Barankovics István: A Müncheni Egyezmény és a békés revízió elve

A nagy szavak korában élünk: valósággal kihívjuk a sorsot. Szótárunkban hovatovább csak superlativusokat tűrünk meg. Mégis: az elmúlt napokban valósággal megborzadt a sorskihívó kor, amikor a nagy szavak nagy valóságokat mutattak, és a szenzációból majdnem halál és világtragédia lett. Helyénvaló a nagy szó: valóban világraszóló volt a müncheni négyhatalmi értekezlet eredménye. Egy kitörőben lévő világháborúnak kiszámíthatatlan veszedelmét hárította el a szorongó népek  feje felől, még pedig a háborús feszültséget pillanatnyilag fölidéző vitás kérdésnek megegyezéses elintézése által. A cseh kérdés megoldása magábanálló jelenség. A háború óta első ízben sikerült az európai szárazföldnek egy nemzetközivé szélesült vitás kérdést fegyverek nélkül eldönteni.

A vérmesebb reményűek ebben a magábanálló jelenségben hajlandók kezdeményezést látni, amelynek folytatása következik oly módon, hogy a holnap  mélyebb és fontosabb okokból származó ellentételeinek elintézését is a diplomaták zöld asztala viszi majd végbe a csatatér helyett. Csak valóságismeret nélkül lehet reménykedni e szép álomnak teljesülésében, hiszen a cseh kérdés megoldásának előzményei és körülményei is a nyers erőnek legalábbis az igazság erejével egyenlő jelentőségét és szerepét bizonyítják a nemzetek közötti ellentétek kiküszöbölésében. Európa eretnek-nacionalizmusok és kis népek független létezésének jogát tagadó kannibál-sovinizmusok csatatere, ahol még a mostani fegyvertelen háborúra is fegyveres, sőt egyre fegyveresebb béke következik. Hihetünk-e a mélyebb okú nemzetközi összeütközések békés elintézésében, amikor Európában már nemcsak a nemzetközi politikai gyakorlat lett pogány, hanem az elmélet is a dzsungelerkölcs színvonalára szállt? Országok, hajdan a kereszténység bástyái, hivatalos tanként hirdetik, hogy nem a béke  az államoknak természetes állapota, hanem a háború, s a béke csak intermezzo két háború között.

A béke javára messzemenő következtetéseket levonni a cseh kérdés fegyvertelen elintézéséből már csak azért is merész jóslás lenne, mert a most nyélbeütött béke, helyesebben a háborús összetűzésnek in tempore elhárítása nem a népek igazságon alapuló valóságos  békeszeretetének, hanem a háborúkezdés nem kielégítő indokoltságának és a háború borzalmától való félelemnek következménye. A háború eszközét nem azért mellőzték, mintha a megsértett igazságnak akartak volna érvényt szerezni, hanem azért voltak hajlandók közreműködni a húsz évvel ezelőtt megsértett igazság és népjog helyreállításában, mert a jóvátételt hatalmas fegyveres erővel rendelkező akarat kívánta akár a háború eszközével is, s az igazságtalanságok fenntartása nem lett volna kielégítő háborús ok.

