Barankovics István: Szent István népe

Az Árpádok-korabeli, sőt csaknem az egész középkorbeli hazafias líránkat, amely a nemzeti közérzet legpontosabb diagnózisát adja, a magabiztosságnak, az erős és meg nem csúfolt reménységnek, a dicsőséges nagyságnak és a sorssal bíró erő fölényes öntudatának derűje ragyogja be, míg a középkor utáni századok hazafias lírája tele van bánattal, keservvel, megaláztatással, a hajdani nagyságot sirató bús vágyakozással, a sors elleni lázadás és harag kitöréseivel, letört remények, megvert igazságok panaszaival és vesztett csatáknak könnyeivel. A nemzetek kincsei közt „miénk a szentelt fájdalom”, mint Eötvös énekelte, aki nemcsak lírikus volt, hanem a legnagyobb politikai gondolkozónk és történelembölcsészünk is. A szomorú komolyság mélyén pontos értelem és nehéz történelmi valóság rejlik: végeredményében az erőnk és feladataink, az erőnk és a reánk szabadult ellen közötti egyenlőtlenséget fejezi ki.

S aki valaha népünk között töltötte első szent királyunknak napját, azt szívesen kellett verje a hangok áradása, amely vidéki templomainkat betölti, amikor a szomorúság szárnysuhogásával és az ostromló könyörgés mélységekből feltörő kiáltásával száll népünk ajkáról az ének: „Hol vagy István király, Téged magyar kíván, gyászos öltözetben Teelőtted sírván.” A nyakakon az erek kidagadnak, a szemek felfelé emelik tekintetüket és a hang nem is torokból, hanem szinte a szívből tör fel, mint egy friss fájdalom okozta jajkiáltás. Aki állt István-nap meleg délelőttjén egy vidéki templom kórusalatti homályában, az talán megérezte azt is, hogy a „magyarok tündöklő csillagát” és „országunk istápját” sirató és hívogató ének hullámaink e népnek hatalmas, szabadulás utáni vágya ring, amelyeket a megváltatlanság keserve támaszt és a megváltás reménye csendesít. Ebben az énekben ádventi könyörgés reszket, amely az elveszett, hajdani paradicsomra emlékezik. Népünk, amely nem annyira konkrét tudásban, mint inkább magatartásában és közérzületében őrizte meg történelmünk tanulságait, ezzel a nosztalgiával a hajdani magyar aranykorra, az Árpádok delelőn álló hatalmának idejére, a magyar nagyhatalom biztonságos és fényes boltozatára emlékezik, amikor még erőink és feladataink, erőink és az ellenünk felkelő hatalom egyensúlyban voltak.

Egy évezred óta hordjuk múltunk nagyságának gyémántterhét. De ifjúságunkról és életerőnkről beszél, hogy e nagyság nem nyomaszt, bár jelenünkkel való összehasonlításában elkomolyít. A hajdani dicsőség nem megholt nagyságunk sírköve, hanem jussunk és megváltozott jövőnk, amelyet még megfogyva sem tudunk és akarunk kisebbnek elgondolni múltunknál. Nagymúltú nép vagyunk, de nem pályavégzett nép, nem megtört nemzet, amely jövőjével fizette meg múltja nagyságát.

Régi dicsőségünk árnyéke alatt csak kedélyünk lett komolyabb. Olykor bujdokolva menetelünk a sötétebb völgyeknek, de megtett utunk fénylő csúcsai kés hatalmunknak villámló ormai nem tűntek el szenünk elől. Mindig vonzanak, hogy megjárjuk őket, mert úgy hisszük, hogy e végy, ez akarat és e lendület nélkül élnünk sem lehet.

A nagyság puszta létünk feltétele. Nekünk az a sors adatott nehéz kitüntetésül, hogy elvesszünk vagy nagyszerűen éljünk. Kicsit megkésve érkeztünk Európába, amikor a három nagy európai család, a latin, a germán és a szláv már megvetette hatalmának szilárdabb alapjait. Földrajzi elhelyezkedésünk megtetézte fennmaradásunk nehézségeit, hiszen nagy népfajok közé ékelődtünk, mintegy választónak, szigetelő békefalnak és olyakor ütközőnek és mi voltunk a nyugati Európa acélkapuja, amelyre a keleti imperializmusok Európát vívó első csapásai estek. E rendkívüli körülmények között csak rendkívüli erényekkel lehetett megállni. Más szerencsésebb népek erőt és büszke bizalmat merítő történeti emlékezéssel azokhoz a nagyságaikhoz fordulnak, akiknek nevéhez a nemzeti fejlődés csúcsteljesítményei fűződnek. Mi azonban az alapítóra, a kezdet hősére emeljük tekintetünket. E hűséggel a kezdeményező szelleméhez mintha megvallanók, hogy minden nemzedékünknek a kezdet nehézségével kell újra meg újra megbirkóznia, szinte szüntelenül kell honalapító erőfeszítést végeznie. Ha a történeti kezdet valóságos diadala az első szent királyé és az ő magyarjaié is, bizonyos, hogy feladataink alig lettek kisebbek, viszont erőink – a török dúlás miatt különösen népi erőink – tetemesen megfogytak.

