Barankovics István: A Néppárt helyzetéről

Az Országgyűlés ülése 1948. évi december hó 14-én

T. Országgyűlés! A kormányprogram feletti vita alkalmat ad arra, hogy a kormány általános elvi és gyakorlati politikáját bírálat alá vegyük és a magunk programjának elvi és gyakorlati követelményeihez hozzámérjük. Ez kötelességünk választóinkkal szemben is, akiknek szavazatát mi egy keresztény világnézeti alapon álló elvi és gyakorlati program helyesléséhez és támogatásához kértük és kaptuk meg. Programunknak és a kormány általános elvi és gyakorlati politikájának összevetése fel fogja fedni a párhuzamos törekvéseket, annyiban ilyenek vannak, és kellő megvilágításba helyezi majd azokat a különbségeket, amelyek minket a kormány politikájával szembeállítanak. Ezen túlmenően még egy lényeges szempont indokolja és teszi szükségessé ezt az összevetést. Szükséges volna ez az összevetés akkor is, ha a miniszterelnök úr - meglehetősen furcsa módon - valósággal ki nem tessékelt volna bennünket a közéletből. Jóllehet, mondandóim az érdemi választ már tartalmazni fogják a miniszterelnök úr megjegyzéseire mégis minthogy a beszéde első hallásra alaposabban megítélni nincsen módomban, fenntartom magamnak azt a jogot, hogy beszédét még széljegyzetekkel kísérhessem.

A kormány politikája és különösen a választások során még  fel nem merült törekvései, amelyek részben már megvalósultak, részben pedig a jövőt elővételezik, lényegesen megváltoztatták azokat a közéleti körülményeket, amelyek kötött a néppárt a választások idején programjával a nyilvánosság elé lépett. Márpedig minden politikának, a keresztény politikának is belső törvénye, hogy az elvek és a célok helyességén túl a lehetőségeket is számba kell venni, ha meg akarja érdemelni a józan ész által még egyáltalán igazolható politika nevét és ha nem akar lezülleni légüres térben való monologizálásra, egyéni szereplési betegséggé, vagy ábrándkergetéssé. Ez utóbbiaknál pedig semmi sem áll tőlünk távolabb. A lehetőségek megváltozása közelről érinti a néppártot, amely nem öncél, hanem egy elvi és gyakorlati programnak képviselete kíván lenni a demokrácia-nyújtott eszközökkel.

Mondanivalóimat akörül a három lényeges elvi és gyakorlati programpontunk körül csoportosítom, amelyekben a tranzigálás számunkra erkölcsi integritásunk sérelme nélkül egyszerűen lehetetlenség. Az első az egyház és az állam viszonya, kapcsolatban a világnézetek civiljogi egyenjogúságával; a másik az új gazdasági rendnek és benne különösen a kis- és közép magántulajdonnak a kérdése, tekintettel az újabb agrárpolitikai kezdeményezésekre; és a harmadik általában az állam szerepe és az emberi szabadságjogok ügye. Az állam és az egyház viszonya mellett néhány szót fogok ejteni arról a követelményről is, hogy egy vegyes világnézetű állam szerveinek teljesen pártatlannak kell maradniuk és az állampolgári jogok és lehetőségek szempontjából az állampolgárokat világnézet szerint sem előnyben, sem hátrányban részesíteniük nem szabad. Általában egy vegyes világnézetű államnak meg kell felelnie ama követelménynek, amelyet itt a Házban egyszer a világnézetek civiljogi egyenjogúságának neveztem.

Az egyház és az állam viszonya

Az egyház és az állam viszonyának problémája - feltételezve, hogy az evangélikus egyház megegyezéséről szóló nem hivatalos híradások is igazaknak bizonyulnak - (közbeszólás a kisgazdapárton: Igaz!) konkrétan a katolikus egyház és a magyar állam viszonyának rendezetlenségét, fájdalmas és káros feszültségét jelenti. Ezt az állapotot, amely az egyházra, az államra és a katolikus magyar népre egyaránt súlyosan káros, a személyi vonatkozások ugyan súlyosbíthatják, de magát a kérdést egyetlen ismerője nem zsugoríthatja pusztán személyi üggyé. Személyi vonatkozásoktól az állam és az egyház viszonyát függővé tenni nem lehet. Aki jóakaratúan a megoldást akarja, az sem népszerűségi szempontoknak nem adhat helyt, sem a szenvedélyeknek nem engedhet szót, mert a tárgyi céltól való minden eltérés a jelen fázásiban már csak ronthatja a helyzetet, és ronthatja a kibontakozás esélyeit. Minket kizárólag a megegyezés illetőleg tűrhető együttélés megteremtésének tárgyi célja vezérel, ezért ebben a kérdésben mindössze néhány megjegyzésre fogok szorítkozni.

Rákosi miniszterelnök helyettes úr nemrég leszögezte, hogy a katolikus egyház és az állam viszonyának tárgyalások útján való rendezésére az állam ajtaja nyitva áll. A miniszterelnök úr mai beszédében ezt a kijelentést megismételte. E kijelentésekhez annak a meggyőződésemnek kifejezését fűzöm, hogy a katolikus egyház legilletékesebb tényezői is készen állanak a tárgyalások felvételére. De tudatában kell lennünk annak, hogy a katolikus egyház és az állam viszonya arról a káros holtpontról, amelyen ma vesztegel, a római szentszék közreműködése nélkül a megoldás jó irányába le nem mozdítható.

A kormány is nyilván szintén ennek tudatában keresi a megoldás útját és módját. Minden újabb gesztus, amelyet akár az egyház, akár az állam sérelmezhet, nem a probléma érlelődését fogja siettetni, hanem a megegyezés csekélyeit rontja. Idejét kitolhatja és alkalmas arra, hogy az egyik illetőleg a másik oldalon a megegyezés őszinte szándékába vetett hitet roncsolja.

Amennyire én a helyzetet ismerem, jó lelkiismerettel azt állíthatom, hogy a sérelmek reparációjának a legjobb, sőt talán az egyetlen útja a tárgyalásokon kialakuló megállapodás. Szerény véleményem szerint a katolikus egyház és az állam viszonyának problémáját ugyanis most olyan állomáshoz érkezett, amikor a fennálló sérelmek nyilvános megtárgyalásától való tartózkodásra csak az nem fog nyomós okot látni, aki a kérdés egész hátterét és érlelődései folyamatát nem ismeri és így azt hiszi, hogy a részleges reparációkat a probléma általános megoldása, nélkül is le lehet érni. Az okosság ma mindkét oldalon önfegyelmet kíván, kivételezés önuralmat, amely a kérdés általános rendezésére igyekszik összpontosítani minden erőt.

