Barankovics István: A kereszténydemokráciáról

Az állam csak is olyan hatalom által tudja hivatását teljesíteni vagyis a közjót megvalósítani és az igazságosság uralmát biztosítani, amelynek külső kényszerrel is érvényt tud szerezni. Ezért mondják az államot fizikai kényszer alkalmazására is feljogosított parancsoló, oltalmazó hatalomnak.

Az állam parancsai a törvények. A törvény lényegében az akaratok közti viszony: az egyik akaratnak egy másik akarat által való teljesítése. Az állam akaratáról csak átvitt értelemben lehet beszélni, amennyiben az államot jogi személynek fogjuk fel. A közösség, az állam, az emberi személyektől függetlenül se akarni, se gondolkodni, se cselekedni, se parancsolni nem képes. A törvényeket, az állam parancsait sem közvetlenül az állam hozza, nem ő alkalmazza és a szó szoros értelmében nem ő hajtja végre, hanem bizonyos természetes személyek a közösség, az állam nevében és hatalmából. S mivel éppen az engedelmeskedni tartozó állampolgárok szempontjából lényeges körülmény, hogy valóságosan kik azok az emberi személyek, akik az állam erejével parancsolnak, ezért a politikának a legélénkebb érdeklődésében álló, központi kérdése volt és marad, hogy ténylegesen kik hozzák a törvényeket, kik hajtják végre és kik alkalmazzák az élet különböző viszonylataira. E központi kérdés kormányforma problémájára vonatkozik: azt a formát kutatja, és állapítja meg, melyben az állam parancsoló és oltalmazó hatalma ténylegesen kialakul és érvényesül. S ez a kérdés lényegében a demokrácia problémája is.

Néphatalom és demokrácia

Sok országban a demokratikus kormányformára való áttérés történelmileg összeesett a királyság és a császársági államforma megszüntetésével, illetve a köztársaság kikiáltásával ezért a felületesebb közvélemény hajlandó a demokrácia problémáját az államforma változással azonosítani. A modern államokban már jóformán csak azt jelenti, hogy minő módon jelölik ki az állami szuverinitást megszemélyesítő, a haza vagy a birodalom egységét jelképező személyt, az államfőt. S ez a kérdés lényegében arra zsugorodik össze, hogy az államfői szék betöltése örökletesen, vagy pedig az államfőt időközönként választják. A demokrácia megvalósulhat és meg is valósult már örökletes királyságból is, mint ezt Anglia vagy mintaszerű demokráciát megvalósító Svédország példája mutatja. Viszont ismerünk választott államfők alatt élő államokat, melyekben a legelviselhetetlenebb zsarnokság uralkodott és kormányzott, mint ezt a hitleri Németország ábrázolja. És láttunk királyságot, melyben diktátor nem a király volt, amerre példa Mussolini Itáliája. A monarchikus államformának egyébként sem ismérve az, hogy az állban a király vagy a császár kezében van a legnagyobb hatalom. Az Egyesült Államok elnöke, kit négy évre választanak, hasonlíthatatlanul nagyobb hatalommal bír, mint Anglia királya ki örökli a trónját. Amint a királysági államforma nem zárja ki a demokráciát, épp úgy a demokrácia és a köztársaság közé sem lehet egyenlőség jelet tenni. A demokrácia megvalósítása nem is olyan egyszerű és egyszeri alkotmányjogi cselekedet, mint a köztársaság létrehozása. A demokrácia kérdése azon fordul meg, hogy a valóságban ki az állami hatalom gyakorlati kialakítója, gyakorlója, ellenőre, szóval birtokosa. Ebből a szempontból az államtudomány általában három fő típusba sorolja a kormányformákat. Ha egy személy az állami hatalom gyakorlati birtokosa, akkor egyeduralomról beszélünk, mely a közjó és az igazságosság megtagadása esetén személyi zsarnoksággá züllik. Egyeduralom az abszolút királyság és a diktatúra egyképpen. Ha egy kiváltságos csoport uralomról, kisebbségi uralomról, arisztokráciáról szólunk, mely a közjó és az igazságosság elvetése esetén csoportzsarnoksággá, kisebbségi parancsuralommá, egy kaszt, egy rend, egy osztály vagy egy párt zsarnokságává válik. Mindenfajta osztály vagy párt nyugalom szintén arisztokrácia, még akkor is, ha az az osztály vagy párt a többséget jelenti: s minden fajta osztály osztály vagy párturalom zsarnoksággá lesz, ha a közjót és igazságosságot elveti. S végül ha maga a nép, vagyis az állampolgárok összessége az állami hatalomnak a gyakorlati birtokosa, akkor megszülethet a demokrácia, amely azonban a közjó és az igazságosság elutasítása által buta és gonosz csőcselék-zsarnokságba süllyed. A népuralom ugyanis szükségképpen se nem igazságos, se nem bölcs. Az egyéneknek néppé egyesüléséből nem következik, hogy a népben több lesz az igazságosság és a közjó felismerésére való képesség szolgálatára való készség, még azokban az egyénekben, akik a népet alkotják. A népuralom a nép erkölcse, műveltsége és önuralma nélkül nem lehet jól működő kormányforma, annál kevésbé, mert a népuralomnak az államban nincs is más, belső és tényleges korlátja, mint a nép erkölcsi, műveltségei önuralma. Sőt: a népuralomnak mint kormányformának éretképessége és tökéletessége egyenes arányban áll azzal az uralommal, melyet a nép saját nemtelen indulatai, rossz szenvedélyei, valóságtól elszakadt vágyai és ábrándjai, önzése, hiúsága és kevélysége felett tud gyakorolni.

A demokrácia alapja az emberi méltóság

A közjó, az állam célja elvileg bármelyik kormányformában megvalósulhat. A népek történeti útja általában az egyeduralmon és a kisebbségi uralmon keresztül vezet a demokrácia hazájába. Az Észak-Amerikai Egyesült Államok példája kivétel; ez  nép - jól lehet nem bizonyos nevelő előzmények nélkül - mindjárt állammá szerződésekor a népuralmi kormányformát tette magáévá. Inkább elvileg, mint valóságosan nyújt esélyt bármelyik kormányforma a közjó megvalósítására s az igazság érvényesítésére. A bennünk lakozó démonok közt ugyanis talán egy sincs telhetetlenebb, mint uralkodás démona, kivált, ha úgy érzi, hogy nincs erő, mely feleletre vonja. Az uralmi ösztön és a felelőtlenség, mint két éhes vadállat hívják egymást, s közösen vetik rá magukat prédájukra. Ezért mondja Chesterton, hogy szentekből sosem lesznek fejedelmek, s fejedelmekből csak nagy ritkán lehetnek szentek. A történet száz esettel egy ellen bizonyítja, hogy az ember számára sem az egyeduralom, se a csoporturalom nem lehet lelkesítő vagy kívánatos kormányforma, s hogy mindkettő rendszerint olyan zsarnokságba torkollik, mely aztán maga is áldozatul esik vak önzésnek. Solon, aki fölkínált főhatalmat visszautasította, s Cincinatus, ki a ház ügyének rendbeszedése után visszatért az eke szarvához, sőt Washington is, ki nem lépett Napóleon útjára, a szabályt erősítő kivételek. Honfitársai közül csak Solon látta, hogy a zsarnokság szép ország, de nincs benne út, melyen elhagyhatnók - hiszen a diktátorságot neki felajánló s nem önmaguknak fenntartó honfitársairól úgy vélekedett, hogy e visszautasító gesztusával felülmúlta embertársait is.

