőződéseket, amelyeknek nyomása alól a béketárgyalások józanabb bírái sem vonhatják ki magukat teljesen, még akkor sem, ha az akarat megvan bennük arra, hogy majd a rosszul informált közvéleménytől a jobban informálthoz fellebbezzenek. Különösen a kis népek feladata és érdeke már most rámutatni arra, hogy ebben a vitában igen kevéssé domborodik ki az a fontos gyakorlati szempont, hogy a tényleges helyzet szigorú különbségtételt követel a nagy és kis nemzetek között, éppen a háborús felelősség kérdésében. ez a különbségtétel, amelyre az érdekeltek a múlt világháború alatt jóformán semmi gondot sem fordítottak a kis népeknek egyenesen élet-halálkérdésévé válhat, mert őmellettük nem érvel az erő, amely a tegnapi ellenfelet is hasznos szövetségessé vagy kíméletre érdemes, kellemetlen konkurenssé teheti; ők valóban teljesen ki vannak szolgáltatva a bírák belátásának, minthogy tőlük a jövőben sem fél senki, viszont a magabiztos győzelmi öntudat hajlamos lehet arra, hogy a kis népek politikai jelentőségét alacsony árfolyamon jegyezze. És minél nagyobb nyomatékkal érvényesül a közvélemény befolyása a nagypolitikára, annál fontosabb, hogy a tényeknek nagyobb tiszteletével és az érdekeknek világosabb felismerésével ítélkező államférfiaknak véleményét döntően ne befolyásolja a közvéleménynek naiv, sokszor csak látszaterkölcsiségű előzetes verdiktje. Az első világháború után a félrevezetett nyugati közvélemények érzelmi ítélete sokszor prejudikált a különben talán józanabb béketárgyalási határozatoknak. Jórészt erre a körülményre épül azok számítása is, akik a győzőktől új államok teremtését várták és el is érték. A szellemi áramlatok, a tömegek erkölcsi és tudományos meggyőződései, a kívülről szuggerált hiedelmek a múlt világháború után döntő politikai tényezőknek bizonyultak és nincs semmi okunk feltételezni, hogy a politikai erkölcsi és szellemi folyamatok összefüggésének ez a törvénye ma már nem érvényes. A kis népek főbenjáró érdeke tehát, hogy felvessék a háborús felelősség kérdésében a különbségtétel elvi szükségességét a nagyok és a kicsik között.

A mostani háború, akár indítóokait, akár megelőzésének lehetőségeit, akár gazdasági összefüggéseit, akár pusztítások borzalmaiban jelentkező mérhetetlen arányait tekintjük, mindenképpen óriások háborúja. Egész kontinensek mérkőznek egymással és a kis népek legtöbbször cselekvési szabadságukban korlátozott áldozatok és szenvedők. Egyetlen kis nép sem él a földgömbön, amely látva a tengereket és a levegőt benépesítő hadigépek ezreit és a fizikai erő fölényével minden hősiességet, egyéni zsenialitást és leleményt lehengerlő harcigépezetek méreteit - jobban bízott volna fegyverében, mint igazságában és a népek belátásában. Ha ez a háború a gyarmatokért folyik, hát egyetlen kis nép sincs, amely valamelyik nagyhatalom birtokára, vagy egy-egy úgynevezett szabad területre igényt emelt volna. Ha ezt a háborút a gazdasági terjeszkedés szándékai készítették elő és robbantották ki, a vádlottak közé akkor sem lehet kis népeket besorozni. A világ öt ipari hatalmassága talán versenyezhetett egymással nyersanyagokért és piacokért, de az óriásoknak ebben a mérkőzésben legjobb esetben is csak gyenge kibicek lehettek a kis- és középhatalmak legjobban kifejlesztett és leggazdaságosabban    megalapozott    ipari    szervezetei    is.