Egyébként az egyház és az állam viszonyára, illetőleg annak kielégítő, vagy legalább tűrhető állapotot teremtő rendezésére nézve fenntartjuk azt az álláspontunkat, amelyet részletesen kifejezetten a Házban a költségvetés appropriációs vitája alkalmából.

Ami az egyház és az állam viszonyának pártunkra vonatkozó konzekvenciáját illeti, kétségtelen, - és ennek tudatában vagyunk -, hogy minden rosszabbodás súlyosbítja azt az ellentétet, amely pártunk és a kormány között fennáll.

A világnézetek civiljogi egyenjogúságáról

Az egyház és az állam viszonyának problémája, valamint a világnézetek civiljogi egyenjosúságának problémája egymásba való, egymást átszövő kérdések, mégsem jelentenek teljesen egymást fedő követelményeket. Az egyház és az állam viszonya lényegében két jog személynek relációja, amelynek metszése során egy vegyes világnézetű államban a világnézetek civiljogi egyenjogúsága természetesen értékes alapelv. De a világnézetek civiljogi egyenjogúságából a különböző világnézetű állampolgárok számára olyan személyes jogok erednek, amelyeknek akkor is sérthetetlennek kell lenniük, ha az egyház és az állam viszony rendezetlen vagy  rossz. Az állampolgároknak világnézetükkel kapcsolatban hozható jogi ugyanis nincsenek az egyház és az állam viszonyának rendezettségétől feltételezve. Egyetlen katolikus protestáns zsidó vagy más világnézetű állampolgárnak sem lehet kevesebb joga és lehetősége a maga világnézeti vonalán, mint más világnézetű vagy vallású állampolgárnak, csupán azért, mert valamilyen hitvallás és az állam viszonya rendezetlen vagy rossz. Nekem a spanyol állapotok sem ideálisak! Nemek a katolikus világnézetű állampolgárnak nem lehet kevesebb jogom világnézetem képviseletére a sajtóban és az egyesületi élet terén, vagy általában a közszabadságok terén, csupán azért mert én egy vallási szervezetnek a katolikus egyháznak is tagja vagyok, míg pl.: egy materialista világnézetű embernek nincs egyháza, amellyel az államnak meg kellene egyeznie.

A világnézetik civiljogi egyenjogúsága nem akkor és nem azáltal keletkezik, vagy mondatik ki, amikor az egyház és az állam egymás közötti viszonya szabályoztatik, hanem logikusan következik a lelkiismereti, a gondolat -, szólás -, a sajtószabadság, a gyülekezési és az egyesülési szabadság jogáról és az állampolgár egyenlőség elvéből. Hogy a gondolat -, a szólás, a sajtószabadság, valamint a gyülekezési és egyesülési szabadságjog élvezetében a katolikus, protestáns vagy zsidó világnézetű állampolgárok egyenlően részesedjenek, - ez olyan követelmény, illetőleg jog, amelynek érvényességét és tiszteletben tartását az egyház és az állam viszonyától függővé tenni nem lehet. Konkrétan ez azt jelenti, hogy 1. a keresztény világnézethez való tartozás az állampolgári jog és lehetőségek szempontjából, tehát - mondjuk - sajtójog szempontjából sem jelenthet semmiféle hátrányt, 2. a keresztény világnézetű állampolgárok világnézetüknek megfelelő egyesületeket alakíthatnak általában szervezkedhetnek, élhetnek a szólás- és a sajtószabadság, valamint a többi közszabadság jogával és egyenlő lehetőségével teljesen függetlenül attól, hogy egyháziak és az állam viszonya minő.

Különösen alapvető jelentőséggel bír ez a körülmény egy olyan vegyes világnézetű államban, ahol az államélet irányító tényezői jórészt materialista világnézetűek és ahol az említett jogok gyakorlásának tárgyi előfeltételei is - akár közvetlenül, akár közvetve - a kormánytól függenek.

Hogy csak a sajtószabadságnál maradjanak, amely nélkül a XX. században gondolat - és szólásszabadság nem sokat ér, és amely nélkül a világnézetek civiljogi egyenjogúsága csak írott malaszt marad, ma a kormány - diszkrecionárius döntése méri ki, hogy a sajtószabadság jogának gyakorlásából kinek, mikor és mennyi jut.

Nemcsak az időszaki sajtótermékek engedélyezésének és betiltásának, hanem könyvkiadásának a joga is minden jogorvoslat kizárásával a kormány diszkrecionárius joga és részrehajlóan alkalmazott hatalmi eszköze, sőt a sajtótermékek előállításához nélkülözhetetlen papír is a kormány engedélyezése alá esik. S mindezeken túl bizonyos sajtótermékeket az ország fővárosában csakis a kormány feltétlen irányítása alatt álló nyomdákban lehet előállítani, ami a kormánynak nem tetsző sajtótermékek előállítását egyszerű üzletpolitikai eszközökkel is meghiúsíthatja, vagy megnézheti, illetve rovásunkra megkülönböztetéseket tehet. ma nincs a keresztény világnézetű állampolgároknak keresztény világnézetet valló napilapjuk. Hetilapjaink száma korán sem arányos a szükséglettel. Állandóan fejünk felett lóg a vetélytárs veszélye. Egyetlen katolikus revüjük nem pótolja a tudományos havi folyóiratok hiányát. A keresztény világnézetű könyvkiadás az igényeknek a szükségleteknek mélyen alatta marad. Emellett az ilyen könyveket a cenzúra elfekteti vagy sohasem engedélyezi. A statisztikának számai, amelyeket a Házban már nem egyszer hallottunk nem cáfolják az én állításaimat, mert egy néhányszoros szentkép statisztikában éppúgy kiadványként szerepel, mint egy vaskos kötet. Egyébként elégséges a könyvkirakatokra rápillantani, hogy a kormány szempontjából tetszetős statisztika értékét a kellő fokra szállíthassuk le.

