Barankovics István: Előszó Pethő Sándor - A magunk útján című könyvéhez

A Deák Ferenc Társaságnak, az alkotmányhű értelmiségi fiatalság eszmei közösségének megbízásából és nagynevű szerző megtisztelő engedelmével összeválogattam Pethő Sándor „reformkor”-beli közírói termésének legjavát, melyet e kötetbe foglalva teszek le a magyar olvasó közönség asztalára. A megjelenés sorrendjében találja itt az olvasó az alkotmányvédő arcvonal kimagasló szellemi vezérférfiújának azokat az első ízben a Magyarság hasábjain napvilágot látott írásait, amelyek a szerző a napi vezércikk mulandóságával számolva vetett papírra, de amelyeket formájuk irodalmi értékén túl a tárgyalt kérdések nemzetpolitikai jelentősége, tartalmuk súlya és a politikai vezetőrétegre gyakorolt hatásuknak mértéke közvéleményük formáló tényezőivé avatott.

A „reformkorszak”-ban az újítás dühe szövetkezve kontárság csalhatatlan magabízásával a szavak dagályaitól szédelgő titanizmus vak Sámsonként esett neki nemzeti létezésünk történeti oszlopainak; egyszerre nyúlt hozzá összes sorskérdéseinkhez a zűrzavarnak olyan állapotát teremtve meg, a helyezetek és az eszmék között, hogy a vértelen lármában szinte teljesen elveszett politikai Géniuszok igéje az a tiszta szó, amely vezérlő hangként száll felénk történetünk eltűnt századainak homályából. Mintha a nemzet kiejtette volna emlékezetéből a múltat, egy  új barbárság képromboló dühe szállta volna meg, hogy elszakítva élete fonalát, az új születés kínjai között vajúdjon ki a zűrzavarokból valami merőben újat, mely inkább egy ideig archoz, mint múltunkhoz hasonlít.  S csúfarcú középkori hamis próféta, aki álarcban ment hívei közé, hogy rútsága el ne riassza nyáját, ezek a modern próféták és eszmekupecek is a kor- és a népeszmék divatos ruhájában és az érzelmi magyarkodás népviseletében jelentkeztek a piacon. Az idegen dugáru nemzeti csomagolásában és dömpingáron került a politikai ponyvára.

A helyzeteknek, eszméknek és személyeknek e kusza össze-visszáságában a jobbak feladata a népszerűtlen eszme tisztázása marad, az majdnem reménytelen kísérelt, hogy a felgyúlt szenvedélyektől a józansághoz, a vak akarattal a tiszta észhez és a felhőkön nyargaló reménykedésektől a földön járó lehetőségekhez fellebbezzenek. A közíró számára ez az idő volt az, melyben hivatásának hősi magaslatára emelkedhetett, a viharban magasra tartva a tiszta szónak fáklyáját, és a lármában hallatva az Igét, amely ezt a lármát egyedül volt hivatva összhanggá dirigálni. A közírót ugyanis a politikustól első sorban nem az különbözteti meg, hogy a politikus és - ha néha tollat ragad is - inkább az élőszónak hatalmával, helyzeteket teremtő és kihasználó tetteivel, munkája céljait, és az ő számára a hatalom az a kör, melyben érvényesülésének legmagasabb, természetes lehetőségeit megtalálja, még a közíró tisztán szellemi fegyverekkel száll csatába, és természetes szerepében nem lépi át a politikai hatalom határmezsgyéit. A politikustól a  közírót a jellegzetesebben az különbözteti meg, hogy a tollnak emberének közéleti szerepkörben és az őrállói hivatás hangsúlyozódik; ő az eszmének apostola a politikus pedig adminisztrátora, ő a lelkeket szántja, a politikus pedig a hatolom eszközeit forgatja, az ő hatalma a tiszta szó, a politikusé pedig mindenek fölött a tett. S valahányszor a politika felbontja a közélet megszokott, történeti formáit, és a géniuszok harcoló terévé lesz a fórum, valahányszor a politikai küzdelem a hatalmi síkról a szellemi és erkölcsi síkokra tolódik át, mindannyiszor a közíró lép előtérbe, elérkezik számára a legnagyobbszerű alkalom, hogy megélje és beteljesítse hivatásának legmagasabb formáját. Ha ilyenkor a közíró bele tud nőni az idő igényelte szerepébe, akkor felemelkedik arra a legfelsőbb vonalra, ahol folytatni képes a magyar közírás Kemény Zsigmondi hallhatatlan hagyományait. Szellemi hatalmát mint a politikusok tanítója, mint a lét örök törvényeit őrző kódexnek korszerű értelmezője gyakorolhatja. Persze, a sajtó elkapitalizálódásának korában az effajta közíró fehér-holló számba megy, mert a "Disznófejű Nagyúr" nemcsak kibérli az agyakat, ha már a lelkiismeretek küszöbén megtorpanni kénytelen, hanem agyon is hajszolja azt, aki az elkapitalizálódott sajtó agyatfogyasztó, modern üzemébe belekerül. Ha közírásunk a Kemény Zsigmondi színvonal és hatásfok alá hanyatlott, ennek semmi képpen sem lehet szűke az oka, de kielégítő magyarázatát még a tehetség és jellem gyakori és szomorú szintkülönbsége sem adhatja meg. Ha mai közírásunk oly ritkán üti meg halhatatlan munkájának mértékét, ennek kielégítő magyarázatául csak a sajtó elkapitalizálódása szolgálhat, amely sztárokat nevel és termő szellemeket is megállás nélkül való gyümölcsözésre kényszeríti. A sok mindig a minőség rovására megy s műnek épp úgy meg van a - kihordási - ideje, mint a gyermeknek. Mindenen túl: a szent és sérthetetlen Üzlet lett a modern szellemi élet Antikrisztusa. Ahogyan Napóleon lángesze sem nyerhetett volna minden héten egy austerlitzi csatát, és Kossuth sem mondhatott volna minden pihenő napon egy-egy júliusi beszédet, éppoly kevéssé várhat a színvonal és a hatás javára, hogy az üzletes sajtó a szent Üzlet nevében állandóan szenzációs írások és sztárprodukció előcsikarásával sanyargatja közírásunk legjobbjait. A szellemi életnek egyetlen parcelláján sem végzett oly gyilkos munkát az Üzlet, mint a sajtóban, nem is annyira az agyvelők és a lelkiismeretek felvásárolása, mint inkább a Teremtő tehetségének agyonhajszolása és a szellemi erőnek Bedeaux-rendszerű kiszipolyozása által.

