Barankovics István: Középosztály és diszkrimináció

Szekfű Gyula mutatott rá a húszak években egy nagyszabású és mélyenszántó történetpolitikai tanulmányában arra a messzi következményeket magában hordozó társadalmi és nemzeti betegségünkre, hogy Magyarországon - nem utolsó sorban a hivatalnok-középosztály háborús anyagi összeomlásának okán - a nemzetfenntartó réteg nem azonos az államfenntartóval, sőt a leginkább nemzetfenntartó osztály, mint osztály is, szinte maga egészében megszűnt államfenntartó réteg lenni. Az alól az osztály alól, amelynek ősi ösztönei, megvilágosult agya és céltudatos akarata által a nemzeti eszme hordozójának és érvényesítőjének szerepét kellett örökségként és feladatként vállalnia, az idő kimosta a gazdasági hatalmat, az államfenntartó erőt. Viszont a vagyon azoknak a kezén halmozódott fel, akik siketek voltak nemzeti géniuszunk sugallatai iránt, akik friss-magyarokként a nemzeti életnek csupán külsőségeit vették fel, vagy éppen hogy útban voltak a nemzettel való azonosulás felé. Ezekben a húszas években majdnem érinthetetlen dogma volt, hogy középosztályunk a nemzet egészséges gerince. A középosztálykérdés tartalmát a nemzetnek és az államnak abban a vitathatatlan kötelességében látták, amelynek teljesítése által a nemzetfenntartó osztály megteszi az első lépést, hogy államfenntartó réteggé váljék. csak kalaplevevő tisztelettel illet beszélni arról a középosztályról, amely  - mondhatni - a maga egészében lett a világháború anyagi rokkantjává, miután hősi türelemmel és áldozatkészséggel viselte a sötét évek legsúlyosabb csapásait. A politika tengelygondolata is a középosztály anyagi talpra állítása lett. Az államanya, a középosztály szemében földi gondviseléssé előlépett állam csak fél kézzel fordult paraszti fiai felé, hogy gondoskodásának nagyobb részével a háborús áldozat okán nemzetfenntartó erkölcsi szerepében megerősített középosztályunknak vigyen anyagi erősítést. Még élt a legendás tisztelet a nemzetfenntartó réteg iránt, amelynek szimbóluma a foltos könyökű, de becsületes és hazafias állami hivatalnok volt;  és a renyhe, mert a valóság megismerésére képtelen fantáziákban a paraszt szó az őserő Toldiját és a jóllakott bőség figuráját idézte föl. A középosztály a földkérdésben korántsem látott nemzeti problémát, hanem - mint a politika is - csak az érthetetlenül, homályos miszticizmusból vagy rút önzésből földéhes parasztság osztályigényét, amelynek egyetemes jelentőséget csupán a nyomán támadt politikai feszültség sima levezetése adott. Ezekben az esztendőkben a középosztály vezető szerepe való alkalmasságát és vezetéshez való jogát a szabályt erősítő kivételek egyhangúságával vallotta a hallható közvélemény. A középosztályról majdnem úgy illet beszélni, mint a holtakról: nil, nisi bene. Két hiba tett kivételt az elhallgatás szabálya: egyik volt az osztály szegénysége, melyen az államnak kellett segítenie, - a másik a néptől való eltávolodás. A társadalmi cenzúra hatása alatt azonban csak annyit volt ildomos olykor megemlíteni, hogy a középosztálynak a nép érdekei megfogalmazójává és képviselőjévé kellene válnia, a nép eszévé és akaratává kell lennie, nem ugyan azért, hogy civilizáltabb életmódjához való jogát ezáltal megszerezze és megtartsa, hanem: hogy a vak gyermek, a nép, akinek kezében az lenne a politikai hatalom, mint a gyerek kezében az olló, rossz vezetők ártalmas befolyása alá ne kerüljön.

