Barankovics István: Rákosi beszéde után…

Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt vezetője szombati beszédében az Egyház és az állam viszonyának kérdésével is foglalkozott. E kérdés taglalása ugyan terjedelemre nézve nem alkotta beszédének oroszlánrészét, de a probléma jelentőségénél és kezelésének módjánál fogva kétségkívül megnyilatkozásának politikailag legfontosabb, a közvéleményben a legnagyobb figyelmet és várakozást támasztó része volt, amely a keresztény világnézeti alapon álló Néppártot is közvetlen közelről érdekli és érinti. Joggal vádolhatnának bennünket a felelősségtől való gyáva meneküléssel, ha e számunkra főbenjáró kérdésnek ilyen nyomatékkal való felvetése után hallgatnánk s vele kapcsolatban állást nem foglalnánk. Egy keresztény világnézeti párt számára az Egyház és állam viszonya nem csupán politikai, hanem olyan lelkiismereti kérdés is, mely a pártot s annak tagjait a politikai érdeken túl teljes erkölcsi egzisztenciájában is érinti. De a kérdésnek ez a kiemelkedő fontossága és a felelősségnek ez a súlyossága parancsolóan arra is kötelez bennünket, hogy minden egyéni és pártérdeket teljesen kikapcsolva, elfogulatlanul, minden szépítés nélkül, magát a dolgot nézzük és állásfoglalásunkat az Egyház és az állam jóviszonyának igazságos és magas érdekéhez szabjuk, mint Egyházunknak minden körülmények között föltétlenül engedelmes és hű fiai és mint a magyar köztársaságnak áldozatkész és kötelességtudó polgárai, akikben kereszténység és magyarság elválaszthatatlan egységbe forrt.

Akik Rákosi beszédét megértették, akik a magyar közélet mostani erőviszonyai felől csalóka ábrándokat nem táplálnak és kik az Egyház és az állam jó vagy rossz viszonyának, békességének vagy háborúságának jelentőségével akár az Egyház, akár az állam, akár mindkettő szempontjából tisztában vannak, azok Rákosi állásfoglalását hallatlanba nem vehetik. Komoly politikai tévedésbe esnének, ha ezt a beszédet is azok közé a megnyilatkozások közé soroznák, amelyek témaszegénységből, alibi-igazolásból vagy rossz szokásból minduntalan hajánál fogva ráncigálják elő a közéletnek e kényes és érzékeny ügyét, minden komoly és időszerű cél és ok nélkül. Ez esetben nem a régi lemez újra-forgatásáról van szó. A magyar közvéleménynek, elsősorban az Egyházat szerető, keresztény közvéleménynek tudnia kell — s tőlünk is hallania kell, nehogy később az alvó őrszem felelősségével terheljen meg bennünket — , hogy Rákosi beszéde új és fontos fordulóhoz viszi a problémát. Kijelentéseit már csak azért sem lehet az eddigi, szokványos megnyilatkozások közé sorolni, mert a jelenlegi politikai helyzetben az a párt, melyet ő vezet, a koalíción belül és felül a tényleges hatalomnak legdöntőbb tényezője és az állami életnek legfőbb kezdeményezője. A politika pedig a tények világa, melyet saját kára nélkül még soha egyetlen ellenfélnek sem sikerült kívülrekesztenie észrevevésének határain. A politikai tények megváltoztatására törekedni a politikai tisztesség versenyszabályai szerint szabad s az ellenvéleményűeknek kötelességük is, de még ez a küzdelem is eleve sikertelenségre van ítélve, ha a tények megváltoztatására a tények figyelembevétele nélkül vállalkozik, magyarán: elszakad a valóságtól, lenézi ellenfelét s vágyai álomvilágában járkál, melyből akkor ébred föl, mikor a valóság szikláin összetöri magát. A politikában a vetélytárs, vagy az ellenfél lebecsülése éppoly vészes következményekkel jár, mint a helyes önérték-tudat hiánya, tehát a csüggedés, vagy a saját erőnek valón felül becsülése.

Rákosi állásfoglalásának politikai nyomatékát azután megkétszerezi az a körülmény, hogy pártjának alapos tanácskozásai után, a párt 1948-as cselekvési programjának lényeges alkotórészeként szögezte le a nyilvánosság előtt. Ennek észre nem vevése vagy eljelentéktelenítése is a politikai valóságérzéknek és a terepismeretnek komoly hiányára vallana, ami — ha a mi oldalunkon jelentkeznék — nem növelné, hanem csökkentené céljaink elérésének esélyeit.

