Barankovics István: Prohászka Ottokár

Miben kell látnunk annak a jelenségnek okát, hogy politikai és vallásos viszonylatban egyaránt az apró szentek népszerűségének idejét éljük, viszont az összetettebb rejtélyesebb és hatalmasabb szellemi vagy erkölcsi jelenségek, akik közé Prohászkát is számítanunk kell, távoliakká váltak, s mintha a korszak emberi igényeit és képességeit messze meghaladnánk a kor válságának egyik legtisztább pillantású kutatója így felelt: nagyon sűrű éjszaka szakadt reánk a sötétségben az apró csillagok ragoknak.

A reánk zuhant sötétség úgy látszik oly ijesztő a válság oly szédítően mély az emberre annyi buktató leskelődik, hogy csak közelre akarunk tájékozódni. Lélektani logika van abban, hogy a kor fia nem fároszok, hanem csak a közelre útbaigazító lámpások után igazodik. Törpe korban, amelyre csak a szenvedések kényszerítik rá a nagyság vonásait, alíg ha lehet divatjuk az idő felett álló nagyságoknak, hiszen a nagyoknak életét síron túl csak az élők kongenialitása hosszabbíthatja meg.

Az eszmények és az eszmék pedig követőikre vallanak. A görög kultúra már a zenitre hágott, amikor Szophokleseket elfelejtették a szájas Kleonok s még a jobbak igénye is a kicsiben kereste a nagyságot. Igazi élet-halál kérdését fölvető válságokat mindig az jellemzi, hogy elvész a hit, a meglévőnek fejlődésében és a jobbak is csak az egészséges csírát keresik. A kultúra  mély válságainak idején a hívők visszahajolnak a kultúra fogantatásának állapotához. De csak a hívők, akik hisznek abban, hogy válság megoldása nem követeli a múltnak teljes elejtését. A tagadók szembefordulnak, a hívők a csírához hajolnak.

Az eldurvult világ és a kereszténység fájó ellentéte a bűn diadalsorozata és az erény megaláztatása azaz érzés, hogy az egész kultúránknak és civilizációnknak gyökerében kell megújulnia, vagyis az eredendő kereszténységben újrafogantatnia amég élni akar - a jobbak lelkét nemcsak enyhe bánattal árnyékolja, hanem őket visszavonulásra és az őskereszténység mély reformjainak igénylésére is készteti. Elvi rendszerek hatalmi szervezkedések bárminő nagy kezdeményezések mint sem érnek - érzik a jobbak. Az igazi megújulás csak az egyéntől jöhet, az egyéntől, aki egyetlen kódexként a keresztény tanítás teljességét fogadja el. Az idő is megérlelte a jobbak lelkében azt a hitet, hogy a kereszténység velejében nem az intézmény, nem a szervezet, nem a világivá átavatott lelki hatalom, nem is csak szent és sérthetetlen tan, hanem mindenekelőtt és mindenek fölött szellem és élet, amely csak az egyén meggyőződésén és magatartásán át alakíthatja a külső világot.  Ahogyan pedig ez a felfogás tért hódít, úgy nő a kereszténység amaz alakjainak népszerűsége, akik csöndes és szerény evangéliumi tevékenység körén belül maradtak és nem léptek ki a forómokra, ahol mindig szenny és zsivaj kavarog. Az egyszerű igénytelen és csöndes szellemeknek nyílnak meg ma a lelkek, ha igazán a keresztény utat keresik - a hatalmas és összetett szellemi és erkölcsi jelenségek mellett pedig szinte elhaladnak; közelre tájékozódnak; nem ama jelenségek után indulnak, akiket hosszú korszakok fölé helyezett lángoszlopnak az Úr.