Aminő túlzás lenne a mostani háborús veszedelem fegyvertelen elhárításának nemzetközi művéből minden erkölcsi mozzanatot kizárni, épp oly félreismerése lenne a valóságos helyezetnek, ha az igazság helyreállítása  szempontjának elsőrangú szerepet tulajdonítanánk a cseh kérdés elintézésében. Kétségtelen, hogy Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákiához megkérdezésük nélkül csatolt kisebbségeknek fölszabadítása és az anyaországhoz való visszatérése iránt igazságos követelések voltak, - és minden olyan, Csehszlovákiának területi épségét biztosító  szerződés, amely kizárta e három ország tisztességes érdekeinek kielégítését, ennyiben erkölcstelen szerződés volt.  Ha Franciaország, karöltve Angliával, szükségesnek látta cseh szövetségesét az igazság követelményeinek kielégítésére szorítani. ebben a lépésben észre kell vennünk azt az erkölcsi mozzanatot is, melynek okán a Csehszlovákia területi épségét biztosító francia-cseh szerződést erkölcstelennek mondtuk. Ennek ellenére csak ideológusok tagadhatják, hogy a német birodalom fegyveres erejének nyomatéka nélkül Franciaország most sem érezte volna annak szükségességét, hogy az igazságtalanságok jóvátételében közreműködjék, Csehországnak az őt megillető területre való korlátozása által. Viszont egészen bizonyos, hogy Franciaország és Anglia feltétlenül eleget tettek volna Csehszlovákia irányában szerződéses kötelezettségüknek, ha Benes államával szemben igazságtalan követeléseket támasztottak volna szomszédai. Ha a cseh kérdésben a döntést kizárólag az erők aránya hozta volna meg s a megoldásban nem játszott volna komoly szerepet az említett erkölcsi mozzanat, akkor ma már dörögnének az ágyúk a világ négy táján. Mint Chamberlain mondta, a háború megkezdéséhez sokkal mélyebb okra lett volna szükség, Anglia és Franciaország nem a legyőzetéstől való félelem miatt, hanem az igazság előtt meghajolva, mellőzték a háborút. A cseh konfliktusnak békés elintézése tehát nem a háború kiküszöbölésének útján jelent kimagasló állomást. A müncheni értekezletnek mély és fölemelő jelentősége a világ számára abban mutatkozik, hogy hosszú idő óta végre nem kizárólag a nyers erőknek aránya, hanem az erők az igazság szolgálatában intéztek el egy háborúval fenyegető összeütközést. Az igazságtalanságot szenvedő népek számára a békénél is biztatóbb eredménye a müncheni értekezletnek, hogy most a népeknek a háborút kikerülni kívánó magatartásában nem nélkülöztük az erkölcsi mozzanatot, bár ez az erkölcsi mozzanat nem az igazságtalanságok jóvátételére irányuló cselekvő akaratként lépett föl, hanem abban a fölismerésben rejlett, hogy igazságtalanságok további fenntartásáért és egy lényegében erkölcstelen szerződés formai tiszteletbentartásáért esztelenség és erkölcstelenség lett volna háborút kezdeni. Talán a pusztítás technikájának tökéletesedése bírta rá a népeket, hogy létérdekük veszélyeztetése vagy a háborús pusztítással arányban álló erkölcsi ok nélkül nem nyúltak a háború eszközéhez az államközi viták eldöntése céljából.

Münchenben tulajdonképp egy magyar elv nyerte el a tények szentesítését: a békés revízió elve. Két évtizeden át Európában egyedül Magyarország hirdette és külpolitikájában következetesen zsinórmértékül is alkalmazta a békés revízió elvét,  az igazságtalanságok jóvátételének és a tisztességes érdek érvényesítésének fegyveres döntés nélkül való lehetőségét. Ez a békés revízió távol álla metafizikai felhőtiprástól, mely a földön az igazság diadalát erő híján is hiszi, de elutasítja a nyers erők föltétlen és végérvényes fölényének erkölcstelen dogmáját is. Magyarország a békés revízió elvi alapján állva, józanul számolt a nemzetközi élet alakító tényezői között a nyers erőnek hatalmával, de e tényezők között nem becsülte alá, hanem megszerezni igyekezett tisztességes érdeke és igazsága támogatására azokat az erkölcsi és szellemi erőket, melyek a huszadik században, különösen a nyugati demokráciákban reálpolitikai, pozitív erővel bírnak. Ezek a szellemi és erkölcsi erők olykor döntő fölénnyel is rendelkeznek a nyers erők fölött, mert ez utóbbiakat mintegy irányítják s vezetik. Magyarország a békés revízióra törekedvén, sohasem élt abban az ábrándban, hogy az igazságtalanságok elkövetői pusztán az igazság helyreállításától indíttatva reparálják, amit hibáztak. De abbanbízott, hogy az igazságtalan békék szerzői nem fognak fegyverhez nyúlni a szörnyszülött államok védelmére, ha a leigázott népek fölszabadítását megfelelő erő fogja követelni. A békés revízió tehát reálpolitikai meggondolásokon alapult, de nem zárta ki, hanem számolt a politikában az erkölcsi tényező szerepével is. Münchenben pedig az erkölcsi erők azt a szerepet játszották, mellyel a békés revízió elvének megfogalmazásában Magyarország számolt.