Az Egyház és az állam viszonya olyan nehéz és döntő probléma, amelynek jó megoldása annál valószínűbb, minél szigorúbban tudják magukat tartani az érdekeltek a politikának ahhoz az alapszabályához, melyet egy nagy és sikeres politikai realista így fogalmazott meg: előbb megfigyelni, vagyis teljes és pontos terepismeretet szerezni, aztán gondolkodni s végül cselekedni.

Mindenki tudja, hogy a Rákosi által felvetett kérdés a magyar közéletnek nem új problémája, a körülmények mégis világosan bizonyítják, hogy e megnyilatkozást határkőnek kell tekintenünk, mely a politikai hatalom részéről mintegy lezárja a problémáknak eddigi érlelődési szakaszát. Ami a lényeget illeti, az Egyház és az állam viszonyának problémája tulajdonképpen az 1945-ben és azóta bekövetkezett változások következménye. Ehhez időről időre járulékos elemek is kapcsolódtak. Ez utóbbiaknak tisztázása főként azért is szükséges, hogy a probléma lényeges körének megnyugtató megoldása felé az út szabaddá váljék. A járulékos elemek, személyi ügyek, félreértések színezhették, sőt torzíthatták a problémát, de megoldását és rendezését lehetetlenné nem tették s ilyen törekvés elé elháríthatatlan akadályokat nem gördítettek. Viszont — mint a tény mutatja — az állami hatalom birtokosaiban a probléma mielőbbi megoldásának elhatározott szándékát érlelték meg.

A közvélemény az Egyház és az állam, közelebbről és elsősorban a katolikus Egyház és az állam viszonyának általános rendezését, illetve függő kérdéseinek tisztázását szinte a debreceni kormány megalakulása óta a megoldandó kérdések jegyzékében tartotta nyilván, az 1945-ös választások óta egészben vagy részben a kormányok programjának hivatalos részét is alkotta, a pártokat és a közvéleményt pedig alkalom szerint kisebb-nagyobb mértékben, de szinte állandóan foglalkoztatta. Ez a múlt jó tanulságokkal szolgál. Ha avatatlan kézzel és kellő körültekintés nélkül nyúltak a kérdéshez, azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy érintésére a magyar közgondolkodás és közérzület a csupasz ideg azonnali és heves érzékenységével reagál. Kiderült, hogy a kereszténység mély és kitéphetetlen gyökérzetet eresztett a magyar nép lelkében. Bebizonyult, hogy a pusztán hatalmi eszközök, a megnyugtató megoldás kimunkálására alkalmatlanok. Világossá válhatott mindenki előtt, hogy a megnyugtató rendezés az Egyháznak és az államnak egyaránt nyomós érdeke. A fakultatív hitoktatás tervének meggondolatlan és felelőtlen felvetése nyomán támadt elemi erejű népfelháborodás azt is napfényre hozta, hogy az Egyház hatalma ott kezdődik, ahol a világi erőké végződik: a lelkeknek anyagi eszközök számára hozzáférhetetlen, belső világában. De talán a legtanulságosabb az a körülmény volt, hogy éppen marxista oldalról nem haboztak felismerni a szellemi és lelki erők politikai jelentőségét s a Kommunista Párt, amelynek világnézetével a felvetett terv leginkább összhangban állt és áll, nem tért ki a kérdés reálpolitikai mérlegelése elől, sőt a terv felvetésének meggondolatlanságát és felelőtlenségét megbélyegezte, nyilván annak az álláspontnak jegyében, hogy a rosszul gombolt mellényt előbb ki kell gombolni.

Az Egyház és az állam viszonyának ezekből az anteaktáiból logikusan azt a meggyőződést kell merítenünk, hogy a kérdés új felvetése a Magyar Kommunista Párt részéről a szerzett tapasztalatok hasznosításával történt, abban a világos tudatban, hogy megnyugtató megoldáshoz, amely a magyar demokráciának is nyomós érdeke, csakis kétoldalú tárgyalással lehet eljutni, s abban az elhatározásban, hogy a kultúrharcot ki kell kerülni; viszont a kérdést túl kell vinni az érlelődési szakaszon.