Hogy a keresztény világnézetű állampolgárok számára az egyesülési és a szervezkedési jogból ténylegesen mi jut, elég rámutatnunk a feloszlatott egyesületek sorsára és az új egyesületek engedélyezésének reménytelen kísérleteire.

Mindezek a körülmények a sajtószabadságnak és az egyesülési szabadságnak sérelmei, amelyeknek jóvátételét hovatovább már remélnünk sem lehet önámítás nélkül. Hogy az azután az általános nevelésében és a felsőoktatásban a mi világnézetünk szempontjai hova szorultak le, erről felesleges beszélnem. Pedig a keresztény világnézetű állampolgárok e jogos igényei nem függhetnek az egyház és az állam viszonyától.

A gazdasági demikrácia elvei és céljai

Tisztelt Országgyűlés! A másik kérdés az új gazdasági rendnek, vagy ahogyan népszerűen nevezni szokták a gazdasági demokráciának a kérdése. Alaptételünk, amelyből kiindulunk, hogy a liberális monopol-kapitalizmus nemcsak erkölcsileg volt rossz, hanem a történelem is túllépett már rajta. A tőkés haszon elvének alapján álló gazdálkodási rendet egy újnak kell felváltania, amely a gazdálkodás céljává az ember teszi. Ez az új rend egyfelől ki kell küszöböljön minden olyan nagy vagyoni hatalmasságot, amely anyagi erejét az emberek elnyomására használhatja fel, másfelől viszonyt ki kell küszöbölnie a nélkülözést, vagyis a munkajogának általános realizálása által kivétel nélkül minden embert meg kell szabadítania attól az elnyomástól, amit a nyomor már önmagában is jelent.

Ami az új gazdasági rendnek nem célját, hanem szervezetét illeti elsősorban meg kell állapítanom azt, hogy nekünk nem ideálunk az állami bérmunkások társadalma. Szilárd meggyőződésünk, hogy az állammal, mint munkaadóval szemben az embert csak is az mentheti meg a kiszolgáltatottság állapotából, ha az ember, aki munkájának eladásából él, nincs abban a választás nélküli kényszerhelyzetben, hogy munkáját kizárólag az államnak és kizárólag az állam által megszabott feltételek mellett adhatja el, hanem az állammal szemben is védelmet nyújt neki az a lehetőség, hogy munkaerejét a szabad szövetkezetekben vagy a magángazdasági szektorban is értékesítheti és emberi érdekét az állami tényezőktől független szakszervezetek védelme alá helyezheti. (Piros László (d): Sajnálja a GYOSZ-t?)

Az ember, mint munkavállaló akkor a legszabadabb, ha a munkaadók között választhat, vagyis ha a munkaadók egész versenye alakul ki a munkavállalók körül. (Harustyák József (d): Ezt már kitapasztalhattuk!).

Mi a munkás szempontjából is a legelőnyösebbnek egy olyan gazdasági rendet tartunk, amelyben van egy állami szektor, éspedig egy olyan nagy állami szektor, amellyel az állam a gazdálkodást a közjó érdekei szerint állandóan befolyásolhatja, van egy szövetkezeti szektor, amely a tömörült exisztenciáknak még az állammal szemben is megadja a nagy egység nyújtotta védelmet; és végül van egy magán gazdasági szektor, a kis- és középmagántulajdon fennmaradása, (Horváth Zoltán (d): Erről van szó!) erősködése és szaporodása céljból. S mindezt kiegészíti mintegy megkoronozzá a munkavállalóknak valóban szabad és független főleg az államtól és az államhatalmat ténylegesen gyakorló tényezőktől független szakszervezete, amely a munkavállalók irányában nem a munkaadó államot képviseli. De amennyire idegen tőlünk az állami bérmunkások társadalma, annyira távol állunk egy olyan állami rendtől, amelyben a törvényhozó és a végrehajtó, sőt a részben és közvetve a bírói hatalmat is, valamint a szakszervezkedéssel is adott hatalmat ugyanaz a legfőbb politikai tényező egy párt, vagy a pártok koalíciója gyakorolja. Ezen a vonalon alapvető különbség választ el minket a kormánytól.

Mi a különböző állami hatalmak a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom szétválasztását, továbbá a különböző társadalmi és gazdasági hatalmak a szakszervezetek az érdekképviseletek és szövetkezetek olyan egymástól elválasztottságát hivatásuk szerinti autonómiáját kívánjuk, hogy a különböző hatalmi tényezők a közjóban ugyan harmonizálják működésüket, de bírjanak az önállóságnak azzal a fokával, hogy egymást ellensúlyozhassák és a hatalmak koncentrációját kizárhassák. Nem értünk egy az olyan koncepcióval, amelyben a politikai, a jogi, a gazdasági és a társadalmi hatalmat lényegében és ténylegesen akár egy párt, akár a pártok koalíciója gyakorolja.

A kis- és középmagántulajdon és a szövetkezés célja

Az a kis- és középosztály magántulajdon védelmét megerősödését és szaporodásának lehetővé tételét mi nemcsak gazdasági szükségességnek tekintjük, hanem benne az emberi szabadságnak gyakorlati előfeltételét is látjuk. Minden olyan kezdeményezést, amely ezt előmozdítja helyeslünk; és minden kezdeményezést, amely ezt lerontja, megnehezíti vagy lerontását akárcsak a távoli jövőben is elővételezi elvileg és gyakorlatilag egyaránt elutasítjuk. Ezt a szempontot tekintjük alapvetően a szövetkezeti politika terén is.

A szövetkezés eszméje igen helyes. Aki azonban a teljes kollektivizálás felé törekszik, kezét alkalmas eszköz és sima átmenet a teljes kollektivizálás irányában és az az egész szövet mint végső eszménykép felé annak a szövetkezeti politikát e szerint a cél szerint fogja idomítani. Sajnos, (Harustyák József (d): Kinek sajnos?) úgy látjuk, hogy a kormány ezt teszi jól lehet egyenlőre még csak távolabbi célzások formájában és csak végső cél gyanánt elővételezi a teljesen kollektív gazdálkodás.