A korszak, a maga neobarokk tekintélytiszteletének hangján azzal a biztatással fordult a középosztály felé, hogy szálljon le a géphez, ami azonban magyarán a középosztály elmarasztalása volt egy igen súlyos hivatáselleni bűnben és nemzeti kötelességmulasztásban, abban tudniillik, hogy a középosztály elszakadt a néptől, amelynek gondviselése létének igazolása értelme. Szekfűn és még inkább Szabó Dezsőn kívül alíg akadt más vezető elme a szellemi élet fórumán, aki döntő erővel állította és bizonyítékokkal is alátámasztotta volna, hogy  nálunk a középosztály kérdés megoldásának kulcsa nem ennek a rétegnek anyagi talpra állításában és a néphez való leszállásában van, hanem az osztály újjáteremtésében, egy új középréteg kiképzésének módozataiban. Szabó Dezső félreérthetetlen nyíltsággal tagadta a középosztály vezető szerepre való alkalmasságát és könyörtelen következetességgel, mint a nemzet fölemelkedésének föltételét hirdette a középosztály leváltásának szükségességét egy, főként a népből szelektált új vezetőréteggel. A világos ítéletű lelkiismeretek jól látták, hogy mai középosztályunk olyan hibákban szenved, amelyeknek okán sokallta képtelenebb hivatásának kielégítő teljesítésére, mint  puszta anyagi megrokkanása miatt.

Idestova két évtizeddel a neobarokk középosztálymítosz megteremtése után világtörténelmi rengések hatására egyszerre egyik  legsúlyosabb és legmaibb nemzeti sorskérdésünkként mered elénk a középosztály problémája. A disszimilációs folyamat és a nemzet történeti eszményeitől, a magyarság létértelmétől dezertáló mozgalmaknak a középosztály soraiban való hódítása olyan tünetek, amelyek már lehazudhatatlan tanúi az osztály betegségének, amelyet az epidermisen való jelentkezések előtt nehéz lehetett felismerni, most pedig már nehéz gyógyítani. Mindkét tünetnél csupán alárendelt, sőt elhanyagolható jelentőséggel bír a középosztály háborús anyagi összeomlása. Sem a disszimiláció, sem az örök Magyarországtól való - föltesszük - öntudatlan elpártolás nem lenne más, mint bűnügy, amely a kriminalisztika hatáskörébe tartozik, ha az anyagi szempont lenne rúgója és irányítója. Persze, ilyen természetű disszimilició és dezertálás is akad nemcsak a középosztály, hanem a többi osztályok soraiban is. De a társadalmi jelenség méreteire, a nemzet jövendőjét hatalmasan befolyásolni képes jelentőségre mindkét tünet elsősorban a középosztályban nőtt meg, a nemzeti problémát is ez jelenti és nem a kérdés bűnügyi vonatkozásai. Vizsgálódásunk során a problémát csak a középosztály keretei között szemléljük és igyekszünk fölfejteni.

Mind a disszimilicáiót, mind a mai válságos időszakban az örök Magyarországtól való elpártolást kétségkívül rendellenes időszerű hatások váltották ki, de mindkét folyamat föltételei, már adva voltak a középosztály struktúrája, vérségi összetétele szellemi, erkölcsi magatartása által. Ezek a mai riasztó jelenségek azoknak a keveseknek középosztály-szemléletét igazolják, akik a múltban sem kizárólag erkölcsi bűnt láttak abban, hogy a középosztály elmulasztotta a nép gondviselését, hanem ezt is egy sokkal szövényesebb okhálózat okozataképp fogták föl. Elméletileg egyébként is kétségtelen, hogy először is a közös és valamely osztályra nézve jellegzetes magatartásnak sohasem az egyedi tulajdonságok az elsődleges okai, hanem azok az egymásra ható társadalmi, vérségi, kulturális, nevelési, stb. tényezők, amelyek az osztályt együttesen formálták olyanná, aminő és aminőként megnyilatkozik tagjaiban. Másodszor pedig az erkölcsi valőr csak erkölcsi feladatok teljesítésére képesít, a középosztály feladata pedig nem ilyen egysíkú, hanem igen összetett, szintetikus feladat.

