Barankovics István levelei Szőnyi Zsuzsához

Megjelent: Távlatok/15 1993.

Barankovics István Egerben született 1906. december 13-án, és Magyarországtól messze, New Yorkban halt meg 1974. március 13-án. A magyarságra nézve sorsdöntő évtizedekben mint újságíró és mint politikus először a német befolyás, majd a háború után a kommunista elnyomás ellen küzdött. 1937 és 1944 között Az Ország Útja c. folyóirat szerkesztője, 1943–1944-ben, amíg csak lehetett, az utolsó náciellenes lapot, a Magyar Nemzetet szerkesztette. 1945-től 1949-ig a Demokrata Néppárt elnöke és Hazánk c. lapjának főszerkesztője volt. 1947-től 1949-ig országgyűlési képviselő, de 1949 februárjában pártja feloszlatása után Nyugatra kell menekülnie. 1951-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Tagja lett a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, annak végrehajtó-bizottságában a kulturális ügyek felelőse. Írásai külföldön jelentek meg. Részt vett a Magyar Keresztény Népmozgalom munkájában, és összefogta a Demokrata Néppárt Nyugatra került képviselőit.

Barankovics tehát – feleségével, a kedves, okos Líviával – New Yorkban telepedett le, de mint az emigráció egyik vezető politikusa gyakran utazott Európába előadások tartására, kongresszusi összejövetelekre. A hatvanas évek elején, egyik római útja alkalmával ismerkedtünk meg velük. Rendesen a Piazza Venezia közelében lévő Pace Helvetia hotelben szállt meg feleségével, ahonnan az első vacsorameghívás előtt Barankovics izgatottan telefonált, hogy a taxi visszavitte őket a szállodába, mert a mi utcánk nem létezik! Akkor még a csupalépcső Via Baccio Pontellin laktunk, így ez egy kevéssé tapasztalt sofőr számára fejtörést okozhatott. Férjem természetesen azonnal elment értük. Attól az estétől kezdve a barátság megpecsételődött. A magas, elegáns, mindig kissé szomorúan mosolygó, de jó humorral megáldott Barankoviccsal és a halk szavú, szerény Líviával beszélgetéseket folytattunk, rendszerint nálunk, vagy ha ők hívtak meg minket, akkor a ma már nem létező magyar vendéglőben, a Tokajban. A késői órákban, amikor a vendégek nagyja távozott, a gazda, Partos András is odaült hozzánk beszélgetni.

Számunkra, az 1947-es háború utáni szabad választáson először szavazó akkori fiatalok számára Barankovics a legnagyobb magyar politikus, virtuális miniszterelnök volt, aki az oroszok megígért kivonulása után a nyugati demokrácia útjára vezeti majd az országot. A történelem kereke – mint tudjuk – másképpen fordult. Barankovics kénytelen volt menekülni, de soha nem adta föl politikai szerepét. Tartotta a kapcsolatot az ENSZ és a washingtoni kormány kelet-közép-európai „felelőseivel", és elképzeléseiről tájékoztatta a római jezsuita rendházban asszisztensként dolgozó P. Varga Andort, a politikus Varga Béla fivérét. Minden európai útja alkalmával felkereste a piarista rend „öreg bölcsét", Tomek Vince generálist. Ily módon bizonyos fokig vatikáni körökkel is kapcsolatban állt.

Barankovicsnak nem voltak illúziói, de tudta, hogy állandóan készenlétben kell állni, ha váratlan fordulat következik be a világpolitikában. És hogy mennyire igaza volt, azt az 1956-os forradalom és az 1989-es változások bizonyították be. Sajnos, nem érhette meg az oroszok kivonulását Magyarországról, pedig ez lett volna élete nagy elégtétele. Ízig-vérig politikus alkat volt, a szó legnemesebb értelmében. Magyarország egy Széchenyihez hasonlítható egyéniséget vesztett el benne, mert rendkívüli műveltsége, reális, de elmélyült gondolkodása, történelmi, teológiai-filozófiai felkészültsége, beszédkészsége – és nem utolsó sorban mély hite – mind arra predesztinálták, hogy egy nemzetet vezessen. Igaz keresztény volt, aki miután belátta, hogy életében már nem térhet vissza Magyarországra, minden erejével és tehetségével külföldről is igyekezett hazáját és az egyházat szolgálni.

Az emigráns élet egyik nagy ajándéka, a sok hátrány mellett, az, hogy a hétköznapok kisembere is megismerkedhet a „haza nagyjaival". Annak idején Budapesten nem is álmodtunk volna arról, hogy barátainak tekint majd minket Barankovics István, és hosszú levelekben számol be gondolatairól és politikai elképzeléseiről.

Szőnyi Zsuzsa

A szerkesztő megjegyzése

Köszönetet mondunk Szőnyi Zsuzsának az értékes, forrásanyagul szolgáló levelek közléséért. Ahol egy-egy szakaszt kihagytunk, így jelezzük: [. . .]. Néhány egészen személyes, olvasóink számára érdektelen részletről van szó. (Pl. a 2. levélben olasz gyártmányú, nagy szűrőbetétes pipát kér, vagy a 3. levélben kórházba kerülése részleteit mondja el.) A levelek – kettő, a 2. és az 5. kivételével – géppel íródtak. Megőriztük Barankovics helyesírását: pl. katholikus, canadai stb., tehát a leveleket betűhű közlésben olvashatják. Kivételt teszünk azokkal a hosszú magánhangzókkal (í,ú és ű), amelyeket az írógép betűállományában rövid változatuk helyettesít.

1. levél New York, 1964. november 16.-án

Kedves Zsuzsanna és Mátyás!

Betegségem az oka, hogy előbb nem írtam.

