Barankovics István: Pethő Sándor sírjánál

Emlékezzünk...

1938 augusztus 25-én, öt esztendővel ezelőtt a Magyar Nemzet első számában köszöntötte az olvasót Pethő Sándor fölhívása a magyar társadalomhoz. 1940 augusztus 25-én, három esztendővel ezelőtt annyiunkat vert szíven a fekete hír, hogy a balatonfüredi országút keresztezésénél a végzet vak ütése lecsapott a legjobb és a leghívebb magyarok egyikére, kioltva Pethő Sándor világító életét. Ama három évvel ezelőtti augusztuson már a háború vihara rázta a világot s portánk körül csapkodtak a villámok, - e gyönyörű magyar fa dőltén mégis hirtelen csönd támadt szívünkben, annak a fönséges rettenetnek ítéleti csendje, amely a vihar tetőpontján egy iszonyú csattanás nyomán tölti be a mindenséget, mintha a természet erői egy pillanatra megállanának, hogy borzalmas hatalmukon szemlét tartsanak.

Az egyetemes pusztulás vigíliáján külön tragédia volt Pethő Sándor végzete. Akkor nem tudtuk legyőzni azt az érzést, hogy halálát sejtelmes jelek kísérik. Őt, aki a személyes líra szívhangjaival tudott szólni a befejezetlen magyar élet titkáról, a vadkan-ölte Zrínyiről, vagy a cél előtt gyilokkal elejtett György barátról, őt, aki bensőséges rokonérzéssel vonzódott történetünk gyönyörű torzóihoz, a befejezetlenség műremekeihez, őt, aki ezekhez hasonlóan egyéni életévé élte a magyarság sorsát és szerelmes egységben azonosult vele - őt magát is egy gyönyörű férfiélet delelőjén szinte szárnyalás közben lőtte szíven a halál nyila. Mintha a tragédiákat görgető magyar sors mutatta volna meg zord arcát, amikor abban a szorongásos időben Pethő Sándor halála a Magyar Nemzet második évfordulójának csendes ünnepét a döbbenet és a friss fájdalom keserűségébe merítette. Az ő görög sorstragédiákra emlékeztető elmúlásának és élete egyik legkedvesebb alkotásának, a Magyar Nemzet megalapításának egybeeső évfordulója kettős emlékeztető, amely azonban egyetlen stációhoz vezet: ehhez a néma sírhoz, amely mindkét évforduló hősének mulandó részét öleli magába.

Méltó és igazságos, hogy ezen a kettős évfordulón itt mintegy az ő jelenlétében elmélkedjünk szellemi hagyatékának sorsa és reánk bízott gondozása fölött, és itt szembesítsük eszményeivel és vele eszményeinket, végzett munkánk mérlegét és holnapi feladatainkat. Mégsem magunkról kell beszélnünk. Nem azért állunk meg sírjánál, hogy az ő tulajdonságainak fénylő palástját terítsük szegényes öltözékünk fölé, vagy hogy a megfutott pálya érdeméből és az idő megsemmisíthetetlen igazolásából hímet varrjunk köntösünkre, amelynek őhozzá és magunkhoz egyetlen méltó dísze, hogy mi nem mocskoltuk be soha. Nem is büszke seregszemlét akarunk tartani azoknak mégis sokasodó sorai fölött, akiknek szeméről a tények választják le a hályogot, s akik mostmár egyre többen kezdenek Pethő Sándor szemével látni, hitével hinni s felsorakozva reményeink zászlaja alá, a mi céljaink felé menetelni.

Az a hű magyar, aki e sír lakója, a mi jogos büszkeségünk és díszünk is csak úgy lehet, ha méltók maradunk arra, hogy mesterünknek nevezhessük, akihez a hűség csatolt. Ezen az emlékeztető évfordulón a mesterre emeljük szemünket, fölmutatva benne a mintát, amelynek szép vonásait a magunk arcán kihozni a tisztelet egyetlen bizonyítéka és a hozzá egyedül méltó kegyelet.

