Barankovics István: Sorsdöntő elhatározások, sorsdöntő évek előtt

Custos, quid de nocte?
Bástyaőr, mennyi van még
hátra az éjszakából?

 I.

 ÚJRA VÁLASZÚT ELŐTT

 Mióta a Szovjetunió a berlini válságot kirobbantotta, egyre általánosabb lesz a meggyőződés, hogy sorsdöntő elhatározások, elhatározó évek előtt állunk. A helyzet olyan döntések meghozatalát követelheti, melyeknek a világ holnapi sorsát befolyásoló jelentőségét méltán hasonlítják a müncheni (1938) egyezményhez, a feltétel nélküli megadásról szóló casablancai (1943) nyilatkozathoz, a teheráni (1943) jegyzőkönyvhöz, a yaltai (1945) szerződésekhez.

A nyugati hatalmakat a békének minden áron való keresése Münchenben olyan egyezményre bírta, amely nem békéhez, hanem háborúhoz vezetett. München örök példája annak, hogy a megalkuvás a támadott nem állítja meg, hanem vakmerőségre ingerli. A casablancai, teheráni, yaltai és potsdami megállapodások pedig, melyeket a nyugatiak a kommunisták jóhiszeműségébe vetett hittel kötöttek, nem a világ békéjét, biztonságát és haladását alapozták meg, hanem a békétlenség és bizonytalanság forrásait fakasztották és a kommunista világhódítást mozdították elő. A most meginduló tárgyalások elhatározásaitól és a következő 1-2 év eseményeitől függhet, hogy a nyugati hatalmak megállítják és visszaszorítják-e a kommunista világhódítást, vagy - akaratlanul, de ténylegesen - új horizontokat nyitnak fel előtte?

15-18 esztendővel ezelőtt az államférfiak és a népek tévedéseinek egyik forrása nyilván az volt, hogy a kommunista világhódításról nem volt tapasztalatuk, s a kommunista erkölcsöt nem ismerték. A kommunizmus szent könyvei ugyan nem rejtették véka alá a kommunizmus erkölcsi relativizmusát és világhódító szándékait, de a szabad világ nem ismerte, s ha ismerte, nem hitte el azokat. Hitler esetében hasonló volt a helyzet. "Senki se vette e törődést, - írta 1942-ben Maritain - hogy a Mein Kampfot elolvassa. A demokrata politikusok annyira megszokták sohase azt cselekedni, amit mondtak, hogy eszükbe se jutott, hogy Hitler azt mondta, amit enni szándékozott."[1] A Szovjetunió propagandája pedig nemcsak most, hanem a háború alatt is mindent megtett, hogy a szabad népeket valóságos szándékai felől tévedésbe ejtse, miközben e szándékok megvalósítását szolgáló politikát folytatott. Ma azonban senki se hivatkozhatik a tegnapi mentségre. Az elmúlt 15-16 év számtalan ténye minden értelmes embert fölhív arra, hogy a kommunista hatalmakat ne szavaik, ígéreteik és szerződéseik alapján ítélje meg, hanem kizárólag tetteik alapján állapítsa meg céljaikat. Ma vétkes tévedés volna, ha valaki a kommunista szavak, ígéretek és szerződések jelentőségét nem a kommunista relativista-materialista etika szerint ítélné meg. Ez a hivatalos kommunista etika sarkigazságként vallja, hogy 1. erkölcsös az, ami a kommunizmus ügyének használ, 2. annak megállapítására, hogy a kommunizmus ügyének mi használ, kizárólag a kommunista párt illetékes. Ma bűnös vakság volna föl nem ismerni, hogy a kommunizmus világhódító célja változatlan, csak eszközei, (akció-programja) változtak. Ez a kommunista etika és világhódító cél az emberiség mai problémáinak megoldási terv, amely ezt a tényt szem elől téveszti, célszerűtlen és káros: végső soron a kommunizmusnak szolgál.

Mi volt 15-16 évvel ezelőtt a kommunista világhódítás akcióprogramja? Ez az akció-program csak reakciót váltott ki a szabadvilágból, vagy a szabad világ megfelelő feleletet adott a kommunista kihívásra? Mennyiben változott a két világ helyzete? Mi a kommunista világhódítás mostani akcióprogramja? A Nyugat abban a helyzetben van-e, hogy az új kihívásra megfelelő feleletet adjon? Mi ez a megfelelő felelet?

A kihívás globális, tehát a megfelelő feleletnek is globálisnak kell lennie. Ebben a globális keretben azonban most elsősorban Európa szempontjából szeretnők a kihívást és feleletet áttekinteni, mivel a berlini válság közvetlenül a kommunista világhódító program európai részével függ össze.

II.

EURÓPA A MEGHÓDÍTÁSÁNAK STALINI TERVE ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZETT

Ha a  Szovjetuniónak 1943-45-ben követett külpolitikáját az elmúlt idő távlatában elemezzük, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy Sztálin a kommunista világhódítás egy új akció-programját már 1943-45-ben megtervezte, sőt végrehajtását is megkezdte. Mikor a Szovjetunió bizonyosnak érezte, hogy a győzők asztalánál fog ülni, sutbadobta a kommunista világhódításnak azt a külpolitikai koncepcióját,  amely a "szocializmus egy országban" elméletére volt szabva. Helyébe a kommunista világhódításnak egy új külpolitikai koncepcióját állította, amely nemcsak a Szovjetunió "kapitalista környezetének kiküszöbölése" elméletének felet meg, hanem a "szocializmust egy,  illetve két kontinensen" készült bevezetni. Sztálin nem osztotta a háború alatt és közvetlenül utána Mao Tse Tung véleményét Kína kommunizálásának közeli lehetőségét illetően. Lehetőnek tartotta azonban a Szovjetunió kapitalista környezetének kiküszöbölését és az európai szárazföldnek kommunista érdekkörbe vonását. Sztálin már 1943-ban arról beszélt, hogy egész Európának kötelessége a Szovjetunió felépítésében közreműködni. Smuts tábornok 1943-ban hasonló véleményt fejezett ki, kijelentvén, hogy nemcsak Németországnak, hanem Európának is áldozatokat kell vállalnia a Szovjetunió javára. 1945 vége felé Konyev marshall tervet terjesztett a Politburo elé, amely szerint Európa elfoglalása időszerű, mert a Nyugat leszerel. Konyev tervét a Politburo többsége támogatta, de Sztálin azt az érvet hozta fel ellene, hogy a Szovjetunió háború nélkül is mindent megkaphat. Később, 1946 elején, Sztálin kisajátította a háborús párt programját. A kapitalizmus s a kommunizmus viszonyáról szólva azt mondta: minden kérdés el van már döntve, csak annak eldöntése maradt hátra, hogy kit fog legyőzni.[2] A Szovjetunió 1943-45-ös külpolitikai mozdulatai azt mutatják, hogy Sztálin azzal a határozott céllal tervezte meg a kommunista világhódításnak legközelebbi akció-programját, hogy Európának nemcsak a vasfüggönyön túli, hanem inneni részét is belátható időn belül kommunizálni, vagy legalább oly mértékben infiltrálni lesz módja, hogy az öreg szárazföld nem fog cselekvő akadályt jelenteni a kommunista világhódítás útjában, hanem ezt szolgálni fogja. Ez a moszkvai terv főképpen a következő számításokra épült, amint ezekre a szovjet cselekedetekből visszakövetkeztetni lehet:

a) A vasfüggöny mögötti területeken a vegyes katonai megszállást kiküszöbölik és ezáltal a Szovjetunió túlnyomó, majd kizárólagos hatalmi befolyását biztosítják mind győzőtársakkal, mind az érdekelt népek többségi akaratával szemben.

b) A koalíciós népfronto-politika, alátámasztva a szovjet hadsereg valóságos vagy potenciális jelenlétével, lehetővé fogja tenni a vasfüggöny mögötti országokban a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra bevezetését.

c) A nyugati kapitalizmus szolgaian engedelmeskedni fog a marxizmus-leninizmus által megállapított "törvényszerűségnek", amely szerint a kapitalizmus lényeges önreformra képtelen, mert bennerejlő (immanens) törvények határozzák meg folyamatát. Ezeknek az immanens törvényeknek kikerülhetetlen érvényesülése folytán a háborúkat nyomon követő gazdasági válságok sorozata fog végigsöpörni a nyugati kapitalizmus országain, a velük együttjáró és a kommunizmust előkészítő tömegnyomorral, belső társadalmi és politikai földrengésekkel.

d) E folyamatnak következményei, segítve a Szovjetunió győzelmi presztizse és világpolitikai befolyásának megnövekedése által, lehetővé fogja tenni, hogy Moszkva Nyugat-Európa minden országában a leghatalmasabb ötödik hadoszlopokat állítsa föl. Ezek a nagy kommunista pártok, a népfront-koncepció új alkalmazásával, egyfelől a Szovjetunió túlnyomó befolyását fogják biztosítani a nyugati országokban, másfelől - alkalmas be- és külpolitikai pillanatban - magukhoz fogják ragadni a nyugati országok vezetését.

e) A régi soviniszta-nacionalista eretnekség, amely Európát testvérháborúk arénájává tette, és a nácizmus-fasizmus elleni gyűlölet tartósan felhasználható lesz az európai népek közötti ellentétek fenntartására, sőt fokozására, Európa széthullásának meggyorsítására és elmélyítésére. Hosszabb távon mindez, segítve a Szovjetunió megnőtt világpolitikai presztizse és európai befolyása által, megnyitja az utat arra, hogy a Szovjetunió a divide et impera elvét alkalmazva, egész Európa fölé kiterjessze uralmát.

f) Hosszabb távon a kapitalista államok, valamint Európa és Amerika viszonya az ellenségeskedés szellemében fog alakulni, követve az immanens törvényt, melyet Lenin a kapitalista országok viszonyára nézve "a kapitalizmus imperialista korszakában" megállapított.

g) A népek háborús fáradtsága, őszinte békevágya és a Szovjetunió szerződéseiben és szándékaiban való bizalma a Szovjetuniónak demokratikus szövetségeseit rá fogja bírni a leszerelésre. Ennek következtében Nyugat-Európa vákuummá fog válni és az európai szárazföldön egyetlen nagyhatalmi rangú haderő marad: A Szovjetunióé. Ez, támogatva a kommunista békepropaganda és a lélektani háború eszközei által, lehetővé fogja tenni a vasfüggöny mögötti országok gyors kommunizálását, kikényszeríti a Szovjetunió Nyugat-Európára vonatkozó terveinek megvalósítását és - végül, de nem utolsó sorban - Amerikát meg fogja akadályozni atom-monopóliumának kiaknázásában a szovjet tervek meghiúsítása céljából.

h) A lélektani és a politikai hadviselés, melyet a Szovjetunió már a háború előtt mesteri tökélyre fejlesztett, meg fogja bénítani a szabad világ cselekvőképességét és elő fogja segíteni a szovjet célok elérését.

i) A nemzedékek teljesítményeit megsemmisítő, németországi háborús pusztítások, a Németországra kimérendő háborús büntetések (hogy a gyűlölet mennyire megvakít, mutatja a hírhedt Morgenthau terv), a szabad világnak a német nép gyűlöletévé átalakítandó, nácizmus elleni gyűlölete és a Szovjetuniónak Kelet-Németországon át az egész német politikára gyakorolt befolyása nyugati demokratikus hatalomnak feltámadását meg fogja akadályozni. Sőt: Kelet-Németország a Szovjet kezében alkalmas eszköz lesz arra, hogy a német egység Németország a Szovjetunió oldalára vonassák.

j) Belátható időn belül egész Európa érett gyümölcsként hull majd a kommunizmus ölébe. A kommunizált euráziai kontinens a kommunizmus bevehetetlen várává épül, honnét a kapitalizmus utolsó mohikánja, Amerika ellen indulhat. Ez lesz a végső harc: eredményeként megvalósul az univerzális kommunista birodalom, melynek Moszkva lesz a Romája. Beteljesül a népek évezredes álma: megvalósul az emberi nem "egysége", "béke" száll a testvérháborúktól meggyötört földre.

