Barankovics István: Panamák és panamákra vivő alkalmak

Olvasom, hogy a nagyhatalmú kormányzópártok a panamák erélyes kiírtására és a panamisták szigorú megbüntetésére, a pártbefolyás kiküszöbölésére és a közéleti tényezők vagyona eredetének kivizsgálására készülnek. Jóllehet a kissé hitetlen közvélemény megszokta, hogy az ígéretek is devalválódtak és nincs mindig aranyfedezetük, mégis szívesen tapsol e nagy nekigyűrkőzésnek, mert bölcsen megtanulta, hogy jobb későn, mint soha és hogy a jót sohasem késő elkezdeni. A közvélemény azonban már nem elégednék meg azzal, ha csak azokat a köztisztviselőket és közéleti tényezőket vonnák a közhatalommal visszaélők csoportjába, akik a kezükre adott közhatalmat, vagy a rendelkezésükre álló befolyást jogtalan anyagi előnyszerzésre használták fel. A közvélemény — igen helyesen — a panamistákkal egysorba sorozza azt a köztisztviselőt is, aki előléptetési támogatás vagy más, esetleg politikai és társadalmi előny fejében baráti körének, rokonságának, vagy pártjának kedvez. A közvélemény eléggé nem dicsérhető módon a jogtalan pártbefolyásolást, az uram-bátyámos protekciót, a szemetszúró nepotizmust és a herbertizmust is a panama egyik alfajának, a közhatalmi visszaélés egyik változatának tekinti. A közvélemény annak a helyes közjogi tételnek a szellemében ítéli meg a köztisztviselőt és a közélet minden tényezőjét, a nagyhatalmú személyeket és a pártokat egyaránt, hogy a közhatalom nem egyéni és nem családi, sőt nem is pártjogosítvány, hanem olyan közérdekben adott jog, amelyet csakis a köz javára, a törvény utasításai szerint, az igazságosság íratlan parancsainak szemelőtt tartásával szabad és kell gyakorolni.

A panamák elleni védekezés első eszköze a szigorú üldözés és a könyörtelen megtorlás. Mégpedig a kivétel nélküli egyetemes üldözés és megtorlás. Ahol kivétel van, ott a panama nem szűnik meg, hanem egyesek előjoga lesz. Ahol pedig a bűn előjoggá válik, ott gyakorlatilag a panama kiírtása lehetetlenné lesz, de üldözése is igen kétségessé válik. Mert ez a privilégium nyilván nem a kicsiknek, hanem a hatalmasoknak fog jutni, tehát éppen azoknak, akik a kisebb panamázókra ügyelni és azokat üldözni tartoznának. A tolvajtól azonban lélektani képtelenség épp a tolvajok üldözését várni, ellenben mindig számolni kell cinkos egyetértésével. A lélektani logika alapján azt vélik az emberek, hogy ha a panamát nem üldözik, akkor minden köztisztviselő előbb-utóbb panamistává válik, mindenesetre akkor, ha alkalma kínálkozik rá. A panama ugyanis a köztisztviselő és a közéleti tényező egyéni javát szolgálja, márpedig csak kivételes jellemek nem ragadják meg az egyéni hasznukat szolgáló alkalmakat, ha ezért sem büntetés, sem társadalmi megvetés nem jár. A jogpozitívizmus, melynek szélső felfogása az erkölcs fájáról leválasztotta a jogot, belenevelte a társadalomba, hogy csak az a bűncselekmény, sőt az állam szempontjából csak az tekinthető erkölcsi bűnnek, amit a törvény büntet, de minden egyéb cselekedet nemcsak a büntetés alól mentesül, hanem az erkölcsi törvényekbe sem ütközik s csak az élhetetlenség és a képmutató szenteskedés botránkozhat meg rajta. Egy olyan társadalomban, amelyet arra neveltek, hogy a közéleti erkölcs minden törvényét a büntetőtörvénykönyv foglalja magában s amely a közéleti erkölcs íratlan törvényeiben csak illemszabályokat lát, amelyeket áthágni nem bűn, hanem csupán durvaság vagy izléstelenség, — eggyel több nyomós okunk van a panamák kíméletlen, körültekintő üldözésére és drákói megbüntetésére.