A békés revízió elvén fölépült magyar külpolitika három saroktételen nyugodott. Első volt: a rajtunk esett igazságtalanságokat fölfedni és a jóvátétel érdekében megnyerni a nagyhatalmak közvéleményének erkölcsi és szellemi támogatását, végül világosan bebizonyítani e közvélemények előtt, hogy a jóvátétel Európa érdekében áll, Második volt a szabadkéz külpolitikája, amelyet csak a rosszindulatú bírálat téveszthetett össze egy önkéntes európai emigrációval, egy önmagunk akarta elszigetelődéssel. A szabadkéz-külpolitikája nem a tétlen és üres, hanem a dolgos és tiszta kéz és az okos és hideg fej politikája volt. Azt jelentette, hogy minden, a meglévőt is kockáztató kalandot józanon kikerülve, belül megerősödve s ügyünket a hatalmasok és Európa érdekévé téve, kivárjuk az igazságunk érvényesítésére, a cselekvésre legalkalmasabb pillanatot. Azt jelentette, hogy erős és érdekeinkkel összehangzó érdekű barátok megszerzésére törekszünk, olyan kötelezettségek vállalása nélkül, amelyekkel a nagy barátok mellé mindjárt hatalmas ellenségeket is szerezhetnénk magunknak. A szabadkéz-külpolitikája nem volt a kikapcsolódással azonos, hanem épp ellenkezőleg: bekapcsolt bennünket a nagyhatalmi érdekek áramkörébe anélkül, hogy bármelyik nagyhatalom fiókenergiatelepévé süllyedtünk volna. Egyetlen állam felé sem torlaszoltuk el utunkat nagy és erős barátokat szerezvén a nyitott ajtó politikáját folytattuk a többiek felé, hogy mindig meglegyen a lehetőségünk az együttműködésre tisztességes érdekeink kielégítése céljából. A szabad kéz külpolitikájának szellemében kellett és kell határozottan elzárkóznunk az úgynevezett világnézeti külpolitika fikciója és mákonya elől, amelynek csak kiskorú népek dőlnek be. A nagykorú nagy népek a világnézeti külpolitikát csak addig és ott hirdetik és gyakorolják, amíg és ahol az hatalmi érdekeinknek megfelel. A világnézeti külpolitika a hatalmasok kezében eszköz, kis népek számára pedig egérfogó, amelyből nincs szabadulás. A világnézeti külpolitika mindig valaminő nagyhatalmi imperializmusnak álarca, egy imperiális törekvésnek egyetemesebb megfogalmazása. A világnézeti külpolitika nemcsak a nyugati demokráciákkal állította volna szembe Magyarországot, hanem ki is szolgáltatta volna hatalmas barátai kénye-kedvének.