Prohászkában is ma leginkább a misztikus értékelik és szeretik, aki tökéletes szerelemben elvonulva és egyesülve Istennel minden evilágit el tudott hagyni elragadott imaórái csendjében és a szent szerelem élményeiről halhatatlan művészi formában adott üzeneteket a világnak. A túlvilági udvarok vándora, Isten trubadúrja a Teremtővel való egyesülés tomboló és tökéletes szerelmének a kimondhatatlan élményeknek kimondója áll ma a legközelebb a Prohászkára figyelő lelkekhez, akinek nyelvét ő oldja meg Istennel való beszélgetésnek magányos óráiban. Megoldja pedig a szépség varázslatával és modernül egy a XX. századi lélek anyanyelvén. De, hogy Prohászkában ma a misztikust érzik a legélőbbnek ennek oka nemcsak a kor igényeiben van, hanem bizonyosan abban is, hogy ez a sokoldalú és gazdag szellem valóban a misztikában érte el a legmagasabb tetőt, - a magyar misztikai irodalomban páratlan a szószoros értelmében egyetlen, a világ misztikus irodalmában pedig újat és a halhatatlan írásokkal egyszínvonalon állót alkot. Persze személyiségét nem lehet kielégítően jellemezni azzal a művészi misztikust pillantjuk meg benne. Nemcsak teljesítményének csodálatos gazdagságát és hatásának mély erejét jelzi, hanem az ő rendkívüliségére is rávall, hogy egységeinek bármely oldalát nézzük is, - egésznek, teljesnek, kielégítőnek és kivételesen nagynak hat. Rajta is beteljesedik a nagy földi sorsának törvénye: a különböző korok a maguk hiányai és szükségletei szerint emelik ki, a nagy egyéniségnek egy-egy jellegét. Most leginkább talán a misztikus emelkedik fel Prohászkában, mint egy elnyomva tekintetek előtt egyéniségének egyéb vonásait. Életében a dolog természete szerint is legkevésbé láthattuk belőle éppen a misztikust. Elragadott lelkének legtüzesebb rózsáit csak Posztomusz könyvéből ismerjük. Naplói pedig, amelyek különösen élete utolsó éveiből őriztek Isteni sugallatú dolgokat és titok kimondó élményeket az Istenbe omlott lélek öröméről, - csak halála után váltak hozzáférhetőkké a nyilvánosság számára.

Személyes tevékenységének hatása azonban még sokkal elevenebb és közvetlenebb, semhogy az élő nemzedékek csupán a misztikusra korlátoznák az ő egyéniségének dús valóságát. Az időben is sokkal benne áll még semhogy ne kellene megszenvednie politikus tevékenységének következményeit. Vannak, akik a holtat, aki védekezni és tiltakozni nem tud, politikai tanúként hívják maguk mellé, éppen a politikust állítva előtérbe, akit a legtöbb árnyék kísér. Ezekről a politikus Prohászkákról elég ez az egy mondat.

De még él az a nemzedék, az a massa damnata, amelyből az ő személyes tevékenysége igyekezett massa benedicátát csinálni - még eleve nem fakadnak fel a lelkekben a személyhez tapadó forró emlékek, s még hatnak az indítások, amelyeket valamilyen formában tőle kaptak a XIX. század végének és a XX. század első negyedének nemzedékei. A lelkek nagy szobrásza e nemzedékek minden tagján rajta hagyta formáló kezének valaminő nyomatát: hatása egyetemes volt.

Vallásos géniusz - mondták róla. Ez is volt. De a fogalommal gazdag szövésű mivoltát felfejteni nem lehet, még kevésbé lehetséges megközelíteni egyetemes hatásának titkát. Hiszen az eredeti és ragyogó írói, aki külön hangszert teremtett magának a katolicizmus Prohászkai élmény tartalmainak kifejezésére, a művész, akinek alkotó és kifejező erejét Pázmány óta egyetlen vallásos géniuszunk sem ütötte meg, - megbabonázta azokat is, akik a vallásos géniusz sugallatait elutasították maguktól. A művész alkotó kifejező igénye dolgozott benne. Mindenre a szépség varázsát öntötte ki. Ő maga írta, hogy még a jóság és az igazság eszméi is nem tudja reájuk szabni a szépség ruháját, úgy hatnak reá, mint a meztelenek és rongyosak lennének. Azzal az igénnyel állt a világba, hogy megmutassa a jóság és igazság szépségét és hogy a kereszténység isteni stílusában szebbé tegye az életet. Éppen a szépséggel tudott kopogtatni minden kortársának a lelkén. Egyetemes hatásának legfőbb varázsvesszőjét a művészet adta kezébe. Persze a szociológus és szociális apostol ott is rokonszenvre talált, ahol a kereszténység hírnöke vagy a művész nem kapott bebocsátást. A katolikus konzervatívok viszont, akik rossz szemmel nézték a szociális lelkiismeretnek és az igazi keresztény demokráciának ezt a csodálatosan bátor apollógétának és a tudósnak, aki a tudomány hit vélt szakadékai fölött pallót vetett és kutakat vert. Ha valaki azt mondja, hogy író, szónok, művész, filozófus, teológus, apollógéta, természettudós, szociológus, misztikus, szociális apostol és kultúrfilozófus volt - igazat mond, mert mind ez volt. De mindez még nem Prohászka Ottokár. E felsorolás még nem ad választ arra a kérdésre, hogy mi volt nekünk és az egyetemes kereszténységnek a fehérvári püspök. Még kevésbé oldja meg azt, hogy ki kicsoda, milyen emberi csoda jelöltetik ezzel a névvel: Prohászka Ottokár. Ilyen kategóriákkal nem lehet megfogni azt az egyszeri és rendkívüli emberi tüneményt, amelynek fogalmi jelzője az ő neve. Akik hallották eleven szavát, azok egész személyiségének hatását érezhették. A szónokról különben is azt mondják, hogy nemcsak külső megjelenésével - s Prohászka a teremtés egyik legremekebb műve volt! - nemcsak gondolatával, szavával, tagjai és hangjai lejtésével hat, hanem egész személyiségének teljes jelenlétével. Akik őt szónokolni hallották személyes élményükkel tanúskodhatnak róla, hogy amikor Prohaszka beszélt, akkor egész egyéniségének minden fizikai és szellemi gazdagságával személyiségének káprázatos teljességével emberi mivoltának pompás és hiánytalan valóságával hatott; egyik tulajdonsága az emberi jellege csodálatos együttműködéssel, mint egy segítette a másiknak érvényesülését és fokozta az egésznek hatását. Mégis ha az élmény lehet is a kulcs, az ő megközelítéséhez igazában csak belső törvényeiből lehet őt megfejteni. Igazi kulcsa ő maga: az egyénisége.