1945-47-ben hányszor halottuk Rákositól a következő gondolatmenetet: "Az első világháborúban elvéreztek az európai kontinens nagyhatalmai, Franciaország és Germánia és megszületett az első kommunista nagyhatalom: a Szovjetunió. A második világháborúban elvérzett az angol birodalom és megszületett az első kommunista világhatalom: a Szovjetunió. Ma már csak két igazi világhatalom létezik a földön: a Szovjetunió és Amerika. A harmadik világháborúban el fog vérezni Amerika. A kommunizmus mindenütt győzni fog." Rákosi eleinte többször hozzátette: "A Vatikán ma még erkölcsi nagyhatalom. De alkonyodik neki. Az olasz elvtársaktól tudom, hogy a Vatikán titkos tárgyalásokat folytat a dél-amerikai államokkal, hogy áttegye székhelyét. Az olasz választásokon a kommunisták fognak győzni, s a Vatikánnak nem lesz helye Romában.[3]

Hányszor hallottunk hasonló gondolatmenetet magyar és szovjetorosz kommunistáktól. Az emberi nem egységének és békéjének ez a hatalmas Antikrisztusi látomása lenyűgözte őket: hittek benne és lelkesedtek érte.

A teheránin yaltai és potsdami értekezleteken a Szovjetunió magatartása és elért eredményei arra engednek következtetni, hogy a háború végén, illetve közvetlenül az európai háború után a Szovjetunió a kommunista világhódításnak egy új, részletesen kidolgozott akció-programjával bírt és ennek megvalósítására határozott számítások alapján készült. Moszkva a globális kommunista hódító program keretében már ekkor a saját szövetségesi ellen irányuló akció-program megvalósításának feltételeit készítette elő, nyugati szövetségeseinek tudta nélkül. Moszkva a maga háborús programját alárendelte a győzelem utáni, rövid és hosszú távú kommunista hódító-programnak; a nyugatiak háború utáni békeprogramjukat rendelték alá háborús programjuknak és békeprogramjukat a kommunista hódító tervek figyelembevétele nélkül állapították meg.

A szabad világ igen lassan, és vonakodva lépéről-lépésre jutott el a szovjet szándékok felismeréséig, illegve a védekezés, megállítás és visszaszorítás európai, majd globális programjának kialakításáig. Az új kommunista hódítás ereje főképp a szabadvilágnak az a gyöngesége volt, hogy a kommunista kihívásra eleinte egyáltalán nem, később pedig csak esetről-esetre felelt. A globális kihívásra globális felelt-adás szükségességének felismerése igen lassan hódított teret és ilyen terv még lassabban alakult ki, ha határozott kialakulásról már beszélni lehet.

A globális felet hiánya volt egyik oka annak is, hogy a kezdeményezés rendszerint a Szovjetunió kezében volt. A szabad világ kezdeményezési hiányát azonban nem lehet kizárólag a kormányok számlájára írni. A szabad világ kezdeményezési képességét valósággal megbénította a tömegek kellő időben és módon való felvilágosításának elhanyagolása, amiért csak a kormányokat okolni igazságtalanság volna, aztán a polgári kényelembe süppedt vagy ez után áhítozó tömegeknek vonakodása az áldozatvállalástól és nem utolsó sorban a szellemi és erkölcsi vezetésre hivatottaknak az a magatartása, melyet az írástudók árulásának szokás nevezni. A "rózsaszín évtizedben", a Ribbentrop. Molotov-egyezményt megelőző évtizedben intellektuális divat lett a Szovjetben a haladás fáklyavivőjét és a kor nagy problémáira feleletet kereső hatalmas kísérletnek bátor végrehajtóját tisztelni. E rózsaszínű évtized hatása át nyúlt a háború utáni időkbe is, s némi késéssel átkelve az óceánon, Amerika egyes intellektuális köreit is megfertőzte. Ezeket az európai és amerikai intellektuális köröket, kiket a szellem és a tudományos elfogulatlanság tekintélye övezett, szintén felelősség terheli a háború végi és utáni nyugati politika hibáiért és mulasztásaiért.

Úgy tűnik azonban, hogy a szabad világ kezdeményezési inferioritását kifogásolók gyakran szemük elől tévesztik, hogy az a kezdeményezési inferioritás összefügg a szabad világ politikai és erkölcsi szuperioritásával és a kommunizmus erkölcsi és politikai inferioritásával is. Egy demokratikus kormány, amelynek a nép ítélőszéke előtt kell elszámolnia cselekedeteiről, nem engedheti meg magának olyan vakmerő és bűnös kezdeményezéseket, mint a diktatúrás kommunista kormányok, amelyeket a néptől való demokratikus függés nem korlátoz elhatározásaikban. Mint egy nemzeti társadalomban, a nemzetközi társadalomban is mindig korlátlanabb lesz a törvényszegők "kezdeményezési" lehetősége, mint a törvénytisztelőké. A rendőrség kezdeményező lehetősége mindig korlátoltabb, mint a bűnözőkké, és a különösen az, ha partnerekként kezelik egymást. Az erkölcsi standard lényeges különbsége, a kezdeményezés terén mindig annak a rendszernek fog előnyt biztosítani, amely erkölcsileg inferioris, legyen az fasizmus, nácizmus vagy kommunizmus. A nemzetközi élet nagy ragadozói különösen nagy kezdeményezési fölényben lesznek, amíg egyenlő terminusok alapján kezelik őket.

A szabad világ késedelmesen ismerte fel a Szovjetunió lélektani hadviselésének döntő és pozitív politikai jelentőségét, és amikor felismerte, lassan szánta reá magát arra a szellemi erőfeszítésre, kitartásra és komoly anyagi áldozatvállalásra, amelyet a megfelelő felelet e nagy kommunista kihívásra megkövetelt. Szinte rejtély, hogy a szabad világ nem ismerte fel, s ha felismerte, mily hirtelen és tökéletesen elfeledni látszott, hogy a náci-fasiszta tengely inkább a lélektani és a politikai hadviselés eszközeinek köszönhette kezdeti sikereit, mint a közvetlen katonai módszereknek.[4] A szovjet már régen learatta a lélektani hadviselés első sikereit, mikor a szabad világ a kihívásra a megfelelő felelt szükségességét felismerte. S még ez után is garasoskodott. A Szovjetunió és szatellitái "konzervatív becslés szerint" 1957-ben 500-750 millió dollárt költöttek propagandára a nem-kommunista világban, vagyis 20 %-kal többet, mint 1956-ban. Ez "a legnagyobb propaganda-erőfeszítés, melyet a történelem valaha ismert". A szovjet propaganda-költségek mellett elenyészően csekély az az összeg, melyet az összes egyházak missziós célokra fordítanak, és mélyen alatta áll az az összeg, melyet a szabad világ propaganda-célra áldoz. A Szovjetunió messze nagyobb összeget présel ki a leigázott európaiakból kommunista propaganda-célokra, mint amennyit egész Európa áldoz saját propagandájára. A viszonyok ismerői - számszerű bizonyítékok nélkül is - igazat fognak adni e becslésnek.

A kommunista tervekből és vágyakból sok megvalósult, de jelentős részüknek az ellenkezője következett be.

A kommunizmus a nagy sikerek közt könyvelheti el: Kína, a vasfüggöny mögötti országok és Észak-Korea kommunista uralom alá hajtását; a Szovjetuniónak ipari és katonai világhatalommá fejlődését; a kommunista orbitnak erős hatalmi tömbbé kovácsolását; az időleges nyugati leszerelést a Szovjetunió leszerelése nélkül; Németország tartós kettéosztását; Amerika megakadályozását az antom-monopoliumnak kiaknázásában olyan politika végrehajtására, mely a szovjetet sikereinek kezdetén megállapította volna előnyomulása útján; több országban hatalomteljes ötödik hadoszlopok felállítását; a szubverzió kiterjesztését; stb.

A kommunizmus azonban több, számításon kívül hagyott fejleményt a negatívumok között kell elkönyveljen. Mindenekelőtt a következőket: Európának megerősödését; az euróemarikai szolidaritást; a NATOT Nyugaton és a SEATOT Ázsiában; a nyugati kapitalizmus sikeres reformját és hatalmas fejlődését; az európai integráció előhaladását; a vasfüggöny mögötti népek elhatározottságát szabadságuk helyreállítására, amely a szovjet blokknak legnagyobb gyengesége és az európai biztonságnak döntő tényezője; a kommunizmus "monolitikus" egységének megrepedését a titoizmus és az ún. nemzeti kommunizmus eretneksége által[5] Nyugat-Németország feltámadását és a Nyugathoz csatlakozását; a népek ráébredését a kommunizmus valóságára és a szembeszállás szükségességére; a kommunizmus világpresztízsének csökkenését; a kommunizmus jövőjébe vetett hitnek megingását a kommunista párt tagjaiban, főleg intellektuálisaiban és ifjúságában; stb. Ezek közül a világhatalmi erőviszonyok megváltozása szempontjából ma a legdöntőbb az európai folyamat, amely keresztül húzta a Szovjetunió nyugat-európai számításait.

III.

