Barankovics István: Ady bátorsága

Ady régi, keleti álmok késői királya volt. Az utolsó nomád. De céltévedt lovas is, aki botorkál abban a durvább világban, ahol a józan tettek törvényei szerint él és vész az élet. Ösztöneinek mélyebb világából felébredt a keleti múlt és úgy nyomult öntudatába, mint egy lebírhatatlan emlék, amely dús tenyészetével ráburjánzik a gyakorlatias életre. Egy ázsiai fejedelem, egy keleti táltos járt közöttünk. Adyban még egyszer feltámadt az elpusztíthatatlan múlt, de nem meddő káprázatnak, hanem azért, hogy megvívja hódító csatáját Nyugattal. Ez a keleti nagyúr fájva érezte, hogy nincs gyakorlata a nyugati tettben, holott látva-látta, hogy a gyakorlati akaratban van az életreszabadító megváltás. Belső világának nagy feszültsége nem pusztán a jó és a rossz harca, nem az élet és a múlás végzetes ellentéteinek birkózása, nem a bomlás halálos heve, hanem a szép, keleti álom, a tunya szemlélődés és a nyugati, gyakorlatias akarat, a ravasz és eszes hódítás feszültsége, amely valaminő találkozásban a sajátos, életépítő magyar erőt szülhetné. Ennenmagával azonos fajtájáról is azt panaszolja, hogy elnyelték a mesék. A magyar eljegyződött a tunyasággal. Épp ezért vágja dühödt szerelme sarkantyúját a magyarnak oldalába, hogy az álamtól jusson el végre a hódító akarat mozdulásáig, és a szárnyak mellé növessze kia szerző élet karmait.

Mit láttak hát a nem-értők dekadenciának, halálos méregnek és sorvadásnak? Fajtájának benne felébredt, igazi lekét? Szenvedő és vergődő akaratát, amellyel Nyugatot az életre váltó tettet kereste? Vagy azt vélték dekadenciának, hogy Kelet és Nyugat harcos békétlenségének érzetében magyar harmóniára vágyott, amelyben Európa nem sikkasztja el lényegünket, de Európában is megmaradhatunk teljes értelmű magyarnak? A Halottak élén csatázóban egy feltámadt holtat látták, aki újra felidézte Kelet és Nyugat végleg eltemetettnek hitt határpörét. Azt az egészségét és merszét bélyegezték dekadenciának, hogy ismét felvetette Keletnek és Nyugatnak Szent Istvánnal lezártnak vélt perét, mint a magyar lét és nemlét kérdését, vagyis a valóságot merte mutatni egy problémátlanságában boldog korszaknak. Holott Szent István óta minden sorsfordító időnk újból és újból reánkszabta ennek a pörnek elintézését, hogy helyünket, szerepünket és létünket Európában újból megtaláljuk és ezáltal sorsunkat a magunk kezébe vegyük. Ady előtt utolsónak Széchenyi István élte meg egyéni sorsaként ezt a port. Minden magyar Messiásnak ez volt a keresztje. Ady elleneit bőszítette, hogy bátorsága egy keleti kán korláttalan gesztusaiban nyilatkozott, hogy egy mesehős vakmerőségével hirdette meg az általa látott valót, és zsarnokin, az önjogú tekintély agressziójával követelte, hogy mindenki az ő szemével lásson. Mintha egy próféta beszélne! Ehhez a bátorsághoz nem volt elég olyan magyarnak lenni, aki ösztönei mélyebb világában őrzi a múltak élő lelkét; költőnek kellett lenni, a lírikus természet megteljesedésének, aki felett az önkifejezés kényszere példátlan erővel uralkodik.

Mi volt hát Ady mersze?

A lángész - mondja Flaubert - nagy szorgalom. Nem kevésbé nagy mersz is. A lángész az ismeretlen igazságot megismerni és közölni képes. Amikor ezt teszi, titkokat leplez le: a természet és az ember titkait. A titok azonban mindig félelmetes: a babonával éppen e félelem ellen védekezik az ember. A lángész, aki felfed egy titkot, ugyanakkor megszabadít egy nyomástól. A zsenik az emberiség legigazibb szabadságharcosai. A tömeget azonban fogja a megszokás, a zseninek kétfelé kell harcolnia: egyrészt az igazság meghódításáért, másrészt elismertetéséért a régi hiedelemmel, a balítéletekkel és mindazzal szemben, amit az új dolgok akadályának nevezhettünk. A költőzseni mersze az, hogy az új gondolatokat és új élménytartalmakat új formában közli, a lírikus lángész új lírai magatartással lép a világba. Ady homlokán ott volt a zseni bélyege: új lírai magatartást hozott. Ez nemcsak új versformát, új hangszerelést jelent, hanem új költői érzéklését és kimondását a bennünk és kívülünk történő világnak. a lírikus az énnek nagy felszabadítója és kárasztója. Adynál lírikusabb természet kevés élt a világon. Vallani mindent, volt életem dolga Én-fajta versekben az ember nem kertel.