A szövetkezi politika terén a szövetkezés céljában van tehát közöttünk alapvető különbség. Szerintünk szükség van a szövetkezetekre a korszerű gazdálkodás érdekében is, de a szövetkezés célja az kell legyen, hogy az új gazdasági körülmények között az egyesülés által minél több ember kis- és közép-magántulajdona megmaradhasson és erősödhessen (Schiffer Pál (d): És monopol-kapitalizmussá fejlődhessék!), a független kis- és közép-magántulajdonnal rendelkező exisztenciák száma szaporodjék és egyfelől a korszerű gazdálkodás előfeltételei szövetkezeti módszerekkel biztosíttassanak, másfelől a szövetkezet tagjai a szabadságukban a biztosabbakká és védettebbekké váljanak. Erre való alkalmas eszközt látunk a szövetkezetekben és természetesen ez a cél szabja meg egész szövetkezeti politikánkat is.

A mezőgazdaság korszerűsítése az életszínvonal emelése érdekében

A néppárt nemrég foglalkozott a mezőgazdálkodás rendjének reformjával kapcsolatos hivatalos megnyilatkozásokkal, amelyek agrár-népességünket merőben új, a választásokon még nem is sejtetett helyzet elé állították. Mi minden agrárpolitika célját a mezőgazdasági lakosság életszínvonalának minél magasabb fokának emelésében látjuk (helyeslés és taps a néppárton), illetőleg abban, hogy ezáltal az ország egész lakosságának gazdasági boldogulását elősegítsük. Kétségtelen, hogy hazánkban a mezőgazdasági lakosság életszínvonala a többi foglalkozási réteg életszínvonalához képest rendkívül alacsony, amit egyébként a kis- és nagy népek életszínvonalának összehasonlító adatai is meggyőző erővel igazolnak. Minden eszközt igénybe kell tehát venni, amely a mezőgazdasági népesség életszínvonalának fokozatos emelésére alkalmas lehet.

 A néppárt ezeket az eszközöket a következőkben látja: 1. a mezőgazdaság-gépesítése és a technika egyéb vívmányainak kivált az agrárbiológia és az agrokémia eredményeinek hasznosítása; 2. a szövetkezés; 3. olyan gazdaságpolitika, amely a szövetkezésen keresztül is a független exisztenciákat és az önálló gazdákat szaporítja és erősíti; és 4. a mezőgazdasági szaktudás fejlesztése. (Mozgás a dolgozók pártján.)

A gépesítés eredményei és módjai

A gépesítés az agrokémia és az agrobiológia eredményeinek, valamint a technika egyéb vívmányainak mezőgazdasági felhasználása, azaz egyik legfontosabb és legeredményesebb tényező az életszínvonal emelésére. Ez ugyanis a dolgozó nép számára idő - anyag és munkaerő-megtakarítással jár, továbbá a minőségi és mennyiségi termelést is nagymértékben emeli. Mindez egyformán megvalósulhat kisüzemekben és a kisüzemek önkéntes minden közvetlen vagy közvetett kényszertől mentes szövetkezésében. A korszerű mezőgazdasági gépek jelentékeny része jövedelmezően használható fel a kisüzemi termelésben, sőt vannak olyan gépek, amelyek csak is itt hasznosíthatók jól a területi adottságok miatt.

Komoly kormánypolitikai feladatnak kell tehát tekintenünk a mezőgazdasági kisüzemeknek hasznot hajtó és alkalmas gépekkel való ellátását. Ezért helyeseljük a kormánynak azt a szándékát, hogy a mezőgazdaságot alkalmas gépekkel látja el, és mezőgazdasági gépállomásokat állít fel, ahonnan a gépeket ki lehet bérelni. Azt kívánjuk azonban, hogy a gépeket a szövetkezetek tulajdonul megszerezhessék, felhasználásukat szövetkezeti gépállomások vezetőinek kiválasztása a szövetkezetek joga legyen. Kívánjuk továbbá, hogy az alkalmas gépek megfelelő mennyiségben és azonos feltételek mellett a szövetkezeteken kívül álló kis exisztenciáknak is rendelkezésére álljanak. Ezen felül szükségesnek tartjuk, hogy a gazdák és a szakképesített gépészek mindezeket a gépeket vagy szövetkezetekkel azonos feltételek mellett vagy az önköltségi árnál nem magasabb áron megvásárolhassák és üzemben is tarthassák.

A mezőgazdasági szövetkezetekről

Az életszínvonal emelésének másik fontos tényezője a szövetkezés. Szerintünk elengedhetetlen szükségesség a kisüzemeknek szövetkezetekben való tömörülése, természetesen mindenkor a tömörülő birtokegységek tulajdonjogi vonatkozásainak megszűnése nélkül. Semmi ok sem forog fenn, sem a gépesítés, sem a szövetkezetek tulajdonul megszerezhessék magántulajdonban való birtoklása változást szenvedjen. A magántulajdon tiszteletben tartásának elve, amelyhez népünk is ragaszkodik kifejezésre kell, hogy jusson a szövetkezetek megalakulásának és működésének teljes szabadságában, önkéntességében minden közvetlen vagy közvetett kényszertől való mentességében, függetlenül önkormányzatában ami természetesen magában foglalja a szövetkezet tagjainak azt a jogát is, hogy a szövetkezetek ügyvitelét közvetlenül ellenőrizhessék és szükség esetén a vezetőket anyagilag is felelősségre vonhassák. Szerintünk a szövetkezeteknek egyedül ez a formája nyerheti meg a helyes fejlődés számára az ország földművelő társadalmát. Ezt a nézetünket a nálunk sokkal haladottabb mezőgazdasági államok is megerősítik. A szövetkezetek feladatai szerintünk a következők: 1. olyan gépek beszerzése és olyan üzemi berendezések létesítése, amelyeket a kisüzemek önállóan és gazdaságosan hasznosítani nem tudnak; 2. a szövetkezetekben tömörülő birtokegységek üzemtervének megállapítása; 3. mezőgazdasági termékek esetleges feldolgozása; 4. a termelt, illetve feldolgozott mezőgazdasági termékek értékesítése; 5. hitelműveletek elvégzése; 6. a tagok szükségleteinek beszerzése; és 7. a gazdasági szakértelem fejlesztése.