A független Dunavölgyet elsőrangú érdekének ismerő Itáliával és a revíziót igénylő Németországgal a legszorosabb barátságot kötöttük, de nem írtuk alá az antikomintern-egyezményt és nem léptünk ki a Népszövetségből, mert e két gesztusunkat a nyugati hatalmak ellenük irányuló magatartásként foghatták volna föl. A cseh kérdésben, háborús konfliktus esetére semlegességünket kívántuk megőrizni, anélkül, hogy lemondottunk volna Csehszlovákiára vonatkozó jogos igényeinkről és az alkalmas pillanatban az érdekeinket kielégítő cselekvésről. Ezzel a politikával értük el, hogy nagy barátokat szereztünk, akiknek azonban sohasem váltunk vazallusukká, viszont Anglia és Franciaország felé sem szögeztük be a kapukat. Ellenségektől körülvéve így biztosítottuk nemzeti önállóságunkat és állami függetlenségünket. Kicsiny népek a történet tanúsága szerint csak ritka szerencsés körülmények között elégedhetnek meg függetlenségük belső biztosítékaival. Legtöbbször külső biztosítékokat is kell keresniök: gyakran a náluk hatalmasabb ellenséges erőket adaptálják függetlenségük biztosítása céljából. A kicsiny népet, ha naggyal barátkozik és e barátságnak kellő ellensúlyát nem képes megtalálni, az a veszedelem fenyegeti, hogy számára a barátság vazallátussá változik. Ez a körülmény is a szabad kéz külpolitikáját javallja, egy olyan kicsiny, de nagycélú népnek, amilyen a magyar.

A békés revízió elvén fölépülő külpolitikának harmadik saroktétele volt: jó külpolitika nincs jó belpolitika nélkül. Ez a tétel elsősorban azt tette kötelességünkké, hogy revízióképessé tegyük az országot. A revízióképesség természetesen a hatalompolitikai kérdéseket, minő különösen a honvédelem és a külpolitika megfelelő formálása, állította politikánk előterébe. Az ország revízióképességét leginkább gyöngíthette a szociális kérdés elhanyagolása, amely az elszakított országrészek lakóiban keltett volna visszatetszést és rontotta volna a szétszakadt részek között a kohézió erejét, - továbbá a kormányformának, az ország közhatalmi szerkezetének olyan átalakítása, amely a diktatúra felé való hajlást jelentette volna. Az országnak ez a befelé való revízióképessé tétele a szociális kérdés megoldása terén súlyos nehézségeket is támasztott. Nevezetesen: ha elismerjük, hogy a szociális kérdésben a feladatok nagyobbik és jelentősebb fele még megoldásra vár és ezzel a mulasztással a felelős élenjárókat súlyosan megterheljük, ugyanakkor nem lenne szabad könnyelműen vagy rövidlátóan megfeledkeznünk arról, hogy Magyarországnak az elmúlt húsz év során sokszor választania kellett a magasabb anyagi jólét avagy dunai hivatásának és revindikációs igényeinek fönntartása között. Ha hajlandók lettünk volna valamelyik nagyhatalom éléstárává, gazdasági udvarává, gyümölcsöskertjévé lenni, akkor - politikai függetlenségünk fikcióvá sápasztása árán - a jólét általánosabb és magasabb színvonalát érhettük volna el. Ha lemondtunk volna területi és népi revindikációnkról, és dunavölgyi elsőszülöttségi jogunknak dicsőséges terhéről, akkor az önellátásra Európában legalkalmasabb dunai gazdasági egység anyagi előnyeiből mi is dúsabb életet élhettünk volna a, de ezzel a megalkuvással éppen azt igazoltuk volna, ami ellen tiltakoztunk: a trianoni dunai rendezést. Természetesen ez a méltánylandó szempont pillanatig és a legkisebb részben sem menthet föl az alól, hogy az ország revízióképességének érdekében és teljes erővel ne követeljük a szociális kérdéseknek radikális, tehát igazságos rendezését, s különösen a nagybirtok-rendszernek sürgős lebontása által a magyar parasztságnak földtulajdonhoz való juttatását. Sőt, a mostani részleges jóvátétel csak hatalmasan nyomatékolhatja a mulasztások pótlásának sürgetését.