A KOMMUNIZMUS ÚJ IMPERIALIZMUSA ÉS EURÓPA

Európáról szólván, észben kell tartanunk, hogy a kommunista támadás nemcsupán Európa politikai sorsát teszi kérdésbe. A kommunizmus, mint az imperializmusnak új formája, lényegesen különbözik a régi imperializmusok kihalt, vagy kihaló formáitól. Az imperializmus régi formái a nemzetek politikai függetlenségét rabolták el és gazdaságilag zsákmányolták ki őket, de civilizációjuk ellen frontális, ideológiai támadást nem intéztek. A legújabb kori imperializmusnak általános formája, a kolonializmus például tartózkodott az ázsiai és afrikai népek ősi civilizációjának, vallásának, társadalmi törvényeinek, hagyományos szokásainak erőszakos megváltoztatásától. Ez a tartózkodás lényegesen hozzájárul a kolialista imperializmus sikerességéhez és tartamának meghosszabbításához, és a kolonizált népek ellenállását csökkentette. Az imperializmusnak az az új formája azonban, amelyet a kommunizmus jelent, a népeket ideológiai frontos is ostrom alá veszi, ősi civilizációjukat, vallásukat, sajátos társadalmi törvényeiket és szokásaikat is megsemmisítéssel fenyegeti. Alapvető tévedés a kommunizmust a pánszláv imperializmus egy új formájára szűkíteni, noha igaz, hogy a Szovjetunió a kommunizmust a régi pánszláv imperializmus céljainak érdekében is megnyergelte. A kommunizmus lényegesen több és más, mint a régi pánszláv imperializmusnak egy új formája. Nem nemzeti, hanem egyetemes jelenség, egyetemes igényekkel. Hatalmas kísérlet egy új civilizáció létesítésére és világcivilizáció tágítására. Ennek az új civilizációnak legbensőbb sugallója, formáló elvrendszere, vallása a dialektikus történelmi materializmus. Lényegesen megtévesztő tehát a nyugati kolonializmus és a kommunizmus új imperializmusa közötti párhuzat. Az utóbbi lényegesen más és lényegesen rosszabb.

A kommunizmusnak egy új, egyetemes, világcivilizációt teremtő igényében rejlik a kommunista imperializmusnak nagyobb veszélye és ebben gyökeredzik veleszületett, kiküszöbölhetetlen gyengesége. A kommunista ideológia teszi a kommunista támadást totálissá: a civilizációk elleni támadássá.[6] Ez az ideológia tágítja a két-frontúvá a kommunista imperializmus támadását: nemcsak külső, hanem belső támadást is jelent egyszerre. Ebben az ideológiában gyökeredzik a kommunista imperializmus nagyobb veszélye. Veleszületett, kiküszöbölhetetlen gyengesége pedig nemcsak az, hogy a dialektikus történelmi materializmus alapvetően téves, hanem az is, hogy a népekből - mint a civilizációk története mutatja - a leghegesebb, a legtartósabb és külső erőszak által legkevéssé legyőzhető ellenállást az a támadás váltja ki, mely ősi civilizációjuk, társadalmi törvényeik, megszentelt szokásaik, vallásuk megsemmisítésére irányul.

A kommunisták malmára hajtja a vizet, hogy míg a nyugati keresztény civilizációnak a kommunizmus külső és belső támadásának kivédésére kell erőit mozgósítania, közben olyan, a kommunizmustól független belső betegségeken is erőt kell vennie, amelyek civilizációnk fennmaradásának döntő kérdései közé sorolnak. Ilyen nem kizárólag, de mindenekelőtt, hogy a keresztény nyugati civilizáció polgárainak jó része szembefordult vagy elfordult civilizációnk teremtő forrásaitól.

A keresztény nyugati civilizációnak legkényesebb teremtő szellemi és erkölcsi eszméi, (- mint pl.: a mindenkiben egyformán meglévő emberi méltóság, a lényegi egyenlőség, a szabadság, a személyiségnek társadalomfeletti értéke -) az emberi istenképiségének biblia kinyilatkoztatásából származnak. ezek európai (nem-kommunista) materialisták, atheisták és agnosztikusok közül is sokan vallják, akik az ember istenképiségének fogalmát és a kinyilatkoztatást elutasítják, vagy csak emberi hitelt tulajdonítanak neki. A nem kommunista európai materialisták, atheisták és agnosztikusok általában vallják és áldozatok árán is védik a biblia embereszme istenképiségének több konkrét evilági következményét, az emberi méltóságot, a személyiség rangját, a szabadságot, a lényegi egyenlőséget, stb. Sokan viszont, akik nem fordultak szembe civilizációnk bibliai forrásával, sőt istenhívőknek vallják magukat, úgy viselkednek, mintha materialisták, atheisták vagy agnosztikusok lennének, sőt olykor olyan politikai és társadalmi eszmékért lelkesednek, amelyek az istenhit és a bibliai embereszme szükségképp és korszerű evilági következményeivel is összebékíthetetlen ellentétben állanak. Civilizációnk ilyen belső ellentmondásai gyengítik ellenálló és cselekvő-teremtő képességét.

A legáltalánosabb, belső válság-forrás és válság-tünet azonban a hedonista materializmus elharapózása a nyugati keresztény civilizáció népeiben, amely a proletárokat és kispolgárokat a gazdagokkal és nagypolgárokkal, a híveket a hitetlenekkel gyakorlati - világnézeti szempontból rokonítja.[7] Ez a kérdés nem  azon fordul meg, hogy kinek mennyi áll rendelkezésére a világi, anyagi és nem anyagi javakból, hanem azon a szellemi-lelki viszonyon, amelyben valaki a világi javakkal áll, - azonban a lelkületen, amely az értékek hierarchiájának csúcsára az evilági, főleg az anyagi értékeket helyezi. Tévedés volna azt hinni, hogy a hedonista materializmus csak azokat fertőzte meg, akiknek a világi értékek, főleg materiális értékek elégséges mértékben, vagy dús bőségben állanak rendelkezésükre. "Egy ember lehet szegény anyagi értelemben, de ugyanazon időben pénzsóvár."... 2/ vagyis lehet materialista, sőt hedonista materialista, a javakban dúskáló, hedonista-materialista gazdagnak világnézeti rokona.

A dialektikus történelmi materializmus lényege az a dogma, mely szerint az anyag az egyetlen és végső valóság. Ennek következtében a dialektikus történelmi materializmus minden transcendesn valóságot elismerő vallással, világnézettel és bölcselettel sarkalatosan szembeáll, s a nyugati keresztény civilizációnak, mely biblia eszméken nyugszik, halálos ellensége. a kommunizmus - a dialektikus materializmusnak megfelelően - nyíltan vallja, hogy az életnek és haladásnak célja a javaknak, a világi értékeknek bősége. De miben látja ezt a célt a kapitalista és az átlag keresztény? Ő is úgy viselkedik, mintha az életnek és haladásnak célja a javaknak, az evilági értékeknek bősége volna.

"Az átlag keresztény imádja a pénzt. annyit akar belőle amennyihez csak hozzájuthat és jobb szeretné megtartani, amije van és a lehető legkevesebbtől megválni. Szembenézve az isteni törvénnyel, mely az értékek másfajta rangsorolásával zavarja, azt kérdi magától, vajon mennyit is tarthat meg magának, anélkül, hogy a törvénynek ellenszegülne, és hogy mennyit adjon abból a célból, hogy lelkiismeretét megnyugtassa." */ A kiváló jezsuita, a római Collegium russicumnak hosszú éveken át vezetője, aki a dialektikus történelmi materializmusról a legjobb nyugati művet írta (a Szovjetunió bölcseleti folyóirata is bőven foglalkozott vele), nem habozik megállapítani, hogy a dialektikus történelmi materializmus lényege, ti.i. az a dogma, hogy az anyagon kívül más valóság nincsen, összeesik azzal a hittel, melyet - talán nem expressis verbis, de magatartása által - ma a nyugati emberek jó része követ, éspedig politikai, társadalmi, vagyoni és foglalkozási különbségek nélkül. A kommunista ideológiának penetráló hatalma - mondja a Collegium Russicum volt vezetője - jelenleg nagy részben e ténynek tulajdonítható 1/ Ez a nyugati materializmus nem azonos a dialektikus történelmi materializmussal, nem is ez utóbbinak szülöttje, de rokonságban áll vele és a kommunizmus számára lazítja a talajt. Egyfajta erkölcsi és lelki leszerelés a kommunizmussal szemben. Ebben kell egyik komoly okát keresnünk a nagy egyenlőtlenségnek is, mely a nyugati és a kommunista prezentáció között Ázsiában és Afrikában fennáll. A Nyugat úgy prezentálja a saját igaz és magas eszméit, hogy azt a benyomást kelti, ő maga nem hisz bennük és nem követi őket; - a kommunizmus úgy prezentálja a saját hamis eszméit, hogy azt a benyomást kelti, ő maga hisz igazukban és követi őket.

Amikor tehát azt vizsgáljuk, hogy Európa megfelelően felelt-e a kommunista kihívásra, a problémát nem szűkíthetjük a politikai, gazdasági és katonai hatalom körére, hanem a kérdést ki kell tágítanunk: vajon Európa olyan feleletet ad-e a kommunista kihívásra, mely a keresztény nyugati civilizációt megerősíti? A válasz, amit a kérdésre adni itt megkísérlek, csak madártávlati és elnagyolt lehet.

AZ EURÓPAI LÉLEK FELELETE

A kommunista világuralmi törekvések esélyeit csökkentette az a változás, mely a II. világháború óta Európa vallási és szellemi életében végbement.

Ez a változás nem következhetett volna be a XIX. századvég és a XX. századelő nagy géniuszainak előkészítő munkája nélkül.

A keresztény nyugati civilizáció alapértékeit támadó erők századok óta egyre szélesebb körben voltak működésben, rombolva, aláásva, szennyezve a secularizálva a Bibliából kifejtett eszmék (és értékek), melyekből civilizációnk táplálkozott. A méreg felülről és lassan szivárgott lefelé, míg az egész társadalmi testben szétszivárgott. Robespierre még úgy vélte, hogy "az atheizmus arisztokratikus jelenség", vagyis a magas intellektuálisok kis köréé. Az arisztokratikus atheizmus szűk körétől hosszú út vezetett az atheizmus XIX. és XX. századi "demokratizálásához". Eleinte "arisztokratikus" jelenség volt Marx tétele, mely szerint az ember, ki Istenhez köti magát, elidegenedik a valóságtól és önmagától. Csak a XX. század látta tömeg-hitté válni Marx elvét: "Az atheizmus a vallás elnyomása által elért humanizmus. x[8]/ Okok bonyolult szövevényének okozataként állt elő a tömegember, ki elhitte, hogy boldogságát el nem érheti, míg Istent urának vallja. Fájdalmas kálváriát kellett megjárnia a civilizációnk bibliai forrásaitól elszakadt európai embernek, míg derengeni kezdett öntudatában, hogy atheizmus és szabadság, atheizmus és emberi méltóság, atheizmus és földi boldogulás nem karöltve járnak, hanem végső soron halálos ellenségek, s ha az ember elidegenedik Istentől elidegenedik a valóságtól és önmagától. Csak lassan terjedt az igazság felismerése, hogy aminő mértékben lazul s megszűnik a vallás belső kontrolja, olyan mértékben nő a politikai hatalom külső kontrolja, egészen a turanizmusig, és hogy a demokratikus atheizmus szükségképpi végső állomása az ember isteni ajándékának a szabadságnak elkobzása, az emberi méltóság meggyalázása és az emberi élet általános dehumanizálása.

