Barankovics István megnyitóbeszéde a Világnézeti Akadémián

Világszerte az életviszonyok forradalmi átalakulásának közepében élünk. E forradalmi átalakulásnak földrészek vagy országok, sőt társadalmi rétegek szerint különbözők ugyan a fokozatai, de ki merné tagadni, hogy a földgolyón ma mindenütt otthon van az a nyugtalanság és feszültség, amely az emberi történetben az újnak és a réginek izgalmas küzdelmét szokta kísérni? A gazdasági szervezet, a társadalmi együttélés jogi formája, az egész politikai élet, sőt a tudományosság is mindenütt változások lázában ég, átalakulási folyamaton megy keresztül, még pedig nem csupán a praktikus szükségletek rövid lejáratú igényeinek és az élet megszokott ritmusú haladásnak jegyében. Kurta tekintetű szemlélet és fölületes diagnózis volna, ha azt hinnők, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szervezet változása az egész forradalmi átalakulás lényegét jelenti. Ezek csak a mély belső átalakulásnak külső tünetei vagy átmeneti kísérő jelenségei. De ugyanilyen felületes szemléletre vallana, ha azt hinnők, hogy ezt a nagy belső átalakulást csak a kereszténységtől idegen világnézeti erők mozgása okozza. A változásnak, éspedig a lényeges változásnak leküzdhetetlen ingere a keresztényeket is átjárja. Egy nagy megújulási folyamatnak éppen a kereszténység legkiválóbbjaiban vagyunk szemtanúi. Vagy nem forradalomszerű jelenség-e — a kereszténységnek a mult századi állapotával szemben — az a világszerte tapasztalható jelenség, hogy a keresztény elit — mintegy átfúrva magát azon a kemény burkon, amelyet az évszázadok raktak a kereszténység ősforrásai fölé, — visszahajlik a kereszténység őseredeti szelleméhez; — annak az erőnek a jegyében keresve a folytatásnak biztosítékát, amelyből a nagy keresztény eposz keletkezett. Ennek a jelenségnek csak egyik tünete, a keresztény hitéletnek a világon végigremegő tavaszi golfárama.

A gazdasági, a politikai, a társadalmi, sőt a szellemi átalakulás és forrongás mögött zajlik a lényeges csata, az a világméretű küzdelem, amelyet a géniuszok vívnak. És vívják mindenütt! Pártgyűléseken, a tudomány fórumain, az akadémiák csarnokaiban, az egyetemi katedrákon, a sajtóban, a különböző szervezetekben, nem csupán egyéni vagy csoport-érdekek küzdelme, hanem végső soron egy világnézeti mérkőzés folyik. Hovatovább csak az az egyetlen álláspont lehetetlenség, amely évtizedekkel ezelőtt még a legközkeletűbb volt: a világnézeti közömbösség. A körülmények mindenkit színvallásra kényszerítenek. A végső kérdésekben előbb-utóbb állást kell foglalni. És mert így van, mert szinte minden életviszonyt átszőnek ma már a világnézeti vonatkozások, ezért a tájékozódás igen nehéz.

A tisztánlátók szemét is porral szórja be a kavargó kor vihara. Megzavarja a kor fiát, hogy úgylátja: a világnézeti frontok is összekeveredtek, mert az azonos világnézetűeket is különböző politikai, társadalmi stb. frontokon látja felvonulni. Pedig ez a különbözőség az élet rendes törvénye, mert az azonos világnézetből még szükségképpen nem következnek azonos politikai, pártbeli, társadalmi stb. állásfoglalások. Vannak materialisták, akik dühödt antimarxisták. Vannak marxisták, akik nem vallják magukat materialistának. Vannak keresztények, akik a társadalmi, gazdasági stb. frontokon a haladás zászlaját hordozzák és vannak, akik maradiak. Az emberek, akik a politikai, a társadalmi vagy a gazdasági életben meggyőződésük szerinti jobbért küzdenek, meglepődve látják, hogy olyanokkal menetelnek együtt, akikkel ugyan részletkérdésekben sokszor, de a végső célokban, főleg pedig a végső világnézeti principiumokban nem értenek egyet. Meglepődve látják az emberek, hogy a politikai, a gazdasági és társadalmi átalakulás folyamán olyanokkal kerülnek szembe, akikkel viszont a rend világnézeti principiumokban egyetértenek.