Mi és ma velünk a világ nagyobb és műveltebb, erkölcsileg is színvonalasabb része a demokrácia pártján állunk, mert egyrészt az emberi méltóságnak öntudatára jutott szabad emberhez elvileg is a legméltóbb, ha önmagát kormányozza, másrészt azon a társadalmi, gazdasági, kulturális és erkölcsi létfokon, amelyen ma az emberiség él, a közjót leghatékonyabban gyakorlatilag is úgy segíthetjük a megvalósuláshoz, ha az egész népnek megadjuk a közakarat kialakításában az egyenlő részvétel jogát. A demokrácia keresztény felfogásával teljes összhangban mondja Thomas Mann, hogy a "demokráciát, mint azon állam és társadalmi formát kell meghatároznunk, amelynek mindenekelőtt az emberi méltóság érzése és tudata az ihletője". Ma pedig a kultúremberség általában tudatában van emberi méltóságának.

Az állami főhatalom birtokosa a nép

A népnek az állami főhatalom kialakításához, gyakorlásához és ellenőrzéséhez való jogát abból származtatjuk, hogy az ember társas lény, közösségi természet, az ember a közösségi életre nemcsak képes, hanem azt igényli is. E társas természetben, tehát végső soron az emberi természet alkotójában, Istenben gyökerezik. Az ember, mint társas alkotójában, istenben gyökerezik. Az ember, mint társas lény is felelősséggel van megterhelve, ami ebben a vonatkozásban is feltételezi szabadságát, mert ahol nincs szabadság, ott felelősségről nem lehet beszélni. Elvileg a nép az állami főhatalom birtokosa még a monarchiában és az arisztokráciában, az egyeduralomban és a csoporturalomban is, noha a nép sokszor csak utólag, a főhatalomnak való engedelmességgel adta beleegyezését a főhatalomhoz. Ha az állami főhatalom birtokosa még elvileg sem mindig a nép volna, akkor a népet sohasem illetné meg az államforma és a kormányforma megváltoztatásának joga, amit pedig a kétségbevonni nyilvánvaló képtelenség és igazságtalanság; továbbá ebben az esetben a kényszerű forradalmi változtatások, amelyeket az életfenntartó igények, az életösztönök hoznak létre, sohasem szilárdulhatnának érvényes és kötelező jogrenddé, hanem csak afféle kisegítő, átmeneti szükség-jogrenddé. Ha a nép nem volna az állami főhatalom eredeti birtokosa, akkor a nép jogszerűen sohasem szabadulhatna meg a létét fojtogató hatalomtól, ami végső soron szintén képtelen feltevés. Az élet joga, e természetjog, nyomósabb minden formalista legitimitásnál.

A nagy jezsuita természetjogász, Suarez mondja: Omnis potestas a Deo per populum - minden hatalom Istentől való, de a népen keresztül. Vagyis minden hatalom tulajdonosa az Isten, de birtokosa, gyakorlója, érvényesítője a nép, ami azt jelenti, hogy a hatalom a nép által nemcsak ellenőrizhető, hanem vissza is vonható és meg is szervezhető. Nem igaz tehát, hogy valamely világi hatalom közvetlenül származik Istentől. De közvetve, minden világi hatalom is Istentől származik, amennyiben Isten minden dolgok teremtője és fenntartója, és amennyiben Isten teremtette az embert társas lénynek s így az állam is az ő gondolata.

A hatalom Istentől való eredetének tanát a hivatalos keresztény tanítás sohasem értelmezte úgy, mintha Isten egyik embernek egy másik ember fölött közvetlenül adott volna világi hatalmat. Ezt a hatalmat közvetve, tehát a nép által adja. A hatalom isteni eredetének tana, ez a keresztény tan, éppen nem antidemokratikus, hanem ellenkezőleg, a demokráciának egyik legfőbb természetjogi és erkölcsi igazolása. Hacsak a demokrácián nem valami szabadságellenes csoporturalmi, burkolt, akár többségi, akár kisebbségi diktatúrát értünk, hanem azt, ami: a nép valóságos önkormányzatát.

A hatalom isteni eredetét tagadók gyakran vetik a hatalom isteni eredetét vallók szemére, hogy az Isten iránt való felelősséget azért nyomatékolják, mert ki akarnak bújni a nép iránt való felelősség alól. Tehát a nép felelősségre vonási jogát az Isten előtti felelősség beiktatásával akarják kiküszöbölni. Aki a hatalom isteni eredetének tanát tagadja, az a hatalom gyakorlóját annyi felelősséggel terheli meg, amennyinek érvényesítésére a nép valóban képes. Aki nem tagadják a nép felelősségre vonó jogát, sőt a hatalom gyakorlását az Isten előtt való felelősséggel is megterhelik, amely akkor és ott is hat, amikor és ahol a nép bármi okból már képtelen az ellenőrzésre és a bíráskodásra. A hatalom isteni eredetének tanából egy tágabb, súlyosabb, mondhatni kettős - jogi és erkölcsi - felelősség következik, amely a kormányzókat arra inti, hogy a hatalommal való élésről nemcsak a népnek felelősek, kinek ítélőszékét félrevezethetik, kijátszhatják és megvesztegethetik, hanem a szíveket vizsgáló Istennek is elszámolással tartoznak, kinek szeme előtt semmi sem marad rejtve. Aki tehát a hatalom isteni eredetét vallja, az mint a hatalom gyakorlója, az Isten előtti felelősség elszakíthatatlan kötelékeivel is a nép szolgálatára van kötelezve.

A hatalomnak a népen keresztül való származásából következi, hogy a hatalom nem egyéni jogosítvány, amelyet annak kezelője a maga javára használhat, hanem mandátum, megbízás, amelyet a megbízónak, a népnek érdekében kell gyakorolni. A hatalom jellege tehát nem uralkodói, hanem szolgálati jellegű. A megbízást ugyanis mindig annak érdekében kell teljesíteni, akitől kaptuk. A szolgálat pedig nemcsak a mások érdekeinek előmozdítását jelenti, hanem önzetlen áldozatkészséget is kíván. Így a hatalom végső soron a felebaráti szeretet gyakorlásának szélesebb mezeje és hatásosabb eszköze. Az igazi demokráciában a hatalmon lévők nem is uralkodnak a népen, hanem szolgálják a népet.

A néphatalom korlátja: a kisebbség jogai

A népnek az állami főhatalom kialakításához és gyakorlásához való jogát nevezzük népfelségnek, vagy népszuverenitásnak. Az eddigiekből már világos, hogy ez a szuverenitás sem korlátlan. Súlyos tévedés, a népfelséget úgy értelmezni, hogy ennek jegyében a nép mindent megtehet, amit ereje megtenni enged. A nép nem Isten, nem mindenható. A nép, mint szuverén hatalmát csakis a közjó megvalósítása céljából az igazságosság törvénye szerint az emberi személyek jogainak tiszteletbetartásával és javára gyakorolhatja. Viszont e korlátok között a nép, mint szuverén, mindent megtehet, amit akar.