XI. Pius a kereszténység nagy botrányának nevezte a példátlan tömegaposztaziát. Valóban: e tömegaposztaziáért, a szegények és elnyomottak, az igazságot és boldogságot keresők szembefordulásáért az abszolútummal, Jézussal, a szegények királyával, az igazság fényforrásával és az örök élet Urával, nemcsak a vallásellenes irányzatok felelősek. A keresztény egyházak és hívők mulasztásának és magatartásának is része volt abban, hogy nagy tömegekkel tartósan el lehetett hitetni, hogy a bibliai hit a szabadságnak, a demokratikus önkormányzat eszméjének és a haladásnak akadálya, sőt ellensége.

A szabadsághoz és a demokratikus önkormányzathoz való jog végső soron az emberi személy méltóságában gyökeredzik, s az emberi személy legmagasabb méltóságát, az istenképíséget, a kinyilatkoztatás hirdette meg!

A kinyilatkoztatás haladáseszméi túlhaladhatatlan, hiszen az embert arra hívja fel, hogy önmagában és minden művében minél tökéletesebben az Absolutumot tükrözze. Természetesen, aki a kinyilatkoztatásban hisz, nem fogja elfogadni azt a hamis haladás-eszmét, mely az eredeti bűn kozmikus tragédiája előtt behunyja a szemét, s az embernek isten-észt és angyal-érzelmet tulajdonít.

A modern atheizmus tőkét kovácsolhatott abból, amit egy francia katolikus tudós "tőlklerikalizált" világnak nevezett. Akik az egyházakat a domekratikus önkormányzat ellenségeinek tüntették fel, hivatkozhattak az egyháziaknak az evilági (temporális) ügyek feletti, idejétmúlt kontroljára, elavult világi privilégiumaira és sok helyen még elavultabb életmódjára, melyek seregével idegenítették el a hívőket az egyházaktól és az evangéliumtól. Nem bizonyult kisebb következményű hibának, hogy az egyháziak a hívők igen vonakodva ismerték fel, hogy a különböző politikai, világnézeti, társadalmi és egyéb tévelyek ereje a bennük rejlő igazság-rész, és néha olyan igazság-rész, amelyet a végső igazságok őrei elhanyagoltak. Lassan hódított teret az az álláspont, hogy e tévelyek legyőzéséhez elengedhetetlen a bennük rejlő igazság-rész felismerése és felkarolása. Pedig - Maritain szép kifejezésével élve - minden igazság keresztény, és semmiféle és bárki által felfedezett vagy hirdetett igazságot elutasítani a kereszténység nevében nem keresztény magatartás. Az egyházak és a hívők elkényelmesedtek és elbürokratizálódtak, túlságosan összeszövődtek a világi ennek elviselt formáival, csak lassan ismerték el a tudomány új felfedezéseit és vívmányait és vonakodva alkalmazkodnak az új időknek új követelményeihez. Nehezen vették tudomásul, hogy a modern tudomány leleményei, ha ezek nemcsak hasznosan alkalmazható hipotézisek, hanem valóban igazságok, nem megingatják, hanem még új érvekkel meg is erősíthetik a kinyilatkoztatásba vetett hitet. Viszont nagy károkat okozott az az apológia is, mely nem tudván helyesen különböztetni hit és tudomány világa között, minduntalan egy olcsó konformizmus hibájába esett, különösképpen, amikor a tudománynak ma általánosan elfogadott, mert hasznosan alkalmazható, de holnap már túlhaladott hipotéziseit a hitnek igazolására akarta felhasználni. Az efféle idő előtti (premature) szintézisek sokat ártottak. annál is inkább, mert a tudomány haladása hihetetlenül meggyorsult, és a gyermek, ki első ifjúsága idején az apologusok ajkáról még azt halotta, hogy ez és ez a modern tudományos "igazság" új igazolását adta a hitnek, az egyetemen vagy felnőtt korában arról értesült, hogy az a bizonyos tudományos "igazság" már rég a lomtárba került, s egy új hipotézis váltotta fel. Igen kevés hívőnek világi és teológiai műveltsége egy új hipotézis váltotta fel. Igen kevés hívőnek világi és teológiai műveltsége közt nem tátongott nagy színvonal-különbség. Sokat ártott az angelizmusnak nevezett elmenekülés a természeti rendtől, éppúgy, mint a secularizmusnak nevezett felszívódás a természeti rendbe. Népszerű, de súlyos és káros tévedés volt a bibliai hitnek és a kereszténységnek azonosítása a nyugati keresztény civilizációval, mintha a bibliai hit elfogadása egyben a nyugati civilizáció elfogadását és más civilizációnak teljes elutasítását is magába foglalná, s mintha a kinyilatkoztatás más civilizációnak teremtő és megnemesítő, központi sugallója nem lehetne. Igen káros hibának bizonyult, hogy a mindennapi apológiák ateistákként kezelték azokat a tudósokat, bölcselőket, gondolkodókat és írókat, akik az egyházaknak ellenfelei, sőt ellenségei voltak, de ateisták nem voltak. Az egyházellenesség és az ateizmus közötti különböztetésnek hiánya következtében maguk a vallás és az egyházak védelmezői adtak értékes "ajándékokat" az ateizmus frontjának. Nagy befolyású szellemeknek népszerűségével erősítették az ateizmus tekintélyét. x/[9] A vallás- és egyházellenes irányzatok támadásainak, az egyházak és a hívők mulasztásainak, hibáinak és tévedéseinek közös eredőjeként ma "az egyház történetének legnagyobb válságán megy keresztül" xx/ Hozzátehetjük: valamennyi egyház, és velük együtt a nyugati civilizáció.

A szél azonban fordult...

Amint a méreg felülről szivárgott lefelé, a megújulásnak is felülről, a minőségi kisebbségtől, kellett kiindulnia. A nyugati civilizáció életerejét mutatja, hogy idejekorán, még mielőtt civilizációnk ellen a külső és belső támadás együttesen megindult volna, nagy megújító hívő géniuszok léptek munkába, szinte civilizációnk minden parcelláján, de elsősorban a vallási irodalmi, bölcseleti élet terén. Ha végigjártatjuk szemünket a XIX. század végének és a XX. század első évtizedeinek e nagy géniuszain, kik a polgári és proletár ateizmus és materializmus szökőárja idején, a polgári biztonság és haladás derülátó hitelével eltelt évtizedekben az érzékfeletti valóságok és rétékek elsőbbségére és a készülő tragédiákra figyelmeztettek, és a kor szükségleteit kielégítő új szintézis kialakítását keresték, hősi jellemek, tudósok, nagy szentek, bölcselők, főpapok, költők és művészek, gondolkodók, nevelők, reformerek és organizátorok panteonja tárul élén. x[10]/ Ők készítették elő az új szintézist, mely az ember örök megváltását és boldogságát összekapcsolja az földi megváltásával és boldogulásával.

Ez a kulturális és vallási magvetés a II. világháború után kezdett igazán beérni. A papnevelés reformja, az egyházi szervezetek és tevékenységek hozzáalkalmazása a változott körülménynek változott követelményeihez, a tudomány és vallás erőszakolt szembeállításának tisztázása, a teológia, a vallásos bölcselet, általában a hívő tudományos és művészeti élet hatalmas felvirágzása, a tudomány, művészet és irodalom rekrisztianizálásnak imponáló folyamata, a vallásos nevelés és oktatás újjáéledése és korszerű megreformálása, az aposztáziába hullt intellektuálisok és proletárok közt a hittérítő misszió sikerei, a vallások viszonyának nem a militantizmus, hanem a szeretet szellemében való alakulása, a század uralkodó szociális, demokratikus eszméinek az egyházak és hívők általi felkarolása és még sok más jelenség jelzi és eredményezte, hogy Európában megerősödött az az igény, mely a spirituális, érzékfeletti valóságok és értékek felé fordul és egy új szintézist keres.

Félreértés ne essék: az európai lélek és szellem megújulása még hatalmas erőfeszítéseket kíván. De aki számításba veszi, hogy az Isten haláláról kiadott nietzschei gyászjelentés idején még milyen szakadék tátongott hit és tudomány, demokrácia és egyházak között és milyen kicsiny kört hatott át a tudat, hogy civilizációnk végveszély szélén áll és megmentéséhez nem kevesebb, mint a biblia teremtő forrásokhoz való visszatérés, az érzékfeletti értékek tisztelete egy új szintézis kívántatik, az a mai helyzetet az emelkedés jelentékeny fokaként fogja értékelni.

A nyugati civilizáció, történetének legnagyobb váláságán megy keresztül, de teremtő erői századok óta nem voltak oly hatalmasak, mint most...

TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK

Európa társadalmi életében is biztató változások mentek végbe. Köztük tán a legjelentősebb, hogy a II. világháború óta a családi élet nemcsak megállt a lejtőn, de tisztult és megerősödött. több nép, köztük a francia, a családi élet tisztulásával és a gyermekáldás növekedésével cáfolt ár a régebben közkeletű felfogásra a népek biológiai életerejének kiapadásáról, illetve erkölcsi dekadenciájáról. Nem vált be a sötét,  hogy a francia anyák méhe Franciaország temetője lesz.

A társadalmi különbségek jelentékenyen csökkentek. Nemcsak a vagyon és a jövedelem, de az olyan társadalmi értékek is, mint a kultúra, az egészség, a biztonság, arányosabban oszlanak el a társadalom rétegei közt, mint régebben bármikor. Az öltözködési, viselkedési, lakási, étkezési kultúra tekintetében jelentékenyen kisebbek a különbségek, mint a háború előtt.

A társadalmi önkormányzatok megerősödtek.

A társadalom szétesésének ijesztő folyamat megállt és munkába léptek a társadalmi kohézió erői.

A nyugati társadalmi folyamatot több lényeges, minőségi mozzanat különbözteti meg a kommunista társadalmi folyamattól. A nyugati folyamat a társas ösztönök természetes igényeinek kielégítését segítette elő. Noha nem eléggé, mégis bizonyos mértékben tiszteletben tartotta a társadalom függetlenségét az államtól. A kommunizmus a társas ösztönök természetes igényei ellen fordult és a társadalom függetlenségét megszüntette, a társadalmat mechanizálta és felszívta az államba. Furcsa, de igaz, hogy a fasizmus elvét: minden az államban, semmi az államon kívül, a kommunizmus hasonlíthatatlanul teljesebben valósította meg, mint a fasizmus. Ebből a szempontból a kommunizmus a legtökéletesebb fasizmus.