Az üldözés, persze itt sem lesz elég. A bűn ellen a társadalmi életben is legeredményesebben akkor vehetjük fel a harcot, ha a bűnösöket nemcsak elrettentjük a bűntől, hanem, ha az embereket erényesekké tesszük. A legjobb büntetőjogi védelem az állam szempontjából is az emberek erényessége. A társadalom javát mindig hatásosabban megóvja az állampolgárok lelkiismeretessége, mint a rendőr, az ügyész és a börtön. A büntetés amúgyis csupán akkor elrettentő, ha a bűnre vivő szükség, csábítás és lehetőség nem erősebb, ,mint az elrettentés. A szükség mindig törvényt bont, a csábítás legtöbbször kívánatos s a lehetőség maga is csábít. A társadalom nevelése, a panamákra vivő alkalmak kiküszöbölése nélkül a legdrákóibb büntetések sem fogják kiírtani a közéletnek ezt a betegségét.

Melyek a panamára vívő alkalmak?

Első a szükség. Csak kivételes emberek képesek arra, hogy a szükség okozta szenvedést jellemük edzésére használják fel. A társadalom egyetlen rétege sem áll ilyen rendkívüli jellemekből: az elit mindenütt kisebbség, mely az átlagnak példája lehet, de típusa nem. A társadalom berendezkedésében viszont ezt az átlagot kell szem előtt tartani. A szükség az átlagember számára nem jellemedző pálya, hanem jellemroncsoló malom, amely gondok és keservek kövei között őrli fel az erkölcsi ellenálló erőt. A szükségnek nem prédikációra, hanem kielégítésre van igénye. Magasztos eszmékből vigaszt meríthet, de kielégítést nem nyerhet.

A rosszul fizetett köztisztviselőt az anyagi gondok elégedetlenné teszik, megalázzák, elkeserítik és végül jellemét is kikezdik.

A rosszulfizetett köztisztviselő erkölcsi szétoldódása már ott kezdődik, hogy kedvetlenül, a hivatás átérzése nélkül, majd hanyagul végzi feladatát. Nem hivatásnak, hanem csak megélhetési, sőt tengődési kényszernek érzi kötelességét, önmagát pedig nem az állam, a közösség, a törvény képviselőjének, hanem inkább kizsákmányoltjának. Az oltár szolgája méltó arra, hogy az oltárról megéljen, de elhagyták hívei annak az oltárnak Istenét, amelyről szolgái nem tudnak megélni. A tisztviselő öntudatlanul is átéli a paradox helyzetet, amely az állam, az igazságosság legfőbb őre és bírája, valamint az ő igazságtalan állapota között keletkezik. A szükség láncolja íróasztalához s tollával a nyomorúság kilátástalan tengerén evez, gályarabként hajtva az állam hajóját. Csoda-e, ha az ilyen sorba taszított köztisztviselő nem szereti, hanem szidja az államot, a közösség megszemélyesítőjét és úgy véli, hogy a szolga nem köteles különb lenni uránál, ő sem köteles lelkiismeretesebb, igazságosabb lenni, mint az, akit szolgál: az állam, a közösség, a társadalom, a törvény.

Általános tapasztalat, hogy a társadalom is lenézi a rosszulfizetett munkát és az ilyet alacsonyabb rangúnak tekinti. Az ilyen munkát végző embernek kevesebbet juttat a társadalmi tekintélyből is.

A társadalom megbecsülése pedig visszahat önbecsülésünkre is. Csak a legkitűnőbb színész független a közönségétől; és csak a legnagyobb jellemek képesek alkotó erejük ellankadása nélkül megúszni a társadalmi tekintély hiányát. Ezek a kivételek azonban nem rontják le, hanem megerősítik azt a szabályt, hogy a vállonveregető fölény, a szánakozás és a lenézés a tisztviselő ambíciójának szárnyát szegi, ő maga is lemond a társadalmi tekintély megszerzésére való törekvésről, eredménytelennek bizonyuló erőfeszítéseit értelmetleneknek minősíti, saját önértéktudata is elhomályosul, önérzete csökken, elégedetlen és keserű emberré válik, személyes tökéletesedésére gondot nem fordít, s persze, ez a belső szellemi-erkölcsi leromlás munkájában is kifejezésre jut. Munkáját arányosítja a megvont megbecsülés mértékéhez s odáig hanyatlik, hogy ténylegesen elvégzett munkája már sem becsülésre, sem jobb fizetésre nem is lesz méltó. A lenézett munkás és a meg nem fizetett munka bosszúja a társadalmon, hogy csökkentértékű teljesítménnyel adja meg a lenézés és az alacsony fizetés utólagos igazolását.

A rosszulfizetett és meg nem becsült köztisztviselői munka valósággal a panama alkalmas alanyává készíti ki a gyöngébb jellemeket.