A hajcsár - szellemű üzletes sajtó ellen való védekezésül termelte ki a kényszer az ún. lírai vezércikket. A sírvavigadó magyar érzület csak népszerűsítette, de nem az ehhez való, jól kiszámított alkalmazkodást teremtette meg a publicisztikai népdalt és kamara zenét. A lírai vezércikk sokkal inkább műfaji védekezés az üzletes sajtó szellemnek állandó szenzáció termelésre korbácsoló hajszája ellen. A lírai vezércikk ugyanis lehetővé teszi, hogy a közíró elhagyva hivatásának kijelölt területét, öndestrukció nélkül - teremjen -, érdekes tudósításokat írván a gondolat olyan vidékeiről, melyekbe  szellemi kalandvágyból rándul ki, amelynek azonban még sem az ő munkaotthonai. Az állandó terméskényszer széttördeli, elaprózza a tehetséget, nem ad időt nagy lélegzetű művek alkotására. Kemény Zsigmondnak a korviszonyok is segítségére voltak abban, hogy regényírói lángeszét ne legyen kénytelen szétszórni és szétszaggatni sem lírai, sem politikai vezércikkek szüntelen és pihenéstelen íráshajrájában. A lírai vezércikk mégis olyan műfaj, amelyben a belülről fejlő, erős tehetség csak menti magát, de benne soha sem találhatja meg önkifejezésének legmagasabb klasszikus formáját.