Az európai nivellálódási folyamat, ellentétben a kommunista társadalmak nivellálódási folyamatával, nem követelte az ön-megvalósításnak, az emberi méltóságnak, a jogbiztonságnak, a szabadságnak feláldozását, hanem az emberi méltóság, a jogbiztonság, szabadság és jogegyenlőség helyreállítását segítette elő. Nem nagy szenvedésekkel és borzalmas tömeg-gyilkosságokkal járó erőszaknak, hanem szabadon elhatározott és végrehajtott egyezményes reformoknak eredményeként jött létre. E reformokat nemcsak a tömegek ellenállhatatlan nyomása és a beati possidentes józan önérdeke sugallta és mértékelte, hanem humanizmus, igazságosság, felebaráti szeretet, irgalom, Isten-félelem és Isten szeretete és dicsősége is.

A kommunizmus lefelé nivellálta a társadalmat. Az embert, megfosztva személyisége méltóságától, a társadalom puszta alkatrészévé fokozta le. Az embert nem felszabadította, hanem új és nyomasztóbb szolgaságba döntötte. A társadalmat nem demokratizálta, hanem proletarizálta és barbarizálta.

A nyugati társadalmi folyamat felfelő nivellált. Az emberi méltóság XX. századi konkrét követelményeinek igyekezett egyre szélesebb körben és hatékonyabban érvényt szerezni. Az emberre nem új bilincseket rakott, hanem tökéletesedésnek, szabadsága érvényesítésének nyitott új lehetőségeket. A társadalmat nem proletarizálta, hanem demokratizálta és humanizálta. A régi proletarizálódási folyamatot nemcsak megállította, hanem jelentékeny részben fel is számolta. Mindezek következtében az ember reményét sorsa jobbrafordíthatásának lehetőségében nem lerombolta, mint a kommunizmus, hanem megerősítette.

Noha a kommunizmus az egyenlőséget a szabadság rovására, sőt a szabadság elnyomása árán nyomatékolta, a nyugati folyamat hasonlíthatatlanul többet valósított meg az egyenlőség eszméjéből (noha korántse eleget), mint a kommunizmus.

Ma a nyugati keresztény civilizáció országaiban sehol se olyan élesek, kirívóak és merevek az osztályellentétek, és sehol sincs oly mértékben megfosztva az ember a saját sorsa jobbrafordíthatásának lehetőségétől, mint a kommunizmus uralta országokban.

A keresztény nyugati civilizáció országaiban a társadalom, mint államtól független valóság s mint az ember méltóságának és szabadságának gvárdiánja, megerősödött, a kommunista országokban egyszerűen eltűnt az álla-moloch gyomrában.

A kommunista társadalmi folyamat tipikusan reakciós és retrográd, a nyugati haladó volt.

..................................................................................................

EURÓPAI EGYSÉG FELÉ

A francia forradalom óta, valahányszor Európa egy-egy korszakváltó válságba került, a legkülönbözőbb világnézeti, bölcseleti és politikai égtájakon hangzott föl a jóslat, hogy Európa ön-ásta sírja felé tántorog. Metternichtől, Marxtól és Burckhardtól kezdve Spenglerig és Leninig hosszú és változatos a sora azoknak, akik már hallották megzendülni a circum dederuntot az európai civilizáció fölött. Az első világháború óta az írástudók között, akik arra lettek volna hivatva, hogy az európai civilizáció világító esze, irányító akarata és a sors Beethoveni torkonragadására alarmírozó lelkiismerete legyenek, szinte közszólam lett Európa elsiratása. A fáradt lemondásnak és az önfeladásnak ez a kezdetben elszigetelt tüneménye intellektuális divattá vált. Nem kevesen, - és nemcsak a tömegemberek, akik sohase kezdeményezik a jövőt - a betegségnél is rosszabb ellenméregben fedezték fel a gyógyszert: a fasizmusban és a nácizmusban. Azt a vékony réteget, amely a két háború között Európa egységéről vagy Európának a Biblia élő vizeiből való megújításáról mert beszélni, kegyes álmodozóként, vagy valóságtól elszakadt metafizikai felhőtipróként sajnálták le a "realisták", akik büszkén követtek el bármi bűnt civilizációnk megmentése ürügyével, csak azokat a biblia értékeket és erényeket vetették meg, amelyekből civilizációnk életerejét szívta. Az európai népeknek végig kellett élniük a három nagy európai eretnekségnek, a fasizmusnak, a nácizmusnak és a kommunizmusnak rettenetes következményeit, hogy az olasz De Gaspertti nagykárolyi látomása az európai egységről. Amire Európa képtelen volt a biztonság, az örök és automatikus fejlődésbe vetett hit ábrándjai és a kétely idején, jobbik énjének tudatára ébredt a közeledő végzet árnyékában.

Európa a II. világháború után elindult az integráció, az egység felé...

AZ EURÓPAI VÉDELEM MEGERŐSÍTÉSE

Európa katonai integrációjának első terve az Európai Védelmi Közösség (European Defense Community) volt.  Nemzetek feletti közösség kívánt lenni, amely bármely tag elleni támadás esetére közös védelmet akart biztosítani, közös katonai intézményekkel, közös fegyveres erővel és közös költségvetéssel. A szerződéstervezetet 1952. május 27-én hat állam aláírta: Belgium, Luxemburg, Hollandia, Olaszország, Franciaország, és Nyugat-Németország.

Az európai közös védelem hívei közt is voltak, akik úgy vélték, hogy az Európai Védelmi Közösség eleve bukásra volt ítélve és semmiképp se felelhetett volna meg feladatának, mert "filius anta patrem" volt, közös haderő közös politikai főhatóság nélkül, "több ököl volt egy fej nélkül".[11] Az Európai Védelmi Közösség terve valóban megbukott. A francia parlament hosszú huzavona után végül is visszavetette a szerződéstervezetet.

A kudarcot gyorsan új kezdeményezés követte. Az Európai Védelmi Közösség helyett a hat állam, kiegészülve a Brit Egyesült Királysággal, létrehozta az Európai Nyugati Uniót (Europeen Western Unión), amely azonban a megbukott Európai Védelmi Közösséget nem pótolja. Az Európai Védelmi Közösség bukása nem érintette azt a közös védelmet, amelyet az 1949 áprilisában létrehozott NATO jelentett. A NATO ugyan két kontinens országait öleli föl, mégis - mivel a legfontosabb európai államok résztvesznek benne és főcélja Európa védelme, - úgy tekinthető, mint az európai és euroamerikai szolidaritás első katonai intézményesülése.

A NATO a konvencionális haderő tekintetében gyengébb, mint a Szovjetunió. Egyes fegyverek tekintetében a Szovjetunió talán megelőzte Amerikát. A NATO egész katonai ereje azonban olyan mértékben túlszárnyalja a szovjetet, hogy egy szovjet támadásnak nemcsak megtorlására képes, de arra is, hogy a Szovjetuniót a támadástól elrettentse. Ez a titkos tényeket ismerő nyugati katonai szakértők egybehangzó véleménye. Nem kétséges, hogy a NATO fölénye tartja vissza a Szovjetuniót a kommunista világhódítás fegyveres folytatásától. Ez a katonai fölény a mai körülmények között a békének nélkülözhetetlen biztosítéka.

A katonai erőt nemcsak a hadsereg és a fegyverek mérik, hanem az ipari kapacitás is. A NATO katonai fölényét hatalmasan növeli, hogy Amerikának és európai szövetségeseinek ipari kapacitása messze túlszárnyalja a kommunista világét. A NATO fölényét növeli továbbá, hogy az atom-clubnak két nyugati tagja van: Amerika és Britannia, de csak egy kommunista tagja: a Szovjetunió. A Szovjetunió mellett a kommunista világon belül egyetlen olyan ipari hatalom sincs, amelynek meglennének a feltételei ahhoz, hogy belátható időn belől atom fegyvereket állítson elő. Európában viszont Franciaország azon az úton van, hogy 1-1 1/2 éven belül az autóm-club tagja legyen: Németország rendelkezik a feltételekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy - ha ezt elhatározza - automfegyvereket állítson elő. Rajtuk kívül a szabad világban több olyan ország van, amely belátható időn belül atomot állíthat elő. Az atom-club tehát belátható időn belül új tagokkal csakis a szabad világból bővülhet.

A saját atom-fegyverekkel rendelkező Franciaország oly lehetőség, amely Moszkva nagyobb aggodalmai közé tartozik. A Német Szövetségi Köztársaság előrehaladása a felfegyverzés terén máris a moszkvai külpolitika egyik lényegesen kalkulált tényezője.

AZ EURÓPAI POLITIKAI INTEGRÁCIÓ ELSŐ LÉPÉSEI

Európa politikai integrációja felé is megtörténtek az első lépések. Fokozatosan és nagy nehézségek után, de eljutottak az Európa-tanács (Council of Europe) létrehozásáig, amelynek konvencióját 1949 májusában írták alá.[12]

Az Európa Tanácsnak két szerve: 1. a Miniszterek Bizottsága, amelynek tagjai a résztvevő országok külügyminiszterei, illetve helyetteseik, 2. és a Tanácskozó Közgyűlés, (Consultative Assembly), amelynek tagjai az egyes országok képviselői. Egyes országok kiküldötteit a parlament választja, másokét (pl.: Angliáét) a kormányok nevezik ki.

Az Európa Tanács egyik szerve sem fejlődött odáig, hogy egy európai kormány, illetve egy európai törvényhozó testület hatalmát gyakorolja. A Közgyűlés mégis nem jelentéktelen befolyást gyakorolt a hivatalos politikára és a közvéleményre egyaránt, főleg ajánlatain (amelyekhez kétharmados szavazattöbbség szükséges és amelyeket közvetlenül a Miniszterek Bizottságához küld), határozatain (amelyeket kormányokhoz vagy nemzetközi szervezetekhez címezhet) és nyilvános vitáin keresztül. Élve tudott tartani és akadályokon tudott átlendíteni oly kérdéseket, amelyek az államok közti hivatalos tárgyalásokon megakadtak. Kiemelkedő teljesítménye volt "Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai konvenció", amelyet 1950 novemberében Rómában írtak alá és 1952 márciusában kiegészítettek. Az emberi jogok között felsorolják a következőket: a rabszolgaságtól és a szolgaságtól (slavery and servitude), az önkényes elfogatástól és fogvatartástól, illetve a száműzetéstől (arbi trary arrest and imprisonment or exile) való mentességet, a privát és családi életbe való önkényes beavatkozástól való mentességet, a vélemény, a kifejezés, a gyülekezés és a társulás szabadságát, a szakszervezetekhez való csatlakozás szabadságát, a jogot a házassághoz és a családalapításhoz, a magántulajdonhoz, a személy biztonságához, az oktatáshoz és a szabad választáshoz. Az Európa Tanács erőfeszítéseket tett egy Európai Bíróság létrehozására, amely egyének panaszaival foglalkoznék, akiknek emberi jogait megsértették. Mindez egy közös európai demokratikus standard megállapítását szolgálta. Érdemes megjegyezni, hogy a Tanács az egyetlen nemzetközi szervezet, amely a tagság feltétlenül köti ki az európai civilizáció szellemi és erkölcsi értékeinek elfogadását és tiszteletbetartását, amelyeket az emberi méltóság, a személyes és politikai szabadság és a törvény uralmáról alkotott európai eszme forrásainak tekint.