Általában a nép az állami főhatalom alakításának és gyakorlásának jogával csakis a többségi elv alapján tud élni. Gyakorlatilag lehetetlen volna egészséges állami életet élni, ha csak az egyhangúan elfogadott határozatok emelkednének törvénnyé! Nincs más út, mint a többségi akarat elfogadása. Ebből azonban nem következik, hogy a kisebbséget figyelmen kívül hagyni, vagy elnyomni szabad, hiszen akkor a nép uralma tulajdonképpen nem az egész nép uralma volna, hanem a nép többségének a nép kisebbsége fölött létesített diktatúrája. Itt van a demokráciának egyik nagy nehézsége elrejtve: a kisebbség jogait biztosítják a népuralomnak természetjogi korlátai, amelyek az emberi személyek és a természetes közösségek jogait a demokrácia számára is sérthetetlenséggel ruházzák fel, a népuralmat is a közjó megvalósítására korlátozzák és az igazságosság törvényének tiszteletére és az emberi személyek szolgálatára utasítják, - másrészt a kisebbségnek a versengésben egyenlő feltételek biztosítása, hogy az egyenlően rendelkezésre álló, törvényes lehetőségek kiaknázása által a kisebbség bármikor többséggé válhasson. Közelebbről tehát ide tartozik a közszabadságoknak, a lelkiismereti, a véleménynyilvánítási és a sajtószabadságnak, a szervezkedési és a gyülekezési jogoknak, a pártképzés szabadságának egyenlő megadása a kisebbség számára is.  Az igazi demokratát áthatja az a meggyőződés, hogy az állami főhatalom birtokosa nem a nép többsége csupán, hanem a nép egésze, amelynek a kisebbség is alkotórésze, és ezért az igazi demokrata mindig készségesen el fogja ismerni a többség fölényét, de mindig tiszteletben fogja tartani a kisebbség jogait. Ha pedig már a kisebbség elnyomása és kisemmizése is megrontja és meghamisítja a demokráciát és elnyomást teremt, akkor a kisebbség erőszakos magatartás a többségi akarattal szemben egyenesen a demokrácia meggyilkolása, lázadása a demokrácia ellen.

A kisebbség jogainak tiszteletbetartását és a többség jogainak elismerését az igazságosság is megköveteli. Ahol pedig nem az igazságosság vezeti a közhatalmat, ott szabadság nincs, mert aki igazságtalanságot kénytelen elszenvedni, igazsága érvényesítésének szabadságában van korlátozva. Minden igazságtalanság elnyomás is.

Elengedhetetlenül fontos azonban, hogy a többség és a kisebbség között ne csak az igazságosság, hanem a méltányosság is segítsen kiegyenlíteni az ellentéteket.

A  keresztény demokráciának lényeges, elalkudhatatlan tartalmi mozzanata, hogy az állami főhatalom birtokosa nem a nép egy része, még csak nem is a népnek többsége, hanem a nép egésze. A keresztény demokráciával tehát nem férne össze egész osztályok kizárása a közhatalom gyakorlásából, pl.: egy olyan választójog, amely a főhatalom kialakításában való részvétel jogát, az egyenlő választójogot bizonyos osztályoktól elvenné és azt csak bizonyos osztályok számára tartaná fent. A többi közt ezért nem fér össze a keresztény demokráciával az egy-párt rendszer sem. Épp ily kevéssé férne össze a keresztény demokráciával, ha valamely kisebbségtől, amely a demokrácia természetjogi alapelveit nem tagadja, megtagadná a közakarat kialakításának közjogi, a többi csoportok és egyének számára rendelkezésre álló eszközeit, a szabad sajtót, vagy a gyülekezés, a szervezkedés és pártképzés jogát.

A demokrácia természetjogi alapelveit tagadó csoportoktól és egyénektől pedig azért nem igazságtalanság megtagadni bizonyos közszabadságok élvezetét, mert a közszabadságok célja éppen a természetjogok biztosítása és törvényhozási szabályozása. Aki tehát a "közszabadságokkal nem rendeltetésük céljából kíván élni, az maga bejelenti, hogy igazságtalanságok elkövetésére akarja a rendelkezésére adandó hatalmat felhasználni, s mint igazságtalanságra törekvőt korlátozni kell szabadságában. Minden szabadság hatalom, és hatalmat nem adok annak, aki azt igazságtalanságra akarja felhasználni. Megilleti a demokráciát az önvédelem joga is, de természetesen csakis a természetjog az igazságosság tiszteletben tartása mellett, mert szerzett jog nincs se a természetjog, se az igazságosság ellenében. E korlátozással és önvédelmi joggal sohasem szabad úgy élni, hogy a demokrácia ellentétbe jusson saját szellemével. Antidemokratikus eszközökkel nem lehet demokráciát megvalósítani. A jogfosztás és a korbács, melyet egy demokrácia alkalmazna, gerjeszthetne félelmet, de sohasem szíthatná fel a szeretet és a lelkesedés tüzét az iránt, aki alkalmazza. Aki antidemokratikus eszközöket használ a demokrácia védelmében, az félelmetessé teheti a demokráciát, de leggyakrabban antidemokratikus indulatokat kelt föl azokban az emberekben, kik az eszközöktől szenvednek. A történet arra vall, hogy az elnyomás izzásig hevítheti az elnyomottak szabadság-vágyát, de az elnyomás a tapasztalat tanúsága szerint még sohase volt jó szabadságra nevelő iskola. A történet ábrázolja annak igazát, hogy a népek, melyek szabadságukért vívott harcaikkal a hősiesség és fegyelem eposzát írták meg, rendszerint csak hosszabb idő múltán tanulják meg a szabadsággal való élés bölcsességét. Érthető tehát, ha a demokrácia a szabadságjogok terén pedagógizálja a népet. De egy politikai rendszer csak addig állhat meg, míg ellentétbe nem jut saját alapelveivel. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ember előbb-utóbb részvétet érez az iránt, akit igazságtalan bántalom ér. Valahányszor a demokrácia ellenségeiként kezeljük azokat, akik nem a demokráciának ellenségei, csupán másképpen gondolkodnak róla, mint mi, mindig azt a veszélyt idézzük saját fejünkre, hogy részvétet ébresztünk az iránt, kit a közvélemény elmarasztaló ítéletével szerettünk volna megterhelni. A tolvaj iránt is részvét ébred, ha apagyilkossággal vádolják. Épp ezért a demokráciának szeges gonddal kell őrizkednie azon, hogy egyénekre és csoportokra körültekintő gondossággal és lelkiismeretes bírálat alapján süsse rá az antidemokratikus bélyegzőt, a szabadságkorlátozó intézkedéseivel ne jusson ellentétbe saját alapelveivel. Az okosság és az önmagával szemben alkalmazott szigorú erkölcs még egyetlen rendszer bukásának se volt az oka, legkevésbé a demokráciának, mely önmagával jutna ellentétbe, ha elutasítaná az emberek megjavíthatóságába vetett hitet. A demokrácia helyesen teszi, ha keménynek mutatkozik nyílt és álarcos ellenségeivel, kik céljait és alapelveit tagadják, de mindig nagylelkűnek kell lennie a belső ellenfelekkel szemben, kiktől nem a cél és az alapelv, hanem a megvalósításra szánt eszközök, a módok, a stratégia és a taktika tekintetében tér el.

