Barankovics István: A nyilas bárány és a demokrata farkas

Olvasóink a Magyar Nemzet csütörtöki számából már ismerik Nyisztor Zoltán prelátus "Olvasni a csillagokban" című cikkét, amely az Egyházi Lapok újesztendei első számában jelent meg. Nyisztor írása nemcsak politikai tartalma miatt keltett megérdemelten nagy feltűnést, hanem azért is, mert a katolikus papság havi folyóiratában a katolikus papság jövendő politikai magatartását megszabó igénnyel látott napvilágot s mert a cikkíró nem kisebb állású személyiség, mint az Actio Catholica sajtószakosztályának most kinevezett elnöke, tehát őt joggal kell a magyar katolikus Egyház sajtófőnökének tekinteni. Előkelő állásában ez volt az első politikai jellegű megnyilatkozása, aminek okán föl kell tételeznünk, hogy szeges gonddal latolgatta szavainak súlyát és átérezte azt a felelősséget, amellyel nemcsak a leírt szónak, hanem díszes hivatalának is tartozik. Nyisztor nyilván tisztában volt azzal, hogy mihelyt a pártok felett álló Actio Chatolica vezető személyisége lett, megnyilatkozásait, az állást a személytől el nem választó közvélemény inkább az Actio Chatolica állásfoglalásaként, mint puszta magánvéleményként fogja értékelni, különösen abban az esetben, ha - mint most - maga Nyisztor is az egész magyar keresztény politika útját akarja kicövekelni a szerencsésnek nem mondható vezércikkében.

Ennek ellenére mindjárt elöljáróban a leghatározottabban le akarjuk szögezni, hogy mi Nyisztor politikai ítélkezéseit és jövendöléseit, e fura politikai asztronómiát sem az Actio Chatolica, sem a magyar katolikus Egyház álláspontjaival nem azonosítjuk azt Nyisztor magánvéleményének tekintjük és ha állításaival és jóslataival perbeszállunk, ennek egyik legnyomósabb indítóoka éppen abban rejlik, hogy mi Nyisztornak ezt az írását, amely sok olvasó szemében az ő hivatali autoritásának pecsétjét viseli, sem az Actio Chatalica, sem általában a magyar katolicizmus, sem a magyar kereszténység jövendő politikai befolyása szempontjából nem tudjuk hasznos cselekedetnek tekinteni. További veszélyt idézne fel, ha Nyisztor az ő felfogásával nem állana egyedül az előkelő egyházi személyek és hivatalos szervek között s ezért igen hasznos lenne, ha az ő véleménye magán-jellegének kidomborítására módot találnának. Az emberi gyarlóságban gyökerezik hogy sokan hajlamosak az eszméket és eszményeket az intézményekkel, a intézményeket pedig a személyekkel azonosítani és a személyek hibáiért, bűneiért vagy tévedéseiért az intézményeket vagy az eszményeket kárhoztatni. Ezért választjuk el Nyisztor tévesztéseit és súlyos balfogásait az Actio Chatolicától s még inkább a magyar katolikus Egyháztól, hogy senkinek se jusson eszébe Nyisztor írásával az intézményt vagy éppen a kereszténységet megterhelni. Lehet azonban, hogy akadnak majd, akik Nyisztor nézeteit illető bírálatunkért - mint ez más esetben már előfordult - az Egyház hűtlen fiainak vagy még rosszabbaknak neveznek bennünket. Jelszavunk azonban, amelyet egy nagy püspöktől tanultunk és amelyet a fekete esztendők alatt képességeinkhez mérten igyekeztünk követni, az, hogy az ember tegye meg a kötelességét és aztán viselje el, ami a hegyibe jön. Mert a kereszténység eszményeinek szolgálatára tettük fel életünket és inkább viseljük az igaztalan bántalmakat, semhogy megbántsuk az igazságot; inkább akarunk Istennek, mint az embereknek tetszeni; és inkább élünk békességben lelkiismeretünkkel, mint a világgal és a világ uraival. Most sem törődünk tehát azzal, hogy "mi jön a hegyibe", hanem lelkiismeretünk parancsszavát követjük.

