Barankovics István: A magyar szociográfia a vádlottak padján

Féja Gézát, a Viharsarok című szociográfiai munka szerzőjét az első fokú bíróság öthónapi fogház büntetésre ítélte. Kétrendbeli, sajtó útján elkövetett osztály ellenei izgatás, továbbá kétrendbeli sajtó útján elkövetett, a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség miatt, a közoktatásügyi miniszter pedig felfüggesztette tanári állásából.

Mind a könyv, mind a pör nagy port vert fel. Közvéleményünk álló vizei megmozdultak, a hazai nyilas-mozgalom vezérlapja félreverte kolompjait, s nagy neki gyürkőzéssel sietett menteni a hont az író ellenében. Hivatásos izgatók és zöld izgatókat védelmezők izgultak a leghangosabban az író izgatásán. Pro és kontra hevülése, forró helyeslések és átkok magasztalták és ócsárolták a tüzes tollal megírt munkát, avatták mártírrá és lökték a börtön felé a szerzőt. El lehet mondani: ez a könyv csak elfogult indulatokat kavart fel, amelyeknek zajában szinte teljesen elveszett az adatok tudományos és lelkiismeretes leellenőrzését sürgető, higgadt bíráló-szó. Az érdekelt vármegye is kihúzta az ősi fringiját: gyűlésen tárgyalta meg a teendőit. Az a néhány naiv szemlélő, aki elítélte ugyan a könyv elítélendő lapjait, de undorodott beállni kopónak a kopók közzé és az ítélkezést rábízta az arra hivatott bíróságokra, - azt remélte, hogy a vármegye - ha már szavát hallatni szükségesnek vélte - konkrét adatokkal siet majd semmivé silányítani az írónak népünk anyagi és szellemi nyomorát, elhagyatottságát ábrázoló adatait és a könyvbe írt vigasztalan kép helyett, e halálos diagnózis helyett a derűsebb valóság bizonyításával vigasztalja meg azokat, akik e de profundis küldött szenvedélyes üzenetet nemcsak magasztalták vagy ócsárolták, hanem lelkiismeretesen végig is olvasták. A Viharsarok ugyanis, legnagyobb részt, nem fertályműveltségű, a nyomtatott betűt szentírásként tisztelő olvasók kezébe került, hiszen a bírói ítélet is az enyhítő körülmények között említi a csökkent hozzáférhetőséget. Ez a könyv a kritikai szemmel olvasó réteg asztalára került, amely kellő ítélő erővel bír ahhoz, hogy az agitációs mondatokat, a sodró erejű stílust és az általánosító vagy merész következtetéseket elválassza a konkrét, számszerű adatoktól. Ez a valóban intelligáló, saját fejével gondolkodó könyvforgató legfennebb a szerző szellemi habitusára, vérmérsékletére és politikai magatartására következtetett. A munkának véleményt mondó lapjaiból, de nem a szerző szenvedélyétől fogott tüzet, hanem a számszerű adatok, a letagadhatatlan fényképek és a helyi jellegű, szorosan vett tényállítások gyakoroltak rá a szónak eredeti jelentése szerint izgató hatást, lelkiismeretbe markoló benyomást, és ébresztettek döbbenetet és szomorúságot. Az ilyen olvasóval szemben a legkörmönfontoltabb izgatási és agitációs művészet is hiába való, őt nem az író izgatja, de igen is izgatják a máig cáfolatlanul maradt tényállások. E tekintetben maga a bírói ítélet is csak annyit mond, hogy Féja a mezőgazdasági munkásság nyomorának kiszínezett ecsetelése, ennek általánosítása és általában a csoportosítás által követte el a terhére rótt vétséget. Az a tény, hogy a bíróság is kitért a munka számszerű adatainak és helyi jellegű tényállításainak megcáfolása elől, a könyv idevágó lapjainak hitelességét egyenesen megnövelve az olvasó szemében. Ezért a könyv tárgyi problematikája fölött nyugodt lelkiismerettel és író elítéltetése után sem térhet napirendre, még az az olvasó sem, akinek legegyénibb döntése esetleg megelőzte az ötnapi fogházat. Legfőképpen pedig - és ez a bizonyára minden becsületes hozzászólónak az íróval közös célja - a puszta elítélése egyetlen lépéssel sem vitt bennünket közelebb népünk valóságos helyzetének megismeréséhez és bajaihoz, orvoslásaihoz. Jogos a kérdés: az a társadalom, mely a Viharsarok szerzőjére ilyen eréllyel csapott le, fog-e hasonló szigorú és kíméletlen erélyt mutatni önmagával és azokkal szemben, akiknek tettei vagy mulasztásai az elkobzott könyv megcáfolatlan adataiból reánk néző nyomort felidézték? Jogos az a kérdés annál is inkább, mert máig minden vádoló és Viharsaroknak csak diszkutábilis lapjait tépte és szaggatta, de senki szorosan vett helyi jellegű tényállításait az igazság mérlegén le nem mérte, hogy az eredményhez képest egy vigasztalóbb képpel, vagy a cselekvő segítés programjával vigasztalja meg azokat, akikről és akiknek a Viharsarok íródott. Az író elítélése és társadalmat nem menti fel ez alól a kötelesség alól ....