A disszimiláció lelki, szolidaritási optálást jelent ama rég, már egyszer elhagyott vagy elfeledett közösség javára, amelyhez a disszimiláns származása folytán tartozott. A disszimiláció tehát mindenekelőtt letagadhatatlan bizonyíték a származásnak, a vérnek rendkívüli, olykor elsődlegessé váló közösségteremtő ereje és szerepe mellett. De rámutat arra is, hogy az asszimilációs folyamat a múlthatalmának föléledése által leginkább olyan időszakokban áll meg, amikor a régi közösség tekintélye fölemelkedik és elsősorban azoknál fordul vissza disszimilációvá, akiknél az asszimilációs út egybeesik a társadalmi fölemelkedés útjával. Természetesen a disszimilációnak nemcsak tiszta származási és társadalmi, valamint tekintély-okai vannak, hanem kulturális és erkölcsi okai is, minő különösen a múltnak hatalma rajtunk, melyet az élő hagyomány reprezentál. Az idegen múlt, az eleven származási hagyomány különösen abban az esetben fejti ki majdnem akadálytalanul a maga döntő hatását, ha az elbocsátó nép kultúrája a befogadó nép kultúráját állandó alakító hatások alatt tartja. Bizonyos fokig determináltak vagyunk: a holtak élnek, bennünk. Annál nagyobb a múlt hatalma rajtunk, minél tudatosabb és életalakítóbb élményünk a hagyomány.

Magyarországon az asszimiláció lehetőségét mindenekelőtt a fajmagyarságnak egy adottsága biztosította: a magyarság végtelen faji türelmessége, amely nélkül, szerintem, semmiféle politikai tehetség nem lett volna képes megszervezni a kárpáti magyar uralom egyensúlyos biztosságát ész szilárdságát. Emellett, illetve ennek a következményeképpen mi a nemzetiségek politikai egyenjogúságát nem limitáltuk semmiféle határon. Aki idegen eredetű magáévá tette a magyar állameszmét, annak nem származása szerint cövekeltük ki az érvényesülés határait, hanem valóban az államalkotó néppel egyenjogúvá, sőt egyenlő lehetőségűvé tettük a magyar élet minden vonalán. A magyarságnak ez az alapvető magatartása dunai hatalmának is egyik biztosítéka volt, de vaksággal kell megverve lennie annak, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy ennek a magatartásnak túlzott liberalitása és jóhiszeműsége teremtette meg a mai veszedelmes jelenségek föltételeit is. Az érzelem és akarat magyarrá tehet érzelemben és akaratban. De vajon érzelem és akarat kimeríti-e azt a bonyolult és titkos valóságot, hogy magyar vagyok? Az ezeréves nemzet szellemében csakis akkor tudunk gondolkodni, és nemcsupán a mai korszak, hanem az egész és időtlen nemzet érdekében csakis akkor vagyunk képesek cselekedni, ha a nemzet hagyománykincse elevenen él és hat bennünk, ha megöltük magunkban az idegent és nemcsak érzelemmel és akarattal, hanem ösztöneinkkel, szellemi és erkölcsi alkatunkkal is azonosultunk a magyarság léteszméjével. e nélkül a szükséges, lehetséges, de soha teljes világossággal át nem tekinthető azonosulás nélkül senkinek sincs joga e nép nevében beszélni és azt vezetni. Egészen bizonyos ugyanis, hogy a puszta ráció soha hajszálpontossággal ki nem számíthatja éppen a nemzetre legsorsdöntőbb cselekedetek helyességét és szükségessé: az ész által ki nem számítható bizonyosságot csakis az egészséges, vagy évezred magatartását érvényesítő, minden idegen hatástól mentesített, politikai tájékoztatóösztön adhatja meg, az a belső hang, amely csak magyar lélekből szólhat és amelyet csak magyar lélek érthet meg. Aki ennek a géniusznak nem locusa, aki nem tudott elérni az azonosulásnak és az idegen múlt elpusztításának erre a fokára, annál álljon éberen őrt a lelkiismeret a feltolakodó idegenség előtt, az kövesse azokat, akikben ez az ösztön hibátlanul működik. A múltnak ez a rettenetes jelentősége a nemzet életében, különösen a gondolkodó-vezető nemzetréteg helyes szerepbetöltésében, arra vall, hogy egyrészt - egyes erkölcsi-szellemi kiválóságokkal leszámítva, kikre az általánosként levonható szabály természetesen nem vonatkozik - a teljes asszimilációhoz nemzedékek során át a nemzettel való teljes sorsközösség-vállalás szükséges, másrészt óriási veszedelmek rejtegetője a nemzet számára az olyan asszimiláció, amelynél a befogadó néphez való optálás egyúttal és egyidőben a nemzet vezetőrétegébe való társadalmi fölemelkedéssel jár együtt.