Aki veszi magának a fáradtságot, hogy Nyisztor írását egyhuzamban végigolvassa, ha nem elfogult, akkor azt a benyomást kapja, hogy Nyisztor leplezetlen, nyílt rokonszenvet mutat a nyilasok iránt, akiket már cselekedeteikről ismerünk és ismerhetne ő is, viszont nem palástolt ellenszenvvel tekint a liberálisok és demokraták felé, akikről - mint írja - még azt sem tudja, hogy mi fő a fejükben. Cikkének hangszerelése

a nyilasok védőügyvédjének

és a liberálisok és demokraták főmagánvádlójának mutatja be őt. A nyilasokról úgy beszél, mint az a védőügyvéd, aki kliensének hibáit jóakaratúlag kisebbíti és elkeni, erényeit pedig nyomatékosan kiemeli, sőt "teremti". A liberálisok és demokraták felé úgy forgatja ostorát, mint egy főmagánvádló, aki a vádlottnak érdemeit és erényeit elhallgatja, hibáit pedig megnöveli és "kreálja". Így kerülnek tolla alá az olyan minősítések, hogy a nyilas vezérek bűnlajstroma csak "úgynevezett", viszont a liberálisok és demokraták számláján egyetlen aktíva sem marad. Így minősülnek Imrédyék bizonyos tételei a kereszténység szempontjából mindössze "aggályosaknak", jóllehet a diktatúrás törekvések, az etatizmus és a biológiai materializmus egészen más megítélésben részesült a római szentszék és a bíbornok hercegprímás által. Ezzel szemben a liberálisok és demokraták "kéjjel esnek neki az egyházi személyeknek és a vallásos egyesületeknek". Így lesznek Nyisztor számára feledhetetlenek Imrédy "nagy érdemei és főként Eucharisztikus Világkongresszus alatt tanúsított hitvalló magatartása" s ilyen igazságos mérlegeléssel mellőzi a nyilasok amaz "érdemeinek" felsorolását, minők a diktatúrás hangulat felgerjesztése; a Hubay-féle, nemzetiségi törvény javaslatnak nevezett gyepű elvi alkotmány; a Magyarságba az egyházi tanítási jog elkobzásának követelése; a faji gyűlölet nyílt szítása, ami már egymagában is evangéliumi felebaráti szeretet arculcsapása; az emberi természet lényegi azonosságának és az egyforma emberi méltóságnak nyílt tagadása; az antiszemitizmusnak, mint a keresztény politika kánonjának felállítása; és még jó egynéhány nyilas "érdem", amelyről a számadást - Nyisztor szavaival élve - mi is " a sajtószabadság és a lelki nyugalom teljes idejére" hagyjuk. Viszont akartan elfeledi azoknak a demokratáknak igen nehéz időkben bátor helytállását, akik a katolikus tanítással azonos elvi vagy gyakorlati álláspontot vallottak, például a rasszizmus és a diktatúra ellen, pedig itt nem olyan gyakorlati kérdésekben találkozott a kereszténység politikája a demokráciával, mint például a nyolcórás munkaidő vagy a keresztény kereskedők támogatása, hanem lényeges elvi kérdésekben volt azonos a keresztény tanítás a demokrácia hitvallásával. Nyisztor elfogultsága, ha a nyilasokról van szó, még a súlyosbító körülményt is enyhítő körülménynek látja, mintha nem is a nyilasokat, hanem önmagát védené. Azt írja például, hogy "akik Magyarországon a szélsőjobboldalt csinálták, sem vezéreikben, sem tömegeikben az Egyháztól vagy a magyar fajtól idegen elemek nem voltak; nem azok csinálták, akiket, mint a haza vagy a vallás notórius ellenségeit szokás nyilvántartani". Feltéve, hogy Nyisztornak igaza van, ez nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény, hiszen nyilvánvaló, hogy magyaroknak a magyarság elleni, a keresztényeknek a kereszténység elleni vétkei súlyosabb beszámítás alá esnek, mint az idegeneké. Ilyen igazságosztás, ennyi "személyes érdektelenség", ilyen tárgyilagosság és ténytisztelet után már nem is lep meg Nyisztor okoskodásának csattanója, amely szerint a nyilasok "durcásan elbitangolt gyermekek", "csak eltévelyedett bárányok", akiket a keresztény politikának magához "visszaédesgetni kell" -, a liberálisok és a demokraták pedig a kereszténységnek "született ellenségei". Imigyen szóla Nyisztor, a nyilasok historikusa és csillagjós, aki nemcsak a nyilas vesékbe lát bele, hanem azt is tudja, hogy milyenek lesznek majd a holnap demokratái. Nem gondolja a prelátus úr, hogy ezzel a politikai pedagógiával egyenesen riasztja a keresztény politikától a demokratákat és a liberálisokat?