Visszaérkezésem után újra jelentkeztek igen fájdalmas és kimerítő fejfájásaim, melyek szinte teljesen munkaképtelenné tettek. Tetejébe még, doktorom, aki az itteni Fejfájás-Klinikát vezeti és aki ezeket a két-három évenként visszatérő fejfájás-hullámokat eddig mindig aránylag rövid kezeléssel megszüntette, távol volt. Csak a jövő héten fogom látni. Addig a tüneti kezeléssel kell beérnem, azaz a naponta kétszer-háromszor jelentkező fejfájás néhány órás megszüntetésével. A fejfájásnál is rosszabb a következménye: a vele járó kimerültség és munkaképtelenség. Engem mindenesetre jobban izgat a munkaképesség csökkenése, mint maga a fejfájás. S lehet valami igazság abban, hogy a munkaképtelenség okozta elégedetlenség és feszültség a fejfájás egyik oka lett.

Örömmel gondolok vissza a Magukkal töltött szép órákra. [...]

A római hűvös napok után különösen élvezem a szép new-yorki őszt. Eddig egyetlen igazán hűvös őszi napunk se volt. Napsütéses, enyhe idő, szelíd hervadás, és csodálatos színek. Nem kripta-lehelletű, mint a magyar november, s nem a halál hírnöke. Itt az ősz az élet része. A tél hirtelen jön: őszi estére téli reggel. Egyszer látniok kell...

Persze, még római élményeim hatása alatt vagyok. A római élmények még nem halványultak emlékekké, még melegen élnek bennem: a katholikus és a művészi Róma élményei egyaránt. És az itteni élmények nem ütköznek az ottaniakkal. Minden európai látogatásom után megerősödik az a meggyőződésem, hogy voltaképpen nem amerikai és európai, hanem euróamerikai kultúráról kellene beszélnünk.

Köszönet Mindkettőjüknek figyelmükért, kedvességükért és vendégszeretetükért. Nem utolsó sorban az örömért, amit a Magukkal való beszélgetések jelentettek nekem.

Mátyást szeretettel üdvözlöm.

Kezét csókolja hálás barátjuk

Barankovics István

2. levél New York, 1965. március 24.

[...] A napokban Canadában, Torontóban és másutt jártam, előadásokat és beszédeket tartani. [. . .] Európában, Közép- és Délamerikában, és persze az USA-ban sok magyar telepet bejártam, de olyan intelligens, politikailag is pacifikált és fegyelmezett magyar közönséget, mint Torontóban sehol sem találtam. Titka a jezsuiták vezette magyar egyházközség, melynek nincsen párja a szabad világban. Vasárnaponként négy magyar mise van, mindig zsúfolt templommal és csaknem ezer áldozóval. Collectiójuk nem kisebb, mint a jó amerikai templomoké. Szombati magyar iskolát tartanak fenn, ahol a gyerekek magyar nyelvet, történelmet, irodalmat, éneket, földrajzot tanulnak. A magyar férfiak fiatal canadai feleségei, akik nem tudnak magyarul, vasárnaponként teadélutánra jönnek össze az egyházközség egyik kisebb termében magyarul tanulni. Az egyházközség házépítő szövetkezete 1957 óta 6 millió dollárt forgalmazott: így szereztek saját házat 1956-osok csaknem valamennyien. A szabad világ egyik legjobb hetilapja is Torontóban jelenik meg. A szélsőségek atomizálódtak: szervezetten már nem tudnak fellépni és megszelídültek, a háttérben maradnak, nem hangoskodnak. Nem csoda, hogy a canadai igazságügy miniszter nem fogyott ki a torontói magyarok dicséretéből.

Kb. egy óra hajtásnyira Torontótól, Hamiltonban is hasonló a helyzet. A torontói példa hat reájuk. Hamiltonban is jezsuiták – 1956-os fiatalok – vezetik a r. k. plébániát. Itt van egy magyar görög katholikus plébánia is, a legkisebbek egyike. Lelkész: Papp György prelátus, akit Rómából Maguk is ismernek.

Itt három kérdés áll előtérben: a) a néger ügy; b) a vietnami háború és c) az elnök belpolitikai programja, amit „Great Society"-nek neveznek (az idea Dewey-től, a filozófustól ered.)

A néger kérdés a sínen van: a megoldás felé fut. A fehéreknek legalább 70-80 százaléka az egyenjogúsítás és az egyenlő opportunitás mellett van. Meglepő a türelem és a megértés, amelyeket a fehérek a Dél néhány államának extremitásaival szemben mutatnak. És még meglepőbb a fehérek áldozatkészsége, mellyel a rendkívül költséges egyenjogúsítási néger mozgalmat támogatják. Az adományok nagyobb fele fehérektől jön. Nem ritka eset, hogy a tüntetők fele is fehér – a néger ügy mellett.

A lakosságnak túlnyomó nagy többsége helyesli az elnök vietnami politikáját, a „Great Society"-programnak pedig alig van ellenzéke.

Az esztendő nagy meglepetése azonban elsősorban Johnson teljesítménye. Népszerűbb, mint a választáskor, pedig nagyobb szótöbbséggel győzött, mint Eisenhower, a „háborús hős". Tekintélye és a beléje vetett bizalom a választás óta jelentékenyen nőtt, még a republikánusok között is. Meri használni Amerika enormis hatalmát, amit Kennedyről nem lehetett mindig elmondani. Oly kérdéseket tűzött napirendre, melyeket Kennedy – épp katholikus affiliációja miatt -ellenzett, pl. a vallásos iskolák federális segélyét. Sajnos egy téren nem hozott változást: a keleteurópai politikában.

Egy katholikus hír: Az amerikai sajtó nagy figyelemmel kíséri Pál pápa minden mozdulatát. Sajnos, nem sikerült szert tennie se János pápa népszerűségére (kinek lelki naplóját 17 folytatásban egy délutáni boulvard-lap hozta!), se XII. Pius nagy tekintélyére. Még katholikus lapokban is gyakran és nyíltan kritizálják fél-intézkedéseiért és hamletoskodásáért. [...]

3. levél New York, 1967. március 1.-én

Kedves Zsuzsa!

Két levele fekszik itt válaszolatlanul. Egyik még 1966. áprilisában, a másik 1966. decemberében kelt.

Noha az elmúlt 10 hónapban sokkal többször gondoltam Magukra, mint régebben, mégis csak most, hogy minden (Lívia által túlszigorúan végrehajtott) orvosi restrikció alól felszabadultam, kezdem a félbe-szakadt levélrengeteg feldolgozását. De hadd tegyem hozzá: Maga az első, akinek írok.