A népképviseleti demokrácia

A nép a közakaratot vagy közvetlenül, vagy közvetve alakíthatja ki. A közvetlenség és a közvetettség kérdése az államterület terjedelmén, az államnépesség számán, az állampolgárok kevesebb vagy több szabadidején, az államélet egyszerűségén vagy bonyolultságán fordul meg. A kis-területű görög városállamokban, ahol az állampolgárok elsősorban közügyekkel foglalkoztak, mert helyettük a rabszolgák dolgoztak, s ahol az államélet még egyszerű volt, a piacon valamennyi szabad polgár úgyszólván naponként összegyűlt és a népgyűlésen hozott örvényeket, választott tisztviselőket és szolgáltatott igazságot. Ez a társadalom azonban a születés és a vagyon alapján épült fel, nem a személyes tulajdonságok, mégkevésbé a munka alapján. A szabad polgárhoz a fizikai munka méltatlan volt; az állampolgárság előjognak számított, melyet születés és vagyon szerzett meg. Athén demokráciája arisztokratikus előjogos demokrácia volt:  nem az emberi, hanem az állampolgári egyenlőség elvén épült fel. A munka a rabszolgákat illette, kiket semminő jog sem tüntetett ki.

A demokrácia közvetlen formája azonban a munka alapján felépülő társadalomban és az olyan államban, amelynek nagyobb számú a népessége és nagyobb a területe, már merőben alkalmatlan a közakarat kialakítására. Alkalmatlansága nyilvánvaló az állami élet fejlettségének mai, magasabb fokán is, amikor az államkormányzás bonyolultsága különleges szervezett képességeket, szakértelmet kíván a kormányzás irányításától. Ennek ellenére a modern állam is ismeri a közvetlen demokrácia bizonyos formáit, de csak mint legalapvetőbb örvényhozó eszközt és mint biztosítékot, vagy mint kisegítő kényszerű átmenetet egy elavult és elviselhetetlen jogrendből egy új jogrendbe. A modern államok is a  közvetlen demokrácia formáit veszik igénybe, amikor az államforma és az alkotmány kérdésében vagy bizonyos, az alkotmányban körülírt esetekben népszavazás dönt a törvényhozás helyett. A közvetlenség, mint kisegítő és kényszerű átmenet jelentkezik a forradalmakban, amikor a nép közvetlen beavatkozással leveti magáról az elviselhetetlen jogrendet, hogy új jogrendbe lépjen át. A forradalmakban egyideig összeesik a törvényhozás, a végrehajtás és a törvényalkalmazás esete, de ez nem lehet tartós; a permanens forradalom ténylegesen zűrzavarhoz vezet.

A munka elvén felépülő társadalmakban, a nagyobb területű és számosabb népességű államokban, tehát általában minden modern államban a demokrácia a közvetett demokráciában valósul meg; vagyis nem maga a nép hozza, hajtja végre és alkalmazza a törvényeket, hanem kiküldöttjeire, választott képviselőire bízza a törvényhozást, valamint azoknak a szerveknek a létrehozását, amelyek a törvényeket alkalmazzák és végrehajtják. A közvetett demokráciának ezt a formáját népképviseleti demokráciának nevezzük. A népképviselet lényegében azt jelenti, hogy a nép időről-időre egy választott kisebbséget bíz meg a maga jogának gyakorlásával. Ezért a népképviseleti demokráciát egyesek delegált arisztokráciának is szokták nevezni.

A demokrácia tehát először a nép által való kormányzást jelenti; mégpedig az egész nép által s nemcsupán egyes osztályok által való kormányzást. A modern demokrácia az állampolgárságot nem előjognak tekinti, mely az állam népének csak egy részét illeti, hanem mindenkit, aki hozzájárul a közösség céljainak megvalósításához. A modern demokráciák, kivált a francia forradalom óta, nemcsak az állampolgári, hanem az emberi egyenlőségért és a szabadságért is küzdenek; vagyis nem csupán azt akarják, hogy minden állampolgár egyenlő és szabad legyen, hanem azt is, hogy a nép minden tagja teljes jogú állampolgár legyen. Athénben is volt egyenlőség és szabadság, de ez csak a kisszámú állampolgár java lehetett; és Verbőczy népe, a nemes magyar nemzet tagjai is egyenlők és szabadok voltak, de csak a nemesek; aki nem volt nemes, annak nem volt joga. Ezért a modern demokrácia az előjogok ellen küzd s az előjogos demokrácia helyére az emberi egyenlőségen és szabadságon alapuló demokráciát akarja állítani. Az emberi egyenlőség és szabadság nélkül a nép által való kormányzás hiú ábránd. Érthető, hogy a demokrácia zászlajára két nagy eszme van írva: szabadság és egyenlőség. Mintha azonban már a nagy francia forradalom felismerte volna a szabadság és egyenlőség jogeszméiben benne rejlő feszültséget, kiegyenlítőnek és békebírónak segítőül hívta a testvériség erkölcsi parancsát.

Mi a szabadság?

A szabadság az embernek az a szellemi és erkölcsi képessége, hogy választani tud az előtte álló lehetőségek között, választani tud a jó és a rossz között, vagyis az ember belső kényszertől mentesen tud megnyilatkozni. Az ember mint természeti lény, nem szabad. Ellenben mint szellemi és erkölcsi lény, aki testét hatalmában tartja, szabad. Belső világunk teljesen kényszermentes, hacsak betegek nem vagyunk. Hogy mit gondolok, mit érzek és mit akarok, abba más nem tud beleszólni. A börtönben is szabadságról álmodhatom, a rosszban is a jót remélhetem, sőt még alakoskodni, hazudni is tud az ember, jóindulat mögé rejti ártó szándékát és haragvó arca alatt jóindulatot táplálhat. A külső világnak nincs eszköze arra, hogy ezt a belső világunkat megfogja. Senki sem lát a lelkünkbe.

De az embernek az a képessége, hogy a rosszat tudja választani, még nem jelenti azt a jogát, hogy a rosszat választhatja. Az ember felelősséggel tartozik szabadságának gyakorlásáért,  de hogyan lehetne valakit felelősségre vonni olyasvalamiért, amit jogában állt végbevinni? A felelősség éppen abból származik, hogy szabadságunk okán csak képességünk, de nem jogunk van meg a rossznak választására.