A Tanács ösztönzéseinek része volt abban, hogy a közös európai kultúra továbbfejlesztésére az európai államok csere-programokat és oktatási terveket valósítottak meg és a szociális és egészségügyi biztosítás közös kódexének kidolgozását napirendre tűzték. A Tanács érdemei közt kell említenünk az Európa gazdasági integrációját szolgáló különböző tervek, szerződések és intézmények (mint a Low Tariff Club, a Strasbourg Plán az euró-afrika gazdasági együttműködésről, az European Common Market, az Euratom, az Europeen Economic Community) kezdeményezéseit tisztázó vitákat és ezeknek az akadályikon való átsegítését.

A Tanácsnak azonban nem sikerült olyan európai politikai autoritássá válnia, amely az európai politikai egységet, az európai federációt, vagy - Chruchill szavával szólva - az Európai Egyesült Államokat (United States of Europe) elővételezné. Ezen a téren próbálkozásai kevés sikert és több kudarcot hoztak. De ha nem politikai autoritássá, mégis tekintélyes Forummá tudott válni, ahol nehéz és elakadt európai kérdéseket vitattak meg, megoldásukra javaslatokat tettek, a közvéleményt kifejezték és befolyásolták, és így tényleg elősegítették a közös kérdések megoldását. A Tanács ellenségei sem tagadták életerejét. Céljának legfőbb akadálya az európai államok ragaszkodása a politikai szuverenitás régi és teljes tartalmához. De talán a múlt az életerős maradványának komoly reformját sem kell a lehetetlenségek közé sorolnunk, ha észben tartjuk hogy az európai integráció híveinek milyen régi és mélyre szívódott előítéleteket kellett az útból eltakarítaniuk, hogy az eddigi eredményeket elérjék, - s ha mérlegeljük az Európai Közösség eddigi eredményeit.

Az európai politikai integrációs folyamat eddigi pozitív eredményeinél a jövő szempontjából talán még jelentősebbek azok a változások, amelyek az európai politikai integrációt akadályozó szellemi és erkölcsi, világnézeti és érzületi előítéletek tekintetében végbementek. Az útból előbb a rosszat kell eltakarítanunk, hogy a jónak lehetősége megnyiljék. Európának, mielőtt további lépéseket tehetett politikai integrációja felé, évszázados akadályokat kellett eltakarítania. Talán nem túlzás az extenzív és imperiális nacionalizmusnak lassú elhalásáról beszélni, amely nemzedékeken át az európai testvérháborúk forrása volt. Lényeges változás, hogy a német és a francia nép eltemette az évszázados csatabárdot azt a reváns-szellemet és gyanakvást, amely az európai szárazföldi két legnagyobb népét egymás nyílt vagy lappangó ellenségévé tette.

Az európai egység eszméjének kidolgozásában, hivatalos körökkel elfogadtatásában, akadályokon átsegítésében és népszerűsítésében lényeges szerepet játszottak Európa művészei, írói, vallási vezetői, bölcselői, tudósai és gondolkodói, akik politikán kívül állnak, olyan lényeges szerepet, amelyet senki más be nem tölthetett. Külön ki kell emelnünk XII. Pius diplomáciai és nyilvános munkáját, mellyel az európai integráció eszméjét felkarolta és tisztázta. Az ő munkájuk eredménye, hogy az európai integráció ma nem egy szűk körű elitnek ügye, hanem a népek a közvéleményévé, igazi népeszmévé kezd válni. Köztudott, hogy a keresztény és a szociáldemokrata szakszervezetek az európai egységmozgalmak élenjáró támogatói. A gazdasági helyzet javulása és bizonyos technikai könnyítések elősegítették, hogy az európai népek egymással szélesebb körben és közvetlenül érintkezhessenek, egymást megismerjék, és egymással szembeni ősi előítéleteiket gondolkodási és érzelmi világukból kigyomlálják. a kommunizmus közös fenyegetése is sorsközösségükre ébresztette az európai népeket.

Különböző tényezők eredményeképpen egy, az európai nemzeti közjók fölött álló, de ugyanakkor ezeket hatékonyan szolgáló európai közjó kezd kialakulni és egyre szélesebb körben öntudatosodni. Döntő fontosságú, hogy kialakulóban van az európai integrációs lelkület.

Európa azonban nem közvetlenül, hanem közvetve tette meg a legjelentősebb konkrét lépést az európai politikai integráció felé. Ez a közvetett lépés az európai gazdasági közösség létrehozása volt, melynek viszont az európai gazdasági megerősödés volt az előfeltétele.

..................................................................................................

EURÓPA VILÁGHATALOM?

CSONKA-EURÓPÁTÓL INTEGER EURÓPÁIG

A háború utáni Európa változásait röviden a következőkben lehet összegezni:

A kommunizmus ideológiai támadásával szembenálló tényezők megerősödtek.

A társadalom kiegyensúlyozottabb és egységesebb lett.

A belpolitikát a kommunista pártok hanyatlása, a polarizációs veszély és az infiltráció csökkenése és a középnek megerősödése jellemzi.

A katonai védelem az amerikai atom-ernyővel Európa felett, megerősödött. Franciaország belátható időn belül az atom-club tagja lesz, Németország, ha akarja, belátható időn belül  az lehet. Az európai katonai erő, különösen a német hadsereg kifejlődésével, jelentősen emelkedett.

Az európai integrációs folyamat előrehaladt.

Az Európai Közösség a világ második industriális hatalmává és első importerévé lett. A Közösség azon az úton van, hogy Amerika oldalán belépjen a Szovjet ellen az elmaradt népek megnyeréséért folyó gazdasági és lélektani hadviselésbe.

Ma Európa minden előfeltételével rendelkezik annak, hogy új világhatalommá váljék. Kizárólag Európa népeinek és vezetőinek elhatározottságán, bölcsességén és bátorságán, valamint Amerika további jóakaratán és bölcsességén fordul meg, hogy Európa belátható időn belül elérje az integrációnak azt a fokát, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok mellett 3. világhatalomként jelenhetik meg a világpolitika színpadán, és Amerika oldalán, mint a Nyugat új világhatalma, vetheti latba erejét a két világ közt folyó globális küzdelembe.

Abban a pillanatban, amikor Európa Amerika oldalán új világhatalomként megjelent, a világhatalmi erőviszony a szabad világ javára elhatározóan megváltozott. Ebben a pillanatban a szabad világban két világhatalom, Amerika és Európa áll szemben a kommunista világ egyetlen világhatalmával, a Szovjetunióval. Ebben a pillanatban a Szovjetunió a fegyveres igazság abszolút fölényű hatalmával találná magát szemben, kívülről, és - Pasternak kifejezésével élve - a vasfüggönyben mögötti népek fegyvertelen igazságának ellenállhatatlan hatalmával, belülről. Ebben a pillanatban ütött a mai Csonka-Európa (mert amíg 100 millió európai el van szakítva Európától, de facto csak Csonka-Európáról lehet beszélni) integritása helyreállításának, százmillió elszakított, hű európai békés fölszabadításának órája.

Ha a békés fölszabadításnak belátható időn belül van lehetősége, akkor ennek előfeltétele a mai világhatalmi erőviszony lényeges megváltozása a szabad világ javára. A világhatalmi erőviszonyok Európa világhatalommá emelkedésével olyan döntő mértékben változnék meg, hogy a Szovjet ragadozónak választania kellene a saját feje és a között, hogy karmai közül kiengedi kelet-európai áldozatát.

Csonka-Európának, különösen ha harmadik világhatalommá válik, teljes erejével és szükségképpen integritása helyreállítására kell törekednie. A leigázott százmillió európai jelenti azt a különbözetet, amely Európa biztonságát és békés haladását véglegesen eldönti. Európa biztonságának egyetlen belső, európai garanciája az integer Európa, mert az integer Európa már egymaga túlszárnyalja a Szovjetunió hatalmát.

IV.

..................................................................................................

A KÍNAI VESZÉLY ÉS AZ EURÓ-AMERIKAI SORKÖZÖSSÉG

Kína megerősödése egy egészen új és alapvető fontosságú érdekazonosságot teremt Amerika és Európa között.

Csonka-Európának minél rövidebb időn belül világhatalommá emelkedése nemcsak Csonka-Európának és az elszakított kelet-közép-európai népeknek, hanem az Amerikai Egyesült Államoknak is sajátos és döntő érdeke. A legnagyobb veszélyt jelentené Amerikára nézve is, ha a vörös Kína előbb válnék világhatalommá, mint Európa. Ebben az esetben ugyanis a szabad világ egyetlen világhatalmának két kommunista világhatalommal kellene szembenéznie. Ez nemcsak Európa, hanem Amerika szempontjából is végzetes megváltozását jelentené a világhatalmi erőviszonyoknak.

Szerencsére a Gondviselés egy moratóriumot adott mind Európának, mind Amerikának. Európa belátható időn belül válhatik világhatalommá, Kínának generációs nekifutásra van szüksége, hogy a világhatalmi súlyt elérje. Európa és Amerika sorsa azon dől el, hogy ezt a Gondviselés-adta moratóriumot felhasználja-e az euro-amerikai szolidaritás megerősítésére, az európai egység intézményes kiépítésére, Európa világhatalommá emelésére és az európai integritás helyreállítására, általában a nyugati fölény biztosítására.

Egy, az orránál tovább látó politikának mindenképpen számolnia kell azzal, hogy Kína hatalmának növekedésével nőni fog támadó és terjeszkedő törekvése is. Amerikának tehát számolnia kell azzal, hogy erejének egyre nagyobb részét fogja lekötni az Amerikát Keletről fenyegető veszély megfékezése és elhárítása. Amerika keleti védelméhez azonban a megerősödő Kínával szemben szükséges, hogy Európa miné előbb, jóval Kínának nagyobb megerősödése előtt önvédelemre képes állapotba jusson, vagyis hogy önmagát a Szovjetunióval szemben nagyobb amerikai erő lekötése nélkül megvédhesse, sőt olyan fölényt érjen el, mely a Szovjetunió támadó kedvét elveszi. Európa ezt a fölényt csakis integrációjával és integritása helyreállításával a leigázott Európa felszabadításával érheti el. Ma tehát nemcsak Csonka-Európának és a leigázott Európának, hanem Amerikának is kölcsönös és elválaszthatatlan életérdeke az európai integráció, az egyesült Európa, Európa minél rövidebb időn belüli világhatalommá emelkedése és az európai integritás helyreállítása.