1966. április 20.-án „massív szívattak" ért. Több mint hét hétig feküdtem kórházban. Aztán a hosszú és lassú felépülés s az utókúra jött, és orvosom csak most adott salvus conductust, azzal, hogy a régi tempóban dolgozhatom és a hízást gátló diétától eltekintve, úgy élhetek, ahogy kedvem tartja. Jól érzem magam, mindenesetre sokkal jobban, mint az utolsó tíz esztendőben bármikor.

A bajban nagy szerencsém volt, hogy az attak nem késett 24 órát. Másnap április 21.-én ugyanis Délamerikába akartam repülni, és aligha éltem volna túl, ha az attak a gépen ér.

Több éven át éreztem, hogy halálos fáradtságok és kimerültségi érzések lepnek meg, de nem szenteltem nekik különös figyelmet, mert pár órai teljes pihenés mindig regenerált. Mikor 1965 decemberében hazajöttem Rómából, két hétre el akartunk utazni. De hirtelen egymás után sürgős munkák szakadtak a nyakamba, melyekkel csak április elejére készültem el, mert nehezebben dolgoztam, mint régebben. El is határoztuk, hogy április közepén elmegyünk valamelyik napsütéses államba. [...] Elbeszéli a szívattak közvetlen előzményeit és lefolyását.

A kórházban mind testileg, mind lelkileg, mind szellemileg mindvégig kitűnően éreztem magamat. Még a mozdulatlan fekvést se éreztem kényelmetlennek. Az első hetekben a beszéd fárasztott leginkább, hát sokat olvastam és gondolkodtam. Orvosom, ki kitűnő szívspecialista, jóbarátom is. Pacientúrájában, melyhez Stevesontól európai politikusokig egész sor világhírű ember tartozott és tartozik, valószínűleg én sorolok az utolsó helyen. Megszokta, hogy intelligens emberekkel van dolga, tehát semmit se szépített. S ez bizonyosan előnyös volt számomra: nem ringattam magam hamis álmokba, s az igazság mindig jobb, mint a szép hazugság. Egyetlen pillanatig se voltam nyugtalan és jókedvemet sohase vesztettem el, ami orvosom szerint lényegesen hozzájárult felépülésemhez. A kórház egyike a legjobbaknak, még itteni standardok szerint is. Az ápolás elsőrangú volt, a nursek [ápolónők] intelligensek, kitűnően képzettek, fiatalok és szépek voltak, a fehérek és a feketék egyaránt. Semmi okom se volt panaszra. Mégis azt hiszem, hogy a gyógyító nyugalmat végső soron az a felismerés adta, hogy mindenen [túl] az emberi problémának csak egy igazi megoldása van: a kereszt akceptálása. Nem lázadó, hanem békés akceptálása. Orvos-barátom, ki nem hívő, ezt orvosi-psichológiai nyelven úgy fejezte ki, hogy a „tények intelligens elfogadása" gyógyító erővel bír, kivált az efféle szív-attaknál, melynek elsősorban psichológiai forrásai vannak, a fizikai túlerőltetés csak a végső csepp a pohárban. Az efféle szívattakot hossz[ú] feszültség „építi fel".

A kórházban volt időm és nyugalmam elgondolkodni ezekről a psichológiai forrásokról. Nem kétséges, hogy rendhagyó, sőt veszélyes időben vettem részt az otthoni közéletben. Mint egyik miniszter 1945 után mondta: aki ma politizál, annak tudatában kell lennie, hogy az akasztófa árnyékában politizál. Nem erényem volt, hanem velem-született tulajdonság, melyben semmi érdemem, hogy veszélyek idején nyugodt és hideg tudtam maradni, sőt ilyenkor mintha visszájára fordult volna egyébként sangvinizmusra hajló természetem. Az ellenség és az ellenfél bántalmaival szemben sohase voltam érzékeny. Egyszer az invektívákkal illető kommunista oldal felé ezzel a vihart keltő mondattal fordultam: „Nem vagyok olyan magas véleménnyel Önökről, hogy túlságosan fájna, ha Önök rossz véleménnyel vannak rólam." Viszont nagyon érzékeny voltam azokkal az ütésekkel szemben, melyek a „saját oldalról" jöttek, s ezekben nem volt hiány. Ami rosszabb, ezek az ütések gyakran nem nyilvánosak voltak, s így nem felelhettem reájuk. Azt hiszem, az attak „felépítésében" jelentékeny szerepet játszottak azok a méltatlan gyanúsítások, igazságtalanságok, sőt rágalmak, melyeket otthon és még egy ideig az emigrációban is egyes egyházi vezetőktől kellett elszenvednem. Mindaddig, míg a saját bőrömön nem tapasztaltam, nem hittem, hogy a hierarchikus kevélység és a politikai klerikalizmus a legrosszabb igazságtalanságok és méltatlanságok elkövetésére képes, főleg azokkal szemben, akik a kereszténység és az Egyház szolgálatát más utakon-módokon merészelik keresni, mint ők, akik a magisterium csalhatatlanságát „túlliberálisan" értelmezték. A modern lélektan felfedezései óta nem rejtély, hogy egyes egyházi személyek a libidó sexuálist nem szublimálják, hanem elnyomják és kompenzálják oly módon, hogy ezt az elfojtott energiát a libidó dominandi fokozására használják. Nem kétséges, hogy a hierarchikus gőg és a politikai klerikalizmus szorosan összefügg ezekkel a lélektani problémákkal, és jellemző a közelmúlt viszonyaira, hogy a mai napig nem akadt egyetlen katolikus psichológus sem, aki a hierarchikus gőg és politikai klerikalizmus psichológiai gyökereit felfedte és elemezte volna. Talán most, hogy a Zsinat egy kis szabadságot hozott, erre is sor kerül. Kár, hogy nem 20-30 évvel korábban került sor reá! [...]

4. levél 1968. szeptember 12.-én

Kedves Zsuzsa!