A panamának kedvez a pártbefolyásolás eltűrése és hallgatólagos törvényesítése is.

A köztisztviselő az állam, a közösség alkalmazottja és szolgája, a közérdek védője, a törvény nyelve, s cselekedeteiben a közösség főtörvényének, az igazságosságnak osztogatója. Hogy ez lehessen, minden más tényezőtől függetlennek kellene lenni. S ha függetlenül jár el a kezére adott közhatalom gyakorlásában, ezért nem gáncs, megrovás, vagy joghátrány, hanem dicséret illeti. De független maradhat-e sokáig az a köztisztviselő, akinek előlépési esélyei a pártnak tett jószolgálattal arányosak; aki kénytelen elviselni főnökének gáncsát és megrovását, ha a párt kívánságai ellenére a törvény és az igazságosság szerint mer eljárni; aki minden védelem nélkül ki van szolgáltatva a párt, vagy főnökei támadásának, ha döntései során inkább esküjére, mint a befolyásos illetéktelenek sugallatára vagy éppen parancsszerű utasításaira hallgat? Ahol a szakértelem, a tehetség, a tisztesség és a szorgalom elveszti karrierteremtő erejét s a tisztviselői előléptetéseket pártszolgálati jutalmakként osztogatják, ahol a tisztviselőknek hivatási és emberi értékességét a pártigazolvány állapítja meg — ott a köztisztviselői erkölcsöt egyenesen azok rontják meg, akiknek őrködniök kellene felette, ott a köztisztviselők csak akkor őrizhetnék meg hivatási becsületüket, ha a személyes erkölcsi ellenálló erejük mértani haladvány arányában nőne alacsonyabb tisztviselői rangjukkal, vagyis minél alacsonyabb fokán állnának a ranglétrának, erkölcsi személyiségük annál szilárdabb anyagból volna. Lélektani képtelenség olyan tisztviselői gúlát elképzelni, amelynek talapzata ezt a folyton növekvő megterhelést elbírná és a fölülről lefelé növekvő nyomásnak minden védelem nélkül ellent tudna állni. Igaz ugyan, hogy a vezetettek olykor különbek a vezetőknél. De ez az állapot is mindig a közösségek romlásának előjele szokott lenni.

Nem csoda, ha az a köztisztviselő, akinek meg kell tanulnia, hogy a kezébe adott közhatalmat pártjogosítványként kell használnia, már nem áll messze attól sem, hogy e közhatalmat egyéni jogosítványként kezelje és a pártérdeket magánérdekével kapcsolja össze. Ha azonban idáig eljutott, akkor igazán egy paraszthajszál választja el attól, hogy panama útján is keresse egyéni boldogulását. A párt kollektív, a tisztviselő meg személyes szolgája a közjónak s ha a párt a közjót mellőzheti, sőt a tisztviselőt a közjó mellőzésére — különböző hátrányok, vagy előnyök kilátásba helyezésével — még rá is szoríthatja, akkor már elveszett a törvénynek egyetemes kötelező ereje és a tisztviselő joggal számít a párt menedéklevelére ha maga is túlteszi magát a törvényeken és a közéleti erkölcs íratlan szabályain. A legfőbb szabály lesz előtte: közhatalmad gyakorlásában mindent meg kell tenned, amit pártod kíván, és mindent megtehetsz, amivel pártod érdekeit nem sérted.

Aki tehát panamaüldözésről beszél, de a tisztviselő pártbefolyásolását nem üldözi, hanem űzi, és pártolja, az vagy rosszhiszemű, vagy tudatosan a párt szolgájává, foglyává akarja tenni az államot, párturalomra tör.

Panamára vezető alkalmakkal szolgál a jogbizonytalanság, a szakértelem hiánya és a köztisztviselők diszkrecionárius jogkörének túlságos kitágítása is.