Azokban az írásokban, melyeket e kötet magában foglal a szellemnek nem kedvező neoabszolutizmus idején is közírásunk újra arra a keményzsigmondi színvonalra emelkedett, amelynek eléréséhez szükséges, de nem elégséges az elmének ereje és pallérozottsága, ha a vele történetismeret által ellenőrzött, egészséges politikai tájékoztató ösztön a leírt szó felelősségének érzete és az őrállói hivatás öntudatos bátorsággal nem párosul. S ha Pethő Sándornak - reformkor-beli - közírói terméséből egy kötetre való, olyan politikai cikk anyagot válogatunk össze, amelynek mindegyike számot tarthat arra, hogy túlélje a megírásukra alkalmul szolgáló helyzeteket, eseményeket és személyeket, amelyek dicsőséggel megpatinázott múlt századi nagy reformkor közírási hagyományainak fénylő nyomain járnak, s ha észben tartjuk, Pethő Sándor történetíróink legkiválóbbjai közé helyezi, - akkor meg is adtuk az ő tevékenységének értékét, közírói talentumának mértékét és a nagy hatásának kulcsát. Bár alig két év leforgása alatt kerültek ki a tolla alól az itt közölt írások, igazából mégsem két esztendő, hanem egy egész élet gyümölcsei ezek. Egy folytonos tanulásban és elmélkedésben eltelt, tevékeny életé, amelyet éppen azoknak a nemzeti sorskérdéseknek történeti vizsgálatára és tisztázására áldozott, amelyeket a napi kérdésekként merített fel egy veszedelmekkel terhes, lázasan forrongó korszak. Fölösleges lenne így rosszul elmondani e kérdéseket és feleleteket: ez írások tartamát. Az idő, amelynek szülöttei, még közel van, és a sebek, amelyeket a kontárság és hatalmi elrugaszkodás szakított a nemzet testén, még nyílt szájjal beszélnek. A szerző, aki bátorszóval kiáltott a sorsa - rendelte vártán, egyéniségének valódi arányai szerint áll előttünk, ha a háttérbe odaállítjuk a beborult kort és az elkapitalizálódott sajtóviszonyokat.

Az idő - igényelte nagy szerepre előkészítette őt születése és pályája: erős tehetsége; vérbeli magyar származása, amelynek köszöni, hogy ösztöne tévedhetetlen útmutatásban a megholt ősök néma szava szólt; hatalmas történeti és politikai műveltsége, amely megértette vele a temető halhatatlan tanítását éppen úgy, mint a kornak erjesztő eszméjét; a klasszikus humanizmus aranyfürdőjében megmerült szelleme, mely az európai magyarság szószólájává tette és kifejlesztette benne az új és a régi, az idegen és a hazai termékeny vegyítésének érzékét és az álmok és lehetőségek végletektől ment arányosságát. Nagy irodalmi műveltsége tökéletesítette forma készségét, amelynek barokkizáló, dúskáló hajlama soha sem tévedt a szavak üres pompájába. Erős képalkotó képzeletét arra használta, hogy egy-egy képben vagy hasonlatban egész gondolat sorok esszenciális tartalmát vonja össze. Szellemi arca és keleti származású magyar-nyugati műveltségét tükrözi vissza. Humanizmus és magyarság termékeny összeolvadása ez az arc.  Műveltségét a felületes bíráló karácsonyfa - műveltségnek nézné: teli idegen, hozzá szervesen nem tartozó csillogó csecse-becsével. Pedig egész szellemi alkata szerint - és erre alkotásai nyíltan rávallanak - millió szétágazó gyökerével kapaszkodik az a szép magyar fa. Az európai humanizmus széles talajába, hogy gyümölcseinek különös ízében adjon hírt az idegen savakról, és megértesse az idegen és hazai ízek egyéni vegyítését, megérlelvén új és különös gyümölcseit.

Ezek a rendkívüli szellemi tulajdonságok, párosulva a jellem tisztaságával, képesítették arra, hogy belenőjön szerepébe. Készülve találta őt a hívó óra, amelyben úgy rémlett, hogy nemzetünk politikai géniusza fáradtan alszik. Ekkor érte el igazi önmagát: a politikusok tanítójává lett. E cikkek nyomán könnyű megállapítani, hogy egy-egy súlyos érv, a reánk zúdult áradattal szemben egy-egy gátkötő gondolat, egy-egy győző fegyver az ő agyának műhelyéből került ki, melyet a politikusok vettek azután kezükbe, forgatták és vitték be a köztudatba. Kissé durva hasonlattal szólva: ő volt a diktatúra elleni hadjáratának szellemi hadiszállítója. Sikeres fegyvereket szállított, de jutalmát még ellenségesei sem kereshetik másutt, mint abban, amiért félelem nélkül harcolt: a kötelesség teljesítésének férfias öntudatában.

E cikkei önértékük okán is könyvbe kívánkoztak, hogy le ne múljanak a hírlap napi halálával. De ki kellett őket adnunk azért is, hogy útmutatások legyenek azok számára, kiknek szemét porral szórja be a kor viharja, és gyógyszer legyenek a feledékenység, a ma morbus hungaricusa ellen, mely annyiszor tette megújrázhatókká a honi bűnöket.

Budapest, 1937. január 18-án, Deák Ferenc halálának évfordulóján.

Pethő Sándor : A magunk útján. Bp. Deák Ferenc Társaság kiadója, 1937. 5-10.l.