A néppárt az általános életszínvonal emelésének szempontja mellett a földreformot is azért helyeselte és helyesli ma is, mert véget vetett a nagybirtok rendszer elavult és antiszociális formájának, és lényegesen növelte a független kis exisztenciák számát. Azért helyeseljük a mezőgazdaság gépesítését és kisüzemek szövetkezését, mert ezekben is új eszközöket látunk a független exisztenciák megerősítésére és szaporítására. Éppen ezért azt kívánjuk, hogy az állami szövetkezeti politika sem közvetlenül, sem közvetve ne irányuljon a kis exisztenciák önállósága ellen; ne alkalmazzon szövetkezeti kényszert sem közvetlenül, sem pedig közvetve, tehát a szövetkezeteknek nyújtott olyan privilégiumok formájában sem, amelyek az önálló kisüzemekre nézve hátrányosan megkülönböztető adó- és árpolitikát jelentenek. A szövetkezeteknek nyújtott előnyök és kedvezmények mértéke nem veszélyeztetheti a parasztgazdaságok önállóságát és jövedelmezőségét.

A birtokelaprózódás veszélye és megakadályozása

Szükséges rámutatnunk a birtok elaprózódás veszélyére is, amely éppen az életerős kis exisztenciák képződését akadályozza. A földtulajdon elaprózódásának gátat vetni az öröklési rendszer korszerű formája és a földtulajdon forgalmának céltudatos és egészséges szabályozása alkalmas. Mi azt kívánjuk, hogy az állami elővásárlási jog gyakorlásának legfőbb célja arra irányuljon, hogy a földtulajdon szerzésére jogosultak igényeit elégítsük ki, hogy ezen a réven is minél több független kis exisztencia keletkezését segítsük elő.

A mezőgazdasági munkaerőfelesleg foglalkoztatása

De ha mindezek a reformok megvalósulnak is, két nagy kérdést kell még megoldani.

Az első a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság teljes foglalkoztatottsága. Itt különösen kimunkálandó feladatnak tekintjük a háziiparnak a mezőgazdasági iparosodásnak és a kisüzem belterjességének tervszerű és intézményes felkarolását. Ebből a célból is szükségessé válik a mezőgazdasági hitel korszerű fejlesztése nem utolsósorban olyan hitel szövetkezetek útján, amelyek a többi mezőgazdasági szövetkezetekhez hasonlóan állami felügyelet alatt állnak ugyan, de teljes önkormányzattal rendelkeznek.

A másik nagy kérdés abból adódik, hogy a mezőgazdaság korszerűsítésével egyidejűleg szükségképpen csökkenti fog a mezőgazdaságban hasznosítható emberi munkaerő. Ez a kérdés részben a mezőgazdasági szövetkezésen túl mutat és általános gazdaságpolitikai jelleget ölt. A mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőket csak akkor tudjuk hasznosan foglalkoztatni, ha a gazdaságosság határán belül, de minél nagyobb mértékben fejlesztjük iparunkat különösen mezőgazdasági iparunkat és hathatósabban kiépítjük kül- és belkereskedelmünket. Az életszínvonal emelkedésének nyomán várható az ún. kultúriparok igények fokozódása is, ami a mezőgazdasági munkaerő-felesleg levezetésére további lehetőséget adhat.

A szakértelem fejlesztése

Nyilvánvaló, hogy önmagában semmiféle gazdasági reform sem biztosíthatja az életszínvonal emelését, ha nem párosul az alapos és modern szakképzettség elsajátításával, s annak okos gyakorlati alkalmazásával. Éppen a fejlettebb technikájú mezőgazdasági termelés kívánja meg az egyre alaposabb és biztosabb szaktudás megszerzését. Emiatt szükségesnek véljük, hogy a földtulajdonnak mind öröklés, mind pedig más jogügyletek útján való szerzésénél azok részesüljenek előnyben, akiknek megfelelő mezőgazdasági szaktudásuk van. (Helyes a néppárton. - Zaj a dolgozók pártján és a parasztpárton.)

Mindezekben kifejtvén álláspontunkat sajnálattal kell rámutatnunk  arra a bizalmatlanságra, amelyet egyes megnyilatkozások  népünkben az említett agrárpolitikai kérdésekkel szemben támasztottak. A néppárt mélyen fájlalja, hogy olyan bizalmatlanságot teremtettek, amely még a helyes gazdaságpolitikai törekvések sikerét is megnehezíti.

A bizalmatlanság okai

A bizalmatlanság okai közül csak néhányat említek. Az egyik az, hogy a kisgazdák egy részét kuláknak minősítve, őket a parasztság zömével igyekeztek szembeállítani. A másik, hogy az egész parasztságot az ország politikai életében nyíltan az ipari munkásság mögé rendelték, holott a magyar parasztság ezt a lemininősítést sem politikai érettsége sem országos arányszáma, sem nemzetgazdasági szerepe miatt meg nem érdemelte. Sajnos ez a törekvés nyilvánult meg abban a tényben is, hogy a kormány immár 3 éven át következetesen megakadályozta, hogy független egységes és szakszervezetekkel teljesen egyenlő jogú mezőgazdasági érdekképviselet létesülhessen.

De nem utolsósorban oka népünk bizalmatlanságának az a körülmény, hogy a szövetkezeti politikába pártpolitikai, illetve ideológiai szempontokat kevertek. Az a paraszt, aki azt hallja, hogy ideológiailag a végső cél a kollektivizálás félni fog a szövetkezettől. Nem egy, már működő szövetkezet egyoldalú pártpolitikai beavatkozásának lett a színhelye, sőt az állam által kedvezményezett fölényes helyzetét is nem egyszer pártszolgálatba igyekezett állítani.

Tisztelt Országgyűlés! A néppárt meg van győződve arról, hogy ez a röviden vázolt agrárpolitikai program egyedül egyezteti össze a közérdeket és a jogos magán érdeket, ezáltal a mezőgazdasági lakosság személyes szabadságának is szilárd alapokat rak, és ugyanakkor nem kedvez az egyoldalú osztályérdekeknek sem, hanem az egész nemzet javát szolgálja.