A kis népek gazdasági számvetésében sohasem szerepelhetett a háború, mint olyan befektetés, amelyet bőven megtérít a versenytárs ipari hatalom termelési apparátusának szétrombolása és a világpiaci versenyből való kikapcsolása. A kis népek uralmi vágyai sohase szálltak ki a zord tengerekre és ők sohasem akarták rátenni kezüket a világgazdaság érrendszerére, a nagy kontinentális utakra. Melyik kis nép írta zászlajára azt a büszke hivatást, hogy ő egy földrész vagy földrészek és egész nemzetcsoportok civilizáló patrónusának küldetett? A felelősség körül folyó vitában ennek a háborúnak olyan indítóoka még fel sem merült, amelyet kis népre lehetne ráhúzni.

Ami pedig a mérhetetlen pusztításokat illeti, hát ezen a téren akasztófahumor volna bármelyik kis népet is lemarasztalni. Ki gyártotta és ki gyártja az acélmadarak tízezreit, amelyek tűzcsőt szórnak a földre és évezredes civilizációnknak egész nemzedékek életszínvonalát oly magasra emelő alkotásait, a kultúra remekeit, az emberi életet gazdagon tápláló berendezéseket változtatnak romhalmazokká és százezreket - köztük a jövendőt: a gyerekeket - temetik üszkös romjaik alá? Talán a békés iparok leleményes fejlesztésében szorgoskodó kis népek népesítették be a tengereket vadászó acélbálnákkal és páncélbordájú Leviathánok csapataival? Talán a kis népek állítanak ki milliós motorizált hadseregeket, amelyek még a természet elemi erőit is meg tudják alázni? Ki táplálja a háború kielégíthetetlen molochját? A kontinensekre kiterjedő modern háborúnak már csak arányainál fogva sem lehet sem elindítója, sem táplálója, sem táplálója, sem mozgásban tartója, sem komolyabb tényezője a kis nép. Ez a modern háború mindenképpen, emberi és ipari vonatkozásaiban egyaránt,  a tömegek háborúja, Dávid és Góliát bibliai eleme nem ismétlődhetik meg többé. Itt Dávidnak kell elpusztulnia. Ez a háború egyetlen napig sem tartana, ha a kis népek, a "Dávidok" fölényével vívnak. A zsenialitásnak pillanatnyi fölénye sem billenti a gyengébb fél javára a mérleget, mint hajdanában, amikor a magasabb kultúrfokon álló, a jobb katonai szellemű és egy lángeszű hadvezér alatt harcoló kisebb nép a nagytól is elragadhatta a győzelmi pálmát.

Nem mindig volt így. A történet ismer Góliátokon győzedelmeskedő Dávidokat. De amióta a földön nyilvánvalókká váltak a nagy összefüggések törvényei, azóta a kis népek se vonhatják ki magukat a világpolitikai erők döntő behatása alól. A huszadik század technikai haladása, amelyben a közlekedés eltűntette a távolságokat, gazdaságilag egyetlen egésszé tette a földgolyót. Még mielőtt az emberek egységét a testvériség létrehozta volna, a technikai haladás nyomán a gazdasági egység törvényei uralkodókká lettek. Ma az emberi nem sorsát már világhatalmi erők mozgatják. A kis népek léte lassan elárvult és törékeny lett, szinte csak két rossz között hagyott a sorsuk választást, mert éppen a hatalmasok mulasztották el a megfelelő nemzetközi rend kiépítését, amely a kis népeknek a nemzetek közötti kapcsolatokban ugyanazt az emberies jogállást szavatolta volna, amit az egyénnek a civilizált világban a tizenkilencedik század dicsőséges szabadságharcai kivívtak, s amelyeket szociális téren megadott a tizenkilencedik század vége és a huszadik század eddigi négy évtizede. Az egyén megkapta jogait, nem kell hűbéri szolgává vagy csatlóssá alázkodnia és életét az erősebb hóna alá mentenie. A humanitárius eszményeknek az egyéni és társadalmi viszonylatokban való győzedelmeskedése mögött azonban messze elmaradt a nemzetközi élet! A politika régi törvénye még kegyetlenebbül érvényesül, hogy a gyenge mindig az erősebbnek kiszolgáltatottja lehet, sőt a gyenge egyenest magára vonzza az erősebbnek étvágyát. A kis népek gyakran a történelem áldozataivá lesznek, sokszor legelemibb érdekük és a nagyok játékszabályai is arra kényszeríti őket, hogy a hatalmasok ellentétei között keressenek rést létük mentésére. S minél inkább uralkodóvá válik a világban a mennyiség törvénye, a kis népek annál inkább elemi érdekükké válik egy hatékony és humanitárius nemzetközi rend megteremtése, hogy a szükségszerű alkalmazkodás kockázatát elkerülhessék.