Már Szent István és népe is csak azért vihette végbe győzelmesen az államalapítás munkáját, mert Szent István népe minőségnép volt, pedig akkor még számunk szerint is vitathatatlanul bírtuk az uralom fizikai erejét. A szentistváni mű ugyanis nem volt csoda és még kevésbé a konjukturális széljárások ügyes kihasználása valami szolgai alkalmazkodással, hanem értelmes emberi és személyes alkotás volt, amelyet nem mások segítségével, hanem mások írigy ellenállásával szemben Szent István és népe a maga személyes erőfeszítésével alkotott. A szentistváni épület épp ezért halhatatlan dicsősége az első király prófétai előrelátásának, páratlan államalkotó lángeszének., de a szentistváni alkotás csak azért jöhetett létre, mert az első szent király magyar népe a már országunkban lakó vagy körülöttünk élő népeknél fejlettebb kultúrájú, magasabb hadiművészettel élő állampolitikai érettség szempontjából színvonalasabb és erkölcsi értékeink okán uralomra termettebb volt. Ez a különbség mutatkozott meg a fejedelemnek abban az erős akaratában is, amellyel nem a keleti, hanem a nyugati kereszténységhez kapcsolt bennünket, amikor keleti és déli szomszédaink mindannyian Bizáncra függesztették lelki szemeiket. Merő tudatlanság, vagy tudatos rosszakarat állíthatja csupán, hogy a magyar állam kőmívesei nem Szent Istvánnak félelmetes lángesze és népének ragyogó emberi erényei voltak, hanem az erőszak a keleti magyarság barbár hódítási vágya és vak uralmi ösztöne.

Az ezer év előtti történetnek minden felderített ténye amellett tanúskodik, hogy emberséges érzületben, kultúrában, kormányozni tudásban, erkölcsökben és szellemi erőkben a mi javunkra szóló különbség volt a magyar állam megalapításának legfőbb eszköze és egyben vitathatatlan jogcímünk is uralmunknak a Kárpátok kebelében való megszervezésére. Kard szerezte, kereszt tartotta fenn a hazát – de bizonyos, hogy mi a kardot is jobban forgattuk, mint azok, akik itt államot alapítani nem tudtak. És már Szent István is egy égi áramkörbe kapcsolta be földi erőfeszítésünket, amikor a kereszt hitelesítő jelében hajtotta végre művét.

Mennyivel inkább igaz, hogy csak minőségnépként állhatunk meg, amikor számunk szomorúan megapadt és népiségünk immár nem tölti be az örök magyar hatalom szárnyai alá tartozó területeket. Ha a ködevők, a szájhazafiság szajkói, a teli vályú híve, vagy éppen azok, akik idegen étvággyal szeretik a hazánk, nem is értették a szentistváni gondolatot, a nemzet legjobbjai s maga a nép valami csodálatos és vigasztaló egyetértésben vallotta mindig, hogy nekünk, a megapadt számú, de a réginél semmivel se kisebb feladatú népnek éppen azokra az erényekre van szükségünk, amelyek Szent István népét is minőségnéppé tették, tehát különbbé ama népeknél, amelyek áljogcímekkel, erőszakkal, csellel és a nemzetközi konjuktúrák kihasználásával annyiszor vitatták uralmunkat. Létezésünk szentistváni alapokon nyugszik és létünket tesszük kérdésbe, ha ezeket az alapokat bontogatjuk és a szentistváni életstílushoz hűtlenek leszünk.

A szentistváni gondolatok egész történetünk útját megszabó és nemzeti életstílusunkat megmásíthatatlanul megállapító lényege pedig az, hogy Szent István három olyan valóság között teremtett felbonthatatlan frigyet, amelyek Szent Istvánig egymástól különválva, sőt olykor egymással szembeszállva léteztek. Szent István teremtette meg a magyarságnak elválaszthatatlan egységét a nyugati kereszténységgel és az európai művelődéssel. E frigy mentette meg magyarságunkat, mert biztosította a magyarként való létezés lehetőségét. Ezáltal lettünk a nagy keresztény család testvéri tagja, többé nem idegen, hanem honos a kereszténység szent köztársaságában. Ezáltal lettünk az európai művelődés ostoraiból annak örököse, munkálója és védelmezője. Ezáltal lett a mi műveltségünk a közös európai keresztény kincstár egyik legragyogóbb ékszere.