Azonban az ember társas lény is, tehát azt a szabadságot is igényli, amely kifelé megnyilatkozhat. Az ember a gondolatközlésnek és a cselekvésnek szabadságát is igényli. Ez a szabadság már olyan hatalom, amelyet mások is érinthetnek és amely másokat is érinthet. Ez a szabadság nem belső világunkban, hanem a társas életben érvényesül. Szabályozása tehát arra a hatalomra tartozik, amely a közösségi élet szabályozója: az államra. Könnyű belátni, hogy a szabadság szabályozást igényel egyszerűen azért is, mert a szabadságnak létfeltétele a rend, amely viszont szabályozottság nélkül nem lehetséges. A szabadság rend nélkül anarchia. Szabadság rend nélkül, zene harmónia nélkül.

Wilson egyenest a harmóniában látja a társas szabadságnak lényegét. A szabadság - írja - "olyanféle, mint egy nagy gép, amelynek részei olyan ügyesen és gondosan vannak összeállítva, hogy mozgásukban nem gátolják egymást, mert különben elromlik és megáll a gép. Az ember is csak ott szabad, ahol minden erő és minden érdek, az egyesé úgy mint az osztályoké, a kormányzóké és uralkodóké helyes cselekvésre együvé kapcsolódik. Ahol a férfiak és asszonyok felszabadultak mindentől, ami akadályozná őket, hogy a legjobbat akarják és tegyék és vidám reményüket valóra váltsák". [1]

De szükséges a szabadságot korlátozni azért is, hogy ne legyen korlátlan. A korlátlan szabadság ugyanis szükségképen az erősebbek jogának korlátlanságához, végül a legeslegerősebbnek kizárólagos szabadságához, a többiek szabadságának meggyilkolásához vezet. A diktatúra nem egyéb, mint egyetlen ember korlátlan szabadsága. Mivel pedig a demokráciától az emberek elsősorban éppen mindnyájuk szabadságának biztosítását várják, s mivel az állam feladata éppen mindenki szabadságának biztosítása, ezért a demokráciának alapfeltétele, az államnak pedig kötelessége a szabadság szent törvényének tisztelete.

Keresztény szabadságeszme

Kérdés azonban, hogy az állam az embernek veleszületett szabadságát milyen célból és minő korlátok között szabályozhatja? Nyilvánvaló, hogy a szabadság állami szabályozásának célja, hogy az ember a maga szabadságával bátorságosan élhessen;  vagyis a szabadságot az állam azért szabályozza, hogy az ember alapvető szabadságjoga minél tökéletesebben érvényesülhessen. Az emberiség szabadságküzdelmei nem arra irányulnak, hogy az elnyomás jogcímét megváltoztassák, hanem, hogy az elnyomást megszüntessék. Édes mindegy, hogy minő címen nyomnak el bennünket; a vagyon, a születés, az osztály, a párt, vagy az állam jogcímén-e? Az ember nem urat cserélni akar maga felett, hanem szabad akar lenni, mert ehhez születésénél fogva joga van. De az állam csak annyiban korlátozhatja az ember szabadságát, amennyiben ezt az állam célja: a közjó megköveteli és ezt is csak az igazságosság, szellemében teheti. Ebből következik, hogy egyrészt az állam senkitől sem követelhet olyat, ami az erkölcsi törvénybe ütközik, ezzel ugyanis nem az embert szolgálná, hanem az embert rontaná, pl.: - hogy a legszélsőbb példára hivatkozzam - az állam végrehajthat halálos ítéletet egy gonosztevőn, de még egy gonosztevőtől sem követelheti, hogy öngyilkos legyen; másrészt az állam nem tilthat meg mindent, ami erkölcstelen, hanem csak azt tilthatja, ami az állam által gondozott közjót és igazságosságot sérti. Sőt az állam nem parancsolhat meg mindent, ami erkölcsös, vagy erkölcsileg közömbös, hanem csak azt, amit a közjó megvalósítása megkíván. Nem igaz tehát, hogy a keresztény állameszme az államból erkölcsőrt, sőt valami erkölcsi zsarnokot akar csinálni. Az  államot csak a közjó és az igazságosság megvalósításának körében illeti meg parancsoló hatalom. A mindig elvetendő zsarnokság lényege pedig nem az, hogy a zsarnokság rosszat parancsol, hanem hogy ott parancsol, ahol ez a jog nem őt illeti meg. A közjó és az igazságosság körén kívül nem az állam és nem a nép, hanem csak az Isten és a személyes lelkiismeret a törvényhozó és a bíró.

A keresztény szabadságeszme nem individualista, mivel célja nem az, hogy az egyén korlátlanul megtehesse, amit akar. Az individualizmus - mint Burckhardt mondja - az ember valamennyi erejének felszabadítása, a romboló erőké is. A keresztény szabadságeszme perszonalista. Értelme az, hogy az emberi személyiség legtökéletesebb kibontakozásának útjából minden külső akadály elháríttassék, s mindaz az állam által megadassák, ami külső tényezőként az emberi személy tökéletesedését előmozdítja. Még a közjó is meg van tehát terhelve a személyiség tiszteletbetartásával és szolgálatának parancsával. Ezt a szabadságot az Egyház is akarja, sőt ezt saját érdekében is akarja.

Mint Parisis, arrasi püspök mondja: "Az egyház kívánja a lelkiismeret szabadságát, a szabadságot mindenek számára, mert neki nincs mit tartani attól, csak ő remélhet mindent tőle. Az Egyháznak kívülről csak szabadságra van szüksége, hogy terjeszkedhetvén, felvilágosítsa és újjászülje a világot." Ezért a szabadságharcosok zászlaja alá szólítja a katolikusokat a múlt század nagy szabadsághőse, a katolikus Lacordaire: "Katolikusok, értsétek meg jól, ha szabadságot akartok magatoknak, akarnotok kell azt mindeneknek és minden ég alatt. Ha csak magatoknak kívánjátok, sohasem nyeritek meg azt: adjátok meg azt, ahol urak vagytok, hogy nektek is megadják, ahol ti rabszolgák vagytok." A szabadság törvényéhez tartozik, hogy azoknak is megadjuk, akiknek megadni nem esik jól nekünk. Vendell Willkie, az Amerikai Egyesült Államok nagy elnökjelöltje írja: "Ha elvesszük azok szabadságát, akiket gyűlölünk, kockáravetjük azok szabadságát, akiket szeretünk."

Még a tévedést is megilleti a szabadság. Aki a tévedések szabadságát megtagadja, voltaképpen a lelkiismeret szabadságát tagadja meg. A lelkiismereti szabadság sérelmével pedig a jó sem győzhet. Az elnyomás a tévedés szabadságának megtagadásával kezdődik. Természetesen itt is áll az a korlátozás, hogy nem igényelhet szabadságot magának az olyan tévedés, mely nyilvánvalóan a közjóba és az igazságosságba ütközik. Nagyok a szabadságnak veszélye, Vörösmarty a szabadságnak véres őrjöngéseiről beszél; lemondanunk róla mégis azt jelentené, hogy nagyobb bajokat veszünk a nyakunkba. A szabadság java akkor is dicséretes jó, ha ismerjük kényelmetlenségeit. A szabadság az utolsó reményt adja arra, hogy a rossz uralma idején is higgyünk a változásban.