Ezek a disszimilációra és beolvadásra vonatkozó általános igazságoknak fényénél vizsgálván a magyar középosztályban fellépő folyamatokat, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a magyar faji egység a szó szoros értelmében nem tiszta biológiai, hanem történeti egység. A magyar fajról szólván elsősorban történeti fajról szólhatunk, melyet a sorsközösség és a rendkívül erős keveredés teremtett elő évszázadok alatt a dunai tégelyben, persze úgy, hogy a magyarságnak faji jellegzetességei azért nem vesztek el, hanem a keveredés ellenére és által, főként a sorsközösség által az idegen felett is uralkodók maradtak, az idegent áthasonlították és tudatosodtak. Viszont épp e kevertvérűség és a magyar az, aki annak vallja magát formulája folytán a disszimilációs folyamat még sajátos veszedelmeket is rejteget a magyarság számára, mert egyrészt tisztázatlan és félrevezető helyzetek megteremtésére alkalmas: a disszimiláns a magyarság ellen, elbocsátó népe javára optál szellemben és politikai, világnézeti magatartásban anélkül, hogy magyarságát nyíltan megtagadni a disszimiláció természetes következményének tartaná, másrészt pedig a disszimilációs folyamat a társadalmi egység megbontására éppen ezen akaratlanul álorcás jelentkezési formájánál fogva válik alkalmassá.

Kérdés, hogy melyek a disszimilációnak Magyarországon a legfelismerhetőbb okai, illetve a magyar középosztály minő strukturális, szellemi, erkölcsi, stb. hiányai tették lehetővé a beolvadtak vagy a beolvadás útján járók visszaesését?

A disszimiláció legláthatóbb okai és elindítói a következők: A germán erő fölragyogása, az erő mámorában élő Germániának fiait a vér jogán visszakövetelő vérmítosza, amely párosul azzal a hatalmasan csábító, szuggesztív kisugárzással, hogy a germán vér az emberi kiválóság meghatározója és a többi népek fölötti uralomnak jogosítványa. Ennek az elemi erejű vonzásnak idején a magyar hatalom napja a látóhatár alatt áll: a befogadó nép, a magyar úrnép egy vesztett háború  s egy nemzeti katasztrófa után van, mikor Germánia csillaga felemelkedik. Kétségtelen, hogy az asszimiláció mindig inkább a tekintély irányában történik, ezért a germán erő fölszárnyalása és a magyar hatalom lehanyatlása szinte karöltve járnak a disszimiláció felidézésében. Ahol a disszimiláció tekintélyt vagy éppen anyagi gyarapodást jelenthet, ott - ha még meg sem indult is - az események ér kivájták a medrét.