Európa és a kereszténység ellen már egyáltalán nem állhattunk volna meg. Eltűntünk volna, mint a többi kárpátbeli nép. E frigy az élet kötésének bizonyult, mert lehetővé tette itteni tartós megtelepedésünket, gyökéreresztésünket, magyarságunk drága kincseinek megőrzését és az európai keresztény művelődés egyik kiváló elemévé való emelkedésünket. Minden különc véleményt megsemmisítő erővel igazolja a magyar állam ezeréves fennállása Szent István királyt. Nem Koppány, hanem István király látott a jövőbe. Szent István volt a próféta és a maga jelenében jól tájékozódó lángész.

Öröm trónusa van a lelkekben, mert neki köszönhetjük, hogy vagyunk. Az ő rettenetes erejű, keleti hatalmú királyi akaratának, amely megtörte azt, aki nem hajlott és saját nemzedéke előtt egy olyan próféta öntudatával járt, aki századoknak szab biztos törvényeket. Azokkal szemben, akik életre keltenék a véres harcot Koppány és szent István között (ami különben jellemzően a minket szétdaraboló Európa ellen volt lázadó mozdulatunk, mintegy visszaütés a mostoha Európára), ott áll az ezeréves lét bizonysága mellett a magyar népnek az a tanúságtétele, hogy tiszteletével és hódolatával Szent Istvánt örök királlyá koronázta, de soha mondába se foglalta a lázadó Koppányt, holott négyfelé vágott véres teste lélektanilag a legjobb anyaga lehetett volna a nép mondaköltő és mondaőrző hajlamának. István diadalmaskodott Koppány fölött a szívekben is. A szentistváni kötés a kereszténységgel és Európával nem volt hagyománytörés, mindkettőnek voltak már nálunk előzményei és szent István nem ölt meg egyetlen életadó, vagy életmegtartó nemzeti sajátságot, vagy hagyományt sem, de átalakította azokat a sajátosságainkat, kipusztította azokat a hagyományokat, amelyek nem szolgái, hanem hóhérai lettek volna jövőnknek.

A kereszténység nem vált a nemzet lealacsonyított szolgálójává, mi ily nemzeti gőggel sohasem aláztuk le az isteni értékeket, de a kereszténység magyar és földi érdekeinket bekapcsolta az Úristen kegyelmének és az ég erőinek áramkörébe. Kereszténység és magyarság tökéletes összhang és egység. Kereszténység és magyarság érdekei között hiánytalan a megfelelőség. Kereszténység és humanitás legteljesebben megvalósulhat magyarságunkban – és magyarságunk annál teljesebb és értékesebb, minél ragyogóbban tükrözi a bibliai kereszténységet és a legszélesebb ölelésű emberséget. Akik egy kurta látóhatárú machiavellizmus okán mást cselekedtek, azok egy vagy két nemzedéknek látszathasznot hozhattak, de e tévelygések árát mindannyiszor megfizette a nemzet. Ha vannak népek, amelyek olykor tartósabb hasznot húztak a kereszténység parancsinak negligálásából, ezek a népek mind ama szerencsések közül kerültek ki, amelyeknek feladatai sohasem múlták felül puszta erejüket, amelyek náluk kisebb ellenséggel küzdöttek létükért, nem puszta, hanem csak mikénti létükért. De nincs népe a világnak, ,amelynek létezése oly nagy részben az erkölcsi, a lelki és a szellemi értékeken fordulna meg, mint a magyar népé. Ha már ezer éve is csak minőségnépként állhattunk meg erőink megfogytán, de feladataink megmaradtakor csak a kereszténység élő vizeiben fürödhetjük le gyarlóságainkat és fokozhatjuk erőfeszítéseinket céljaink magasáig. Valahányszor európai keresztényellenes áramlatok hatottak át bennünket, a vám, amit a történelmi igazságszolgáltatás rajtunk bevasalt, mindig súlyosabb volt annál, amit a többi európai népek fizettek, amelyeknek puszta létében az erkölcsi és lelki tényezőknek nem jutott olyan óriási szerep. A kereszténységgel szemben való pártütés, a kereszt világosságától való elpártolás vagy a kereszt szenvedéseitől való húzódozás egyenesen azzal fenyegetett bennünket, hogy elveszítjük a népek előtt európai polgárjogunkat.

Más népek is, ha az európai haladás nevében az emberi megalkuvást nem ismerő keresztet magukhoz akarták hajlítani, úgy viselkedtek, mint a fiú, aki fejszét emel apjára, mert életre merte hívni út. Ám ezeket a lázadókat mindig boldog ünneppel fogadta megtérésükkor az európai család, mint atya a tékozló fiát.