Így érzik ezt azok a külföldi megfigyelők is, akik tárgyilagos jóindulattal kísérik szemmel a magyarországi változásokat. A Rákosi-beszéd elhangzása után egyik legnagyobb nyugati sajtóközpont azt a kérdést intézte hozzám: nem gondolom-e, hogy e beszéd egy harcnak előjátéka lehet a katolikus egyház egyes körei ellen és ez esetben mi lenne a magatartásunk az Egyház és állam viszonya által felölelt kérdésekben. Azt feleltem, hogy a magyar katolikus egyház egyes tényezői, illetve ezek egyes megnyilatkozásai ellen alkalomszerűen már hosszú idő óta folyik a politikai harc, általában a koalíciós pártok, elsősorban a marxista pártok, sőt egyes koalíción kívüli tényezők részéről is. E tekintetben tehát a Rákosi-beszéd újat nem hozott és változást nem jelent.

Rákosi beszédének újdonsága és fontossága, kezdeményező jellege nem ebben van, hanem abban, hogy egyfelől az Egyház és az állam függő kérdéseinek rendezését, általában az Egyház és az állam viszonyának ügyét mint még ebben az esztendőben megoldandó problémát tűzte napirendre, másfelől a beszéd nem tartalmazott olyan követelést, amely a kultúrharc veszedelmét szükségképpen felidézhetné. Rákosi ezzel ugyanazon az úton maradt, melyen mindeddig haladt a magyar köztársaság, amely iránti szeretetünket és tiszteletünket csak növelhette az a körülmény, hogy a magyar köztársaság az Egyház megszentelő, igehirdetési, tanítási és belső kormányzati szabadságát tiszteletben tartotta, iskoláinak fenntartásához és a papság anyagi megélhetéséhez egzisztenciális mértékben járult hozzá és az Egyház egyetlen lényeges jogához sem nyúlt. Nemcsak az igzságosság, hanem az okosság is megköveteli, hogy e tényt elismerjük és annak örüljünk annál is inkább, mert eben a kormányzat egyházpolitikai bölcsességét és jövendő szándékát is látni akarjuk.

Rákosi beszédének föntebb említett, második jellegzetességében szeretnők látni annak legkiemelkedőbb jelentőségét az Egyház és az állam viszonyának alakulása szempontjából. Rákosi ugyanis (nem ugyan az Egyház, de) egyes egyházi tényezők ellen azt a kifogást emeli, hogy 1. az Egyház palástja alatt adnak búvóhelyet a közéleti reakciónak, 2. a köztársaságot nem ismerik el, 3. 1848 nemzeti hagyományait elvetik, 4. a földosztás, a hároméves terv és a béke ellen vannak. Ha az Egyház és az állam viszonyának normalizálása elsősorban ezeken a kérdéseken fordul meg, akkor pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy egy megfelelő légkörben meginduló, kétoldalú tárgyalás föltétlenül gyors sikerrel fog záródni. Mert nem vagyok ugyan illetékes arra, hogy az Egyház vagy egyházi személyek nevében beszéljek, de azt legjobb lelkiismeretem és alapos tudomásom szerint merem állítani, hogy egy megfelelő légkörben meginduló kétoldalú tárgyalás során igen gyorsan tárgyi igazolást nyerne, hogy 1. a magyar katolicizmus a köztársaságot törvényes államformának, a köztársasági elnököt törvényes államfőnek tekinti és a köztársaságnak a privilégiumokat egyetemlegesen megszüntető köztörvényeit tiszteletben tartja; 2. 1848 dicsőséges nemzeti hagyományait nemcsak becsüli, hanem egyenest a magáénak is vallja; 3. távol áll minden olyan igénytől, mely a földhöz juttatott parasztságot földjének biztos magántulajdonában háboríthatná; 4. a hároméves tervnek, mint az ország gazdasági újjáépítésre való törekvésnek, sikerét őszintén kívánja; 5. az igazságos békének föltétlen híve és a háborút vagy háborús uszítást éppúgy elítéli, mint ahogyan XII. Pius legutóbb is többízben a háborús megoldás ellen foglalt állást; 6. a maradiságnak minden olyan kísérletét határozottan elhárítja magától, mely a maga politikai csempészáruját az Egyház szekerére akarja rakni és az Egyházat politikai céljai érdekében utilizálni akarja. Szilárd meggyőződéssel hiszem, hogy az Egyház és az állam jóviszonya ezeken a kérdéseken nem fog megfordulni.

