Barankovics István: Könyvek mellől

Szomszédainkról való ismerteink olyan gyérek, annyira nem jelentkezik a közelsorsú népek megismerésének szükségérzete, hogy elvenebben hatnak ránk távoli országok és birodalmak életének tanúsága, mint a szomszéd népeké, amelyekkel pedig együtt nyomja vállunkat a kelet-európai sors keresztje. Kollégiumaink ott állanak a nyugati kultúra őrhelyein és fényes központjaiban, ösztöndíjak Londonig és New York-ig repítik el ifjú tudósainkat, hogy megszívják magukat e messzi kultúrák nedveivel és azután megtöltsék mézzel, mint szertebolyongó méhek, a hazai kaptárt. De közvetlen szomszédaink - kivált az intelligencia tudatában, amely a politikai ellentéteket, elég furcsamód kulturális elzárkózással azonosította -, olyan messze esnek tőlünk, mint távol indiák. Pedig bizonyos, hogy szoros feladataink közvetlen környezetünkre utalnak és csak ezután és ezen túl a nagy emberiségre.

Közép-dunamedence, vagy kelet-európai hivatásunk hangoztatása mindaddig zengő érc és pengő cimbalom, amíg a történelmi andalgások és hősi elszánások világából le nem ereszkedünk a valóságnak szintjére, ahol igen kézzel fogható és napi kötelességek teljesítését követeli tőlünk az a történeti hagyaték, amelynek eleven testamentumnak kell maradnia. Első teendőnk:  egymás elfogulatlan megismerése. Hány politikus, vagy frissítő - sütetű közíró, aki naponta a szakszerűség nagyképességűvel értelmezi dunai és kelet-európai hivatásunk időszerű jelentését, tudná megmondani: minő egy-egy szomszéd népünk nemzetiségi színképe, társadalmi szerkezete, történelmi életútja és sajátos kultúrája? Azok közül, akik a magyarság dunai vezető szerepét állandóan ajkukon hordják, hányan ismerik szomszédainknak a nép ajkán mai is élő történeti mondáit és gyönyörű legendáit, amelyek az oltalmazó magyar hatalom felsőbbrendűségének tudatát őrzi, a nép képzelet naiv, de a történeti tanúságokat elevenen tartó őszinte alkotásaiban. Fent az uralkodó osztályok által képviselt és színezett nemzeti érdekeknek síkján összeütközhetünk a múltban és különösen a közelmúltban, de a mély kapcsolatok sértetlenek maradtak a népek közt, a történeti áramlás tovább folyt, épek a közös sors emlékei, az egymásra utaltságnak eleven érzete, és nem tűntek el a barátságnak, a megosztott bánatoknak és örömöknek meleg nyomai.

Persze, bizonyos, hogy a népek között mindig kisebbek lesznek az elválasztó különbségek és az ellentétek, vagy legalább is kiélezettek, mint a nemzetek között, - különösen a modern nemzet - fogalom uralmának idején. A népnek, ha ébredezik is már kollektív akarata, éntudata még nem olyan éles, hogy a nemzetek módjára megszabja önmaga és a másik népi valóság közt a határokat. A nép igényei immanensebbek, a népi élet aránya a mélység és a bensőség. A nemzetnek már világos és határozott kollektív éntudata van, ami azt jelenti, hogy élesen elválasztja magát a másik nemzettől; világos céljai és öntudatos kollektív akarata van, amely az érintkezésnek módjait és formáját megszabja, és amely a maga érvényesítésére állandó hatalmi szervezetet is épít.

A modern nemzet fogalom emellett extenzív és imperiális. A nemzeti hódításban mindig van valami erőszakos vonás, míg a népiség hódítása, mint a növényi, a természeti növények magától érthető dicsőségével és békés erejével érvényesül. A nemzet hódítását az ember öntudatos hatalmi akarata irányítja, a népét a természet. A nép hódításaival önmagát akarja megragadni, a nemzet pedig túllép igényével, kiárad, mert hatalmi akarata imperiális és extenzív. A nép biztonság érzetéhez nem tartozik hozzá, hogy érezze a másik nép irányába való erőtöbbletét.