A szabadságjogok

Tisztelt Országgyűlés! A harmadik kérdéscsoport a szabadságjogok körét öleli fel. Itt az ellentét közöttünk és a kormány között nem abban csúcsosodik ki, mintha mi olyan szabadság jogokat követelnénk, amelyeket a kormány egyszerűen expressis-verbis megtagad. A szabadságjogokat felsoroljuk, akkor a szavakban, amelyekkel az egyes szabadságjogokat megjelöljük a kormány is közöttünk igen csekély, mondhatni semmi a különbség. Akár emberi, akár állampolgári szabadságjogokról esik szó, a nomenclatura csak nem mindig hajszálnyira azonos. Hogy csak egy-két alapvető szabadságjogot említsek a kormány és az ellenzék egyképpen vallja, hogy az állampolgárokat megilleti a vallásszabadság, a szólásszabadság, a gyülekezési, a tanulási, a tanítási szabadság, a munkaszabadsága, a tulajdonszerzés és birtoklás szabadság joga, a közakarat kialakításába való beleszólásának, a szabad pártalakításnak a joga és még egész sor emberi és demokratikus állampolgári szabadságjog.

Az ellentét nem a szavakban, hanem a szabadságjogok elvi és gyakorlati tartalmában mutatkozik és ez mutatja a helyzet fonákságát. A kormány és a mi sokszor eltérő, sőt sokszor merőben ellentétes fogalmi tartalmat tulajdonítunk egyes emberi és egyes állampolgári szabadság jogoknak, aminek következtében eltérő vagy ellentétes következményeket és követelményeket is fűzünk hozzájuk. Logikus tehát az a különbség is, amely a kormány és közöttünk azoknak az intézményeknek és eszközöknek a tekintetében áll fenn, amelyek az emberi és az állampolgári szabadságjog intézményes biztosítékait gyakorlatilag elengedhetetlen védelmi rendszerét jelentik.

És ez az ellentét, Tisztelt Országgyűlés! végső soron arra a különböző felfogásra vezethető vissza, amelyet az ember mivoltáról s ennek következtében a különböző társadalmi intézmények hivatásáról és jogköréről táplálunk. Az ellentétet a politikai bölcsesség és a jóakarat eszközeivel gyakorlati vonatkozásban lehet csökkenteni, de elvileg feloldani nem lehet, mert ez az ellentét világnézeti gyökerű. Részlet kérdésekben nem egyszer lehet és volt is közöttük egyetértés, de leglényegesebb kérdésekben, - aminők az ember hivatása, veleszületett jogköre, illetőleg az ember szabadság jogainak konkrét tartama, a különböző társadalmi intézményeknek, legfőbbképpen az államnak a rendeltetése - a kormánypolitika és a mi politikánk olyan sarkalatos különbségeket fed fel, amelyeket a gyakorlati részletkérdésekben való egyetértés nem tud áthidalni.

Az állam és az emberi személyiség jogai

Nem akartok itt bölcseleti fejtegetésekbe bocsátkozni, de az állam mibenlétéből és jogköréről mégis szükséges néhány megjegyzést tennem, hiszen az állampolgári és az emberi szabadságjogok konkrét tartama a legszorosabb és elválaszthatatlan összefüggésben áll az állam céljáról és az állam jogköréről alkotott felfogásunkkal.

Mi az állam rendeltetését nem abban látjuk, hogy az egyik osztály vagy bármiféle kisebbség vagy többség kezében egy másik emberi csoport elnyomásának hatalmi eszköze legyen. Az állam a mi szemünkben nem is egy ideológiai megvalósításának hatalmi instrumentuma, amelyet valamely osztály vagy világnézet szervezet élcsapata mozgat és irányít. Az állam rendeltetését mi - bölcseleti és világnézeti okokból - abban látjuk, hogy kivétel nélkül minden állampolgár számára az igazságosság szellemében megvalósított közjó által lehetővé tegye és elősegítse az integrális emberi személyesség lehető teljes kibontakozását.

Az állam a mi szemünkben az emberi személyiséget szolgáló közjó megvalósításának a legfőbb szerve, amely csak is az igazságosság törvényei szerint és nem valami csoport akár többségi, akár kisebbségi csoport érdekei szerint működhet. Az államnak nemcsak joga, hanem kötelessége is az igazságtalanságok megakadályozása és megtorlása, de ezt nem teheti az állam oly módon, hogy csupán valamely többségi vagy kisebbségi csoport érdeke által vezetteti magát, e tevékenységének kifejtése közben, úgy hogy amikor egyeseknek igazságot szolgáltat ezáltal másoktól az igazságos részt is elveszi. Az államnak minden állampolgárával szemben egyformán igazságosságra kell törekednie.

Ezzel az eszményképpel szemben nem cáfolat, Tisztelt Ház! az a történeti tény, hogy az államok általában képtelenek a teljes igazságot megvalósítani és a jó megközelítése érdekében kénytelen ún. forgalomképes politikai igazságokkal dolgozni. Én is nagyon jól tudom, hogy a politikus számára a legnehezebb erkölcsi kérdés - és egyben természetesen a sikernek is biztosítéka - megtalálni a nemes és a nemtelen fémvegyítésének azt az arányát, amely a forgalomképes igazságot teszi és az ideál megközelítését gyakorlatilag előmozdítja. Most nem a gyakorlati kompromisszumokról beszélek, hanem az elvről magának az államnak az ideáljáról.

A politikában is az államról alkotott fogalom szempontjából is az eszmény legfontosabb; mert egy bizonyos, Tisztelt Országgyűlés; sem egy ember, sem egy állam nem lehet különb a saját eszméjénél.

Abból, hogy az állam végső soron az emberi személyiség szolgálatára van rendelve következik, hogy az emberi személyiség alapvető szabadság jogainak biztosítása az államnak egyik fő célja és az állam nem szolgálhat olyan közérdeknek nevezett érdeket, amely áldozatul követeli az ember szabadság jogait. Hiszem Tisztelt Országgyűlés! nem volna értelme az ember társadalmi életének, ha társadalmat nem úgy fognák fel, mint a személyességi jogok érvényesülésének legfőbb eszközét. Ez egyébként a szocializmus nem egy igen nemes gondolkodójának is eszménye volt.

Az államnak igazságosnak kell lennie

Az állam azonban igazolt célját is csak igazságos eszközökkel szolgálhatja. Egyszer itt a Házban egy törvényjavaslat vitája során elhangzott az a megjegyzés, hogy a bírónak igen nehéz megállapítani az igazságos ítélet kritériumait; hiszen a Pilátus előtt álló Jézust is - arcán szemmel látható zavarral - ábrázolta egy nagy festő abban a pillanatban, amikor a Megváltónak a római helytartó feltette a kérdést, hogy a mi az igazság? Én azt hiszem ugyan Tisztelt Országgyűlés!, hogy a festő alaposan tévedett, mert az Úr tudta, hogy mi az igazság, de még nagyobb tévedés volt azt hinni, hogy a Pilátus a justita iránt érdeklődött Jézusnál. Nem! A római helytartó a veritas mibenléte felől kérdezte Jézust.