Hogy ki volt ehhez képességeit kell megtekintenünk. Kétségtelen, hogy Isten egészen kivételes kegyeltjeként született és élhetett. Gyerekkora és ifjúsága minden zavaró mozzanatot nélkülöző készületi idő volt. Ma azt mondanánk, hogy származás szerint nem volt magyar. Neki erősebb kötései voltak a magyarsághoz a vérnél: ősei a magyar szellem legnagyobbjai kezdve Szent Istvántól. Magyarsága a szónak faji értelmében nem is volt előtte problematikus, erkölcsi és szellemi magatartásában pedig a kereszténység és a magyarság teljes megfelelősségét mutatott. Ő mondotta, hogy a magyarság és a kereszténység szétválaszthatatlan, ahogyan az anyatejből sem lehet kielemezni a keresztény és magyar ízt, amit a gyermek átvesz.

Érett egyéniséggé való fejlődését semmi sem akadályozta, sőt szerencsés körülmények segítették. Mindenki látta homlokán a géniusz fénylő bélyegét: zseni volt. A lángész sokoldalúságával lényeglátó képességével, azzal az alkotó és alakító erővel, amelynek jelenléte a lángészt leplezi le. Legendás emlékező képesség nélkül sohasem fogadhatott volna be, oly hihetetlen tömegű ismeretet és adatot a tudás legkülönbözőbb területeiről. Hatalmas dialektikai késségéhez és a legtávolabbi összefüggéseket és felismerő asszociáló képességéhez problémaoldó, forgató és látó járult, amelyet bölcselő kedvének bősége és elvonulásokra alkalmas lényeglátása támogatott. Bírta az emlékezésnek azt a felhívó és rendszerező tulajdonságát, amely bármikor elővette éppen szükséges tudnivalót, és amely úgy mozgatta az ismeretek seregét, mintegy hadvezér a csapatát: mindig frissen odadirigálva őket, ahol éppen szükség volt rájuk. Lángészre vallott eredetisége, az a tény, hogy alakító képessége által az egyszeriség bélyegét sütötte minden megnyilatkozására. A kifejezéseinek hamisítatlan Prohászakai ízük van. Amit befogadott az formaadással hódította meg. Amit kifejezett az a lelkének édes szülöttje volt és a gondolat viselte szülőjének vonását. Lángelméjét mutatta termő erejének kifogyhatatlansága és folyamatos állandósága.

Színes és eredeti képzelete lelket lehelt a dolgokba, szárnyat ragasztott a gondolatnak és szüntelen új varázst öntött arra is, ami régi. Ez mentette meg a sablontól és az ismétlés unalmától. Persze semmit sem írt vagy mondott, ami nem volt benső élménye. Az élmény kifejezése formaadást kívánt, a formaadás pedig a legközismertebb gondolatot is sajátjává tette. Azt merte mondani, hogy ugyanazt sem mondta kétszer ugyan úgy.