Az egyenlőség keresztény eszménye

Történeti tény, hogy az individualizmus, mely a szabadságot nyomatékolta, mint korlátlan társadalmi alapértéket, kitermelte azt a liberalizmust, mely az egyén szabadságát, a legfőbb jóként magasztalta, ami által olyan korlátlan szabadság előtt nyitott kapukat, hogy az végül a legerősebb érvényesülésének önkényéhez vezetett és megsemmisítette az embereknek szabadságát és egyenlőségét egyaránt.

A liberalizmust visszahatásképpen követte a kollektivizmus felé való elhajlás. Ez meg az egyenlőséget nyomatékolta, mint társadalmi alapértéket, és a legfőbb jót abban látta, hogy minden áron még a szabadság rovására is megvalósíttassék az emberek egyenlősége.

Van-e és milyen értelemben van emberi egyenlőség? Kétségtelenül van. Az emberi természet lényegileg azonos. Minden embernek, mint lelkes lénynek egyforma méltósága van, minden ember az istenfiúság rangján áll, minden azonos erkölcsi törvények uralmának van alávetve. Társas viszonylatban mindannyiunkat egyenlően megilletnek az alapvető természetjogok az élethez, a tisztességes megélhetéshez, a házassághoz, a tökéletesedéshez, a tulajdonjoghoz, a tanuláshoz, a becsülethez, a jóhírnévhez, a nemzetiséghez, stb-hez való jogok. Ezt a fajta egyenlőséget minden ember és minden közösség köteles tisztelni, az állam pedig előmozdítani és biztosítani köteles. Az emberek jogilag kétségkívül egyenlők, és e jogi egyenlőség tárgyi lehetőségét biztosítani az állam feladata. De az emberek ténylegesen nem egyformák. Különbözünk egymástól nem, kor, testi erő, szépség, szellemi tehetség, hajlam, jellem, teljesítmény és foglalkozás szempontjából is. Ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, de nem is volna kívánatos. Természetes azonban, hogy amennyiben az emberek közötti különbségek a társadalmi, gazdasági, politikai vagy kulturális helyzet  következményei, ezeknek megszüntetésén fáradozni, illetve ezek kiegyenlítését elősegíteni az államnak is kötelessége. A demokrácia követelménye nem az, hogy az álam egyformákká tegye az embereket és hogy megszüntesse a természetes egyenlőségeket erőszakkal is. A demokráciának azonban egyik legszebb követelménye abban áll, hogy az állam a közjó és az igazságosság sérelmére fennálló, természetes politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális egyenlőtlenségeknek az emberi méltóságba ütköző kinövéseit tüntesse el, legalább oly mértékben, hogy a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek a személyiség tökéletesedését gyakorlatilag ne veszélyeztessék. A demokrácia sem akarja ráborítani a világra az egyformaság unalmát, hanem a közjó érdekében és az igazságosság jegyében szolgálnia kell az egyforma emberi méltóság követelményeként is föllépő egyenlőséget. a társadalom tagjai jogi egyenlőségnek és tényleges különbözőségnek ellentétét az igazságosság jegyében feloldani: ez a demokratikus egyenlőség eszménye.

A kereszténység sohasem képviselt olyan hivatalos tanítást, amely az egyenlőség ezen eszményével összeférhetetlen volna. Magán az egyházon belül sohasem állított fel sem születési, sem vagyoni feltételeket. Hierarchiájának legfőbb méltóságára gyakorta legkisebb gyermekeit szólította. alapítója egy ács volt. Első pápája paraszthalász a Tibériás-tavánál és a legteljesebb hűbéri arisztokrata uralom korszakában legkitűnőbb és leghatalmasabb főpapja VII. Gergely volt, egy toscanai ácsnak a fia. Az egyház tehát a társadalmi és a gazdasági egyenlőség eszméjét a maga belső életében sohasem tagadta meg, hiszen hierarchiájában való érvényesülésből soha senkit vagyontalansága, vagy alacsony születése miatt ki nem zárt, emellett az egyház mindig legalapvetőbb tanításaként vallotta az embernek Isten előtt való egyenlőségét. Ez ugyanis még nem azonos az egyenlőség társadalmi, gazdasági és politikai eszméjével, de mindenesetre ennek alapját veti meg, és leinthetné azokat, akik arról hangoskodnak, hogy az egyház az egyenlőség nagy eszméjének akadályozója. Egyetlen demokrata sem feledheti el a hálát, amellyel annak az egyháznak tartozik, aki a földön először hirdette meg az Isten előtt való egyenlőség tanát és ezzel a társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőségre való törekvés igazolását megadta, de ugyanakkor mint demokrata nem elégedhetem meg az Isten előtt való egyenlőséggel, nekem a gazdasági, társadalmi és politikai egyenlőség eszméjét kell szolgálnom, hogy mindenki előtt megnyíljék a tökéletesedés lehetősége. Jézus előtt az emberiség nem ismerte az emberi egyenlőséget. Aristoteles pl.: helyeselte a rabszolgaságot, mégpedig azon az alapon, hogy kétféle emberi természet van: egyik a szabadoké, másik a rabszolgáké!

A szabadság és egyenlőség végső ellentmondásai között egyensúlyt az igazságosság teremthet, de az ellentét igazában mégsem oda fel más, csak a méltányosság és a szeretet. Az igazságosság, melynek szellemében kinek-kinek meghagyjuk azt, ami az övé s megadjuk, ami őt megilleti. Az igazságosság a társadalmi együttélés alapja, de a szeretet a betetőzése. Ezért eredendően keresztény eszményt hirdetett meg újra a nagy francia forradalom, amikor két ellentétes követelését, a szabadság és egyenlőség jogát, egy nem az államhoz, hanem az emberekhez intézett erkölcsi parancsban, a testvériességben egyesítette. A szabadság és az egyenlőség nem találkozhat másutt, csak az igazságosság területén, ám csupán a szeretetben csókolja meg egymást. A szabadság és az egyenlőség csak addig áldás, amíg a testvériség őrangyala vezeti.

A demokrácia társadalmi, kulturális és gazdasági alapja

Mindezideig csak politikai demokrácia fogalmát tartottam szem előtt, jóllehet tudom, hogy a gazdasági, társadalmi és kulturális demokrácia nélkül tartósan a politikai demokrácia sem állhat fenn. Az ember, mint társas lény, nemcsak politikai, hanem gazdasági és kulturális lény is. Történeti tapasztalatainkból is tudjuk, hogy a politikai demokrácia sem fejtheti ki jó hatásait ott, ahol antidemokratikus irányzatok érvényesülnek a gazdasági, társadalmi és kulturális életben. Viszont a politikai demokrácia a legalkalmasabb és a legcélszerűbb eszköze a gazdasági, társadalmi és kulturális demokrácia megvalósításának is.