A disszimilációnak dolgozik az a tény is, hogy a magyar középosztály műveltségét germán szálak szövik át. Nagyrészt Germánia szűrőjén át kapjuk azt, ami Nyugat üzeneteiből eljut hozzánk. Míg az 1867. előtti középnemesség, amelynek helyére kellett volna lépnie a középosztálynak, műveltségének latinos alapokat vetett, a latinitásnak a magyarságéval több pontos is rokon, de a germánnal ellentétes szellemével töltekezett, addig az új középréteg, különösen ennek XIX. századvégi és XX. századi nemzedékei a germán kultúra túlnyomó hatása alá kerültek. Egész iskolapolitikánk a német mintát másolta. Kiváló szellemek panaszoltál föl, hogy művelődésünknek germán szálakkal való sűrű átszövődése elhomályosította a gyökeres magyar szellemiség arcát még a magyarokban is - hogyan nyújtott volna tehát segítséget az asszimilációs úton járóknak ez a középrétegi műveltség ahhoz, hogy szellemükkel is leszakadjanak Germániáról és a magyar szellemben megmerülve, abban megújhódhassanak?

Ezek mellett a tények mellett számításba kell vennünk, hogy az idegeneknek a középosztályba való benyomulása egy-két generáció alatt szinte rohamszerűen ment végbe. 1867. után alíg két generáció alatt küldték fiaikat a Bachhuszárok ivadékai és a városi, jórészt német eredetű polgárság a középosztály megürült nagy új helyeire. Ez a nagyarányú beütés már magában véve is próbára tette volna a középosztály beolvasztó képességét, még akkor is, ha e nagy idegen beütéssel számolva, kultúrpolitikánk, közigazgatási és társadalompolitikánk céltudatos intézkedésekkel sietett volna, amint hogy nem sietett, e nagy tömegek minél teljesebben magyar szelleművé alakítására. Olyan középosztályunk azonban, amely a művelet végrehajtására alkalmas lett volna, tulajdonképpen mát 67-ben sem volt. A középnemesi réteg ebben az időben került válságba, amikor a leghatalmasabban kellett volna kifejtenie asszimiláló, államszervező és vezető erejét. A középnemesi réteg alól ebben az időben csúszik ki a talaja, aminek okán nemcsak elszegényedik, de mellett  még foglalkozást is változtat, kényszerűségből, csak a megélhetés vágyától hajtva a megye után elindul az állami helyek elfoglalására. Vagyonának elporlása és új elhelyezkedése miatt ugyanebben az időben kénytelen társadalmi életformát is váltani. Ez a három mozzanat nagy belső dekadenciával megy végbe. A hajdan vagyonilag független, kultúrára szomjas, közügyekben kötelességből eljáró, maga-ura vezetőréteg előtt a hivatal, mint a vesztett Paradicsom utáni menedék jelenik meg. Őseinek ideálja még az államért élés és a vezetés, övé az államból élés. Míg elhagyott életformájában a közüggyel való foglalkozást ez a réteg hivatásának érezte, a hivatalba már a hivatástudatnak e nagy erkölcsi tőkéjét sem viszi át, számára a hivatal nem hivatás, csak megélhetési lehetőség. Így veszti el, mivel többé nem realizálhatja, azt a társadalmi ideálképet, mely a középnemesi réteg előtt még mint osztályeszmény lebegett és amely társadalmi ideálképben a vezetésre jogosultság legmagasabb erényei egyesültek. A középnemesi hivatástudat erkölcsi és szellemi erényei sem öröklődnek át a középosztályi hivatalnokokra, az osztály elveszti, sőt meg sem találta mélybenyúló osztályhagyományát. Tulajdonképpen már ekkor gyökértelen, hivatáshagyományát már ekkor elveszti, kiejti öntudatából. A megyei hivatalokban tovább él ugyan valami a régi tartalom kiüresült külsőségeiből, de az új középosztály társadalmi ideálképe lényegében már nem rokona a réginek, sőt nem is egészen magyar teremtmény ez az új ideálkép, hanem részben a 67. után is hivatalban maradó Bach-huszárok és cseh-morva hivatalnokok eszmei öröksége: a bürokrata. Ez a bürokratává, a felsőbbség parancsait engedelmesen végrehajtó, az egyént az államgép egy csavarjának érző, felelősségtől és önálló cselekvéstől mentesített, csak fölfelé függő, de lefelé a kapcsolat teremtését szükségesnek nem látó bürokratává silányult osztályideál azután több-kevesebb módosítással, mint örökség száll a további középosztályi nemzedékekre. Ez a bürokrata-ideál nem hasonlít a középnemesi társadalmi ideálképhez. a bürokratát gazdagon elláthatja erényekkel a Teremtő, de éppen a vezetésre képesítő tulajdonságok, amelyekkel a régi középnemesi réteg büszkélkedhetett, belőle teljesen hiányoznak. Mivel azonban a múlt mégis csábítva kísértgetett az íróasztalok körül is, erőt vett az új rétegen a valódi tekintélyt, az önértékből sugárzó tekintélyt látszattal kipótolni igyekvő sznobizmus. A méltatlanul elfeledett Beksics Gusztáv egyik szép tanulmányában a magyar középosztály legjellegzetesebb betegségének azt a sznobizmust nevezi, amelyben valósággal gyönyörködtető változatokat termeltünk ki a hivatalnok-sznobtól a pap-sznobig. Ez a sznobizmus csattanós bizonyíték arra, hogy ez az osztály elvesztette önértéktudatát. Maga is csak a máshoz hasonulásban látta társadalmi emelkedésének útját, kölcsönkérte tekintélyét. Persze, ha ennyire alkalmatlanná vált ez az osztály nemzeti hivatására, épp ez a réteg, amelyhez hasonulni  a hazai asszimilánsok beolvadásának útja lett volna, - akkor ezzel a hasonulással milyen kevéssé válhatott alkalmassá a középosztályi hivatás betöltésére maga az asszimiláns?