Érzelmi életét első pillanatra fölismerszik a mélység az eredetiség és a gazdagság. Művészei ereje érzelmi erejéből szívta a legtöbb táplálékot. Érzelmi világa együttműködött hatalmas alakító igényével: a világot magába tükrözte és alakítva hódította meg. Oly eredeti képalkotó képzelettel bírt, olya szófordulatokat alkalmazott a képnek és az élménynek olyan egységét teremtette meg, hogy ennek bámulatot kell éreznünk, hiszen teljes és új hangszerét hallatja, amikor Adynak és körének nyelvi és költői forradalma, amely egy új nemzedék modern élménytartalmainak adott végleges megfogalmazást, még jóformán el sem indult. Állandóan dolgozott. Erénye volt a szorgalom és a kitartás, a cselekvő és készülő türelem, a fegyelmezettség és az egyház iránti föltétlen engedelmesség. Akarati életének jellegzetes vonásai közzé tartozik még teljes igénytelensége is. Talán az evangéliumi szegénység gyakorlása tárta fel előtte a legszélesebb kaput, a szegények és az elhagyatottak szívében.

Mindezek a tulajdonságok azonban egyetlen célt szolgáltak: a maga és az embertársai krisztusi megváltásának ügyét. Ez a gondolat volt élete álló csillaga. Minden ereje erre tört. Egyetlen vonzásra hallgatott és ez Istenhez húzta őt. Ennek engedelmeskedett, erre hagyatkozott. E tulajdonságok csodálatos összhangja és a követett cél magasztossága nélkül nincs is magyarázat arra, hogy miképpen volt képes arra az egyedülállóan nagy munkateljesítményre, amely nem fér el egy mindennapi élet keretei között. Írt vagy 25 kötetre való és nem regényt, - nincsen város, ahol nem szónokolt, - rengeteg lelkigyakorlatot tartott - betegek százait látogatta, - mindenki hívásának és kérésének igyekezett eleget tenni és még telt idejéből bensőséges és állandó imaéletre és folytonos művelődésre. Ez a teljesítmény egyszerűen megmagyarázhatatlan. De tudjuk, hogy a szentek már életük munkateljesítményével sokszor csodát művelnek. Mintha már itt a földön is az örökkévalóság dimenzióiban élnének, evangéliumi tevékenységükben nem köti őket az időnek törvénye. Prohászkában is a szenteknek ezt a csodáját szemléljük.

Mondottuk, hogy e vallásos géniusznak uralkodó vonása a művészre mutat. Szakadatlanul és erősen érezte a művészi kifejezésnek szükségességét, egyénisége rövid jellemzésére, tehát azt kell mondanunk: Prohászka vallásos géniusz volt, aki a művészi kifejezés igényével nyúlt lelke tartalmaihoz. A kereszténység gazdag panteonjában a legnagyobbak társaságában foglal helyet. A magyar földnek mindenesetre legnagyobb vallásos-művészi-misztikus szelleme ő, aki azonban a kereszténység legnagyobbjainak szent köztársaságában is előkelő polgárjoggal bír.

Hogy pedig mi volt ehhez a történelem áramlatába kell őt beállítani. Már óriás mivolta is megmagyarázza, hogy hatása nincs lezárva időben halálával. A térben pedig, amíg élt is túl lépte szűkebb tevékenysége körét, nemzete politikai határait. Mikor a történelem folyamában szemléljük alakját, voltaképpen azt mérjük le, hogy mi volt a hatása a nemzet történeti létében addig, amíg e földi tereken dolgozhatott. Bizonyos, hogy ehhez kevés köze van Prohászka politikai szereplésének. Az a reform, amelynek napszámába ő beállt nem politikai volt, hanem szellemi, erkölcsi, gazdasági és társadalmi, végső soron persze politikai hatása sem maradhatott el.