Ha a tisztviselőnek egymásnak ellentmondó törvények között kell eligazodnia, ha bizonytalanságban van afelől, hogy melyik törvényt kell tisztelnie és melyiket mellőznie, és ha az életviszonyok széles köre jogilag szabályozatlan marad, akkor a köztisztviselőnek egyrészt ellenőrzése nehezül meg és felelőssége marad megalapozatlanul másrészt széles tere nyílik arra, hogy saját egyéni érdeke szerint válogassa, magyarázza és pótolja a törvényeket. A panama televénye pedig a közhatalmi működésnek éppen az a területe, ahol a hivatali főnököktől és a parlamenttől az egyéni becsületérzésnek kellene átvennie a közérdek és a törvény feletti őrködést. Minden jogbizonytalanság éppen ezt a veszélyzónát szélesbíti és teszi könnyebben járhatóvá a tisztviselő számára. Nemcsak az erkölcsök lazulásával, hanem a jogbizonytalansággal is összefügg, hogy a panamák virágzásának tavasza rendszerint összeesik a forradalmak, a gyökeres változások, a politikai, társadalmi és gazdasági földrengések korával, amikor a régi törvények uralma már megingott, de az újaknak megszilárdítására még nem volt idő, vagy esetleg újak megalkotására sem volt még alkalom. És mivel a köztisztviselőben lerontja a törvény tekintélyét és erejét, ha azt látja, hogy működésében előbb a főnök és csak azután a törvény szempontjai szerint kell eljárnia, a törvény feltétlen uralmába vetett hit magingása pedig a köztisztviselő lelkében kifekszi a törvénytelenség és az igazságtalan közhatalomgyakorlás helyét, — ezért a panamák megelőzését szolgálná a köztisztviselők függetlenségét biztosító pragmatika törvényhozási megalkotása is.

A diszkrecionárius jogkör túlságos kitágítása is megkönnyíti a panamát. A tisztviselő egyéni mérlegelésének igen nagy szerepet juttat. Az e jogkörben eljáró tisztviselők működése kevésbé áll állandó nyilvános ellenőrzés alatt, mint pl. a bírák működése, akiket pedig szorosabban megköt a törvény betűje és szelleme, a joggyakorlat és a jogegységi döntések. Itt lép előtérbe a közigazgatás demokratizálása és a közigazgatás ellenőrzésének demokratizálása, és itt segítene a közigazgatási bíráskodás decentralizálása, a panaszjog megadása és a demokratikus önkormányzatok ellenőri szerepe. Különösen az etatizmusban és az ezt súroló rendszerekben jut nagy terület a tisztviselő diszkrecionárius jogának és szükséges az ezzel való visszaélések megelőzésének okos megszervezése. Minél több gazdasági, politikai és társadalmi életviszonyra terjesztjük ki az állam szabályozó jogát, annál kevésbé lehetséges minden felmerülhető esetre ráillő jogszabályt alkotni, tehát a végrehajtó hatalom annál szélesebb diszkrecionárius jogkört kap, egészen addig a határig, hogy sokszor már gyakorlatilag a végrehajtó hatalomra kerül át a szabályozás súlypontja a törvényhozásról. Elméletileg csábító a következtetés, hogy a totális etatizmus a legkisebbre zsugorítja a panama lehetőségét, hiszen itt minden jog az államé, tehát nincsen, aki a köztisztviselőt megvesztegesse és panamába rántsa; ez azonban csak elmélet: az etatizmusban az ellenőröket szokták a tisztviselők lekenyerezni, hogy maguk is előnyökhöz jussanak. Az ilyen rendszer az együttcsaló összejátszásnak kedvez, épp azért, mert a totális etatizmus nem tűrheti meg az önkormányzati ellenőrzést, diktatúrához kell vezetnie, sőt rendszerint csak abból tud megszületni, hiszen az etatizmusban a végrehajtó hatalom gyakorlatilag nagyobb szerepet játszik a törvényhozásnál.

A panama csak ott válhat közéleti járvánnyá, ahol a közerkölcs lesüllyedésének légkörében él a társadalom. Egyébként a panama nem közéleti betegség, hanem csak egyes köztisztviselők büntetőjogi ügye. Ennek a légkörnek kialakításában azonban döntő szerepet játszanak a közélet vezetői, akik olykor beleesnek a nepotizmus és a herbertizmus bűnébe, melyet a jó erkölcsi ösztönű közvélemény a panamák egyik alfajába utal. A közéleti vezetőnek az írott és íratlan törvényeket önmagára szigorúbban kell alkalmaznia, mint az állampolgárokra. Még hamis látszatoktól és a közélet illemszabályainak megsértésétől is tartózkodnia kell, hiszen tőle vesznek példát a milliók, akiktől ő nemcsak hűséget és tiszteletet, sőt engedelmességet, hanem az általa kitűzött célok szolgálatában áldozatot is elvár. Aki milliók ura, nem maga ura; érezni kell, hogy egyéni vagy családi boldogulása érdekében nem élhet mindazokkal a lehetőségekkel, amelyek egyébként az állampolgárok számára rendelkezésre állnak, akik az előnyszerzés eszközeinek megválogatásában nem látszatokkal, hanem csupán a törvények szorosan vett előírásaival törődnek. A közéleti tényezőt azonban át kell hassa az állapot- vagy hivatásbeli összeférhetetlenségnek érzete és ismernie kell a korlátot, mely az ő egyéni és családi boldogulásának körét szűkebb területre szorítja, mint az írott törvények az állampolgárokét.