Az udvariatlanságért, hogy igen kedves soraira ilyen késve válaszolok, bocsánatot kérek. [...]

A Rómában, illetve a Róma mellett tartott Pax Romana-Kongresszusról Targonski Györgyéktől eléggé részletesen és, azt hiszem, hűen értesültem. A Pax Romana magyar tagozatának legnagyobb teljesítménye a MÉRLEG, melyet ma a legjobb és legszínvonalasabb magyar nyelvű folyóiratnak tartok. Hazaküldése a legfontosabb emigráns katholikus misszió. Nem bánnám, ha a katholikus Egyházon belüli, főleg theológiai kontroverziákkal nyíltabban és merészebben foglalkoznék. De megértem, hogy még mai középutas magatartásuk is sok és kellemetlen ellentmondást vált ki magyar katholikus konzervatív körökben, aminek következtében lemondanak a kontroverz kérdések nyíltabb és merészebb bemutatásáról. Így is visznek haza egy kis friss levegőt...

Juhász Vilmos halála nagy, a szó szoros értelmében pótolhatatlan veszteség volt számomra. Sohasem volt sok barátom, és Vele az utolsók egyike távozott el. Tavasszal egy kis litografált füzetet adtunk ki emlékére, mely az én itteni emlékbeszédemet is teljes terjedelmében közölte, eléggé nehezen olvashatóan. Egy példányt küldettem Magának, még a tavaszon. Ha nem kapta meg és érdekli, szívesen pótolnám.

Vilmos, munkahelyén is pótolhatatlannak bizonyult, tekintettel az emigráció rendhagyó viszonyaira. Noha nyugdíjba ment, hetente 2-3 napot hivatalában töltött volna, mint tanácsadó. Ez volt az egyetlen gyakorlatilag lehetséges megoldás a jelenlegi viszonyok között, hogy a könyvakció megfelelő folytatását biztosíthassuk. Halála után e szerepre nem találtunk megfelelő személyt. Mr. Reisch éveken át Vili famulusa volt; az adminisztratív ügyeket intézte. Úgy tudom, hogy tisztességes, szorgalmas ember, aki egy emigráns klikkhez sem tartozik. Magyar nemzetiségű, de iskoláit külföldön végezte. Apja a svájci magyar követségen irodaigazgató volt Bessenyey György követsége idején. Azt hiszem, Bessenyey hozta be a Free Europe Committeehez. Mr. Reisch azonban tehetség, műveltség, intellektuális terepismeret szempontjából messze Vilmos mögött áll. A könyvakció különben per longum et latum tartani fog.

Pilinszkyt, sajnos, személyesen nem ismerem, amit komoly veszteségnek érzek. Csak verseiből és spirituális írásaiból alkothattam képet Róla. A legkülönb élő magyar katholikus költőnek tartom, s a legkülönb spirituális publicistának is. Az Új Ember által közölt kis spirituális írásai a modern magyar elmélkedési irodalom gyöngyei. (Mellesleg: Vilmossal három könyv kiadását terveztük halála előtt. Egyik lett volna Pilinszky elmélkedéseinek gyűjteménye, amelyet Vili szerkesztett volna. A másik tőlem egy kötet „Kereszténység és antiszemitizmus" címmel, a harmadik Vilmosnak élete főműve, melyhez halála előtt is rendezte jegyzeteit. Terveztünk egy negyedik kötetet is; a modern katholikus theológiai irodalom szellemében és javából. Magyar Katholikus Évkönyvet akartunk kettesben szerkeszteni. Mindez kútba esett.)

Rónay György a Néppárt képviselője volt, azaz egy párton álltunk. Azt gondolom, barátok is voltunk. Én mindenesetre igen magasra becsültem intellektusát, kitűnő szónoki képességét és becsületességét. Nemcsak nekem, Sík Sándor közös barátunknak is az volt a véleménye, hogy Rónaynál különb katholikus esszéistánk még nem volt. Sajnos, legtermőbb éveiben csendre, s attól tartok passzivitásra, volt kárhoztatva. Különb képességű esszéista, mint aminek írásai mutatják. Legázolt vetések ritkán hozzák meg az igazi termést. Pilinszkyvel együtt nagyobb keresztény missziót töltenek be Magyarországon, mint a fél klérus. Leveszem a kalapom előttük. [...]

Peskó Zoliéknak szeretnék gratulálni a kis Eszterhez. Sokszor gondoltam Reájuk. Megszerettem őket, s hiányoznak. Címét nem tudom. De ha megengedi, Magához küldeném a Nekik szánt levelet. (Mihelyt időm engedi; – túl sok a restanciám.)

Remélem, kellemesen nyaraltak. Mi április elején voltunk Floridában St. Augustineban, amely Amerika legrégibb városa. Szépen konzerválták a várat, az erődítményt, néhány házat. Már olyan meleg volt, hogy a tengerben fürödhettünk. A tavasz itt szokatlanul szép és hosszú volt. Máskor a télre szinte egyik napról a másikra berobban a nyár. Az idén a nyár sem volt elviselhetetlen. Most megyünk el pár napra Virginiába a tengerpartra, és közben megnézzük Villiamsburgot, ahol egy első-településű városkát épen megőriztek, illetve restauráltak. Később még pár napot pihenünk valahol.

Igen jól esett, hogy gondoltak rám. Én is gyakran nosztalgiával nézek vissza a pezsdítő és kellemes beszélgetésekre, melyeket Rómában folytattunk, és a fiatalokra, akik igen mély benyomást tettek reám, nemcsak engem fiatalítottak meg, de Magyarország jövőjébe vetett reményemet is megerősítették. Jól esnék felvenni az elejtett fonalat. De nem hiszem, hogy egyhamar sor kerülhet európai útra. Egyfelől nem igen van olyan esemény, mely útjaim finanszírozóit érdekelné, másfelől magát az utazást se élvezem már úgy, mint régen, s ezért talán nem is nagyon voltam rajta, hogy alkalmat teremtsek reá. Az elmúlt évben egy ízben módom lett volna Európába utazni pár napra. De Lívia annyira aggódott, hogy a lehetőséget átjászottam másnak.