Kétségtelen, hogy Prohászka Ottokár Magyarország legújabb kori történetének egyik leghatalmasabb személyi tényezője, olyan személyi erő, amely a maga szellemerkölcsi hatalmával a kereszténység oldaláról a legerősebben szólt bele a magyar nemzeti közösség életébe. Az ő működésének tekintetbe vétele nélkül nem lehet kielégítő magyarázatot találni arra, hogy Magyarországon forradalmak utáni nemzeti megújhodás a kereszténységnek, illetve a kereszténység jelszavainak jegyében indul. Európában egyedül mi azonosítottuk, - legalább szavakban,- a nemzeti megújhodást, a tiszta kereszténységhez való visszatéréssel. Ennek pedig feltalálható okai vannak, mégpedig oly jelenségekben, amelyek Európában csak nálunk találhatók fel. Igaz, hogy régtől keresztény ország vagyunk, ám Európa más országaiban, ahol az új kezdeményezések közömbösek vagy éppen ellenségesek voltak a kereszténységgel szemben nem kevésbé volt történelmi hagyomány a kereszténység mint nálunk. Tény ugyan, hogy Európában egyetlen keresztény nemzetre sem sújtott olyan erővel végzete, mint reánk, de ez még nem fejti meg miért kellett talpraállási reakciónak a kereszténységhez való visszatérés igényében jelentkeznie. A keresztény ellenes áramlatok éppúgy végigszántottak rajtunk a háború előtt, mint Európa többi országain, hatásuk sem volt kisebb, bár egyházak közjogi kiváltságait és anyagi státusza érintetlenek maradtak. Különben is kérdés, hogy az egyházak világi hatalmának a szellemi romlás ellenére való fennmaradása kezére járt-e a keresztény megújhodás kikezdéseinek? Kimerjük mondani, hogy Prohászka nélkül, akinek méltó kortársa külföldön nem volt, az ő óriási életműve nélkül Magyarországon is alígha történhetett volna a nemzeti megújhodás a kereszténység szellemében, pontosabban szólva: az ő előkészítő, ébresztő, ösztönző és átalakító működése hijján az ország alígha helyeselte volna, hogy a nemzeti eszmélés a kereszténység jelszavait tűzze ki követendő csillagaiul. Nélküle erre a lelkek nem lettek volna előkészítve. Bár igaza van Prohászkának abban, hogy a forradalmak után a mi kereszténységünkről hamarosan kitűnt, hogy inkább csak jelszó és világi hatalmi eszköz, mint bensőséges élet és szellem mégis bizonyos, hogy az ő személyes működésének döntő része van abban is, hogy legalább jelszóként és távoli igényként elfogadta nemzeti közvéleményünk a keresztény politikát, tehát a kereszténységet mint politikai etikumot. Ez mindenesetre kereszténység tekintélyét mutatta már.

Idáig azonban csak a Prohászkai program által juthattunk, amely a századforduló nagy kérdéseit felismerte, és megadta rájuk az elfogadható keresztény feltételeket. Prohászka első reformja arra irányult, hogy megfelelő munkások álljanak munkába az Úr szőlőjébe. Csak is a papképzés átalakításától volt várható egy új a kor feladatait elvégezni képes papi ideál megvalósulása. Az öregeken már nem lehetett segíteni, - hallottuk tőle. A jozefinizmus hatása a világi hatalomban pompázó papi fejedelemség varázsa alól már nem lehetett őket kiszabadítani. Nem javításról, hanem új kezdeményezésről volt szó. Prohászka az esztergomi szemináriumban megvalósítja a papnevelés komoly reformját, amely minta lesz elterjed és így meg könyvei útján, egy új pap típus lép elő, amely mesterét és mintaképét Prohászkában tisztelte és tiszteli.