De szabad talán hinni, hogy a modern nemzet fogalom is átalakul majd, erkölcsibbé és szellemibbé válik, intenzív imperializmusát magas erkölcs és mély szellemi belátás fogja korlátozni. Valóban: a nemzetni gondolatnak ez volna igazában a megkeresztelése. Akkor majd itt a dunai térben nyilvánvalóvá fog válni a nép magatartásnak nagy értéke a nemzetek közötti viszonylat megszabásában és békés fenntartásában. De talán addig is a megoldás nehézségének fájdalmát enyhíti és a jövőbe a remény sugarát küldi az itteni népeknek egymás megbecsüléséről és mély szolidaritásérzetéről tanúskodó magatartása. Ez a napi kommunizmus, mely megőrizte az emberiség elsőségének rangját, lesz az alap a nemzeti békékhez. Ezért is nagy szükség van arra, hogy egymást megismerjük, nemcsak a nemzetek hatalmi akaratának mozzanatos megnyilatkozása szerint, tehát a napi politika tükrében, hanem a népek állandóbb és mélyebb magatartása szerint is.

E gondolatok távlatában különösen méltányolnunk kell minden olyan kezdeményezést, amely oszlatgatja az egymást nem ismerés homályát. Ezzel az örömmel fogadtuk Nyisztor Zoltánnak legújabb szép könyvét a Balkánról. Ő, aki eleven és érdeklődést keltő sőt ébrentartó stílusban tud hírt adni ismeretlen népekről és távoli kultúrákról, és aki a gyakorlott világutazó pillantásával tudja kiválasztani az érdemes látni valót, legújabb könyvében beszámol körútjáról, amelyet az új világháború vigíliás nyarán, közvetlenül a fegyverek eldördülése előtt tett a Balkán országaiban. Jugoszlávia, Bulgária, Törökország és a görögök földje az utazás színtere. Gyors fényképeket kap az olvasó, de jellegzeteseket, amelyek a nép emberi magatartásáról, történetéről, kultúrájáról, még pedig népi és magas kultúrájának termékeny érintkezéseiről általában az embereknek politikán kívüli életéről adnak mindig érdekes tudósításokat.

Persze, magyar szem nézi és látja a tájat, az ember kezének műveit s magát az embert is. Érdekessége a könyvnek, hogy a magyar látás önkénytelenül is kidomborodik a leírásokból és élményekből. Semmi meglepő nincs abban, hogy a Balkán népei közt oly sokszor csendül meg a magyar szó, szinte második nemzetközi nyelvükként ama népeknek, amelyek valamikor az oltalmazó magyar hatalom szárnyai alatt éltek, vagy az alá vágyódtak. A testvéri mozdulatban, amellyel szólnak rólunk, van valami oltalomkeresés. Nem kell csodálkozni azon sem, hogy ezek a népek a szeretet a megbecsülés s a mély barátság hangján szólnak arról, aki és ami magyar. Kivált a szerb és a bolgár nép! Egyiknél a történelmi áramok útját a háború szembenállás sem tüntette el, másiknál a háború a barátság vérkeresztsége volt. Ha a Balkán romantikus és kevert kultúrájú városainak vendéglőiben és kocsmáiban jársz, magyar dal és nóta zendül minduntalan. Nótázó és bánkódó kedvünk rokonságáról politikai értékű tényeket derített ki a zenei folklore: e sok és sokféle bánat mindig egy bánat marad, mint Ady énekelte, aki a magyar sorsban mind e népek sorsát régóta a legmélyebben érezte.

Nyisztor könyve nem nagy igényű, - útleírás. Alkalmas azonban arra, hogy szélesebb rétegek előtt nyisson ablakot, szomszédaink felé és hogy felkeltse a komolyabb érdeklődést. Nemzeti ügy volna az is, ha afrikai útleírások helyett inkább ilyet olvasna ifjúságunk. A kalandot itt is megtalálja s mellett még nemzeti hivatásra is okosan készül. Ilyen könyvek ma már szélesebb rétegekben felébred majd az igény a szomszédok megismerését komolyabb és fárasztóbb művekben keresni, ami talán e művek születéséhez is elvezet. Mert, ma komoly kárunkra és tudományos életünknek szégyenére, üres a könyvespolc ott, ahol a szomszédok társadalmi, gazdasági, népi és történeti életét leíró műveknek, e nélkülözhetetlen ismereteket tartalmazó útbaigazítóknak kellene állaniok.

Bonkáló Sándornak  ruténekről szóló, összefoglaló műve, e nemben a magyar tudományos irodalom első terméke, a Magyarság-ismeret című sorozat első köteteként jelent meg.