Ady lírai magatartásában szembeötlő az énnek romantikus szuverénítása. A romantikus utálja a jelent, a múltban és a jövőben van királysága. Énje, amely a jelennek száműzöttje, minden volt és leendő életté tágul. Merőben új lírai magatartás Adynál a királyságnak az az abszolút biztos romantikus érzete, amellyel a saját ügyeit, szégyenét sem titkolva, a nyilvánosság elé viszi, és ezekre úgy tekint, mint a szuverén Teremtő a világ szép és csúfabb dolgaira: vannak, övéi, tehát a lét jogán lehetnek is. Nem kellettek neki a megálmodott álmok. Nem bánta, hogy Goethe hogy csinálja, hogy tempóz Arany, s Petőfi hogy istenül. A hízlalt nagynyakú gémek halászgassanak az áporodott vizeken, ő az ifjú Apolló, új daloknak ifjú Apollója.

A kortársak között is akadtak, akik a fölszabadítót köszöntötték benne. Az ifjú szívekben pedig csakugyan él, jeléül annak, hogy dalai nemcsak emlékéből, hanem kora, sőt utókora lelkéből szakadtak. Hangosan és hűen kimondta azt, amit mások csak félve sejtettek, de előtte senki kimondani nem mert. Az új eszméknek és az új élményeknek ő a tudatosítója is.

Persze, nyelvzsenije nélkül a mondanivalót nem tudta volna kimerni lelkéből. a költő nem az, aki a sejttetni képes, amit lát, - hanem az, aki láttatni tudja, amit lát, és sejtetni, amit sejt. A költőnek a szó nem anyag, hanem látomást támasztó varázsszer. Ő tanít meg bennünket élményeink kifejezésére. Az ember alig képes többet elgondolni, mint amennyit kifejezni tud. Még érzéseinket is a kifejezés teszi közölhetőkké. A líra pedig értelmes jajszó és értelmes örömkiáltás.

Ady idején a régi formák, amelyeket egy más kor lelkére szabtak, már nem tudták fölszínre hozni az új lelki tartalmakat. A föltörő és megnyilatkozni kívánó életet - Ady szabadította fel. Az ő kifejezési formái, szóképei, fordulatai és gondolattársításai tették nyelvünket alkalmassá az új  közlési anyag kifejezésére. A kor néma gyermekének megoldotta nyelvét. Nem ő előzte meg tehát a korát, hanem kora maradt el mögötte. Kora rekedt meg egy klasszikussá merevült kifejezési formavilágkorlátai között és abban a dicsőhödő, millenniumi érzületben, amely egy klasszikus lírai magatartást és egy tökéletes művészi rangra emelt népnyelvet végérvényesnek és minden újat kirekesztőnek érzett. Petőfi és Arany egész korszakon uralkodtak. A nép nyelvén tőlük tanultunk meg beszélni. Mint általában a nagy költők, ők is nemcsak a múltat és jelenöket zsákmányolták ki, hanem hosszú időre a jövőt is. Volt egy olyan korszak, amelyben mellettük más költőfejedelemnek nem lehetett trónja. A költő-lángész királyságát csak új igények és új élmények jöttén lehet megörökölni, amikor a sok újból már egy korszakravaló fölgyűlt. Ahogyan a tengerek mélyén a korall-rengetegek, a korszakok nyersanyaga is előbb készül el a lelkekben, mint ahogy napfényre lép. a századfordulón már elérkezett a gyülemlő sok újság egy új korszaknyitásig. Ekkor lép a színpadra Ady és megnyitja a maga korszakát, amelynek kifejezési eszközéül adja a saját nyelvét. Míg nem jöttem, koldusok voltak. Még sírni sem tudtak szépen. Korunk anyanyelvén ő tanított meg bennünket beszélni. Megrabolta a jövőt is, egész korszakot foglalt le magának. Ezért nem szabadulnak hatása alól még hosszú időn át a legnagyobb költőtehetségek sem.