A Viharsarok azonban nemcsak írói, hanem kor-dokumentum is, nemcsak írójára, hanem arra a korra is szellemi környezetre is rávall, amelyben íródott. Ez a munka jellemző korjelenség: a hazai közélet és szellemi ítélet olyan jellegzetességeire nyitja rá szemünk, amelyekről őszintén beszélni szintén kötelességünk.

Kétségtelen, hogy a magyar irodalomból a gyulaipáli bátorságú, részrehajthatatlan bíráló szellem kiveszőben van. A stréberség és a banda szellem gáncsot vetett a független, csak az igazság után igazodó kritikának. Hova-tovább nem az a fontos, hogy mit mond valaki, hanem ki  a beszélő. Az alkotás elvesztette tekintélyét, csak személyi tekintély van, melyet nem az alkotás, hanem a hírverőkkel való összeköttetés szerez meg az alkotó számára. Az ellenvélemény nem érveimmel, hanem velem vitázik, s ha érveimmel nem bír, személyi hitelem megrontására törekszik, mintha ezzel a gondolattal érvényét is elvette volna. Nem a meggyőzés, hanem a legyőzés a cél. A szellemi világ ebben az elfajzásban ahhoz a politikai szemlélethez hasonult, amely a bírálatot gáncsnak, a bírálót destruktívnak vagy kommunistának bélyegzi. Végeredményben a szellem tekintélyének süllyedése ez: a szellem embere is bandába szerveződik, nem a művet értékeli, hanem a szerző hovatartozása szerint ítélkezik.

A múlt hiányait folytató nemes bíráló szellem kipusztulását különösen megszenvedte a hazai szociográfiai irodalom, amely mindezek tetejébe még a bírálatnak szakszerűségét és szociográfiai szempontjait is nélkülözte, holott éppen kezdő lépéseinél lett volna nélkülözhetetlen szüksége a céh-beli kritikára. A Viharsarok tehát többi és hasonló munka sorsában osztozott, mikor kizárólag dicséretben részesült, vagy pereát hullott reá, de tévedéseket kiigazító, műfaji elhajlásokra figyelmeztető, tudományos szellem pontú bírálatot nem kapott. A legkomolyabb szoros értelemben vett szociográfiai munkák - igen jellemzően - nem arattak sikert, céh-belieken kívül alíg vett tudomást róluk még a tudományos művek iránt érdeklődő réteg is. Épp a komoly bírálat hiánya miatt két front kezd kialakulni a szociográfia hazai termésével szemben, mely a vele nagy ellene jegyében, tehát a teljes kritikátlanság jegyében fejlődik fel. Ez a tény megnövelhette a magyar szociográfiai háború utáni első termésének sikerét, de a tudománynak és későbbi művelőjének egyaránt kárukra vált. Az adathitelesítő, hibagyomláló, műfaji szempontokat gazdagító s a műfaji határok tiszteletben tartásán szigorúan őrködő kritika hiányának oroszlánrésze van abban, hogy legújabb szociográfiai műveink olyan vegyes műfajt reprezentálnak, melyben a kiismerhetetlenül elmosódnak a politika-agitációs irodalom, a publicisztika és a szociográfia határvonalai. A szociográfus diagnosztizál és magyaráz; tudománya a társadalom időben rögzített állapotának hű leírását s a jelenségek származástanát adja; a politika csak ártalmára lehet, mert lerontja tekintélyét és hitelét, holott szociográfiának fő célja ép az lenne, hogy a társadalom állapotáról a tudományos igazoltság tekintélyével számoljon be. A szociográfia lehet probléma-felfedő a politikára számára, sőt az agitációnak is lehet adattára, de önmaga rangsüllyedés és hitelvesztés nélkül sem agitációra, sem politikai cselekvésre sem vállalkozhatik, mert ezzel még a politikai célt is sokkal kevésbé szolgálja, mint amennyire a szociográfiai tudományt kompromittálja.