A politikai demokrácia nem erősödhet meg és nem lehet tartós, ha nincs meg a szilárd kulturális társadalmi és gazdasági alapzata egy olyan rendben, amelyet röviden társadalmi és gazdasági demokráciának szoktak nevezni. A XIX. század a politikai demokrácia korszaka volt, amely végül a szabadság és az egyenlőség meghiúsításához vezetett, mert a politikai demokrácia vívmányait a társadalmi és a gazdasági egyenlőtlenségek közömbösítették. A XX. század a demokrácia teljességére tör: a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális demokráciára. A politikai demokráciában az emberi szabadság és egyenlőség eszméje az állampolgári szabadságban és egyenlőségben valósul meg, ezt egészíti ki a társadalmi, gazdasági, a kulturális demokrácia. A társadalmi demokrácia csak a munka különbözősége folytán különböző társadalmi hivatást végző társadalmi rétegeket ismerhet, amelyeket nem egymás fölé és alá, hanem a közjó szolgálata jegyében egymás mellé rendel és összehangol. A gazdasági demokrácia van hivatva egyrészt lehetetlenné tenni, hogy nagy gazdasági egyenlőtlenségek a politikai, a társadalmi, kulturális szabadságot és egyenlőséget meghiúsítsák,  másrészt kivétel nélkül mindenkinek megadja, a munkához kapcsolva, a gazdasági biztonságot és a javakban a szükséglet, illetve a teljesítmény szerinti kielégítő részesedést. A politikai szabadság demokráciája, mint ezt a XIX. századi államok bizonyítják, éppen nem zárja ki, hogy a gazdasági hatalom kevesek kezében milliók gazdasági elnyomásának eszközévé váljék s lényegében a politikai szabadság tiszta formasággá silányulásához vezessen.

"Egyesek azt mondják - vélekedett Roosevelt a New Deal elindítása idején -, hogy országunkat végül csak 80 ember kormányozta, mások szerint 2.000; ennél több semmiesetre sem". Ugyancsak ő beszélt "a gazdasági emberi jogok kimondásáról, a gazdasági alkotmányról", szemben a francia forradalom és szülöttei által képviselt csaknem tisztán politikai jellegű emberi jogokkal. Az Egyesült Államokban a háború előtt az egész vagyon 80 %-a a lakosság 9 %-ának a kezében volt, Németországban pedig 1931-ben 800.000 embernek több mint kétszer annyi vagyona volt mint a többi 64 milliónak.

Nagy szenvedések iskolájában tanulta meg az ember, hogy a politikai szabadság még nem véd meg a gazdasági elnyomástól, márpedig az ember szabadság-igényétől elválaszthatatlan a gazdasági elnyomástól, s ennek következményétől, a nélkülözéstől való mentesség. A politikai demokráciában mint magban a fa, benne van a gazdasági demokrácia; ahol a politikai demokrácia magja kiket, ott előbb-utóbb a gazdasági élet demokratizálásának törekvése is felébred. Észrevette ezt már Macaulay a múlt században, azt állítván, hogy a választójog kiterjesztése nem fér össze a magántulajdon fenntartásával, t.i. a római rideg formalista tulajdonjogi elméletből kinőtt korlátlan magántulajdoni jog-rendszernek fenntartásával. Az ember rájön, hogy politikailag sem lehet ott szabad, ahol gazdaságilag rabszolga. A vagyonelosztás szabályozása, a vagyonfelhalmozás korlátozása s a vagyonhasználatnak a közjóhoz igazítása nélkül nincs politikai demokrácia sem. A politikai demokrácia előbb-utóbb megszüli a gazdasági demokrácia igényét.

Ahogyan nem volna összeegyeztethető a keresztény igazságossággal, ha a nagy francia forradalomnak az emberi jogok trónra ültetése érdekében végzett történelmi szerepét el nem ismernők, pusztán azért, mert e nagy történeti földrengés számtalan keresztény értéket is megsebzett, ép oly kevéssé lenne méltó a marxista munkásmozgalom szerepét a munka és a munkás megbecsülése a gazdasági, társadalmi és kulturális demokrácia terén nem méltányolni, vagy egyenest letagadni. Ami a marxizmus, mégpedig a forradalmi osztályharcos marxizmus legújabb kori szerepét illeti, én azt hiszem, nem esem messze az igazságtól, ha kimondom azt a történeti tapasztalatból leszűrt meggyőződésemet, hogy kapitalizmus sohasem lett volna hajlandó megtenni azokat a szociálpolitikai engedményeket a munkásság javára, amelyeket megtett, ha nem érezte volna feje felett lebegni a forradalmi marxizmus Damokles-kardját. A kapitalista munkás-nyúzó materializmust kell előbb elítélni, hogy valakinek erkölcsi jogcíme legyen a marxizmus elutasítására.

A XX. századi demokrácia az emberi személyiségnek teljességét szolgálja szabadság és egyenlőség jegyében, amikor az embert nemcsak politikailag akarja szabaddá és egyenlővé tenni, hanem eszménye az, hogy az ember a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életében is egyenlő szabadságjogokkal és lehetőségekkel rendelkezhessék, hogy így teljes személyiségét minél előbb tökéletesebben kibontakoztathassa.

A demokrácia lelke: műveltség és erkölcs

A demokrácia csak akkor váltja be a népnek hozzá tapadó reményeit, sőt csak akkor érdemli meg a demokrácia nevet, ha nemcsak a nép által és a néppel való kormányzásban merül ki, hanem a valóban a népért való kormányzást is jelenti. A népért és a nép által való kormányzás azonban nem ugyanaz. Elvileg szolgálhatja a nép érdekeit az egyeduralom, vagy egy kiváltságos csoporturalom is, jóllehet, erre csupán az uralkodók magas erkölcsében lelhetünk biztosítékot, ami az emberi természet ingatagsága és a hatalom megrontó szellem miatt nagyon törékeny biztosíték és önérzetes ember az ilyen rendszert legfeljebb tűrheti, ha már megvan, de kívánni méltatlan egy szabad emberhez. Viszont a nép uralma, a demokrácia a nép józan önszeretetében is lehorgonyozza a nép érdekében történő kormányzást, ami azonban szintén nem szükségképpen felel meg a nép érdekeinek. A nép által való kormányzást jogi intézkedésekkel kielégítő mértékben lehet biztosítani, a nép érdekében való kormányzást azonban csakis az szavatolhatja, ha maga a nép elég magas műveltséggel bír érdekeinek felismerésére, megfelelő erkölcsi képessége van azok szolgálatára és ha hajlandó jogaiért áldozatot hozni. Ha a nép nem tudja felismerni valódi értékeit, akkor alkalmatlan emberek kezébe teszi le a vezetés jogát, akik rosszul, vagy önérdekükben használják a közhatalmat, sőt a nép érdekeivel ellentétes cselekedetekre is rábírhatják és föllelkesíthetik a népet. Ahogyan az ostoba, vagy lelkiismeretlen fejedelem rendszerint ostoba és lelkiismeretlen tanácsadókkal és udvarnokokkal veszi magát körül, hiszen mint Machiavelli mondja, csak a bölcs fejedelemnek lehetnek bölcs tanácsadói, - éppen úgy a műveletlen és durva erkölcsű nép is nagyon könnyen üresfejű és alávaló demagógok hálójába esik, akik az állam hajóját katasztrófába viszik és a népet a valódi népérdekek elleni cselekvésre tudják felbiztatni. Régi dal ez. Már Aristoteles felismerte, hogy a "demagóg és a  hízelgő udvaronc teljesen ugyanazon szerepet tölt be."[2] Egyik a nép, másik a fejedelem körül tölti be a csábító és kihasználó szerepét. Különösen a demokráciában igaz tehát az a szállóige, hogy minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel, és nem csupán olyan, aminő erőszakkal a nyakában ül. Alacsony műveltségű és eldurvult erkölcsű népet akár egy kiváló személy, akár egy szellemileg és erkölcsileg kiművelt csoport sikeresebben kormányozhat, mint maga az ilyen nép. Önmaga sikeres kormányzására csak művelt és erkölcsös nép képes. Montesquieu szerint a demokrácia alapja egyenesen az erény. Ezen nem erkölcsi vagy vallási erényt ért, hanem polgári értelemben vett erényt, tehát a hazának és az egyenlőségnek szeretetét. Ahol az egyenlőséget nem szeretik, ahol a hazáért nem hajlandók áldozatot hozni, ott a demokrácia szeretete hiányzik, és ott nincs meg a demokrácia létalapja.[3] Hozzátehetjük: hogy a mai bonyolult kormányzati feladatok idején a demokrácia másik nélkülözhetetlen alapja a műveltség. Pusztán jogszabályokkal vagy erőszakkal még soha sehol sem sikerült demokráciát teremteni. A jog előírja, sőt ki is kényszerítheti azt a magatartást, amelyet demokratikusnak lehet nevezni. Demokratikus jogrendszer nélkül valóban nincs demokrácia, de ez nem elég, kell a jogot alkotó, szolgáltató és alkalmazó demokratikus lelkiség is.