A veritast nagyon nehéz meghatározni és a különböző világnézetek különböző feleleteket is adnak az igazság kérdésére, de  a justitiát legalább elvileg a magára maradó emberi ész is eléggé könnyű szerrel meghatározhatja, és meghatározását többmint kétezer esztendő óta a jogtudomány alkalmazza és használja is. Az igazságosnak lenni egyszerűen annyit tesz, mint kinek-kinek, tehát mindenkinek meghagyni és megadatni azt, ami őt megilleti.

Természetesen mindig a legnehezebb feladat, ha valaki a politikában a teljes igazságot akarja megközelíteni - az szennyezetlen igazságosságot, amely rendszerint nem forgalom képes, azok számára, akiktől el vesz valamit, hanem csak azok számára, akiknek juttat valamit. A teljes igazságosság ugyanis azt jelenti, hogy kivétel nélkül mindenkinek megadom és meghagyom azt, ami őt megilleti és így senkinek sem hagyom meg az önzés részét. Önnek ez a kérdés már nagyon egyszerű!

A részigazságosság mindig képes lesz az önzés indulatait a maga számára megszerezni, mert a részrehajló igazság tevés, amely az egyiktől az őt megillető részt is elveszi, hogy azt egy másiknak juttassa, aki eddig az igazságtalanságnak tényleg szenvedő alanya volt, - ez a részrehajló igazságosság meghagyja az önzés részét és így az ember hatalmi és szerzési vágyának a szenvedélyét is fel tudja szítani.

Az államnak azonban, Tisztelt Országgyűlés! minden a teljes igazságot kell szem előtt tartania, mint eszményképet. Az igazság eszméje helyére tehát nem léphet semmiféle kisebbségi vagy többségi csoportérdek és semmiféle ideológia érdeke.

A közjóval sem lehet az igazságtalanságot igazolni

Az igazságosságnak mint elvnek félretolását szemléltetően ábrázolta az az eljárás, amelyet a kormány pl.: az államosítások során követett el. Mi helyeseltük a nagyvagyonok lebontását és a nagy vagyoni különbségek kiküszöbölését, sőt helyeseltük bizonyos termelő eszközök köztulajdonba vételét is, amennyiben a közjó parancsoló érdeke ezt így kívánta. De még a közjó érdekében sem megengedett dolog az igazságtalanság. Ha viszont azt, akinek tegnap igazságtalanul nagy vagyona volt, vagy aki tegnap a közjó érdekéből államosítás alá vont termelőeszközöket birtokolt, ma attól a vagyonrészlettől is megfosztjuk, amely az ő személyes munkájának hozzáadásával egyedül biztosítja vagy biztosította számára az exisztenciális megélhetést, akkor már az igazságosság nevében igazságtalanságot követünk el, mert tőle azt a részt is elvesszük, amely az igazságosság alapján őt megilleti annál is inkább, mert az illető exisztenciális megélhetéséről sem méltányos kártérítés formájában, sem más formában nem gondoskodunk.

Magánál a ténynél és a konkrét következményeknél azonban sokkal nagyobb jelentőségű, hogy az állam ezt az igazságtalanságot elvből egy ideológia nevében és érdekében követte el, egyszerűen azért, mert a tőkésosztályt meg akarja szüntetni. Az állam azonban mindenkivel szemben igazságos kellene, hogy maradjon és ha a nagytőke kisajátítása a közjó érdekében áll, az állam ezt is csak az igazságosság törvényei szerint jogosult megtenni, vagyis úgy, hogy senkitől sem veszi el az őt jogosan megillető részt, mivel az állam kötelessége, hogy kivétel nélkül minden állampolgár számára biztosítsa az emberi személyiség kibontakozásának anyagi előfeltételeit.

Természetesen, ha az állam célját nem terhelem meg az emberi személyiségnek, mint a legmagasabb földi értékességnek a szolgálatával, hanem az államban csupán egy elnyomó eszközt látok, vagy ideológia megvalósításának az instrumentumát, akkor az egyes emberi személyek ellen elkövetett igazságtalanságok is megengedetteknek tűnnek fel. Hogy azután az igazságosságnak, mint elvnek milyen nagy lehet a gyakorlati jelentősége az kitűnik abból is, hogy az igazságosság elve nemcsak az erősebbet védi, hanem a gyengébbet is. S végtére tőkés mindenki, akinek termelőeszköz van a tulajdonában. Mivel pedig a tőke kisajátítása nálunk fokozatosan történik, semmi biztosíték nincs arra, hogy az alsóbb fokozatokban majd jobban érvényesül az igazságosság. Hiszen ma már nagybirtokosnak számít az 50 holdas paraszt is, sőt egyenlőre a földbirtok-forgalom korlátozásáról szóló rendelet következtében a 20 holdas parasztnak sincs módja arra, hogy felnőtt gyerekeire földjét ráírassa.

A szabadságjogok és a demokrácia

Az emberi személyiség és az állam viszonyát elsősorban az ún emberi szabadságjogok határozzák meg. Ami megváltoztathatatlan meggyőződésünk szerint az embernek vannak bizonyos veleszületett szabadság jogai, amelyek az emberi természettel együtt járnak. Ezeket az ember nem az államtól kapta és nem úgy szerezte meg valami külön aktus által, hanem ezeket a jogokat emberi természetével együtt birtokolja. Az emberi szabadságjogokkal kapcsolatban az államnak csak egy joga van, nevezetesen az a hivatkozáshoz kapcsolt joga, tehát kötelessége is, hogy ezeket a szabadságjogokat pozitív-jogilag közelebbről meghatározza és biztosítsa.

