Barankovics István: Isten alázatos agitátora

Hite tudás, szeretete örök egybeolvadás és reménye valóság immár. Hinnünk kell ezt a megholt Bangha páterről, akinek egész élete serény és éber készülés volt a pillanatra, amikor hajója kikötött az örökkévalóság partjainál. Meggyászoljuk távozását a földi terekről, de stílustalan volna Őt sajnálnunk, aki vágyott és boldog céljához ért. A fájdalom, amely szívünket felvérzi most, nem Őt, az immár gazdagot és az örök örömök udvarába tértet, hanem minket illet, akik gazdagabbak voltunk életével és szegényebben lettünk halálával.

A halál mindig olyan jel és figyelmeztetés, amely az élőknek szól, mondván a sír kikerülhetetlen és a pálya vége olyan, mint a pálya mert a jó élet szerzi meg a jó halált. Éppen ezért az illik őhozzá, hogy ravatala mellett életéről emlékezzünk. Ez az igazság napszámában eltöltött és felőrölt élet kalauzként kísérte át a sötét kapun, hogy bevezesse a hegyen, épült Örök Városba, amelynek elképzelhetetlen szépségéről és mulatatlan dicsőségéről az ő tüzes tolla olyan sóvárgó vággyal írt. Elmúlását is az ő stílusa szerint látnunk, - az igazi tisztességadás. A Szentlélek nagy agitátorának halála az ő utolsó földi agitációja, mert mindnyájunknak jeladás, hogy emlékezvén életére, példáját lássuk, amely megszerezte neki a jó halált.

A halál művészi fosztogató. Lehántja róla is az esetlegességeket, és könnyebbé teszi lényeges emberi vonásainak megismerését. Nagy szónok, tudós, vitázó és író volt, de mindezek mögött ott állt, ami ízt és súlyt adott betöltött szerepeinek az emberi egyéniség. Ez az egyéniség pedig a sokoldalú tevékenységnek örök-mozgója és mozgatója, kivételes, rendkívüli jelenség volt, olyan egyszeri tünemény, amelyhez hasonlót csak ritka idők szülnek. Egyénisége a legellentétesebb emberi tulajdonságoknak kivételesen szerencsés és összehangzó egysége volt, amelyben az ellentett tulajdonságok, is mint a mérleg súlyai, arra voltak jók, hogy egymást emeljék. E tulajdonságokba összhangot a föltétlen fegyelemmel végzett szolgálat vitt, amelynek mindent, még egyéni hajlamait is alárendelte. Ez az igazi jezsuita nem ismerte el önmagával szemben az egyéni hajlamoknak jogait. Istent szolgálta rendje hagyományaihoz híven mindazokon a frontokon, amelyeket az idők feltámadt szellemei ostromoltak és magatartását, mint igazi krisztusi hadvezér, nem egyéni hajlamaihoz, hanem feladataihoz szabta.

Teste egy gladiátoré, agya egy tudósé, szíve egy költőé és lelke egy szenté – de ő maga mindenestől feladatáé volt, a veszedelmes korfordulón küzdő apostolnak feladatáé, amelynek elvégzésére egyházának érdeke és rendje megfellebbezhetetlen parancsa rendelte. Talán az a fenntartásnélküli teljesség, amellyel magát agitátori és szervezői feladatának átadta, volt gyökere annak, hogy hatalmas tömegű hívei között, bár rajongva csüngtek ajkán és szerették, mint a Szentléleknek hadvezérét, alig akadt, aki meleg testközelbe jutott volna hozzá, abba a bensőséges és bizalmas kapcsolatba, amelyet éppen az Egyház nagy papjainál a hívők tömege sokszor valósággal egyéni kapcsolatnak érez.  Csodálták, szerették és követték, de szinte mindig valamiképpen a tömeg fölött maradt, mint égő és gyújtogató tünemény. Mondatai egy égi jó hír galambjaiként szárnyaltak, vagy karikásokként csattantak, de a tömeg fölött.

Pázmány óta benne csapott legmagasabbra a magyar szellem vitázó ereje, aki hallgatói előtt gladiátorként birkózott az ellenséges eszmékkel és hallgatóit azzal a drámai izgalommal ejtette meg és vonzotta pártjára, amellyel a tömeg szeme előtt legyűrte a hamis eszmét és az igazságnak ellenségeit. Beszédének hallgatói nemcsak hallgatók voltak, hanem résztvevők a drámai küzdelemben, érdekelt felek a szemük előtt lejátszódó polemikus párbajban, amelynek végén éppen ezért a tömeg saját diadalaként ünnepelte az igazságnak győzelmét, mint egy csata diadalmas végét. Lassan az idők folyamán drámai lett egész gondolkodása: ellentétekben gondolkozott s talán még saját igazságát is napról napra vitázva hódította meg. Bárminő merész a föltevés, könyveinek tanulsága és személyes tapasztalat alapján is azt hiszem, hogy e fölényes és vitázó szellem emberi egyéniségének legtündöklőbb vonását abban az alázatosságban kell látnunk, amellyel teljesen átadta magát plemikus beállítottságot kívánó feladatának. Ki merné mondani, hogy-e nagy harcosban nem volt hajlam a csendes elmélkedés, a szépben való idilli elmerülés és a lélek Istennel társalkodó szent magánya után? Alázata előtt most mélyen meghajol minden valamire való gondolkodó, aki ismeri az észnek nyugtalan kutató indulatait. Alázata tette őt a jezsuita ideál egyik legmagasabb megvalósulásává, mert ez az alázat az elme feltételen fegyelmét kívánta meg, s csak az tette lehetővé, hogy egyénisége a kijelölt szereppel szinte teljesen azonosult. Műveit hívom fel tanukul. Első nagyobb könyvében szó sincs még polémiáról . Katolikus államférfiakat állított példaképül a kor fiataljai elé, akinek a közéleti példák abban az időben a keresztény erkölcs és a közéleti munka ellentétét prédikálták. Két későbbi műve az Eucharistia és a Magyar jezsuiták. Pombal börtöneiben, amelyek munkái tömegéből is kitűnnek a stílus egyenletességének és nyugalmának erényeivel, egyúttal a legérdekesebb és legizgatóbb személyi dokumentumok is. Ezekből a munkákból egy olyan író arca néz reánk, aki nevet, de nem agitál, aki beszél vagy énekel, de nem vitatkozik. Ezt az írói arcot azonban a magyar közvélemény tudatában teljesen elfedte a polemikus  karakter.