Pedig a Bach-huszár-ivadéknak a legszerencsésebb asszimilációs lehetőségekre lett volna szüksége, hogy alíg egy-két generáció alatt magyar földön valóban hazaérkezzék. Hiszen a régi Monarchia hivatalnokának amúgy sem volt magas fogalma a hazáról. Hazafisága a becsületes szubordináció, az engedelmesség, és a kegyes dinasztizmus furcsa keveréke volt. Helvetius gúnyos meghatározása a határról - egyeseknek az a haza, ami a szamárnak az istálló - némely a Bach-huszárokról is elkészülhetett volna. A német városi polgárság soraiból rekrutálódott középosztálybelieknél viszont az nehezítette meg még ezeken felül is a beolvadást, hogy egyetlen generáció alatt kellett megtenniük az utat a polgárságból a középosztályba és a németségből a magyarságba. A társadalmi és nemzetiségi váltást egyszerre nem bírták; mint az események mutatják, kielégítően nem asszimilálódtak.

Mindezeken sokat segíthetett volna, legalább is a következmények súlyát csökkenthette volna egy valóban prividenciális nemzeti társadalom- és kultúrpolitika, amely tervszerűen épített volna lépcsőket a tehetséges parasztivadékok számára a középosztály felé. Sokat segíthetett volna az elit-kiválasztás tervszerűsége, ahelyett a középosztályi beltenyészet helyett, amelynek eredménye lett az osztályban a bürokratikus életideál uralkodóvá válása és a szellemi proletáriátus feldagasztása. Az óliberális dogmatika azonban mindkettőt ráhagyta a szabad versenyre. Tervszerű intézkedések híján a parasztságból a középosztályba feltörőket rendszerint csak a vagyoni erő szelektálta. Azért vagyunk ma tele ún. paraszti őstehetségekkel, akiknek minden egészséges társadalomban a középosztályban lenne a helyük, mert a parasztság fiainak inkább a vagyon,  mint a tehetség biztosított útlevelet a középosztályba. És ez a kontraszelekció az oka annak is, hogy a paraszti sorból a középosztályba emelkedettek jelentős része rohamosan vette át új osztályának hibáit, ahelyett, hogy talajrétegének erőit vitte volna a középosztály feljavítására: nem fölfelé, hanem lefelé akklimatizálódott. Holott mindenekelőtt éppen ezektől az erős paraszti tehetségektől várhattuk volna a középosztály megújulásának egyik előfeltételét, egy új osztályideál megteremtését.