Az emlékező szeretet megidézi őt, hogy egy pillanatig gyönyörködjék benne. Teste szerint is a magyarságnak egyik legszebb kivirágzása volt, akit századok szültek. Finom ösztönű, fényes és gazdag szellemű, dússzívű ember, akinek egyik legszebb tulajdonsága megejtő férfibája volt. Az ezeréves magyarság és a Dunántúl küldte. Az a táj, amely fölött ma is ott lebeg a római világnak latin világossága és nyugodt ereje, új életre kelve abban a pannon magyarságban, amely egyfelől Berzsenyiben és Deákban érlelte meg a magyar latinság legszebb gyümölcseit, másfelől ott feszül a Széchenyi és Vörösmarty szellemét formáló keleti magyarság és nyugati Európa szétválaszthatatlan egysége. Szellemi arca egy keleti magyar nyugati műveltségét tükrözte vissza. Széchenyiánus alkat volt: az a magyar férfi, aki nemzetével azonosult és ezért a jelenben is a jelen fölött áll, képtelen magát bezárni a jelen szűk börtönébe. Az egész magyar múlt dicsőségét személyes élményeként élte és elszomorodott az évszázados bánatokon. Minden magyar dicsőség visszasütött a szívébe s minden régi fájdalom fölfakadt a lelkében. Annyira azonosult a magyarsággal, amelynek egyik legtisztább kifejezése volt, hogy egyéni léte határait is kitágította a nemzeti lét három dimenziójába. Ez volt az ő boldog földi örökkévalósága, ahol polgárjogát kétségbevonhatatlannak és elorozhatatlannak érezte. Ezért mozgott nem száműzöttként, vagy kíváncsi utazóként, hanem ismerős otthonossággal a múltban és ezért hitt a saját személyes életvágyának és az elmúlástól való félelmének elemi erejével a kincses magyar népben s a magyarságnak nem is az európai helyzet, hanem már a teremtés ősi rendje szerint kiszabott hivatásában. Vallásos hittel hitt a magyarságban. Bár megvolt benne az érzék és a hajlam, hogy könnyed humorral vagy keserű gúnnyal visszájára fordítsa az emberi dolgokat és fölénnyel szemlélje az ember művének esendőségét s bár senki se tudott nehéz kérdésekről szellemesebben és könnyedebben beszélni, mint őt, aki a színes szavak és a merész gondolattársítások tűzijátékával annyiszor kápráztatta el hallgatóit, - mégis volt egy téma, amelyről mindig csak halálos komolysággal és hallgatóira is istentiszteleti áhítatot parancsoló modorban szólt, a magyarság ügye. Erről a témáról olyan áhítattal beszélt, mintha szentélyben állva, igét hirdetne. Ez a hibátlan magyarság volt lelki akaratának legmélyebb meghatározója. Örök emberi eszmények hevítették, s biztos szárnycsapásokkal repült el az emberi kultúra csúcsai fölött, a szabadság, az igazság, a szépség, a műveltség eszmei égboltjának állócsillagai voltak, de tudta, hogy egy magyar csak úgy lehet tökéletes ember, ha tökéletes magyar igyekezik lenni. E tágas lélek átölelte az egész emberiséget, de a magyar földbe gyökerezett. Hiába lett volna széles műveltségű, éles politikai érzékű és nagy írói készséggel megáldott publicista, - a válságkorszakokban se nőhetett volna a politikusok tanítómesterévé és a nemzeti géniusz evangélistájává, ha ez a hibátlan magyarság meg nem tanítja őt a három dimenziójú nemzettel való azonosulásra. Legnagyobb politikai képessége nem a "lehet" és a "kell", nem az eszme és a valóság arányának megérzése, nem az események hatásfokát kiszámítani tudó képesség, hanem az, hogy világosan fölismerte a történelmi erővonalakat, amelyek a múltból a jövőbe vezetik a nemzet életpályáját. Értette a varázslatnak azt a tudományát, amely a múltat életszerűen tudja rekonstruálni. Igazi nagy történeti érzéke azonban abban nyilatkozott meg, hogy hagyta, hogy a történelem tanítsa őt. Neki, a közírónak, aki a jelen és a jövő formálásának politikai igényével lépett föl, igazi mestere nem is a történet tényei voltak, hanem a történet szelleme, az az értelem, amely a tényekben csak kinyilatkoztatja önmagát. Ezért nem hangzott az ő száján szóvirágként, ha az örök Magyarországról, vagy a magyar géniuszról beszélt. Így szólhattak az apostolok a Szentlélekről, arról az isteni személyről, aki műveiket sugalmazta és ajkukon és tollukon át közölte mondanivalóit a tömeggel. Ezért volt képes a jelen mozgalmasságait is történelmi mérlegen lemérni és megítélni, hiszen a háromdimenziójú nemzet egységébe helyezte mindazt, amit a jelen fölvetett.