Az ország revízióképessége arra is kötelez bennünket, hogy ne a mai, hanem a régi ország méreteiben gondolkodjunk és cselekedjünk. Belpolitikai magatartásunk zsinórmértéke nem a mai, hanem a régi ország politikai szükséglete. Az ország revízióképessége ellen alig lehet - a teljes belső összeomláson vagy lemondáson kívül - nagyobb merényletet elképzelni, mint a diktatúrának és a vele azonosult biológiai nacionalizmusnak a csonka országban való győzelemhez segítését. A diktatúra, amelynek disciplina a jelszava a harmónia helyett, lehet a nemzeti egység mesterséges fokozója egy egynyelvű és egy nemzetiségű országban, de okvetlenül a bellum omnium contra omnes állapotát idézi föl a soknemzetiségű Dunavölgyében, mivel itt egyetlen nép sem elég erős arra, hogy a többit elnyomja, viszont a diktatúra a többnyelvű és többnemzetiségű országban a maga centralisztikus és fegyelmezve uralkodó belső természeténél fogva csakis a kollektív kisebbségirtás irányában fejlődhet. Épp így a biológiai nacionalizmus is az egység és az öntudat felfokozója lehet egy egyfajú országban, amelynek belső célja nem megy túl fajtestvéreinek egyesítésén, - de amelyik országnak nemzeti hivatása és célja éppen az, hogy a mellérendeltség egyensúlyos állapotában újra találkozhassék elszakított  kisebbségeivel, az az ország önmaga alatt vágja a fát, ha a biológiai nacionalizmust hirdeti. Mert a biológiai nacionalizmus a népfajok egymás közti viszonyában a mellérendeltség vonzó állapotát az alárendeltség taszító viszonyával cseréli föl - ez pedig a kisebbségek felé valóságos fenyegetés.

A békés revízió elvének három saroktételéhez való hűség tette Magyarországot revízióképessé ezekben a világtörténeti napokban, amikor egy nagyhatalmi összefogás széttörte Csehszlovákiát. Egy magyar elv diadala volt a müncheni béke s a békés revízió elvének sarktételei, a fölvilágosítás, a szabadkéz külpolitikája és a revízióképes belpolitika teremtették meg számunkra a rajtunk esett igazságtalanságok egy részének jóvátételét.

A müncheni egyezmény új lehetőségeket is nyitott a magyarság számára a Duna völgyében. A kisantant, amelynek értelmet főként a Magyarország elleni közös föllépés kötelezettsége adott, értelmét vesztette, annál is inkább, mert a müncheni egyezményt éppen a kisantantot patronizáló nagyhatalmak kényszerítették rá Csehszlovákiára, "leghűbb" szövetségesének, a Szovjetnek csendes távoltartásával. Ahogyan összeomlott a benesi mesterséges államtákolmány és porbahullt a középeurópai cseh uralmi gondolat, úgy tűnt el egyik napról a másikra a benesi középeurópai koncepció, a kisantant-szövetség, amelynek tulajdonképpeni hivatása Csehszlovákia középeurópai uralmi pozíciójának biztosítása volt. Ha Csehszlovákia nem akarja kihívni szomszédai ellenséges magatartását s ilymódon létét nem akarja kockáztatni, akkor nem térhet vissza a Szovjet-barátsághoz sem. Ennek nem is lenne értelme, mert ez a barátság kívül és belül csak ellenségeket szerezhet neki, anélkül, hogy döntő pillanatokban a Szovjet-barátság reális támasztékot adhatna a cseh politikának.

A megkisebbedett Csehszlovákiát gazdasági, politikai és katonai érdekei arra utalják, hogy válasszon az állami függetlenségét fikcióvá degradáló föltétlen németbarátság, vagy a Német Birodalommal jóviszonyt tartó, de elalkudhatatlanul független új Közép-Európában való beilleszkedés között. Lengyel és magyar szomszédaival nemcsak békés, de számára a legnagyobb gazdasági, politikai és katonai értékű barátságban is élhet és e hármas együttesben egyúttal független létének is legkomolyabb biztosítékát találhatja meg, ha  rövidlátóan nem zárkózik el Magyarország és Lengyelország igazságos és jogos igényeinek kielégítése elől, Nevezetesen, ha lehetővé teszi - a magyar- és vegyeslakosságú területek átengedésén túl - a közös lengyel. magyar határt, ha a szlovákságnak döntési jogot biztosít jövendő sorsa felett, és lemond a Szovjet középeurópai kalauzi szerepéről. Ezen az úton az új, független középeurópai szervezetnek értékes alkotóelemévé lehet Csehország és saját tisztességes érdekeinek is ezúton lelheti föl legbiztosabb kielégítését.