Az igazságosság azonban kétoldalú teljesítést kíván. S ha Rákosi a föntiekben felsorolja azokat a politikai kifogásokat és követelményeket, melyeket az állam az Egyházzal szemben táplál, én is előszámlálhatnám azokat a kifogásokat és követelményeket, melyeket az Egyház emelhet az állammal szemben, megismételve például — a keresztény egyesületek kérdésétől kezdve — a Néppártnak a keresztény világnézettel kapcsolatos idevágó, közismert programpontjait. Azonban azt hiszem, hogy éppen a jó megoldás érdeke most tiltja a nyilvánossághoz való fellebbezést. Ez a meggondolás arra kötelez, hogy a konkrét kérdések felsorolása helyett csak néhány általános elvéről és a jóramenendő tárgyalás néhány — egyébként is szokásos — alkalmas előfeltételéről szóljak.

Lehetetlent senkitől se lehet kívánni. Világszerte köztudomású, hogy a katolikus Egyház és valamely állam viszonyának állandó jellegű, nemzetközi jogi érvényű és rendes szabályozását a római Szentszék mindig olyan kétoldalú megállapodás tárgyának tekintette, amely megállapodást két szuverén fél, a római Szentszék és az illető állam megegyezése hoz létre. Azonban míg ez létrejöhet vagy ennek hiányában is lehet — szintén kétoldalú tárgyalás útján — olyan provizóriumot, illetve modus vivendit létesíteni, amely az Egyház és az állam viszonyában nyugalmat teremthet és kölcsönös jóindulatot biztosíthat. Erre is nem egy példa van a történetben.

Az őszinte jóakaratból, amely nélkül minden megállapodás csak fegyverszünet, következik, hogy a tárgyalásokat nyilvános csatározások zaja ne zavarj és a sérelmek a kérdés eldőltéig nyilvános napirenden ne szerepeljenek. A nyilvánosság egyébként is csakis végső fellebbezési fórum lehet, melyhez jóhiszemű felek — ha már tárgyalnak — csakis akkor fordulnak, ha a bizalmas és presztizs-szempontok háttérbe szorítására kár nélkül alkalmas tárgyalások minden lehetőségét a végletekig kimerítették.

Elvi engedmények kicsikarására való törekvés az ilyen természetű tárgyalásokat eleve sikertelenségre ítélné! Az Egyház 2000 esztendős útján sohase ment neki a falnak, mindig ismerte a tények erejét, de elvi megalkuvások lényével összeférhetetlenek. Hallgatni tudott, de elvet feladni nem...

Az elérendő cél kettős s mindegyik minden türelmet és erőfeszítést megér; első a kultúrharc elkerülése, második a jóviszony vagy legalább a nyugalmi állapot megteremtése. Nyilvánvaló, hogy nem csak a köztársaságnak, hanem az Egyháznak is nagy érdeke a megegyezés és a kultúrharc elkerülése, hiszen a lelki béke a köztársaság legjobb és legmélyebb fundamentuma, a kultúrharc elviselése vagy elfogadása pedig az Egyház kezében sohase volt támadó, hanem mindig védekező, defenzív fegyver, illetve magatartás.

Nem lehet olyan felelős tényező, mely könnyelműen kitenné a sokat szenvedett s a háborúból csak most lábadozó magyar népet a kultúrharc nagy szenvedéseinek és csapásainak. Egy kultúrharcban a katolikus ember lelkiismereti kötelessége az Egyház mögött állni s vállalni minden következményt. Már csak ezért is hiszem, hogy mindkét oldalon minden felelősségét átérző tényező semmi türelmet és erőfeszítést se fog sajnálni, hogy kultúrharcra sor ne kerüljön, amit egyébként eddig az állam okosan elkerült és hogy a megegyezés létrejöjjön.

A Néppárt mindezideig semmi olyat se tett — s ez volt mérsékletének gyökéroka — , ami alkalmas lehetett volna az Egyház és az állam viszonyának súlyosbítására. Most pedig — az Egyház és a köztársaság iránti rendületlen hűségünk jeléül is — újból kifejezzük soha meg nem ingott meggyőződésünket a kultúrharc elkerülésében és elkerülhetőségében és megerősítjük azt az akaratunkat, hogy tőlünk telhetőleg a megegyezést szolgáljuk.

Hazánk - 1948. január 16. 1-2.l.