Ez a jelenség nem okvetlenül természetellenes. Folyik egyrészt az emberek különböző ítélő-erejéből, temperamentumából, különböző erkölcsi érzületéből, stb.-ből. Hiszen a legellentétesebb világnézetű emberek egyetértenek egymással a korszerű haladásnak bizonyos követelményeiben, aminők például valamennyi kiváltság megszüntetése, a nagy vagyonok uralkodó várainak lebontása, a munkakötelezettség és a munkajog kodifikálása, a kultúrdemokrácia stb.; de ugyanezek az emberek már nem fognak egyetérteni a leglényegesebb szempontokban: például az emberi személyiség mibenlétéről, jogairól, kötelességeiről, végső céljáról alkotott meggyőződéseikben. És e jelenség fordítva is előfordul: vannak keresztényhitű emberek, akikkel a végső világnézeti principiumokban egyetértünk, de nemcsak elválunk tőlük, hanem a leghatározottabban szembe is kerülünk velük, ha pl. ők a kiváltságok fenntartását igénylik, ha ellene mondanak a magántulajdon időszerű átalakításának vagy általában ellene szegülnek a haladás korszerű követelményeinek.

Ez a jelenség sok embert megzavar. Holott különösen forrongó korokban az ítéletalkotást nem lehet leegyszerűsíteni. Mi e jelenség gyökéroka? Csak kettőt említek. Egyik az, hogy nem egy maradi ember, aki csak anyakönyvi keresztény, akarja a kereszténység szekerére fölrakni a maga közéletű esempészárúját. Nem egy materialista, aki világnézetileg közel áll a marxistákhoz, ellene mond mindenfajta szocializmusnak és igyekszik a kereszténység védelme alá helyezkedni. Ez az ember kereszténységről harsog, de igazában nem a keresztény igazságosság megvalósítását kívánja, hanem abban reménykedik, hogy a kereszténység majd abban is ellent fog mondani a marxizmusnak, ami abban keresztény igazság, vagyis szociális igazságosság. Mert minden igazság keresztény, bármilyen zászló hordozza is s bárki fedezte fel vagy képviseli.

A másik ok, hogy a kereszténység nem társadalmi, gazdasági és politikai, sőt még nem is egyetemes kultúrelmélet és program, hanem változatlan lényege szerint hitbeli tanítás és az alapvető erkölcsi életszabályok törvénykönyve. A kereszténységben csak az nem változik, ami maga a kereszténység lényege: hit és erkölcsi tartalma. De minden egyébben a keresztény kultúra is éppen úgy alá van vetve a fejlődés és a visszaesés, szóval a változás törvényének, mint a történetnek többi jelenségei. Ezért éli túl a kereszténység a különböző kultúrákat, még akkor is, ha annak a kultúrának létrehozásában a kereszténységé volt a legdöntőbb szerep, és ha a kortársak szemében az ő kultúrformájukkal elválaszthatatlanul egységbe forrottnak látszott maga a keresztény hitletétemény is. A kereszténységnek állandóan alakítania, változtatnia kell azt a világot, amelyet egyetemes értelemben kultúrának nevezünk. Ez a kultúra is történeti jelenség: keletkezik és elmúlhat, növekedhet és visszaeshet. Mert a kultúra lényegében nem egyéb, mint valaminő eseményt valósító uralom a természeten és önmagunkon; uralom, amelynek törvényeit a kereszténységnek kell megszabnia, hogy azt a kultúrát kereszténynek nevezhessük. És ami a kereszténységben változatlan: a hit és erkölcsi letétemény, az változtatja mindig az embert és az ember világát. Az a kereszténység, amely a maga lényegét is megváltoztatná, már nem volna kereszténység többé. Viszont a kereszténységnek az egész egyetemes emberi kultúra folytonos változtatására kell törekednie, mert különben azt a hivatását árulná el, hogy az emberi életet mindig és mindenütt az isteni tökéletesség irányában és mintájára kell kibontakoztatnia. Így a kereszténységnek, nem mint hitnek és erkölcsi törvénykönyvnek, hanem mint kulturális valóságnak szükségképpen, belső lényege szerint haladás-pártinak, mindig és mindenütt tevékenyen a jobbra-törekvőnek kell lennie. Mindig és mindenütt az is volt és az is marad, hacsak a keresztények méltatlansága el nem árulta és cserben nem hagyta a vallott hitet.