Az euro-amerikai szolidaritás ma döntő és állandó, európai és amerikai érdekeknek olyan kölcsönös és elválaszthatatlan kapcsolatán nyugszik, amely eddig sohase létezett. A történelem során most keletkezett először olyan világhelyzet, amely Amerika és Európa között a szónak szoros értelmében elválaszthatatlan sorsközösséget teremtett.

Az euro-amerikai szolidaritás és Európának Kínát jóval megelőzően világhatalommá válása a Moszkva-Peking tengely világhódító és támadó politikájával szemben Európa és Amerika túlélésének kérdése lett.

Az európai és amerikai túlélés, az euro-amarikai sorsközösség, az európai egység és a békés felszabadítás politikájának jelszava ugyanaz:

Cum Deo pro Europa unita et solidaritate euroamericana!

Egy nyugati politika, mely térben és időben megfelelő feleletet kíván adni a kommunista világhódító tervre, még tovább kell lépjen. Egy ilyen nyugati politika nemcsak arra fog irányulni, hogy Európa a lehető legrövidebb időn belül, Kínát jóval megelőzve, világhatalommá váljék, hanem arra is, hogy azon az időn belül, mely Kínának világhatalommá emelkedéséhez szükséges, a szabad világban újabb egységeket, tán elsősorban Dél-Amerikát, indítson el a világhatalommá válás útján. Dél-Amerikában az európai integrációs példa visszhangra talált, s Dél-Amerika elindítása ezen az úton összevág a közelebbi amerikai érdekkel is.

..................................................................................................

SZOVJET KÖVETELÉS: A KELET-EURÓPAI STÁTUSQUÓ ELISMERÉSE

Közismertek az okok, amelyek miatt a Szovjetunió arra törekszik, hogy a vasfüggöny mögötti státusquót, melyet nemzetközi szerződések durva megszegésével és az érdekelt népek akaratának megerőszakolásával hozott létre, a nyugati hatalmakkal elismertesse. Kevésbé érthető, hogy s statusquó elismerése egyes nyugati körökben is kísért. Kis népeket cseretárgyakként kezelni nem új a politikai "realizmus" bűnlajstromában. a mondásnál, hogy parva sapientia regitur mundus, csak az igazabb, hogy parva moralitate regitur mundus. Egyes nyugati körökben az első világháború alatt is felmerült a gondolat, hogy Moszkvától Kelet-Európa kiszolgáltatása árán szerezzenek előnyöket. A lelkiismeret, amely a bűnt el akarja követni, igazoló érveket mindig talál. A statusq elismerésére hajló nyugati körök hivatkoznak a de facto állapotra és az eltelt időre, (mintha a nemzeti függetlenséghez, és az emberi méltósághoz való jog is elévülne hasonlóan egy elvesztett óra vagy egy ellopott esernyő visszakövetelésének jogához); hivatkoznak arra, hogy a statusquó elismerése a fennálló helyzeten nem változtat, és hivatkoznak az engedményekre, amelyeket a Szovjettől a statusquó elismerése fejében megszerezni vélnek. Ez a machiavellista álláspont nemcsak erkölcstelen, de oktalan is. Következményei hamar beigazolnák, hogy az elnyomott népek ellen elkövetett bűn magában hordja első bántetését: nem hasznot hozna, hanem kárt okozna nyugati elkovetőinek is. A sttusquó elismerése nagy szovjet győzelem és nagy európai, sőt euro-amerikai vereség lenne a hideg háborúban. Még ennél is több: csapás a vasfüggöny mögötti népek ellenállására, amely az európai biztonságnak lényeges tényezője. Hogy ebben az ellenállásban milyen nagy szerepe van annak, hogy a Nyugat a statusquó elismerését eddig megtagadta, már egyedül az a makacs erőfeszítés is igazolja, amelyet a Szovjetunió a statusquó nyugati elismertetése érdekében kifejt. A vasfüggöny mögött ellenállás fennmaradásának két lényeges tényezője: a leigázott népek ragaszkodása szabadságuk és függetlenségük helyreállításához, és az a hitük, hogy a szabad világ nem ejtette el őket, megfelelő külpolitikai helyzetben a Szovjetuniót rákényszeríti a szerződések megtartására, e népek szabadságjogainak tiszteletée. Nincs példa rá. hogy egy nép végleg lemondjon szabadsága és függetlensége helyreállításáról. a múlt arra oktat, hogy egy leigázott nép mindaddig nem mond le arról az igényéről, hogy a saját élete ura legyen, amig népi és nemzeti jellemét teljesen el nem vesztette, illetve egy idegenre  föl nem cserélte, ami hosszú nemzedékek elnyomása nélkül még egyetlen nép esetében sem következett be. Arra tehát, hogy Kelet-Európa régi művelt népei, amelyek már élvezték a szabadság és függetlenség borát, e szabadságuk és függetlenségük helyreállításáról lemondanak, számítani nem kell és nem szabad. De más az ellenállás és más a függetlenségi igény. Ellenállásukra bizonyosan döntő csapás volna, ha a testvéri Nyugat megrabolná őket a hittől,hogy alkalmas pillanatban a mérleg serpenyőjébe veti erejét szabadságuk és függetlenségük helyreállítása érdekében. A statusquó elismerését úgy értékelnék, hogy a Nyugat cseretárgyakként eladta őket a Szovjetnek.

A statusquó elismerésének következményei hasonlíthatatlanul rosszabbak lennének a magyar forradalom cserbenhagyásánál. A szabad világ "önfelszabadításáról" beszélt, de mikor a magyar nép fölszabadította magát, eltürte, hogy a Szovjetunió újra leigázza. A szabad világ azonban a magyar szabadságharc mellet foglalt állást, tiltakozott a kommunista erőszak ellen, a Szovjetuniót elítélte és a magyar függetlenség helyreállítására szólította föl. A statusquó elismerése azt jelentené, hogy a Szovjet által erőszakkal teremtett törvénytelen helyzetet a Nyugat nem visszautasítja, hanem törvényesnek jelenti ki. A Nyugtnak ez az erkölcsi árulása megfosztaná az elnyomott népeket a jövő reményétől is. A statusquó elismerése által Európa önmagát fosztaná meg a saját biztosnságának egyik döntő tényezőjétől. A jog védelmezője helyett az erőszakkal alkudozó kufár visszataszító képében jelennék meg a világ előtt. A Szovjet pedig a statusquó álta megerősített helyzetéből indulna újabb és újabb támadásra az önmagát botorul meggyengítő Európa és a szabad világ ellen.

a vasfüggöny mögötti statusquóval kapcsolatban a Nyugat becsületének és alapvető érdekének a követelménye: A Szovjettől ama szerződések tiszteletbentartását követelni, amelekben a Szovjet és a Nyugat a vasfüggöny mögötti népeknek szabadságot és függetlenséget ígértek, s amelyeknek durva megszegésével a Szovjetunió a kelet-európai statusquót megteremtette és a népek akarata ellenére fenntartja. E szerződések tiszteletbentartása kellene legyen a Szovjettel kötendő újabb szerződések erkölcsi és politikai feltétele.

A MEGNEMTÁMADÁSI ÉS A BIZTONSÁGI SZERZŐDÉS

A statusquónak közvetett elismerését jelentené a megnemtámadási egyezmény, és még ennél is rosszabbat a biztonsági egyezmény. Amegnemtámadási egyezmény joggal azt a meggyőződést keltené a népekben a vasfüggönyön innen és túl, hogy a Nyugat lemondott arról, hogy a Szovjetet az érvényes szerződések megtartására szorítsa, - hogy a Nyugat kötelezte magát, hogy a vasfüggöny mögötti népeknek akkor sem fog se erkölcsi se egyéb segítséget nyújtani, ha önfelszabadításukat a jövőben megkísérelnék, - hogy a Nyugat maga is elárulta azokat a szerződéseket, amelyekben a leigázott népeknek lehetőséget ígért életformájuk szabad megválasztására.

A biztonsági egyezmény által a Nyugat egyenesen kötelezettséget vállalna a statusquó fenntartására, arra az esetre is, ha maguk a népek törekednének annak megváltoztatására. A Nyugat verne szöget a szabadság vasfüggöny mögötti koporsójába. A Nyugat a Szovjet bűntársává válnék.

Mind a megnemtámadási, mind a biztonsági szerződés az el nem kötelezett népek ellenállását is gyöngítené a kommunista nyomással és csábítással szemben, lerombolná a nyugati védelembe vetett hitet és bároítaná a kommunista hatalmakat - világhódító kommunista akció-program végrehajtására.

..................................................................................................

SZOVJET KÖVETELÉS: A BERLINI STATUSQUO MEGVÁLTOZTATÁSA

A Szovjet politika kettős erkölcsére éles fényt vetett a berlini válság kirobbantása. A Szovjetunió a Nyugattól annak a vasfüggöny mötötti statusquónak az elismerését kívánja, melyet nemzetközi szerződések durva megszegésével teremetett és tart fenn, ugyanakkor Berlinben a saját javára annak a statusquónak megváltoztatását követeli, mely nemzetközi szerződések tiszteletben tartásán nyugszik.

Berlin státuszának megváltoztatását messze túlszárnyaló jelentősége lenne annak a Nyugati hatalmak megfelelő értékű ellenengedmények nélkül tennének engedményeket a Szovjetuniónak. Ez ugyanis a hatalmasan emelné a Szovjet presztizsét és világszerte - nemcsak a vasfüggöny mögött - csapást mérne a Nyugat tekintélyére és megbízhatóságára. A Szovjetunió a berlini válság kirobbantásával nyiltan közölte, hogy egy érvényes szerződést tiszteletben tartani nem hajlandó, és ugyanakkor felhívta a Nyugati hatalmakat egy új szerződés megkötésére. Nem rontaná-e le Nyugat tekintélyét, ha egy újabb szerződés megtartásának nagyobb hitelt tulajdonítana, mint aminőről a Szovjet eddigi  magatartása tanúskodik? Már egyedül ez is megköveteli, hogy Berlin helyzetének új rendezése engedmények és megfelelő értékű ellenengedmények egyensúlyát mutassa. Minden rendezés, amely ezt az elvet sértené, nemcsak Berlinben és nemcsak politikai győzelmet hozna a Szovjeteknek, de magában foglalná Berlin helyzetének rosszabbodását, a Nyugati helyetállásba vetett hitnek világszerte megingását, a Szovjet presztisz emelkedését a statusquó általános komoly megszilárdulását, álatalában győzelmet a Szovjet számára a hidegháború világfrontján.

V.