Bevallom, sokkal kevésbé vonz ma Európa, mint még akár 4-5 évvel ezelőtt is. Csak az ottani barátok vonzanak, akik közt Maguk az elsők. Mikor Európát mondok, beleértem a Vatikánt is, ahol a reakciós-konzervatív erők felülkerekedése legázolta legszebb reményeinket, melyeket a Zsinathoz, mint NYITÁNY-hoz fűztünk. A múlt nehezen hal meg. Az a dinamizmus pedig, mely Európát a második világháború után új életre keltette és megfiatalítani látszott, és amely a fejlődés meredekjén felfelé vitte, elvesztette régi lendületét. A múlt itt is nyomasztó teherként kelt életre. De Gaullenak sikerült a 19. századi nacionalizmus, a klasszikus machiavellizmus és a mai valósággal nem korrespondáló francia nagyhatalmi igény szentségtelen háromságával elállni az európai fejlődés útját és még inkább az euroamerikai civilizáció hatalmi, gazdasági és politikai kibontakozását, mely szükségképpi előfeltétele lett volna a keleteurópai országok belső re-westernizálásának. Ez volt – az előreláthatatlan történeti sanszot nem számítva – az egyetlen reális remény. De még ebben az esetben sem látszott valószínűnek, hogy a Szovjetunió a saját katonai és külpolitikai orbitjából kieressze a keleteurópai országokat. Mint talán még emlékezik reá, én Magyarország jobb jövőjét illetően reményemet elsősorban az európai egységesülés előrehaladásába és az euroamerikai civilizáció strukturális kiépítésébe helyeztem (más szóval: az atlanti közösség fokozatosan intézményes kiképzésébe). De Gaulle és a franciák, akik a megújrázhatatlan múlt bűvöletében élnek és ennek éppúgy foglyai, mint a kommunisták a maguk ideológiájának, nemcsak ezeket a reményt adó folyamatokat állították meg, de az európai és az atlanti közösség már kialakult intézményes formáinak felbontásával vagy fellazításával egyenesen a Szovjetunió kezére játszottak (noha akaratlanul), – a Szovjetunió kezére, éppen akkor, amikor a Szovjetunió külső cselekvőképességét nemcsak az amerikai világgazdasági és katonai megerősödés korlátozta, hanem a szovjet orbiton belüli hasadások, ellentétek, nyugati fermentumok és a lenyomott népek szabadságigényének feltörése is. Egy Egységes Európa, mely Amerikának nem szubordináltja vagy függvénye, hanem erős partnere, sőt egészséges versenyt stimuláló társa, ellenállhatatlan nyomást (nem katonait!) és főleg vonzást gyakorolt volna az összes szovjetizált népekre, beleértve magát az orosz népet is, s elindított volna egy folyamatot, meggyorsította ezeknek a népeknek belső demokratizálását. A degaullei francia koncepció belső ellentmondása abban van, hogy kizárólag egy egységes Európa lett volna képes Amerika partnerévé emelkedni az atlanti közösségen belül, viszont egy szétlazított Európa, az amerikai gazdasági hatalomnak fölénye és sajátosan európai befolyása következtében, egyre inkább szubordinált és kiszolgáltatott helyzetbe kerül Amerikával szemben, ami se a világnak, se Európának, se a nyugati civilizációnak, se Amerikának nem érdeke. Hogy az amerikai gazdasági hatalom milyen óriási, leginkább a vietnámi háború mutatta meg, mely évi 30 milliárd dollárba kerül, most már évek óta, és ezt az amerikai gazdasági élet úgy bírta és bírja, hogy nemcsak a belső fogyasztás és a kivitel emelkedett, hanem ugyanezen évek alatt évente milliárdokkal emelték a kulturális és egészségügyi kiadásokat, s más polgári benefiteket is. Mivel ma gazdasági izolacionalizmus nem lehetséges, hacsaknem az izolálódó ország életszínvonalának jelentékeny leszállítása árán, ilyen enormis gazdasági hatalommal szemben nem védekezés a nacionalizmus.

Ha nem olvasta volna, melegen ajánlom, hogy elolvassa a kitűnő francia baloldali publicista könyvét. Servan-Schreiber „The Americain Challenge" (franciául: Le Défi Américain) című könyvére gondolok. Ebből látni fogja, hogy mindaz, amit Amerika gazdasági hatalmáról általában és sajátosan Európában, valamint Európa gazdasági elmaradtságáról annak idején mondtam, nem volt túlzás. Servan-Schreiber nemcsak állítja, de adatokkal is valószinűsíti fő tételét: ha Európa az egységet meg nem valósítja és a saját modernizálását végre nem hajtja, akkor könnyen lehetséges, hogy 15 esztendőn belül a világ harmadik ipari hatalma – Amerika és a Szovjetunió mellett – nem Európa lesz, hanem az amerikai ipar Európában.

Itt sok olyan esemény történt vagy van folyamatban, ami talán érdekelné. Röviden csak a néger kérdésről, Vietnámról és az elnökválasztásról.

A néger-fehér probléma megoldása és prófétálása azért is igen nehéz, mert a történetben nincsen rá precedens, amelytől tanácsot lehetne kérni. Az emberi történetben első ízben történik kísérlet arra, hogy egy fajilag pluralista társadalmat alakítsanak ki, azaz egy olyan fajilag heterogén társadalmat, melyben egy jelentékeny (10%-os) színes kisebbség és egy fehér többség békés és kreatív coexisztenciában él, nem alá- és fölérendelés alapján, hanem az emberi méltóság modern követelményeinek tiszteletbentartása, a jogok és opportunitások egyenlősége alapján szabadság-elvű demokráciában. Eddig a történetben csak a fölé és alárendeltség alapján éltek különböző fajok olyan országokban, ahol az egyik faj nem volt elhanyagolható (azaz társadalmi problémát nem jelentő) kisebbség, vagy többség volt ugyan, mint a kolóniákban és dominiumokban, de a hatalmat egy fegyverre támaszkodó kisebbség gyakorolta. Valódi értelemben vett fajilag pluralista de egy társadalmat most készülnek itt kialakítani az egyenlőség és szabadság alapján. Valóban, páratlan történelmi dráma, amelyben személyes tragédiák, véres konvulziók kikerülhetetleneknek látszanak. Mégis, most inkább, mint bármikor, azt hiszem, hogy nemcsak úton vannak a jó megoldás felé, de hatalmas lépéseket is tettek feléje.