Nyisztor dialektikus igazságosztásának

legszebb teljesítménye azonban még hátra van. A mérlegnek egyensúlyban kell állnia, ezért, ha egyik oldalon hamis az állítás, gondosan ügyel arra, hogy a másik serpenyőbe is hamisság kerüljön. Ha a nyilas gerjedelem magyarok ügye volt, vagyis azoké, akik "az Egyháztól vagy a magyar fajtól idegen  elemek nem voltak",  "ezzel szemben már a régi liberalizmust és demokráciát is Magyarországon elsősorban azok csinálták, akik fajilag a nemzettől, lelkileg pedig a kereszténységtől idegenek voltak". Mintha a nyilad demagógia legszebb zengzeteit hallanók! Talán ez a mondat fedi fel leginkább, milyen egyoldalú, és bensőséges rokonszervvel vonzódik Nyisztor a nyilasokhoz, akik felé hidat ver, viszont  a demokraták felé már eleve felégetne minden hidat. Mondjuk-e, hogy Nyisztor egyoldalú beállításai a hídverési kísérlet benyomását keltik a katolikusok és a nyilasok között? Mondjuk-e, hogy csak szakadék fölött szoktak hidat verni; a megtért tömegeknek már nem kell híd, ők már otthon vannak. Minek hát a hídverés, ha nem azért, hogy először maguk a hídverők járhassanak az új alkotmányon? Nem hisszük, hogy ez a híd egy személynél nagyobb megterhelést elbírna ...

A fentebb idézett mondatot olyan művelt ember, mint aminő Nyisztor Zoltán, csakis személyes elfogultság állapotában, csakis a tiszta ítélőképességet elhomályosító indulatban írhatta le, kizárólag vonzalmára hallgatva és nem törődve szavainak jelentőségével és politikai visszhangjával. Mert kikre vonatkoznak Nyisztor "fedő" szavai? Aligha a román, a szláv, vagy  éppenséggel a német származású és vérkeveredésű magyarokra. E fedő szavakat nyilván megszűkítő értelemben csak azokra szavad vonatkoztatni, akiket a fajvédelmi törvények érintenek, még pedig e törvények szószerinti értelemében, hiszen azoknak érdemeit, akiknek csupán egy vagy két dédszülője zsidó, Nyisztor feledhetetleneknek tekinti, föltéve persze, hogy nem liberálisok, vagy demokraták, hanem nyilasok voltak.