A szakszerű bírálat szükségességét nyomatékolja az is, hogy a szociográfia olyan tudomány, amelynek helyes műveléséhez korán sem elégséges a szakszerű képzettség. A szociográfusnak a tudományos szakavatottságon kívül rendkívüli személyi tulajdonságokkal kell rendelkeznie. Senki sem lehet kiváló ezen a területen szigorú tiszteletet, állandó ellenőrzés által fejlesztett valóságérzék, minden politikai szenvedélyt távol tartó, higgadt magatartás, érzékeny emberismeret, stb., tehát oly szellemi - erkölcsi tulajdonságok nélkül, amelyek a legritkábban járnak együtt a szintén szükséges írói ábrázoló erővel.

S ha a bírálat hiányának kétségkívül része van abban, hogy a hazai szociográfiák nagy része vegyes műfaj - minő a Viharsarok is - reprezentál viszont a bírálat hiányának egyik okát magunk a szociográfusok teremtették meg, amikor tudományuk határait átlépve, könyveikben agitációra adták tollukat, publicisztikai kirándulásokat tettek. Nem egy, magát szociográfiának nevező munka nem egyéb agitációs nyomtatványnál, mely szociográfiai álarcban propagandát űz egy politikai program népszerűsítése érdekében. Az íróknak is felelősségük van abban, hogy a megtisztelő bírálat rangosztó gesztusa helyett a politikai szenvedély emeli vagy sújtja őket. Egyénileg joguk és módjuk lehet vállalni ezt, de tudományuk tekintélye, hitele, hatása és haszna érdekében változtatniok kell ezen a magatartásukon.

Ami pedig az izgató hangot, az irányzatos csoportosítást és a kiszínezést illeti, e tekintetben Féja Géza - tehetsége, ízlése és írói kétsége miatt - soha nem lesz képes utolérni az alpári hangnak, az szemérmetlenül ferdítő kiszínezésnek, a lazító általánosításnak és a tekintélyt taposó gyűlölködésnek azt a fortiszimóját, melyet büntetlenül fújt egyik kormánylap a gömbösi-korszak idején adófillérekből származó szubvenció élvezetében. A méreg tehát felülről terjed lefelé! a példa veszedelmes és ragadós lesz! - mondtuk akkor, most pedig tetemre hívva ama feledni és nehéz korszak bűnösei a felelőseknek fejére idézzük a régi igazságot: Semmi sem csábítja a polgárokat oly mértékben a törvény megszegésére, mintha azt tapasztalják, hogy kormányzat törvényeknek nem szerez érvényt saját híveivel szemben is mindenkoron! A törvényeknek kivétel nélkül mindenkit egyenlően sújtó érvényénél fogva várjuk a nyilas izgatóknak és köztük hivatalos kommünikében is névtelenséget élvező előkelő, szennyes röpirat írással gyanúsítottnak leleplezését és példás büntetését! Mert a törvény kötelező erejét a törvény érvényének általánossága méri szabad polgárok szemében!