Minket azonban fogadott fiának és fogadott testvérének nézett az európai népcsalád, akit mostohaként büntetett. Voltak népek éppen azok, amelyeknél különbek voltunk, amelyek megtagadva vagy fel sem ismerve európai kötelességüket, sem egy önállóságra érdemes népnek önmaga iránt tartozó kötelességét, lefeküdtek minden Európa- és keresztényellenes támadás előtt, mert csak az ellenállás időszerű kockázatát látták és rövid bölcsességük az erősebb talpa alá hajlás volt. Ezek létüket az elnyomó irgalmának, függetlenségüket és önállóságukat pedig a kedvező szelek járásának köszönhették. Mi a nehezebb utat választottuk és választásunkat egy útszéli bölcsesség, egy szatócslátókörű törpedés kárhoztatja is. Pedig a mérleg cáfol. A lefekvő szolganépek rövid békéjükért hosszú elnyomást nyertek és történetükben a szolgaság korát kötik össze a konjunkturális önállóság rövid évadjai. Uralomra nem termettek és jól szolgálni nem tanultak meg. A mi rettenetes dicsőségünk beragyogja még elnyomatásunk sötét völgyeit is. Szabad és független létünk egyetemes korát kötik össze az elnyomatás időszakai: uralomra termettünk és a szolgaságot nem ismerjük. Mi voltunk a Középkeleteurópában az a nép, amely példázta az igazságot, hogy a kisebbet sem nyomhatja el véglegesen az erősebb és így minden kisebb számú nép önállóságának protektora lett a mi teljesítményünk az egyeduralomra törő nagyobb népfajok előtt. Nem lehet jó magyar politika az, amely szembeállítja nemzeti géniuszunk követelményeit a kereszténységnek parancsolataival. Aki a kereszténységgel szemben áll, az nagyságunk feltételét lopja ki életünkből, tehát létünket kockáztatja.

Európaiságunk egyenjogúságot jelent a népek közt önállóságban és kötelességekben. Sorsunk európai sors. Kiszakíthatatlanul az európai sorsközösségben élünk, ami nem jár sajátos kultúránkról való lemondással, sőt kötelességünkké teszi, hogy sajátosságaink fejlesztésével gazdagítsuk a több ezer éves kultúra szimfóniáját. A magyar kultúra nem keleti, de nem is magyartalan, nem másolt kultúra. Páratlansága éppen az, hogy a magyar művelődés egy keleti nép nyugati kultúráját tükrözi vissza. Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy kultúránk elszigetelt csodavirág. Idegen hatások vétele és közvetítése nélkül nem él a kultúra. Csak halott kultúrák nem szállanak ki idegen tájakra, hogy mézet gyűjtsenek a haza kaptárokba. Az élő kultúra egyetemes és eleven szolidaritás, a szépségnek, jóságnak és teremtő gondolatnak szent köztársaság, amely a javak átvételében nem ismer vámhatárokat, csak azt a belső törvényt, amelyet az ízlés, az értékítélet és az önmagunkhoz való hűség jelent.

Az európai keresztény kultúra, amely az emberiségnek eddig legmagasabb teljesítménye, egy csodálatos mozaik, amelynek különböző, de összeillő szeme a nemzeti kultúrák. E kultúrának a magyar értékkel való gazdagítása által építjük be a magyarságot az örök emberi élet katedrálisába.

Minden nemzet kultúrájának hangja egy olyan harangnak a szava, amelyet a különböző kultúrák érceiből öntöttek össze. De mindegyik harangnak más az alapérce és más a keverési aránya. A teljes elzárkózás az idegen hatásoktól maga a halál volna. De meg kell akadályoznunk a túlbuzgó kapunyitogatók munkáját, akik a magyar ércharang különrengését idegen ércek túlságos beözönlésével vagy éppen idegen alapanyag  becsempészésével meg akarják hamisítani.

Kereszténység és európaiság nélkül nincs teljes magyarság. E hármas egységgel vetette meg Szent István létünk megváltozhatatlan alapjait. Ez tett minket minőség-néppé. Még a gonoszok is a kereszténység és az európaiság jelszavával végzik sötét munkájukat, mert a szentistváni alap érinthetetlen az igazi nemzetben, amely a szellemi, lelki és erkölcsi arisztokráciának és a magyar népnek mindig meglévő egysége. A nép ezt érzi, amikor szent komolysággal ünnepelvén első szent királyunk emlékét, a múlt nagyságát, hívogatja és a szentistváni erényeket igenli. A legjobbak és a nép nem a konjunktúrák széljárását figyelik, hiszen ezeknek árát mindig csak a legjobbak és a nép fizették meg, hanem a „magyarok tündöklő csillaga” után igazodik, aki egységes és elválaszthatatlan feladatunkká tette a magyarság, a kereszténység és az európai kultúra szolgálatát. 

Kis Újság - 1941.augusztus 20. 3-4.l.