A kis népeket dicséri az a tény, hogy éppen ők valósították meg a legtöbbet abból a nem terjeszkedő, hanem belterjes nacionalizmusból, amely a nemzetek közötti életben is példát ad a magasztos elvek megvalósítására. Amint a kultúra a különböző emberi igények kielégíthetésének és a különböző emberi képességek kibontakozásának összhangja, éppen úgy a nemzetek nemzetközi magatartását is összhangba kell hozni az ember egyéni és társadalmi fölszabadulásával.

A kis népek sorsa fölött a nemzetközi rendetlenségben baljós csillag ég. Nekik van a legtöbb vesztenivalójuk, mert létük a tét, míg a hatalmasok tétje csupán a létezés mikéntje. Senkinek sem áll annyira érdekében, mint nekik, hogy a nemzetek egymásközti viszonylatát is áthassák a magasztos humánum eszményei, az egyenlőség, az egyéniség, a rendezett szabadság és az igazságosság. Az ő erejük inkább a szellem és az erkölcs nemessége és létük külső biztosítéka is inkább a hatalmasok emberiessége, mint barátsága. A mai nemzetközi zűrzavarért mindenesetre kisebb az ő felelősségük, mint a hatalmasoké, akik nem tudtak olyan nemzetközi jogrendet felépíteni, amely a kis népek létének is szavatolója lehetett volna. E nemzetközi rendetlenségben a kis népeknek jóformán gyakorlatilag nem is maradt mérlegelési, vagy választási lehetőségük. Ők bármit cselekedtek, különböző formákban, de lényegében minden gesztusuk az önvédelem, a szó szoros értelmében vett létmentés mozdulata volt.

A nemzetközi jogrend szilárdsága azonban nem épülhetett fel kizárólag erkölcsi erőkre. A politika, bár nem lehet meg eszmények nélkül, keményebb valóságok világa. A politikának nemcsak eszményekkel, hanem erővel is számolnia kell, mégpedig sokszor a nemtelen célokat szolgáló emberi ösztönnel. A kis népek önmaguk iránt lennének felelőtlenek, ha az emberi természet súlyos esendőségével nem számolnának a nemzetközi életben is. Ezért természetes, hogy a kis népek is keresik és meg is akarják találni független létük és önrendelkezésük belső szavatosságát. A kis népek egymáshoz való viszonyának nagylelkű és igazságos, tehát tartós rendezése után talán meg lesz majd a lehetőség arra, hogy a kis- és középhatalmak önkéntesen tömörüljenek olyan egységbe, amely nekik a külvilággal szemben megadja a létezés, a szabad fejlődés, a függetlenség és az önrendelkezés nagyhatalmi értékű belső biztosítékát. Akkor majd felelősségük sem lesz kisebb, mint a hatalmasoké.

Mielőtt a kis népeket felelőssé tennék, előbb teremtsenek olyan nemzetközi rendet, amely a nemzetek köztársaságában a kis- és középhatalmakat gyakorlatilag is szabadokká és egyenlő jogúakká teszi.

Magyar Nemzet - 1943. augusztus 15. 1-2.l.