Nyisztor állítása politikailag igen ártalmas; állítása ugyanis abba a rossz hírbe keveri a magyarságot, hogy ami demokrácia itt a múltban volt, azt "elsősorban " nem magyarok és nem keresztények csinálták, tehát a liberalizmus és demokrácia csillagképe alatt álló egész tizenkilencedik századi Magyarország arca nem a magyarság, hanem elsősorban idegenek arcát tükrözi vissza. Azt már megszoktuk, hogy a nyilasok a liberálisnak és demokratának nevezett magyar korszak minden hibáját a zsidók nyakába varrják. Ha gúnyolódni volna kedvünk, azt mondanók, hogy Nyisztor a nyilasoknál mégis igazságosabb: ő a régi liberalizmust és demokráciát szőröstül-bőröstül, hibáival és érdemeivel együtt a zsidóknak ajándékozza. Azt ugyanis nem hihetjük, hogy Nyisztor a politikai liberalizmus jogkiterjesztését is kárhoztatná  és liberális és demokrata korszaktól minden érdemet elvitatna. (Mi is éles különbséget teszünk a politikai, a gazdasági és az állami liberalizmus között s a politikai liberalizmus jogkiterjesztését igeneljük.) Akasztófahumor van abban, ahogyan az elfogult antiszemiták beleesnek a filoszemitizmus vermébe, olyan érdemekkel díszítve fel a zsidókat, amelyeket józanul közülük soha senki sem igényelt magának.

De Nyisztor tételének másik apró szépséghibája is van, az tudniillik, hogy nem igaz. Fönti állításához csak úgy lehet eljutni, ha az okoskodót a történeti tények egyáltalán nem befolyásolják. A premisszáktól függetlenített konklúzió és

a valóságok alól emancipálódott gondolkodás

nyilas vívmány, de úgylátszik, Nyisztor nem minden következmény nélkül nyíltlevelezett barátilag némely nyilas vezérrel: szerecsenmosdató cikkében hamisítatlan nyilas logikával él.

Aki a csillagokban való olvasás közben olykor a lába elé is néz, az nem veheti ennyire semmibe a történet szürkébb tényeit. Aki csak fölületesen is ismeri a liberális és demokratikus korszakot, az legalább annyit tud, hogy a liberális és demokratikus átalakulást  előkésítő ragyogó reformkor és 1848 Kölcsey, Szalay, Eötvös, Széchenyi, Kossuth, Csengeri, Szemere Bertalan, Horváth, Pulszky, Deák, Petőfi, Vörösmarty, Jókai, stb. nevével forrt össze, akik között nyilasaink már fölfedeztek "zsidóbérenceket", köztük leginkább a hitvalló s egyik legszebb iratát a zsidók emancipációjának szentelő Eötvöst de "fajilag a nemzettől idegeneket", magyarán zsidókat talán még ők se találtak köztük. Nyisztor is tudja, hogy ezt a liberális és demokratikus korszakot nemcsak első, hanem másod- és harmadsorban is magyarok és keresztények csinálták. És nem az elfogultság iskolapéldája volna-e azt állítani, hogy 1867-1918-ig a két Andrássy, a két Tisza, Apponyi, Szilágyi Dezső, Kerkápoly, Baross, Irányi és állam férfi vagy publicista szövetségeseik és ellenfeleik, a korszak nagy magyar költői, írói, művészei és szervezői, szóval azok a magyarok, akiknek szelleme és hatalma  megjellegző erővel formálta e korszakban az ország képét, csak másodrangú tényezők voltak a zsidó és zsidószármazású szereplők mellett. Arról lehet vita - s máskor talán le is folytatjuk -, hogy a liberalizmusnak nevezett eszmerendszerből mi a helyes és mi a helytelen, hogy a nagy magyar egyéniségek helyesen értelmezték-e a demokrácia követelményeit és a liberalizmus nevében minő kártékony eszményeknek is hódoltak, de azt állítani, hogy ők csak figuráltak, míg mögöttük "elsősorban idegenek" csinálták a korszak történetét, szinte azt éreztetni, hogy e nagy tehetségek csak szerepet játszottak, de a drámát idegenek írták és idegenek rendezték - ez a tényeknek olyan elfogult semmibevevése, ami a valóságra fittyet hányó legszebb történethamisítások között is előkelő helyet foglalhatna el.