EURÓPA A TÉT

Ma már senki sem kétli, hogy a berlini válság kirobbantásával Szovjetuniónak Berlinen túlmutatott céljai vannak. Ilyen célok lehetnek: Kelet-Németország megerősítése; Kelet-Németország elismertetése a Nyugat által; a szabadság berlini szigetének fölszámolása; csúcsértekezlet kikényszerítése; a szabad világ figyelmének elterelése olyan területekről, pl.: a Közel-Keletről, ahol a Szovjetunió új kalandokra készül; a Nyugat-Német közvélemény megosztása; ékverés a nyugati szövetségesek közé; vasfüggöny mögötti statusquó elsimertetése; a berlini statusquó megváltoztatása a Szovjetek javára olyan átmeneti helyzet teremtése, amely megengedné, hogy a Szovjetunió többet fordíthasson gazdasági erejéből a honi életszínvonal emelésére és a gazdasági hadviselésre; kipuhatolása annak, hogy a Nyugat miért és milyen kockázatok vállalásáig megy el: megzsarolható-e háborús fenyegetéssel vagy nem; és még más célok. De mind a Nyugat gyöngítésére és a kommunista világ helyzet megerősítésére nem pedig a feszültséget és háborús veszélyt okozó nagy politikai kérdések megoldására irányulnak. A Szovjetunió természetesen csata közben a tárgyalások során változó helyzet szerint amint eddig is tette, erőfeszítését egy sajátos céljra fogja öszpontosítani. E célok mind közbeeső célok a kommunista világ hódításhoz, az európai integritás helyreállításának megakadályozásához és az Európát világhatalommá emelő integrációs folyamat megállításához és visszavetéséhez képest. A kommunista világhódítás európai akció-programjában a célok hierarchiájának csúcsán ma Európa legyengítése és integrációs folyamatának visszavetése áll. Ezzel nem azt akrjuk mondani, hogy a Szovjetunió most egész külső tevékenységét Európára öszpontosítja és más területeket elhanyagol. Ellenkezőleg: a Szovjet folytatni fogja globális támadását a világ minden frontján, ahol sikert elérni vagy szabad világnak kárt okozni remél. Folytatni, sőt fokozni fogja a gazdasági, ideológiai és diplomáciai hadviselést talán helyi fegyveres háború kirobbantásával is nyomást fog majd gyakorolni a szabad világra. De a legkülönbözőbb lesz engedményekre hajlandó olyan nyugati engedmények fejében, amelyektől Európának az önvédelemtől megfosztását és a világhatalommá emelkedését és megakadályozását reméli. Közben a Szovjet nem fogja megvetni a kisebb jelentőségű eredményeket sem. De a Szovjetet semmiféle engedmény sem fogja rábírni, hogy említett európai célját feladja. A hadviselésének egyetlen módjától a világ egyetlen pontján sem remélhet olyan előnyt, amely felérne azzal, ha Európát önvédelemre képtelen helyzetbe szoríthatná és világhatalommá emelkedésének útján visszavethetné.

A világ sorsa belátható időn belül Európa sorsán dől el. A Szovjet megnyeri Európát, megnyeri a világot; ha elveszti Európát, elveszti a világot.

Ha a Nyugat egységes és határozott marad a Szovjet európai kihívásaival szemben elkerüli a háborút és megerősítheti a saját helyzetét. A Nyugat nem lesz egységes, ha engedményeket fog tenni megfelelő értékű ellenengedmények nélkül, ha a saját erkölcsi elveinek elárulásával a leigázottakat cseretárgyaként kezeli, akkor nem békét, hanem háborút, nem életet, hanem halált fog vásárolni magának.

"A berlini kérdés - írta nem rég a montreali Relations - keresztút, ahol nemcsak Németország egyesítésének Európa biztonságának a leszerelésének Kelet-Európa szabadságának problémái találkoznak; utóforduló és egy világ felé, amelyben a jog uralkodik, vagy az erőszak politikája kormányoz... Közös álláspontjuknak egy célja kell legyen: fenntartani azok szabadságát, akik birtokolják és helyreállítani azokét, akik elvesztették".

A berlini kérdés döntő fontosságú azért is, mert megoldása befolyásolhatja Németország holnapi útját. Már pedig Európa sorsát megint egyszer Németország döntheti el. A hitleri Németország a nagy eretnekségnek a végzetes sovinizmusnak csábítására végveszélybe sodorta a német népet, Európát az egész keresztény nyugati civilizációt és a világot. E szörnyű bűncselekmény felidézésében nem volt ártatlan a Nyugat, amely a német népet az első háború után igazságtalanul kezelte. Adenauernek államférfiúi nagysága abban csúcsosodott ki, hogy a német nép sorsát a soviniszta ereknekségtől eldobta és a keresztény nyugati civilizáció sorsához kötötte. Adenauer a németek Mózese, aki megmutatta a németeknek az ígéret földjét, melyet a német nép el fog érni, ha majd a nagy fordulat óráján, amikor a Szovjetunió válaszút elé kényszeríti, elutasítja a soviniszta ördög kísértését, és hű marad a szülőanyjához a keresztény nyugati civilizációhoz. Egy olyan dicsőséggel süt majd vissza a jövendő német nemzedékekre, amely elűzi a hitleri őrület árnyékát.

Az Európa az Adenauer - Schuman-i Gasperr-i látomását az egységes Európáról föl nem adja, megmentette önmagát és megnyitotta az utat Európa integrálásának helyreállításához, 100 millió hű európainak felszabadításához.

Az öreg földrész a nagy fölfedezések kora óta nemcsak kolonizálta a távoli földrészeket, hanem a világot európaizálta és vezette is. Ma nem világ vezér. A szabad világ vezetésének jogarát ma az európai keresztény civilizáció legfiatalabb leánya Amerika tartja kezében. Mégis: Európa újra a világ.

New York 1959. április hó, Kézirat

[1] France My Country - Through the Disaster, by Jacques Maritain, New York, Toror 1942. p.20. - Ez a könyv, melyet a nagy francia bölcselő emigrációban írt, ma is igen tanúlságos olvasmány, kivált emigránsok számára.

[2] Konyev, Smuts és Stalin ez állásfoglalásaival egyidejüleg Eckhardt Tibor több amerikai előadásában foglalkozott.

[3] Az olasz választásokon azonban a kommunisták nem győztek. Rákosi is megváltoztatta véleményét: más húrokat kezdett pengetni a Vatikán és a katholicizmus felé.

[4] és 2/ Jegyzetek lásd a következő oldalon  1/ és 2/ alatt.

[5] Erről brilliáns és igen tanulságos munka: The Initial Triumph of the Axis, Editecby Arnold Toynbee and Veronica M. Toynbee, Oxford University Press.

Speech by George V. Allen, director of US Information Agency, New York Times, September 24. 1958.

Jegyzetet lásd a következő oldalon 3/ jel alatt.

[6] 3/ A titoizmus és a többi kommunizmus közt nem a kommunizmusban van a kölönbség, hanem abban, hogy Tito és általában a nemzeti kommunisták nem ismerik el Moszkva feltétlen principátusát.

1/ Erre a legtisztább példák egyike Tibet. Tibetben a kapitalizmus elleni támadás még ürügy se lehet, mert Tibetben ilyen jelenség nincsen; itt a kommunista támadás egyetlen, igazi tárgya a sajátos, vallási sugellatú civilizáció, éspedig egy ősi ázsiai civilizáció.

[7] 1/ Egy ízben a kommunizmus és a keresztény nyugati civilizáció ellentéteiről vitatkozván, egy művel kommunista megjegyezte: "Az átlag-istenhívő és az átlaghitetlen magatartása között nincsen különbség. Az istenhívő is úgy viselkedik, mintha hitetlen és materialista volna. A nyugati és a kommunista materializmus között azonban különbségek vannak, és egyik az, hogy a nyugati materializmus hedonista és individualista, a kommunista materializmus kollektivista és hősi. A kommunista materializmus fog győzni." Valóban, ha a két világ közti ideológiai harc kétféle materializmus közti harccá volna szűkíthető, akkor a hedonista materializmusnak nincs sok esélye a győzelemre. A helyzet, szerencsére, nem ily sötét. Nem tadható azonban, hogy a hedonista materializmus a nyugati keresztény civilizáció népeinek széles körét áthatotta, olyanokat is, akik a kommunizmusnak ellenemondanak.

2/ a jegyzetet lásd a következő oldalon 2/ jel alatt!

x/ Idézi: What Is Faith? by Eugéne Joly, Hawthorn Books, N. Y. 1959. p. 61.

x/ Az istenhívő és az istenhitet teljes tudományos tekintélyével is védelmező Lecomte du Noüy, a "biológiai idő" felfedezője példaképpen Voltaire esetére hivatkozik, aki a közkeleltű hidelem szerint atheista volt, ami nem igaz. Az egyház ellensége volt, de az atheizmusról lesújtóan vélekedett. Lecomte du Noüy idézi Voltaire Filozófiai Szótárából a következőket: "Milyen következtetést vonhatunk le mindebből? Hogy az theizmus igen ártalmas szörnyeteg ... Néhány nem bölcselő mathematikus visszautasította a végső okokat, de az igazi bölcselők elismerik azokat, és mint egy jólismert szerző egyszer mondta: katekista Istent kijelenti a gyerekeknek, és Newton demonstrálja Őt a bölcseknek! .... Az atheizmus kevés intelligens ember bűne; a babona a bolondok bűne." Lecomte du Hoüy: Human Destiny. Longmans, Green and Col., New York, London, torontő, Twenty-Second Printing p. 132.

xx/ What Is Faith?, by Eugéne Joly, Hawthorn Books, New York, 1959. Twentieth Century Encycloedia of Catholicism. p. 64.

x/ Nem sorolhatjuk neveiket. Minden ilyen felsorolás eleve igazságtalan, ha teljességre nem törekzik. Itt pedig se helyünk, se alkalmunk, hogy teljességre törekedjünk. Mégis, mintegy jelképezéséül annak, hogy az érzékfeletti értékek felé való tájékozódást és új szintézis-keresést befolyásolók közül Európában kikre gondolunk, álljon itt néhány név: Don Bosco János, Newman, XIII. Leo, Mercierre Karl Adam, Guardini, Barth, Schweitzer, Morice Blondel, Bloy, Peguy, Claudel, Maritain, Mauriac, Jammes, Gilson, Thaillard de Chardin, Bergson, toynbee, Elliot, Chesterton, Belloc, Sigrid Undset, Röpke, Huizinga.

[11] Eckhardt Tibor előadása a Tuesday Panelben.

[12] A Council of Europe-ra nezve: The Council of Europe: Its Structure, Functions, and Achievments by A.H. Robertson, Praeger, New York, 1956, és Prelude to the United States of Europe? The Council of Europe. By Clarence C. Walton. Social Order, February, 1958, 66-73 ps.