A maga igazának milyen érinthetetlen hite és világos tudata élhetett benne s minő messiási mersz kellett ahhoz, hogy vállalta a megkövezett próféta sorsát! Kortársai egyenesen bolondnak és értelmetlennek csúfolták az új énekest. Pedig Ady egyik legnagyobb dicsőséget és viszonozhatatlan ajándékot éppen azzal adta nemzetének, hogy Közép-Európa népeit általa előztük meg az új, huszadikszázadi hangban és lírai magatartásban. Általa maradtunk az idő és a népek élén, amikor politikai hatalmunk csillaga már vérbeborult s aztán a látóhatár alá szállt. a magyar fölény elismert maradt a költészet szent birodalmában, amikor végzetünk a valóságok világában elsőszülöttségi jogainktól elütött. Ady elevenen hatott valamennyi közép-európai nép költészetére. A magyar szellem általa tartotta meg azt az imperiumot, amit a politika és a hatalom elvesztett.

Magyarságlátása és magyarságélménye nem kevésbé új, szokatlan, előítéleteket kihívó, lelkiismeretet nyugtalanító, mint költőisége. Irgalmatlanul igazmondó és világosan látó, mint a próféták, a halálos szeretet megszállottja. Ez a föld a lelkek temetője, ez a föld nem tenni, hanem aludni akar. Társadalmi helyzetképe is sötét: A paraszt leromlott s régi a nagyúr. A többi vállat vonva igazul. Ugyanezt kiáltotta egy korabeli államférfi: gyönge nép, romlott értelmiség. Mások a harmincmillió magyar ábrándjával játszadoztak, amikor ő már látni merte, hogy: Még magasról nézvést megvolna az ország, Werbőczy-utódok foldozzák-toldozzák, de a nép fogy, kivándorol a magyar, a Föld nem tud futni. Csak a Földnek népe, S ezer Kinizsi sem térülhet elébe. Fölzúg rettenetes jóslata, hogy elveszünk, mert elvesztettük magunkat. Reményért a föld alvó lelkét lesi. Az égignyúló gizgazok között a parasztban keresi a magyarságot és a megújító erőt. Erdőért jöttünk a nagy pillanathoz - énekli a falu felé - Ez a meddő sereg csodádra vár. É hívén a népben, fölcsattan ajkán a kürt, a népi talpraállást köszönti látomása: Vulkánhegyek nőnek a lápon. Lángoszlop lesz, mi most ködös rém. Lángfolyó lesz a szenny, salak, S veszteglő bús  akaratból Lesz diadalmas akarat! Mert nem nihilista, mint ostobán ráfogták. A keleti álom ellen éppen a nyugati tettet hívogatja. Tenni kell, hacsak írott szóval is, mert elveszne az ország, ha elfogynának az aszkéta szívek. S bármily rossz a jelen, ő már a magyar ákác érett táskája, aki a jövőbe vetette el lelke Kánaán-magvait. Hiszi is, hogy jönnek majd a jövendő fehérei, akiknek építésre készen a kövük s akik a Ma és a Holnap! Egyedül ő tudta, hogy a millenniumi langyos nyári éj a getsemáni éjszaka volt; egyedül ő ontott benne vérkönnyeket, előre siratván a bizonyos Golgotát. Látott és semmit sem tehet. E látás és e tehetetlenség kíjáért tudta magát magyar Messiásnak. Kortársai Coriolánusként megkövezték. Ma értjük, hogy próféta szólt e hív magyarnak torkából, aki tudta, hogy a távoli látóhatár bárányfelhőiben a háborús vihar villámai gyűlnek.

Ez a magyar Messiás rá volt feszítve fajtája szeretetének keresztjére. Széchenyi óta soha senki sem azonosult annyira magyarsággal, mint ő. Nemzete sorsát senki sem élte annyira a maga egyéni életévé testi- és lelkifolyamataiban, mint Ady Endre. Ez az azonosulás nemcsak romantikus alkatában gyökeredzik, amely az ént kitágítja minden volt és jövendő életté. az ő romantikus énje a magyarság legfölső megvalósulásának, legmagasabb kiteljesedésének tudta magát, aki hét szilvafa árnyékában aludt ezer évig, s most egy átkos jelenben ébredt föl, hogy a jövő legyen méltó birodalma. Rendeltetésszerű szeretetének okán nem menekülhet a föl-föl dobott kő, mely földjére mindig visszahull. Az ő egyénisége az egész magyar sors példája az életben és a halálban is: Ha meghalunk, majd egyformán halunk. A végzet csakugyan együtt csapott le rá és nemzetére. A magyarság sorsa az ő nagy tragédiája, egyéni múlása pedig a magyarság tragédiájának példája lett.