A nepotizmus és a hebertizmus családi jogosítványként, családi privilégiumként kezeli a közhatalmat és nemcsak a közéleti vezető szükséges tekintélyét ássa alá, hanem felkelti azt a gyanút is, hogy a közéleti vezető többi ténykedései sem mentesek az önzés, a haszonkeresés és a lelkiismeretlenség bűnétől. Róma nagyságának egyik tényezője az volt, hogy csak erény és alkalmasság szerint osztogatták a közhivatalokat. A köztisztviselő hajlamos arra, hogy magának se mérjen szigorúbb erkölcsi mértékkel, mint aminővel a főnökök mérnek önmaguknak. S mivel hatalmat csak a tekintély, vagy a megfélemlítés, az elnyomás és a korrupció biztosít — a nepotizmusa miatt tekintélyefoszlott közéleti vezető, hatalmának megtartása céljából, előbb-utóbb az elnyomás és a megfélemlítés, leggyakrabban pedig a korrupció eszközéhez folyamodik. Legalábbis elnéző lesz alárandeltjei, pártfelei korrupciójával szemben. Minden rossznak bűn az atyafisága — mondja egy régi magyar szólás. A tágerkölcsű közéleti főnök rendszerint a hasonszőrűek közül választja munkatársait. Az erkölcsi világban ugyanis nem az ellentétek, hanem a hasonszőrűek vonzzák egymást. A bűn sohasem érzi jól magát az erény társaságában. Nincs is egy társadalomra nézve nagyobb áldás, mint ha vezetői olyan példaképek, akikhez hasonlítani nem süllyedés, hanem nemesedés, emelkedés és tökéletesedés. S nagyobb csapás egy társadalomra sem sújthat, mintha törvényei felett törvényszegők őrködnek.

A panamák elburjánzásának mindig komoly akadálya a köztisztviselői és közéleti tevékenység nyilvánossága, amely lehetővé teszi, hogy a közhatalom megbízottaira állandóan egy ezerszemű, kíváncsi óriás, a közvélemény figyeljen és a szabad és független sajtó ügyeljen reá, amely a gonoszokat zabolázza, a gyengéket védi, a hatalmaskodókat fékezi, a bűnt megbélyegzi és az erényt napfénybe állítja. A közhatalmi tevékenység titokzatosságához mindig a korrupció gyanúja tapad. A szabad és független sajtó hiánya jótékony sötétséggel ajándékozza meg a bűnt. Kisebb veszély származik abból, hogy a szabad és független sajtónak akkor is hisznek, amikor esetleg hazudik, mint abból, hogy az irányított, korrupt sajtónak előbb-utóbb akkor sem hisznek, mikor igazat ír.

Általában a szabadságelvű kormányforma mindig nagyobb biztosítékot nyújt a panamák ellen, mint a tekintélyelvű berendezkedések, amelyek nem állanak a nép ellenőrzése alatt. Történeti tapasztalat, hogy a diktatúrák a korrupció melegágyai. Nemcsak azért, mert a diktátort magát nem ellenőrzi senki, hanem azért is, mert a diktatúrában nem a törvény uralkodik, hanem a diktátor uralkodik a törvényeken s minden diktátor előbb-utóbb személyi pretoriánus gárdát szervez magának, amellyel szemben a személyének tett különleges szolgálatok arányában gyakorol elnézést. A diktatúrák, ha nem vérükbe, hát erkölcsi mocsarukba szoktak belefúlni, s annál mélyebbre, minél tovább tartanak.

A panama nem virágzik ott, ahol az államban bölcsesség, igazságosság és szabadság uralkodik. Bölcsesség, amely jó törvényeket hoz; igazságosság, amely megadja a köztisztviselőnek is, ami neki jár, egyedül a tehetségnek, alkalmasságnak, tisztességnek és szorgalomnak biztosít karrierteremtő erőt; és szabadság, mely a közhatalom minden tényezőjét állandóan a nyilvánosság büntető és jutalmazó ellenőrzése alatt tartja.

Hazánk - 1947. szeptember 19. 1-2.l.