Bármilyen hangos a vietnámi háború ellenzéke, Amerika nem fog olyan megoldást elfogadni, mely Dél-Vietnámban kommunista hatalomátvételhez vezetne. Az elnöknek enormis hatalom van a kezében, de a közvélemény itt olyan nagy hatalom, hogy ellene tartósan lényeges kérdésben egyetlen elnök sem tud cselekedni. A közvélemény túlnyomó többsége pedig nem hajlandó olyan megoldást elfogadni, mely kommunista uralomhoz vezetne Dél-Vietnámban.

Az elnökválasztás kimenetele teljesen bizonytalan. Ma nem lehet tudni, hogy Nixon győz-é, vagy Humphrey? Külpolitikában annyi a különbség köztük, hogy Nixon merevebben antikommunista, vagy – mondjuk a divatos szóval – kevésbé flexibilis a kommunistákkal szemben, mint a demokrata elnökjelölt, s ez természetesen azt is jelenti, hogy Nixon erőteljesebben lépne fel Vietnámban is. A harmadik elnökjelölt, Wallace reakciós, négerellenes és a külpolitikában izolacionista hajlamokkal tetézett antikommunista, azaz Nixontól antikommunizmus tekintetében jobbra áll, de ugyanakkor pl. a külföldi segélyeket apasztaná, viszont Vietnámban eskalálna, nem deeskalálna. Wallace antikommunizmusa azonban át van szőve irracionális elemekkel, s épp ezért a kommunisták kezére jár. Wallace mindkét elnökjelölt-társától szavazatokat vesz el. Ha a polloknak hinni lehet, megkaphatja a szavazatok 15-18 %-át. Ha ez történik és ha sokan távolmaradnak az urnáktól, könnyen megeshet, hogy egyik jelölt se kapja meg a szükséges többséget, amely esetben a képviselőház fogja a következő elnököt megválasztani. Senki se tudja előre megjósolni, hogy ez esetben Nixont vagy Humphreyt választanák-é meg? Nem kétséges, hogy Nixon is, Humphrey is tehetséges és becsületes emberek. Humphrey azonban nemcsak progressziós múlt és kormányzati tapasztalatok, hanem tehetség, politikai és szónoki képesség, valamint kezdeményezés és előrelátás szempontjából is Nixon felett áll. Nixon sem az ma, mint 1960-ban volt, amikor pár ezrelék szavazattal maradt le Kennedyvel szemben. A réginél higgadtabb, tapasztaltabb, kevésbé partizán, bölcsebb, felelősségtudóbb képet adott most magáról.

De tán az itteni eseményeknél is jobban érdekel ma a pápa magatartása és ennek befolyása a katholicizmusnak s elsősorban az amerikai katholicizmusnak jelenére és jövőjére. Az én véleményemnek nincs súlya. Elég ennyit mondanom: A Humanae Vitae enciklikát olyan szerencsétlenségnek tartom, mely egy erkölcsi Galilei-ügyként fogja terhelni a katholikus egyházat. [. . .] Az én véleményem azonban nem érdekes. Magát az Enciklikát, noha könnyű lenne, bírálni se akarom most. Csak a visszhangjáról néhány szót. A közvéleménykutatás azt mutatja, hogy a templomjáró amerikai katholikusoknak túlnyomóan nagy többsége vagy kineveti, vagy visszautasítja, vagy helyteleníti az Enciklikát és a tilalmat illetően a pápai utasítás helyett a saját lelkiismeretét akarja követni, de az Egyházat nem hajlandó elhagyni. Több mint 600 amerikai theológus, filozófus és kánonjogász (mind gyakorló katholikusok és köztük van Amerikának – kevés kivétellel – minden kiválóbb theológiai tanára vagy civil theológusa) írta alá az Enciklikának ellentmondó vagy enyhébben fogalmazva: a személyes lelkiismeret döntését a pápai ukáz fölé helyező véleményt. Ha ezeket a theológusokat megbüntetik, Amerika szemináriumai és egyetemei legkülönb theológusaikat vesztik el; igen valószínű, hogy a theológiai hallgatók száma jelentékenyen csappanni fog. Nagyon valószínű, sőt bizonyos, hogy az ú. n. underground-egyház hatalmasan meg fog nőni. Mint bizonyára hallotta, itt underground-egyháznak nevezik azokat a katholikus csoportokat, akik maguknak keresnek egy megfelelő lelkipásztort, aki lakásukon vagy clubbokban mond misét, stb. Ezek között vannak a legkülönb katholikusok közül igen sokan, különösen a legtehetségesebb és leglelkesebb fiatalok, általában az amerikai katholicizmusnak intellektuális elitje, mely – merem mondani – kiváló theológiai műveltséggel rendelkezik, köztük sok civil és nő theológiai doktor, akik a reformok legáldozatkészebb sürgetői és megvalósítói voltak. A hivatalos egyház könnyen abba a helyzetbe juthat, hogy szellemileg elszegényedik, mire felébred. A felháborodás nem is annyira az Enciklika tilalmának szól, mint inkább annak, akit az Enciklika revelált a collegialitásnak, a személyes lelkiismeret jogának, a pápai tanító autoritás antidemokratikus gyakorlásának, a hívők véleménye súlyának és jelentőségének, a II. Vatikáni Zsinat szellemének, a legkülönb theológusok véleménye jelentőségének, a nők helyzetének (végtére a hívőknek jó fele nő, s az Egyház még most is középkori kondiconáltsággal kezeli őket) és hasonló, az Enciklika által kifejezetten nem is említett kérdéseknek vatikáni értelmezése és kezelése tekintetében. Röviden: Pál pápa enciklikája, mely egy alárendelt kérdést akart – noha hibásan, az én véleményem szerint – nyugvópontra juttatni, felidézte a pápai autoritás olyan krízisét az Egyházon belül, amire a reformáció óta aligha volt példa. S tán ebből a szempontból az Enciklika hasznos lehet. Nevezetesen, ha a pápai autoritás és az említett problémák tisztázó vitájához vezet. [...]