A pörre is vegyes érzelmekkel reagált a sajtó és a közvélemény. A tárgyalást megelőző érdeklődés indokolt volt. A vádlott, ha bűnösnek találtatott is, nem volt sem gonosztevő, sem hitvány perkuniális lélek, hanem szegény és tehetséges író, aki elkövethetett bármiféle vétséget, de maga baja helyett mindig - panaszra jó okot adó fekete napjaiban is - népe baját jajgatta, saját hasznát nem kereste. Minden fiatal tollforgató magyar, kinél több okkal senki sem érzi, hogy a toll becsületének próbálja a toll bátorsága, kicsit személyes ügyeként figyel a pörre. Mert magyar földön az író nemcsak művész, hanem apostol is, a toll nemcsak varázsvessző, hanem kard is. A magyar író hangszórója azoknak a bajoknak, amelyeket elsuttogni is alíg mernek akik viselik. Nálunk az íráshoz mindig kockázatvállaló mersz kellett: elkiáltani a szót, melyet mindenki félregondol, de senki kimondani nem mer, nehéz és sajátos írói hivatás. Végül az író is bíró, kinek minden műve ítélet maga és az ember sorsa felett, ezért az író hajlamos magán mérni a bírót, kitől azt várja, hogy ítélete, ha sújtja is a bűnöst, megnyugvást adjon az igazság uralomra segítése által.

A Márciusi Front, melyhez Féja is tartozik, helyesen cselekedett, mikor a tárgyalásra készült gyorsírói feljegyzések nyilvánosságra bocsátásával módot adott arra, hogy hiteles adatok alapján szólhassunk hozzá a pör lefolytatásának több oldalról hangos kritikát kiváltó módjához.

Szekfű Gyula, kiről a tanács elnöke kétszer is határozottan kijelentette, hogy téved, szemünkben semmit sem vesztett e kijelentések által tudósít tekintélyéből. S bár a bírói székből a tanács elnöke ellentmondást kizáróan úgy döntött, hogy a középosztály teljesítette történeti hivatását és nagyobb felelősséggel telített embertípus, mint a középosztály nincs, - mi ennek ellenére továbbra is Szekfű Gyulát nemzedékünk tanító mesterét, tartjuk ítéletmondásra illetékesnek történeti kérdésekben. A tanácselnöke szerint abban is téved a legnagyobb élő magyar történetíró, kinél a török-korszaknak alaposabb ismerője nincsen, hogy a török kiűzése után Észak-Magyarországon egy-egy jobbágy telken több család is élt. A tanácselnöke a nagy- és kisbirtok termelési különbségeiről folyó évtizedes vitát és eldöntötte a nagybirtok előnyére.

A bírói tekintély a mi szemünkben szent dolog, közérték, melyet védeni és megtartani polgárnak és bírónak egyaránt kötelessége. De a bírói tekintély sem minden tudást, sem csalhatatlanságot nem jelent. Nem jelenti azt, hogy a jogász tartsuk illetékesnek akár történeti kérdések, akár gazdasági elméleti viták vagy gyakorlati problémák eldöntésére. Ezekben nem a büntető jogász a bíránk, hanem mindig a szaktudós. Emellett nemcsak jogászi, hanem történet tudósi tekintély is van: ezutóbbi is közérték. Sem a jogásznak, sem a történetírónak nem szerez nagyobb tekintélyt, ha egymás rovására akarja tekintélyét érvényesíteni. E tekintélynek viszonya a társadalom értékrendjében nem alá-, hanem mellérendelt, nem abszolút, hanem hivatási tekintély, tehát korlátozott.

A Viharsarok perében csak büntetőjogi vonatkozásban fogja kimondani a végső szót a felső bíróság. Abban a másik, nagyobb és sorsdöntőbb perben, mellyel egy nép követeli jogát és helyet az élet asztalánál, megnyugtató ítélet csakis a hivatásának végre tudtára ébredt társadalom cselekvő segítsége hozhat, - népünk szociális megváltása által....

Az Ország Útja – 1937. 9. sz. 60-63.l.