A magyarsággal való kivételes azonosulása ad magyarázatot arra, hogy életvonala akkor futott föl legmagasabbra, amikor nemzete a két súlyos válságkorszakot élte át. Életének két nagy teremtőideje összeesik azzal a korszakkal, amikor a magyar géniusz szinte aludni látszott és a magyar ösztön zavarai már politikai és társadalmi tájékozódásunkban is nyilvánvalóakká lettek. Először a diktatúrás széljárás idején lett vezérré: benne riadt föl a jobbik magyarság, a temetők tiltakozása. A legtöbb érv, amit e vész ellen a politikusok megforgattak, az ő szellemi műhelyében kovácsolódott. Nem a népszerűség, hanem a népeszmék embere volt: nem azt nézte, hogy mondandójára igennel felel-e a fölzaklatott szenvedély; a lelkében megnyilatkozó nemzeti géniusz intésére figyelt.

A második válságkorszakban, mikor a gátak ledőltek és már nem a gátak alatt szivárgott át a víz, mely úgy fellazította a hazai talajt, amikor már zúgva öntötte el a koreszmés ár az országot, - egy bárkát épített a Magyar Nemzet-ből, hogy az özönvíz elvonulásáig ide mentse be a magyar értékeket.

Mintha egész életén át erre a két nagy feladatára készült volna, a fegyverzetnek olyan teljességével szállt ki küzdeni a porondra az önmagukkal való azonosság tudatának világos megőrzéséért, országunk függetlenségéért, a magyar szabadságeszme közjogi szervezetének, az alkotmányosságnak épségéért, az ember szent szabadságaiért, a mindenkiben egyformán meglevő emberi méltóság elismeréséért, a szociális fölszabadításért, általában a magyarság európai rangjának megóvásáért és a nemzet erőinek szabad kibontakozásáért.

Tudta, hogy a tömeg, amely az új igéket lelkesedésének szárnyaira vette, nem azonos a magyar néppel, a néppel, amely olykor tömeggé süllyed, de tékozló fiúként mindig visszatér atyái házába. Nem pártokat szolgált és nem szenvedélyeknek adta meg magát, hanem a magyar logoszra hallgatott és a magyart és az embert szolgálta. Mozdulatlan lángként égett szívében a hit, amelyben egyébként a magyarság emberi értékességébe vetett hit is, hogy előbb-utóbb az események vonata is visszakanyarodik hozzá. Aki azokban a válságkorszakokban nem gondolkodott történeti léptékekben, azt csak a vakság menthette volna meg a kétségbeeséstől. De aki szemhatárát kitágította a századok horizontjáig, hogy az emberi történet kusza szövevényeiben felismerje egy isteni terv jelenlétét, az tudta, hogy az idő mindig azt igazolja, aki az emberi természetben és az isteni rendben gyökerezteti eszményeit. Persze az idő nem egyeseket szolgál, hanem eszményeket, s a hősöket mindig nehéz sorssal terheli.