A mai középosztály belső gyengeségének okait vizsgálva lényeges okként kell felvennünk azt a tényt is, amit röviden a világháború kontraszelekciója következményének nevezhetünk. a háború mindenképpen kontraszelekcióját végez, de egy osztályban sem oly mértékben, mint éppen a középosztályban. A hősi halottak közt a legrettentőbb százalékok az osztályok elitje adja. A legszörnyűbb arányban pusztultak a jellemes, testben és élekben egészséges, vezetésre alkalmas, bátor, felelősségérző és népszerető úrfiúk, akikben családi hagyományként élt a fajnak ragyogó katonai erénye és akikre éppen most - most lennének ők negyven-ötven évesek - várna az országvezetés is. Ez a korosztály, mégpedig e korosztálynak színe-virága hiányzik! Jeltelen sírjaikban a szebb és jobb jelen fekszik. A faj gyöngyei kerültek föld alá. E korosztályról igazán elmondhatjuk: nagyobbik nagysága a temetőkben van, de silánysága egészen itt nyomaszt. Aki tehát a középosztály hibáiról és hiányairól ír, annak mérlegre kell tennie e drága fiatalok vérét is: a középosztály legjobbjait temette el és ez az áldozat nagy dicsősége és mentsége.

Mentségeket azonban hiábavaló fáradtság keresni akkor, amikor az egyetlen értelmes cselekedet a gyógyítás. A gyógyítás eredményessége a helyes diagnózison, a betegség okainak fölkutatásán és a célszerű cselekedetek bátor végrehajtásán múlik. Szerintünk a közvélemény,  amely szinte egyhangúan ítél a középosztályról, helyesen látja a diagnózist. A magunk részéről, ha darabosan is, de az igazság keresésének ó szándékával mutattunk rá a baj okaira, amelyeknek fölfedése tulajdonkép már az új és hivatása teljesítésére alkalmas vezetőréteg kiképzésének módozatai is előírja. Egyik legsúlyosabb nemzeti kérdésünket oldja meg az, aki a parasztságból helyes szelektálással vérbeli magyar elemekkel úgy erősíti meg középosztályunkat, hogy benne a fajmagyarnak vélelmezhetők túlnyomó többsége jussanak. Nem jelenti ez sem a szentistváni álomeszmének föladását, sem a magyar nemzetfogalomnak a fajnemzet szűk keretei közé való szorítását. A magyarsághoz való tartozásnak és a teljes, minden vonalon és minden határig érvényesülő egyenjogúságnak döntő ismérve sohasem lehet a tiszta magyar származás. Ezt mindaddig, amíg a magyartörzsi létre nem akarja kárhoztatni magát, csakis két tényező határozhatja meg együttesen: a személyes magatartás és a tradíció ereje, melynek külső ismérve a magyar sorsközösségnek több nemzedéken át való vállalása. A vérbeli megújhodás szükségességét tagadni csak annak lehet, aki azt is tagadja, hogy a disszimilációt elsősorban az idegenvérűség tette lehetővé. De szükséges olyan magyarszellemű kulturális, társadalmi, stb. politika és elit-kiválasztási politika is, amely a magyarság ősi szellemvilágának uralmát hatékonyan biztosítani képes, hogy középosztályunk tagjai a jövőben megóvassanak attól, hogy akár csak öntudatlanul is, de elpártoljanak az örök Magyarországtól, vagy értetlenül álljanak szemben nemzeti szellemükkel és rendeltetésünkkel. Ezekben az állandónak hitt kapcsolatokat is meglazító vagy feloldó időkben vigaszunk és reménységünk az ezeréves nép kincseit őrző parasztság, amely különbnek bizonyult urainál, amely egészséges politikai tájékoztató ösztönével elhárított magától minden idegen csábítást, akár kommunizmus, akár diktatúra, akár öngyilkos hitlerizálás képében jelent meg a kísértő. Csakis belőle s a nemzet szellemi és erkölcsi elitjéből újulhat meg középosztály és ország egyaránt.

Az Ország Útja – 1938. 5. sz. 341-347.l.