Másik Prohászkai program az intelligencia megtérítése volt és a szociáldemokratikus világnézet szörnyű aposztáziáját kiváltó szociális kérdés felkarolásában állt. Az intelligenciát hihetetlenségbe és közönybe csábította az induviduális liberalizmus teóriája és a modernizmus, amely egyrészt a korlátot nem ismerő szabadság elvének és a határtalan emberi fejlődés racionális hitének meghirdetésével az istenség trónjára ültette az észt, másrészt kibékíthetetlennek mondott ellentéteket szerkesztett a hitnek igazságai és a tudománynak megállapításai között. Ez az intelligencia azt hitte, hogy a fejlődés ormain jár, amikor a kultúra legmélyebb válságát élte át, nevezetesen: amikor a vad elrugaszkodások szétrombolták az életszemléletének megnyugtató ősi egységét. Prohászka kimutatta, hogy a tudomány legújabb eredményei és a keresztény tanítás között semmiféle lényegbevágó ellentét fel sem fedezhető, sőt a tudománynak új megállapításai olyan lámpások, amelyek az ész előtt is újabb oldalukról mutatják meg a kinyilatkoztatott igazságokat. A hit és tudomány kibékítésén nem ő dolgozott itt egyedül, de verte a legerősebb és legszélesebb és a legszebb hidat, amelyen az ország műveltjei tértek haza a hit ősi házába. Csodálatos művészettel és saját tanúságtételével nyomatékoltatta, hogy a katolicizmus teljes megélhetésével minden hiánytalanul összefér az élet mély szenvedélyű igenlése és a legmodernebb kultúrértékeknek boldog birtoklása. Példájával és mindig bátran megvallott világnézetével - a diadalmas világnézettel - egyetemes vonzó tanúságot tett arról, hogy éppen a katolikus világlátás és magatartás képes megoldani a nagy kultúrválságot, amennyiben visszaadja az élet ősi egységének érzetét és az élet szemléletének egységét. Mindenkinek érdekét fenntartva meg kell állapítanunk, hogy Magyarországon Prohászka fordította le az evangéliumot a XX. század nyelvére. Emellett egyedül ő léphetett fel művésznek varázsával és a lángésznek tekintélyével, amelyet erősített a tökéletes összhang elvi és élete között. Ami szociális kérdést illeti bizonyos, hogy a XX. században senkiben oly tisztán nem csendült meg a kereszténység szociális lelkiismeretének szava, mint ő benne. Egyformán kíméletlen volt az egyháziak szociális maradiságával és a szociáldemokratikus etika tévedéseivel szemben. A tömeget azonban, amely vérével és verejtékével etette ama korszak kapitalizmusának embertelen gépezetét a tömeget szánta védte és szívből szerette. Nem habozott meghirdetni a legmagasabb szociális igét, az egyház oldalán. A proletárok földi megváltásának követelésére ráütötte az evangéliumi pecsétet és a szánadó szegények gazdasági harcát mindenkiben egyformán meglevő emberi méltóságból kisemmizetteknek igényét belekapcsolt az örökké valóság áramkörébe. De hallotta a legcsendesebb és legfájóbb jajszót is: komoly földreformot hirdetett éspedigé nyíltan. Minden vonalon a proletarizmusnak, - persze nem szegénységnek, - megszüntetését követelte. Mondta, hogy a gazdasági rendnek guruló szekerét Szent Ferenc kordájával kell megkötni, tehát az evangéliumi szegénységet el kell fogadni. De azt követelte, hogy az apostolok legyenek elsősorban keresztényül szocialisták: harcoljanak az első sorokban az ember legnagyobb jogáért, az élet lehetőségének intézményes biztosításáért. Míg az ember emberi létre fel nem szabadul, addig nem lehet belőle szentet faragni, - hallottuk tőle nem egyszer. A nyomor megalázó vackából kiszabadítani az emberi métóságba helyezni az embert,  - ez volt az ő szociális célja. Hitt az ember megjavíthatóságában. Ezért mondta, hogy a kereszténységgel szemben álló szociális programok és szervezetek olyan cölöp építmények, amelyek a kizsákmányoló gazdasági rend mocsarai fölé épültek. Csapoljatok le mocsarakat és az emberek kiköltöznek a cölöpépületekből, - tette hozzá.

A papság reformja az intelligencia megtérítése, az égi és a földi megváltásnak a kereszténység szociális és kegyelmi tanításában való összekapcsolása végül az ő kivételesen egyetemes hatása kétségtelen az újkori magyar kereszténység legnagyobb jelentőségű eseményévé avatják életművét. Ha mások is dolgoztak, ő volt a szellemi vezér és az erkölcsi mintakép, ő volt a kezdeményező és a bátor védelmező és ő végezte el a munkának dandárját. E három esemény hijján tehát akkor, ha a kereszténységünk a papság az intelligencia hite és a szociális kérdés tekintetében ott állott volna, ahol századforduló idején állt, - lenne-e kielégítő ok mégcsak a feltételezésekre is annak, hogy a nemzeti megújhodás a krisztusi eszmények után kívánt volna igazodni?!

Valóban: Prohászka Ottokár egy egész nemzedék, sőt nemzedékek tanítómestere volt. Ma sokan aszerint ítélnek felőle, ami esetlegesség az idővel majd eltűnő esendőség volt benne, a távlat hiánya árt igazi értékelésének. Mégis: a nemzedékek maiak és jövendőbeliek, önmagukról mondanak ítéletet, amikor emlékeznek reá, vagy elfeledik a világkereszténységnek páratlan magyar szellemét, Prohászka Ottókárt, ezt az egyszeri és rendkívüli emberi tüneményt...

Az Ország Útja - 1940. 12. sz. 401-408.l.