A hamis fogalomcsúsztatások során jut el Nyisztor oda, hogy a keresztény politikát a megtérő nyilas báránykákra kell építeni. Először felállítja a tételt, hogy a régi demokráciát elsősorban fajidegenek csinálták, aztán jósol: a   jövő demokráciáját is ők fogják csinálni, rájuk tehát a kereszténység nem számíthat. Maradnak a porondon a nyilasok, a báránykák. Mert az is hozzátartozik az új okoskodáshoz, hogy Nyisztor csak egyházellenes liberális-demokrata frontot és érdemekben gazdag nyilasokat lát. Így alakult ki cikke okoskodási váza: ami liberális, vagy demokrata, az elsősorban zsidó dolog; ami zsidó, az a kereszténység született ellensége: aki azonban nyilas, az csal eltévedt bárány; de az eltévedt bárány meg fog térni és reá számíthat a kereszténység.

"A szélsőjobboldali hullám nagy tömegeiben a mi katolikus híveink soraiból került ki." Ez ténykérdés és most nem vitatkozunk róla, csak megállapítjuk, hogy az országos pártok legtöbbjének zöme általában abból a rétegből szokott kikerülni, amely az ország többségét alkotja. Fontosabb lenne felvetni a kérdést,  hogy ezek a tömeget azelőtt milyen pártokhoz tartoztak, hogy kaptak olyan politikai nevelést, hogy olyan könnyen ráhangolódtak a koreszmékre? Vajon előbb nem más szélsőségek is e nyilas tömegből rekrutálódtak-e? Mi volt az oka, hogy olyan könnyű volt Katót táncba vinni? Miért nem sikerült ez olyan könnyen más tömegekkel? A szélsőségek sleppje általában a szelek szárnyán járó tömegből szokott kikerülni, de nem azért, mert katolikusok vagy más vallásúak, hanem azért, mert ingatagok. Még az is több, mint tünet, hogy Szálasi, a nagyvezér először a szocialistáknál kopogtatott, hogy azután más szelek jártával ellenirányba feszítse ki vitorláit. Ha a durcás bárányka újra megtér, még a keresztény politika oszlopa is lehet belőle? Nyisztor sem hiheti komolyan, hogy a szelek szárnyán járó tömegre, e politikai konjunkturistákra éppen a liberálisok és demokraták általa jósolt konjukturája idején inkább számíthat a keresztény világnézet, mint azokra, akiknek volt merszük a nyilas szökőárral szembeúszni és eszményeik, a kereszténységgel sokban közös eszményeik, például az Egyház szabadságát is lehetővé tevő alkotmányos és személyi szabadság mellett helytállni? Miért gondolja Nyisztor, hogy a keresztény politika  azokra építheti jövőjét, akik a saját jövőjüket már - szerinte is - a hátuk mögött hagyták? Ezért kell a konjunkturisták felé pálmát lengetni, a helytállók fel pedig korbácsot forgatni?

Mi hiszünk a demokráciában és ezért azt gondoljuk, hogy Nyisztor rosszul olvasott a csillagokból, amikor rosszat olvasott ki belőlük, tudniillik azt, hogy a demokraták a kereszténység született ellenségei. Ami különben ezt a kifejezést illeti, bizonyára csak egy szerencsétlenül alkalmazott metaforáról lesz szó, legalább  is ezt szeretnők hinni. Mert a "született ellenség" minősítés összeférhetetlen a kereszténységgel, amely nemcsak az emberek megronthatóságával számol, hanem az emberek megjavíthatóságában is rendületlenül hisz.

De a hídverőknek azt mondjuk, amit Tóth Tihamér mondott, amikor néhány éve a nyilasbarát hídverők kísérleteztek nála: a bűnt nem lehet megkeresztelni ...

Magyar Nemzet – 1944. január 9. 5.l.