Valóban a kereszténység nemcsak mint hitbeli tanítás, hanem mint erkölcsi életszabályok kódexe is közel kétezer esztendő óta az egyetemes emberi kultúrának leghatalmasabb inspiráló, alakító és fönntartó tényezője volt. Jóllehet lényege szerint mindig megmaradt vallási tanításnak és mozgalomnak, amely alapítója útmutatásait tekinti változhatatlan eligazítójának — hatásai mégsem maradhattak meg egy kizárólag vallási mozgalom keretei között, mert ez a hit és ez az erkölcs a keresztény emberi személyiség központi tényezője, tehát a keresztény ember egyéni és közösségi magatartását is a legalapvetőbben meghatározza. Valamely tanítás, amely az ember mibenlétének, rendeltetésének, jogainak, kötelességeinek és végső céljának kérdésére ad választ — márpedig minden vallás lényeges tartalma éppen ez — nem szorulhat be egy olyan vallási gettó keretei közé, amelyben a tevékenység a szertartások elvégzésében merül ki, mert végsősoron az emberek egyéni és közösségi magatartását minden vonatkozásban éppen azok a meggyőződések határozzák meg, amelyeket az ember az ő mibenlétéről, végső céljáról és rendeltetéséről táplál. Amikor pl. a kereszténység az emberi mibenlétét úgy határozza meg, hogy az ember testből és halhatatlan lélekből álló egységes személyiség, akinek végső célja a személyes Isten; amikor meghirdeti az eredeti bűnnek és a Krisztus által való megváltásnak tanát; amikor lényegi azonosságát és a felebaráti szeretet törvényét, — kétségkívül a legalapvetőbben meghatározza a keresztény ember egész egyéni és közösségi magatartásának alapvető szabályait is, tehát egy bizonyos kultúra inspiráló, építő és fenntartó tényezőjeként jelenik meg a történetben. Nyilvánvaló, hogy ez a keresztény kultúra más, mint egy olyan kultúra, amelyben az ember magatartását egy olyan tan határozza meg, amely az embert autonóm, Istentől független lénynek mondja, amely az eredeti bűnt és a megváltást egyképpen tagadja, vagy a felebaráti szeretet törvényét csak a "barátokra" nézve tekinti érvényesnek, az emberi egyenlőséget pedig megtagadja, mint pl. a különböző faji ideológiák is tették.

Mivel a kereszténység elsősorban az Isten és az emberi személy viszonyának kérdésére adott választ és mivel a lélek primátumát, bár nem kizárólagosságát vallja, természetesen a belső ember kereszténnyé tételét tekinti fő feladatának és aztán főleg magára a kereszténnyé lett emberre bízza, hogy kialakítsa a keresztény hittel és erkölccsel harmóniában álló tudományt, együttélési formát, általában mindazt, amit emberi kultúrának nevezünk. A kereszténység elsősorban az ember reformjára és nem az intézmények reformjára helyezi a hangsúlyt.

Csak természetes, hogy a kereszténység — ha önmagát nem tagadja meg — sohasem mondhat le arról, hogy az egyetemes emberi kultúra formáló tényezője maradjon. Először azért, mert logikai képtelenség volna az egyéni és a közösségi tevékenység tényezői közül kikapcsolni azt a leglényegesebb inspirációt, erőt és törvényt, amit a keresztény ember számára a keresztény hit jelent; másodszor azért, mert a keresztény embernek egyetlen más világnézetű embernél sem kisebb joga és kötelessége arra törekedni, hogy egész kultúr-környezete keresztény hitével összhangban álljon, annak ne akadálya, hanem támogatója legyen; harmadszor azért, mert ezt követeli a haladás érdeke is, hiszen a kereszténység — mint mondtam — belső lényege szerint szükségképpen haladó, mert olyan hit és erkölcs az alapja, amely a végtelen tökéletességű Isten mintaképére akarja kibontakoztatni az embert és az ember egész életét.

Ma, amikor világnézetek harca dúl a kereszténység egyetemes kultúrjogának képviselete és kultúrszerepének ismerete nemcsak önmagunk, hanem elődeink, embertársaink, a jövő nemzedékek és az Isten iránt is annál nyomósabb kötelességünk, minél erőteljesebben fejlődnek föl — igényeiket az emberi élet egyre több viszonylatára kiterjesztve — a kereszténységtől idegen világnézetek.

Hazánk - 1948. november 12. 1.l.