Hosszú évtizedeknek tisztító és hódító harcot felkavaró sokoldalú tevékenysége nyomán úgy ismerték Páter Baughát rajongói, hívei és elfogulatlan ellenfelei is, mint az igazságnak nyugtalan és nyughatatlan harcosát, aki a maga megváltását mások megváltásának munkájától elválasztani képtelen. Úgy ismerték mint a jó ügynek szentpáli hevületű izgatóját, akit a megismert igazság közvetítésének szenvedélye űz, - mint a mindenfajta szatanokrácia elleni felkelésnek agitátorát, a Gonosz elleni lázadásnak felszítóját, aki lelke apostoli szeretetében magáévá éli minden tévelygőnek kínzó igazságszomját. Úgy ismerték, mint a vitázó észnek, a szikrázó polémiának és az apostoli szenvedélynek megtestesítőjét, akiben rendjének a Militans Ecelesia előcsapatának harcrakész és bátor géniusza fogyhatatlan lánggal ég.  Ezt követelte a kor, ilyen karaktert követeltek az időszerű feladatok. A liberális szabad versenyes „demokrácia” szökőárjának idején állott bele Bangha páter a munkába, amikor a szellemi, sőt erkölcsi pozícióit is elvesztett katolikus társadalom védekezésre szorult és az ellenség szervezeti hadjárata még javában állt. A támadás és vesztett pozíciók a katolikus oldalon is harci szellemet kívántak. Bangha páter a kor áll meghatározott hivatásának fenntartás nélkül odaadta teljes önmagát: igazi jezsuita fegyelemmel és alázattal, elfeledve önmagát, csak az volt, amiben a leghasznosabb és a legszükségesebb eszköz lehetett Isten kezében e lelkekért folyó hadjárat során.

Éppen idézett műveiből azonban teljesen hiányoznak  a fölkiáltó agitátor-mondatok, azok a művek művészi nyugalmukban és történeti tárgyilagosságukban egy befelé fordult lélek érett és sok ízű gyümölcsei. De lemérik annak az áldozatnak hősi nagyságát is, amelyet a nagy jezsuita, a lelkek gyújtogatója, a kor által szabott hivatása fenntartás nélkül való teljesítése érdekében vállalt és meghozott. Akik még nem feledték el az O dolce Napoli feledhetetlenül szép és örök emberi sorainak panaszát szívünk nyugtalanságáról és elménk homályáról ezeket a  sorokat, amelyekben fölsír a szentágostoni panasz és honvágy az örök Jeruzsálem felé, ahol elménk az igazság látásában majd megelégül és szívünk nyugtalansága Isten ölén elcsitul, - azok a polemikus arc mögött meglátják a nagy jezsuitának legbensőbb énjét, az örök dolgoknak megkívánóját.

Mikor Pombal kegyetlenségeit leírja, egyetlen zokszó vagy elítélő hang nem esik ki a száján. De megírja, hogy a kiűzött jezsuiták visszatérvén elhagyott templomukba, első miséjüket kínzójukért, Pombalért mondották el. S hozzá teszi: „Ez volt a jezsuiták bosszúja….” Nincs hangja az elítélésnek, de a némaságon át a tárgyilagos sorok mögül, mintha egy sokat tapasztalt és az örökkévalóság árnyékában álló ember szomorú és csendes sírását hallanók, mintha egy, a „fény vonalához” közelítő ember siralomvölgyi szelíd bánata szállana föl e sorok mögül, aki megtanult immár testvéri könnyeket sírni az emberi fajnak időtlen és egyetemes, egyetlen igazi szerencsétlensége, csak Isten erejével orvosolható tragédiája, a bűn fölött. Az ész itt már nem vitatkozott, a szív nem lázongott, csak szomorú jósága élt….

S akik ismerik az emberi létnek s világon feloldhatatlan szomorúságát, akik nem hisznek a földi boldogságban, csak egy örökkévaló váltságban, azok megköszönik a Gondviselésnek Páter Bangha gazdag munkásságát és életét, e remeket, a lángész alázatosságának bizonyítékát. Egyháza pedig, amely e nagy fiát egyszerű és szegény szerzetesként temeti el, most ezzel is meggazdagítja dicsőségét, melyet Bangha páter alázatos nagysága adott neki.

Kis Újság – 1940. április 29. 5.l.