A magyarság középeurópai hivatásával így találkozhatnék az új középeurópai rendeződésben a független Csehország. Ahogyan minket, testvértelen népfajt a gondviselés a pánszláv és a pángermán erők felezővonalára állított, hogy hivatásunk a dunai kis népek egységbeszervezése és a pángermanizmus és a pánszlávizmus  föltartóztatása legyen, éppúgy az új középeurópai szerkezet a maga földrajzi helyzetével, gazdasági és katonai erejével minden északról és keletről jövő nyomás ellenében biztos gát lehet s egyúttal a benne résztvevő államok függetlenségének is kölcsönösen legkomolyabb biztosítékát adhatja. Természetesen csak akkor válhatik az új Közép-Európa kiképzőjévé és a középeurópai függetlenség őrévé ez az együttes, ha egyik országban sem ássa alá a nemzeti függetlenség valóságát a nácizálódási és a bolsevizálódási folyamat. Sem a pángermanizmusnak, sem a pánszlávizmusnak nem érdeke az ilyen rendeződés. Az a tény, hogy a közös lengyel-magyar határnak az érdekelt két országon kívül elsősorban a független Közép-Európát igenlő Olaszország a szószólója, világosan mutatja, hogy az új rendeződés európai jelentősége a dunavölgyi függetlenségnek realizálásában rejlik. Ezért állíthatjuk, hogy a közös lengyel-magyar határra való törekvés a francia és angol politika vonalán halad. Régi külpolitikai tétel, hogy a magyarságnak legrövidebb útja Varsón át vezet Párizsba. A közös lengyel-magyar határ, amely Párizs és ezen keresztül London reálpolitikai értékű rokonszenvét is megnyerné számunkra, természetesen hatalmasan megnövelné a müncheni egyezmény hasznosításának esélyeit a másik két kisantant-állammal való viszonyunk kialakításának és e két országhoz csatolt magyar nemzetrész kisebbségi jogainak kivívása irányában is.

Ennek a reánk nézve kedvező, új középeurópai rendeződésnek esélyei annál nagyobbak, minél értékesebb támogatást kaphatunk Itáliától és a nyugati demokráciáktól. Párizs és London ilyen értelmű támogatásának elnyerés e elsősorban belpolitikai magtartásunktól függ. Minél szilárdabb a törekvés nemzeti függetlenségünknek és sajátos életformánknak megőrzésére, vagyis minél kevésbé fenyeget minket egy olyan belső változás, amely a világnézeti külpolitika fikciójának szolgáltatná ki Magyarországot, annál komolyabb garanciáját látják Nyugaton annak, hogy képesek leszünk az új középeurópai rendeződés európai hivatásához hozzájárulni. Ezért a belső nácizálódás a legvakmerőbb külpolitikai kaland, amellyel kockára vethetjük dunavölgyi elsőszülöttségi jogunkat. A világhatalmi erőviszonyok számunkra kedvező alakulása  és két évtizedes, okos  és becsületes külpolitikai magatartásunk  most megteremtheti gyümölcseit: nemcsak a jelen csatáját nyerhetjük meg, de szerencsésebb holnapunk  alapjait is lerakhatjuk. Rajtunk a sor, hogy sorsunkat kovácsoljuk, és politikai intelligenciánktól függ, mennyi hasznot tudunk húzni a körülmények új alakulásából. Időszerűek Dantenak örök igéi, melyeket olyan időben írt le, mikor nemzetünk az Anjoukat választva, a jó útra lelt: "Oh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már! ..."

Az Ország Útja - 1938. 10. sz. 263-268. I.