Hogy Amerikán kívül mi a helyzet, erről csak hírlapokból értesültem. Amit írtam, itteni megfigyeléseimen alapul. Nyilván nem gondolt a pápa amerikai híveire, mikor azt mondta, hogy a katholikusok túlnyomó többsége helyesli az Enciklikát. Ha ellenkezőképpen informálták, akkor félrevezették, ami nem lepne meg. [...]

Jegyzetek a 4. levélhez

Rómában 1968 húsvétja hetében az Albanói tó mellett tartotta kongresszusát a Pax Romana egyetemi mozgalom magyar részlege. Az előadók között volt Kerényi Károly és Cs. Szabó László; rajtuk kívül még több ismerősünk részt vett az előadásokon. 1968-as levelemben erről számoltam be.

A Mérleg c. negyedéves magyar digestet a Pax Romana-tagok indították el Münchenben. Főszerkesztője kezdettől fogva mostanáig Boór János.

A Juhász Vilmosék által elindított, az amerikai Litterary Advisory Council által finanszírozott könyvakciónak római képviselői voltunk. (Ennek központi adminisztrációját vette át később Alfred Reisch New Yorkban.) A könyvakció – filozófiai, irodalmi, politikai és vallásos művek hazajuttatása – igen jelentős volt az elmúlt évtizedekben, amikor a szellemi vasfüggöny is létezett. A nagyvilág szellemi-politikai-kulturális életéről e könyvek adtak tájékoztatást honfitársainknak, akik külföldi, római látogatásuk alkalmával nálunk hozzájuthattak e könyvekhez, valamint különféle folyóiratokhoz (Mérleg, Katolikus Szemle, Irodalmi Újság stb).

Úgy emlékszem, levelemben írtam Pilinszky Jánosról és Rónay Györgyről, akikkel akkoriban ismerkedtem meg Rómában. Rónay Györgyöt P. Szabó Ferenc hívta meg a Vatikáni Rádióhoz, ahol 1968. nyarán egy előadássorozatot tartott „Keresztény szellem és életérzés a mai magyar irodalomban" címmel. P. Szabó mutatta be Gyurkát és feleségét, Nellyt egy vasárnap este. Egy-két napig Rómát jártuk, megmutattam nekik a város nevezetességeit. Attól kezdve jóbarátok lettünk.

Peskó Zoltán karmester a budapesti Zeneakadémián, majd Rómában a Santa Cecilia konzervatóriumban végezte tanulmányait. A milánói Scalában dolgozott 1968-ban, amikor felesége és pár hónapos kislánya, Esztike nálunk lakott. Barankovicsék látogatása egybeesett a kis Eszter keresztelőjével, amelyre Zoltán is Rómába érkezett. Mi voltunk a keresztszülők, és a bencés atya, Békés Gellért keresztelte a közeli ősi San Saba-templomban.

5. levél 1969. dec. 15.

Kedves Zsuzsa és Matyi,

Olvastam, kedves Zsuzsa, a Katholikus Szemlében közölt kitűnő cikkét: gratulálok! – A Szemle egyre jobb; Békés Gellért cikke, mely eddig a lap legprogresszívebb közleménye, remélem, nem elszigetelt jelenség, hanem irányt jelent. Én az egyházi reformot illetően messze túljutottam azon, amit a Zsinat előtt írtam, s talán ez is az oka, hogy szinte semmit sem tudtam azóta publikálni az idevágó kérdésekről. Amit, a nevelés visszatartó hatása alatt, 7 évvel ezelőtt reformnak hittem, ma szinte megmosolyogni való, – olyan kevés és olyan csekély. A Zsinat legnagyobb jelentősége az én számomra is az, hogy végre a saját gondolataimat merem gondolni és leírni, ha van rá időm. A magyar katholikusok azonban – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – annyira a múltnak a foglyai, hogy a publikálás pusztába kiáltó szó lenne. A doktrinális kérdések is érdekelnek, de mégis elsősorban az a probléma-kör, melyet – röviden és jobb szó híján – az Egyház „demokratizálásának" neveznék. Viszont a magyar katholikusoknak, kivált a magyar katholikus hierarchiának és középosztálynak sohase tartozott erősebb oldalai közé az „amit demokráciának, demokratikus szellemnek, gondolkodásmódnak és érzületnek nevezünk", s ez így van az emigrációban, a külföldi magyarokat illetően is. A Katholikus Szemle is ezt nyögi. Békés Gellért becsületes és haladó szándéka ezen kevéssé tud változtatni. – Ezt nyögi még ma és még otthon is, a Vigilia is, a nagyon tehetséges és igen becsületes Rónaynak haladó gondolkodása ellenére: a múlt, a magyar katholikus múlt kölönce minden merészebb és jövőt anticipáló gondolatnak szárnyát lehúzza. A mai magyar püspökök gyalog-szellemek, s nemcsak a viszonyok miatt olyanok, aminők. Tőlük ugyan Rónayék a gondolkodási bátorságra suggestiót nem várhatnak, talán még türelmet sem. A magyar katholikus szellemnek elmaradottsága akaratlanul is segít a kommunisták pusztító munkájában. Lehetetlennek tartom, hogy ezt olyan ember, mint Rónay ne tudná. Tudja, de csak azt teheti, amit a hazai katholikus viszonyok megengednek (nem szólva a kommunista diktatúra-okozta limitációkról). – Számomra csak a „szerző kiadása"-publikálás maradt, – ha volna rá pénzem. Hatása ugyan nem lenne, legfeljebb negatív, de legalább azt erezném, hogy „dixi et salvavi animam meam".