Az államnak ez a kötelessége egyben a demokrácia legbensőbb lényegét is jelenti. A demokrácia végső soron nem egyéb, mint állandó törekvés arra, hogy az emberi jogokat a legfőbb jogi hatalom nyomatékával állampolgári jogokként biztosítsuk. Valamely demokratikus rendszer - akár népinek, akár másnak nevezi magát - annál demokratikusabb minél emberibb és annál emberibb minél teljesebben és hatásosabban képes előmozdítani az emberi jognak állampolgári jogként való szavatolását, mégpedig nem csupán az állampolgárok egy kisebbségi vagy többségi csoportja, hanem kivétel nélkül minden állampolgár számára, mivel minden állampolgár ember. Egy állam annyira közelíti meg a demokrácia eszményét amennyire minden alattvalója számára az emberi jogoknak teljességét képes állampolgári jogokká alakítani. Ez is abból az alapvető álláspontból következik, hogy az állam célja lényegesen az emberi személyesség szolgálatával van megterhelve. Az emberi személyiség ugyanis annál akadálytalanabbul és teljesebben bontakozhatik ki a társadalomban, minél szélesebb körben és minél teljesebben képesek az állampolgárok emberi szabadságjogaikat érvényesíteni.

A gyakorlati politika vonalán mindenekelőtt egy általános hiányra kell rámutatnom a szabadságjogok tekintetében. Egy liberális kapitalista felfogásu állam egészen más intézményes biztosítékokkal szoktak körülvenni az által ígért vagy védett szabadságjogokat, mint egy olyan állam, amely a szociális igazságosság megvalósítására törekszik és igazsági életet nem a tőkés haszon uralkodó érdekére alapozza. Tegnap még magángazdasági és privilégiumos hatalmasságokkal szemben kellett volna megvédeni az állampolgári jogokat és a tőlük elválaszthatatlan lehetőségeket. Magángazdasági hatalmasságok azonban megszűntek és a régi privilégiumok is csak az emberi emlékezetben élnek. Ma az állam a legfőbb gazdasági hatalmasság, ő a legfőbb munkaadó, a központi árszabályzó, az áruelosztó, a munkaerő-gazdálkodás irányítója, stb. Ma arra van elsősorban szükség, hogy a legfőbb gazdasági hatalmassággá vált állammal, nem különben azokkal a tényezőkkel szemben, amelyek az óriásivá dagadt állami hatalmat valóban gyakorolják, megfelelő intézményekben találjon védelmet az állam irányában hova-tovább teljesen kiszolgáltatott állampolgár.

Minél nagyobb lesz az állam gazdasági hatalma, annál fontosabb, hogy az állam hatalomtól független intézmények őrködjenek az állampolgárok jogai felett. Különösen ebből a meggondolásból kifolyólag állítottuk fel a követelmények egész sorát. Azt, hogy az államélet súlypontját vissza kell helyezni a törvényhozásra és a rendeleti kormányzást meg kell szüntetni, ezért tartottuk olyan lényegesen fontosnak, hogy a valóságos népi önkormányzatok a központi hatalomtól minél függetlenebb tevékenységüket megkezdhessék és folytathassák, ezért kívántuk a közösségi és megyei tiszta választások megtartását a szabad községek intézményén felépülő népvármegye kiépítését a közigazgatás demokratizálását, a valódi közösségi és megyei önkormányzatok tisztességes működésének biztosítását a törvényhozó, végrehajtó és bíráskodó hatalom megválasztását a közigazgatásból és a bíráskodás minden pártpolitikai befolyásolás kiküszöbölése, a képviselői függetlenség biztosítását minden befolyással és illetéktelen felsőbbségi beavatkozással szemben a közigazgatási bíráskodás centralizálását az Alkotmánybíróságot nem utolsósorban megfelelő törvényhozását abból a célból, hogy senki se lehessen szabadságjogaitól megfosztani és azok élvezetében korlátozni törvényes vád-bíróság előtti késedelem nélküli vélhetősége nélkül.

Ha ezekkel a követelményekkel szembesítenénk a kormány által kezdeményezett törvényhozási intézkedéseket, akkor kiderülne, hogy az elmúlt esztendő alat a koalíció messzebb toválodott ezektől a követelményektől, mint ahol egy évvel ezelőtt állt. A bírálat a kormány politikája felett jobban kifejezésre jut a követelmények felsorolásában, mintha a konkrét sérelmekkel és fonákságokkal hozakodnék elő.

A néppárt helyzete

Tisztelt Országgyűlés! Nagy vonalakban felvázoltam azokat a változásokat, amelyek közéleti körülmények tekintetében az országgyűlés képviselő választások óta bekövetkeztek. Ezek a körülmények ma lényegesen más helyzetet jelentenek a néppárt számára is, mint aminő lehetőségek között a választási küzdelembe belebocsátkozott. A körülmények megváltozása okán fel kell merüljön bennünk a kérdés: vajon rendelkezésünkre állnak-e még azok a lehetőségek, amelyeknek felhasználásával a programunkban kifejtett közjót valóban meg is tudjuk közelíteni? A nép demokrácia belső kibontakozásának olyan szakában járunk, amikor minduntalan hallanunk kell azt a vádat, hogy mi nem a kormánynak, hanem egy demokratikus jellegű állam eszményének vagyunk az ellenzéke. (Tisza József (d): ellensége!) - Pláne ellensége - és így működésünkkel a demokráciát veszélyeztetjük, holott semmi egyebet sem teszünk, mint mértéktartással és felelősségtudattal képviseljük azt a programot, amelynek képviseletét a nép előtt az országgyűlési választásokon vállaltunk.

Mi nem változtunk, de megváltoztak a körülöttünk - a kormány politikája következtében - a körülmények. A körülményeknek ezt a változását tudomásul venni és belőle következtetéseket levonni lehet a politika okosság követelménye az adott pillanatban. Mi inkább a követelmények levonására, mint programunknak a változott körülményekhez való idomítására vagyunk hajlandók. Egyszerűen azért mert nem kevésbé tiszta és nem kevésbé önzetlen a mi meggyőződésünk mint legjobb ellenfeleinkké. Számunkra a párt nem öncél és politizálás, nem hiúság kérdése, hanem a mi számunkra a párt csak is a programunkban kifejtett e közjónak kollektív eszköze lehet, és létének addig van értelme még tényleg ez is maradhat.

A kormányprogram feletti vitában nemmel fogunk szavazni. (Helyeslés és hosszas taps a néppárton)

Hazánk – 1948. december 17. 1-3.l.
Országgyűlési Napló – 1947-1951 V.kötet 23-37.l.