Egyetlen rendszernek sincsen olyan nagy szüksége példát adó, magas eszményekre, mint a demokráciának, mert benne nem keverednek, hanem a sokaság alakítja ki a közakaratot. Az egyeduralomban és a csoporturalomban a tömeg csak engedelmeskedik, a törvénynek jósága elsősorban azon fordul meg, hogy a kormányt magas eszmék vezetik-e. De a demokráciában magának az egész népnek kell eltelve lennie a közjó iránti áldozatkészségtől, a magad eszmények adta hevülettől és attól a tisztelettől, mellyel a kormányzói képességekkel bírókra feltekint, reájuk ruházván a közhatalmat.

S minél bonyolultabbá válik a politika, minél több életviszonyra hat ki az állam akarata, a demokratikus kormánygépezet kielégítő működése annál alaposabb szakismeretet, annál lelkiismeretesebb és élesebb ítélőerőt, annál pontosabb tájékozódást igényel. Itt lép előtérbe a nép szellemi és erkölcsi nevelésének fontossága és itt esik nyomatékos gyakorlati hangsúly is a bírálatnak a vitának és a sajtónak szabadságára és lelkiismeretességére.

A demokráciát ugyanis veszedelmes kerítők veszik körül. Ott settenkedik körülötte a demagógia, amely az utolsó népszerűségének hízeleg a porban; ott leselkedik a hazugság, hiszen a sokaság rendszerint lista az igazság kinyomozására és aranyigazságoknak veszik a nagyszájú Kleonok dörgő vádjait és mocskolódásait; ott feni rá tőrét a terror; a többség ugyanis hajlandó elnyomni a kisebbséget, a kisebbség viszont terrorral véli pótolni azt, amit a törvényes versenyben elvesztett; ott ássa a demokrácia lába alatt a buktatót a dilettantizmus, a hencegő értelmetlenség, a szakértelem hiánya, amely alkalmatlan embereket fontos posztokra állít és a tanulatlanságot gátlástalan bátorsággal ruházza fel; ott hízeleg körülötte a pártérdek, amely a tömeg, az összeverődött csőcselék lármás követelődzéseivel akarja lerontani a népnek törvényes akarat-kijelentéseit; és ott udvarol a demokrácia körül minden indokolatlan ambíció, amit sem a tudásnak, sem a hivatásnak felelősségérzete nem terhel. a legnagyobb veszély, amely a demokráciát, fenyegeti, éppen a felelőtlenség, melyet a lelkiismeretlenség szül és a tudatlanság bátorít. A felelősségérzés a sokaságban megoszlik. Az egyén a sokaságban a cselekvés felelősségének már olyan csekély részét tulajdonítja magának, hogy a sokaságban az egyéni felelősség szinte egészen megsemmisül. Aki pedig a felelősséget nem érzi, az kinyitotta a kaput a legalább való cselekedet előtt is és menlevelet adott neki.

A demokráciának is többet árthatnak saját bűnei, mint nyílt ellenségei. A demokrácia legnagyobb ellenségei saját betegségei: a mannonizmus és az epikureizmus, mely a vályú-horizont paradicsomban pillantja meg a földi boldogság tetejét. A kevélység, mely ha meglepi a tömeget, kéjjel ül tort a szellemi és erkölcsi kiválóság fölött; a politikai élősdiség változata, a Golemmé növelt, sokszor vízfejű bürokrácia, a favoritizmus a nepotizmus, amely csaknem minden demokrácia indulását megszennyezi. A demokráciának és különösen a szocializmusnak legnagyobb baja, legveszedelmesebb buktatója, amely által maga ás vermet magának, a népepikureizmus, melynek nem munkát, kenyeret, hanem kenyeret és cirkuszi játékokat a jelszava. E jelszó volt a római nagyság halotti dala.

Ezekkel a kerítőkkel szemben a nép lelkiismeretének kell ébren őrt állnia a műveltség és az erkölcs fáklyáival. Valóban igaz, hogy a demokrácia legeszményibb, de egyben a legnehezebb kormányforma. Rousseau a múlt századi demokráciák szellemi atyja, emberek között egyenesen megvalósíthatatlannak találta. "Ha volna egy nép - írta -, amely csupa istenből állna, bizonyára demokratikusan kormányozná magát. Az embereknek azonban ez a tökéletes kormányforma nem való." Keresztény ember mégsem adhat Rousseaunak igazat. A demokrácia, ez a tökéletes kormányforma igenis embereknek való, de csak azoknak az embereknek, akikben emberi méltóságuknak öntudata, az Isten és az emberek iránti felelősségnek érzése elevenen él, akik soha sem felejtik el, hogy embernek lenni annyit tesz, mint hasonlítani Istenhez.

Ez a keresztény demokratikus állameszme a meg nem rövidült karú evangéliumi szeretet ölelésében egyesít bennünket, katolikusokat és protestánsokat, akik egyképpen hiszünk a személyes és gondunkat viselő Istenben, hiszünk Jézus Krisztusban és egyformán ragaszkodunk az ő keresztfájához, amely mindannyiunknak nemcsak az áldozatnak oltára, nemcsak az örök dicsőségnek jelképe, hanem földi életünknek is megvilágosítója fáklyája.

Katolikus Szemle – 1989. 3.sz. 1-20.l.

[1] Wilson beszédei és üzenetei. Összeállította Bródy Béla és Magyar Lajos, Budapest 1919. Atheneum kiadás 13. 14. lap.

[2] Aristoteles: Politika, 112. old. Ford. Szabó Miklós, Bp. 1923.

[3] Montesquieu: A törvények lelkéről. Ford. a párisi 1816. esztendei kiadás szerint. Posonyban, Belnay örököseinek betűivel, 1833. I. kötet, XVII. old.