Ne higgye azonban, hogy kedvetlen és szárnyaszegett vagyok: Remélem, a jövő év több és jobb munkára nyit alkalmat. Az amerikai katholicizmus erjedése, mely máris több szép eredményt hozott, felvillanyozóan hat reám. Talán azon a depresszív perióduson is túljutottam, mely munkára nem stimulált. Optimistábban tekintek az új év elé, legalábbis egyéni szempontból.

A püspöki szinódus kellemes csalódást hozott, noha csiga-lassúsággal mennek a dolgok előre, – de legalább most előrementek. A Szentszéknek a katholikus—zsidó ökumenizmusról kiadott legújabb nyilatkozata is egy lépés előre. S vannak más biztató jelek is, hogy az Egyház végre kezd belépni a modern mába.

Ami a magyar ügyet illeti, a legújabb nyugat-keleti kezdeményezések mellett talán a legjelentősebb lehet az a kremlini belső hatalmi csata, melynek kitörését több kitűnő kremlinológus 1970-re várja, mások esetleg 1971-re. De a legkülönb kremlinológusok egyetértenek abban, hogy 1-2 éven belül, s tán hamarabb is, előre-nemlátható eseményektől függően, a moszkvai vezetés komoly belső válság előtt áll. Ennek hatása a magyar helyzetre kiszámíthatatlan, de szinte lehetetlen, hogy a magyar helyzetet érintetlenül hagyja majd a válság kisugárzása. Az biztos, hogy a Szovjetunióban az utolsó pár évben nagyobb arányú volt a restalinizáció, mint azt a kívülállók sejtették.

Boldog karácsonyt és jó újévet kívánunk Mindkettőjüknek!

Matyit üdvözlöm. Kezét csókolja

Pista

Bartóky [= Szőnyi] Zsuzsa: Egy jámbor keresztény kalandja (Ignazio Silone drámája). Katolikus Szemle 21 (1969) 45–253.

6. levél New York, 1971. július 26.

Kedves Zsuzsa!

Szeretettem volna hosszabb levelet írni és így a feledhetetlen római beszélgetéseket folytatni. Most azonban az időm kevés, s ezért ne vegye rossz néven, ha in medias res kérésemre térek.

Régi, jó barátom, Dr. Frey András nemsokára Európába, majd a Közel-keletre utazik, ahonnét visszafelé egy napra Rómában is megáll. Szeptember 17-én, pénteken érkezik Rómába, ahol a Pace Elveziában száll meg. Rómában sokszor járt, Ciceronera nincs szüksége. Szeretne azonban olyan római magyarokkal találkozni, akik az ottani magyarok helyzetéről és az olasz viszonyokról tájékoztatni tudják. Csak Magukat tudtam ajánlani, akiktől tárgyilagos képet kaphat, bízván közismert nagylelkűségükben is, mellyel a magyar zarándokokat fogadni szokták. Nem vacsora-meghívásra gondolok, hanem csak találkozásra, úgy, ahogyan Maguknak a legmegfelelőbb.

[. . .] A találkozás a Maguk számára is érdekes lehet. Ama kevés magyar amerikai közé tartozik, akinek véleményét fontos kérdésekben ki szoktam kérni, noha nem mindig értünk egyet, ami barátságunkat nem érinti. Hálás lennék, ha módjuk volna Vele találkozni.

Matyinak gratulálok kiállítási sikeréhez. Hol töltik a nyarat?

Mi nemsokára Svájcba megyünk és csak szeptemberben jövünk vissza. Máshová azonban nem mehetünk Európában. Mindketten sajnáljuk, hogy nem láthatjuk Magukat. Ha egyszer ideje lesz, írja meg, mi újság Rómában, s hogy miképpen látja az olasz helyzetet?

Lívia csókjait és üdvözleteit küldi. Mindkettőjük szívességét előre is köszönöm. Matyit barátsággal köszöntve, kezét csókolja hálás barátsággal

Pista

Jegyzetek a 6. levélhez

Barankovics e levele törzsrészében bemutatja Frey Andrást, aki 1971 szeptemberében felkeresett bennünket. Frey Andrást futólag még Budán ismertük meg 1947-ben, Szabó Lőrinc lakásán, ahol a költő baráti körének verseit olvasta föl. Már akkor nagyon rokonszenvesnek találtuk, és ez a benyomás a római látogatás során még inkább megerősödött.

Barankovics halála után Frey András szép megemlékező cikket írt róla, amelynek kéziratát 1974. dec. 17-én Bejrútból kelt leveléhez mellékelte, hogy továbbítsam Békés Gellértnek, ha esetleg az előző példányt nem kapta volna meg. A tanulmány megjelent a Katolikus Szemlében (26, 1974, 245–249) „Szellemi önvédelem. Barankovics István emlékezete" címén – Barankovics jellemzése nagyon találó, pl. ez a szakasz:

[. . .] Barankovics azt tartotta, hogy sem az oroszok távozásában, sem abban nem lehet bízni, hogy a nyugati kormányok akár csak enyhíteni igyekeznének az orosz nyomáson, ő idejében vette észre, hogy teljesen és hosszú időre vagyunk kiszolgáltatva Moszkvának.

Hogy maga Barankovics milyen megállapodásra törekedett volna a kommunista állammal, azt abból a tanulmányból is látni, amely 1963-ban jelent meg NewYorkban ezzel a címmel: A katolikus hit és az Egyház helyzete Magyarországon. "

A vallásüldözésnek és a békepapok bűneinek leírásához Barankovics ezt fűzte hozzá: ,Az Egyház és az állam között eddig létrejött megállapodásokat a virtuálisan fogoly püspökök kötötték . . . nem szabad akaratukból, hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt. . . A fogoly és az azilumban élő Mindszenty bíboros az aktív egyházi ellenállásnak világszimbóluma. Megbízható értesülések szerint a magyar nép többségének ma is ő a magyar nemzeti, vallási és morális ellenállásnak legfelső megszemélyesítője... [Moszkva és Budapest] az Egyház sanyargatásával a Vatikántól ki akarja kényszeríteni a Mindszenty-ügynek kommunista szempontból előnyös megoldását." (16–17. old.)

Ezt Barankovics 1963-ban írta! [...]