Kelet és Nyugat nagy határpöre, melyet újraélt és újrafölvetett, nagy bátorsága által csodálatos harmóniában oldódott föl a háború alatt, mikor ez a legösztönösebb és legkeletibb magyar a legtisztább és a legnyugatibb humanitás képviselőjévé magasodott. Ember maradt az embertelenségben. Tudta, sőt ki is mondta, hogy ő egész nemzet igazolásául élt és kiáltott, amikor bátran csörtettek a senkik s még az igaz ember is meglapult. Ösztönében már a háború alatt elővételezte a jövőt. Megírta, hogy nem is a harctereken, hanem itthon már minden elvesztve előre, mert minden nációnak volt terve a háborúban, csak a magyarban aludt a sors hívásának idején a magyar. Szólt, ahogy szólhatott, tudván, hogy csak sóhajtania szabad, de - a keresztfáról a sóhaj is lázítás! A háború után ő lett erkölcsi bizonyítványunk, amelyet fölmutattunk, ha kérdezte a képmutató világ, hogy emberek maradtunk-e az embertelenség iszonytató nagy éjjelén?!

Hallatlan merszének köszönhetjük, hogy ő lett legnagyobb vallásos költőnk. Bűnei megvallásában és Istent kereső harcaiban mutatott alázata volt bátorságának legfölsőbb foka. Olyan hívő volt, aki harcolt a hitért és a hittel. Nyilvános gyónásaival, bűneinek megvallásával fejére idézte a suttyombűnözők, az erény álorcásainak szitkát-átkát. Isten viselőse volt. Olykor a hazatért, tékozló fiúként ölelte át a szeretetnek megtalált és jóságos Istenét, olykor a seregek Urát dühvel és könyörögve ostromolta, hogy ne engedje, hogy igaz fiában az ellenségek az Istent is megcsúfolják; olykor küzdött az Úrral, mint a lázadás angyala. De elszakadni, az alvó lelkiismeret párnáira leheverni nem tudott. Aki hisz, testvéri szeretettel hajlik szenvedései fölé, amelyekkel a hitet és az Istent kereste, - néha Jákob módjára küzdvén az Úr szabadító angyalával, hogy a derűs hit üdvét adja meg neki, néha sátáni lázadó haraggal, mint egy megcsalt és trónjavesztett király, néha a megtalált hit hozsannázójaként, aki üldözőire is áldást kér. Magyar költőnek soha nem volt mélyebb élménye a bűn és az erény, az Isten és a Sátán, mint neki. Magyar költő ilyen bűnbánó verseket még nem írt. Csak a legbátrabbak és a legjobbak merik így kihívni a nagyképű világ ítéletét.

Én nem bűvésznek, hanem mindennek jöttem. a lant mellett jogart érzett a kezében. Nagy bátorsága okán követelte trónját. Aki költeményei szépsége előtt hódol, de nem követi a beléjük zárt, mának szóló üzenetet, az nem hű tanítvány, hanem Júdás, aki csókjával újra elárulja a magyar Emberfiát.

A kíméletlen tények zord világában élünk, amikor úgy kell a léleknek a szép, mint a testnek a mindennapi kenyér. Az álom a jövő fellegvára. A szépség a hitnek megtartó balzsam. Ahol a tettek világának embere tehetetlen, a költő még hiteket oszt. Mikor a rómaiak Carthagot a földdel egyenlővé tették, Marius, a politikus tehetetlenül ült le a romokra és kezébe temetve arcát, könnyekre fakadt, látván a catoi átok megfoganását. De mikor Thebát, az isteneknek gyönyörű városát összetörte a vész, a görög rege szerint a holt város üszkei között megjelent Amphio, az isteni dalnok, kifeszítette lantja idegeit, a húrok közé csapott ujjaival, s dalára megmozdultak a kövek, ismét csarnokokká és templomokká illeszkedtek össze. S míg Amphion dala szállt a részvétlen csillagok alatt, a Szépség varázsa és a költészet angyalainak hatalma újra fölépítette az isteneknek az emberek által romba döntött városát.

A magyar Ámphion, aki ifjú szívekben él, ilyen varázslattal énekel közöttünk a szebb Holnap előtt.

Az Ország Útja – 1942. 7. sz. 211-214.l.