Mesterünknek szemébe nézve ezen az emlékező órán Ő is megidéz minket egy élet jogán, amely csak a halál után kezdhette meg igazán hódító pályáját; egy élet jogán, amelynek élője minden múló nappal egyre hatékonyabban van jelen a magyar glóbuszon próféciáinak beteljesülése, ítéleteinek nyilvánvalóvá lett igazsága és eszményeinek érvényesülése által. Pethő Sándor azok közé a jobbak közé tartozott, akiknek a sikeren kívül szinte mindent megadott a sors. Valóban csak az idő szolgálatára van szüksége, hogy ítéleteit betöltsék a tények. Öt évvel ezelőtt, amikor a Magyar Nemzet élén megindította élete második nagy harcát azzal a tragikus nagy céllal, hogy Magyarország magyar ország maradjon, azon az augusztusi forró napon még az arzenálokban hallgattak a fegyverek, de az érzékeny szellemek már hallották az apokalipszis lovasainak messzi robogását, s az őrzők, akik jól vigyáztak a strázsán, már látták a settenkedő éjszaka árnyainak gyülekezését árva kerítéseink körül s magányos kiáltásaikkal készenlétre riogatták a hamis biztonság érzetében ringatózó nemzetet. E jól vigyázók, a közeledő éjszakát megkiáltók közé tartozott Pethő Sándor is, aki bírta a legfőbb politikai képességek egyikét, a providenciát, amely ki tudja számítani az elindult események hatásfokát. Kevesen hallgatták meg a magyar géniusznak ajkán felhangzó szavát. A magány jégpáncéljába zárta prófétai sorsa. Míg élt, beburkolta a heves ellentmondások köve. Kényszerű belső száműzöttségének börtönéből nem szabadíthatta ki a megtért kortársak bűnbánó hódolata, hanem csak a halál angyala. Mikor temettük, koporsója ravatal volt, melyet baráti gyász vett körül, azok gyásza, akiket magukat is körülvettek egy egyetemesebb végzetnek sötét kísértetei. De három évvel temetése után mintha közelednék a fölemeltetés órája, koporsója nem ravatal már, hanem oltár, ahová áldozni járunk mindannyian, akiket erősít a közös eszmények hajnali sugárzása.

Amikor nagyon sűrű az éjszaka, senki se gondol a Napra. Az éjszakában az apró csillagok uralkodnak. Pethő Sándor a Nap sugara volt. Sírja sem a sötétség lakása, amelyet csak kegyeletünk tiszta lángjai derítenek föl. Sírja fényforrás, amely arra figyelmeztet, hogy serényen dolgozzunk, az éjben se feledjük el s a magyarokkal se hagyjuk elfeledtetni, hogy fölkel egyszer a szabadságnak napja, és be fogja aranyozni az élőket és felmagasztalja majd a holtakat. A kettős évfordulón nincs is más kötelességünk, mint ismét nyíltan hitet tenni változatlan eszményeink mellett és holtában dicsőíteni azt, akinek életében csak eszményei nemessége volt igazolása s akit csak holtában vesz majd körül a közeledő siker hódolata. Az elégtételadás ideje már közeledik. A magyar szívek visszafogadják majd magukba. S akkor felírhatjuk sírjára azt, amit a Westminsteri székesegyház építőjének egyszerű, a templom padlózatába fektetett sírfödelére véstek: Si monumentum requiris, circumspice! Ha emlékét keresed, tekints körül! Ha egy jobb kor magyarja emlékezik majd reá, emlékét keresni ne ide jöjjön e néma sírhoz; eszményei legyenek majd emlékjele: szabad népek és szabad emberek szabad hona, Magyarország békés Európa ölén...

Magyar Nemzet - 1943. augusztus 25. 1-2.I.