Nomen est omen: a ruténekről való tudásunk gyarapítása valóban önmagunk megismeréséhez tartozik, ahogyan ez a nép és az általa lakott terület és a magyar nemzetnek és az ezeréves ország testének elválaszthatatlan része.

Önmagunk megismerésének igen nehéz tudományos és erkölcsi munkájában már túljárunk a kezdeményezéseken. Különösen az utóbbi két évtizedben ébredt fel az érdeklődés és a kíváncsiság önmagunk rejtélye iránt, de azért cseppet sem mondhatjuk, hogy a tágabb értelembe vett nemzeti önismeretek terén már túljutottunk volna az első lépéseken. A revíziós két évtized alatt pl.: Bonkáló Sándornak és Darás Gábornak közérdeklődésre alkalmas és Hodinka Antalnak kisebb történeti munkáján kívül hiába keresnők tárgyi jeleit annak, hogy a ruténekről való ismeretek után szükségérzet jelentkezett volna a közvéleményben. Még ezek a művek is a céh-beliek ismeretkörét tágították, a politikailag gondolkodó réteg, az intelligenciának nevezhető kis csoport már nem igen vett tudomást róluk. Az általános közgondolkodásban a rutén szóra homályos képzetek kellenek, amelynek Egán Ede és Bartha Miklós nevét idézi fel. Húsz év alatt a közlemény semmivel sem szerzett több ismeretet a ruténekről, mint amennyivel a háború előtt bírt. És ez nem sajátosan rutén vonatkozású tünet ... Igaz, hogy húsz évig - sajnos - nem voltak nemzetiségeink, az egész nemzetiségi kérdés beleszakadt a revíziós problémába. Revíziós szemléletünkben pedig első helyen állt a terület, amely az ember és a nép problémája elé nyomult. Inkább területben, mint népekben gondolkoztunk, holott bizonyos, hogy a terület elpusztíthatatlan és inkább bírja az örökké valóság jegyeit, mint a nép, amely elmerülhet, felmorzsálódhat, felszívódhat, sőt ki is pusztulhat. A revíziós szemléletnek ez a sajátsága bizonyosan szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy az elmúlt két évtized is idegen ajkú népei emberi természetrajzának irodalmában olyan szegény. Bonkáló könyve tehát a szó szoros értelmében hézagpótló. Tudós megbízhatóság, tárgyismeret és könnyű olvashatóság mellett erénye e könyvnek, hogy röviden és világosan a rutén kérdés egészét felöleli, ennek minden vonatkozásával kezdve, a település történeten egészen a visszatért Kárpátalja újjáépítésének tervéig. Aki kíváncsi a rutén és a magyar sors összeszövődésére, e nép gazdasági, társadalmi, művészi és irodalmi életére, a külföldi hatások eredetére és szándékaira, sőt esetleg a ruténség különböző néptörzseit, tehát a rutént a maga valóságában is meg akarja ismerni, - az e becsületes összefoglalásra rábízhatja magát.

És ha kedve tartja, még egy-egy pillanatra ölébe ereszti a könyvet, elgondolkodhat olyan tanúságokon is, amelyek a leírt tények mögött vannak, de amelyek önként kínálkoznak. Amit így megállapíthat, az az általános magyar életbölcsesség egy-egy része lesz, a kárpáti magyar hatalom megszervezésének és megtartásának filozófiájához tartozik.

A könyvet olvasod, de gondolataid mögött állandóan ott kísért a tétel, hogy a magyar nemzet fogalomban sohasem volt kizárólagos, vagy legfőbb tényező a faj, sem a nyelv. Ilyen a nemzet fogalmat a közép-dunavölgyében egyedül a magyarság alakított ki. Minden más dunai nép a faji, helyesebben a nyelvi tényezőt a nemzetfogalom uralkodó, vagy éppen kizárólagos elemévé tette. Ez a különbség, amely a magyar nyelv felsőbbséget is jelenti, nem valami újkori agyalmány, hanem igazi, ezeréves, sőt érig örökség: nomád hagyomány. A nomád hatalomszervezés bölcsességének jellegzetes része: a szabad szervezetben a vezető néphez kapcsolni az idegent és a főség elismerését és a közös sors vállalását követelni meg tőle. Attilától Árpádig, sőt tovább is így szervezett nemzetet és birodalmat minden magyarral rokon hatalom.

Ez a birodalom szervező eszme mély kevéssé hasonló ahhoz, amelyet könyvemberek keleti Svájcnak neveztek! A többnyelvű és származású, sőt kultúrájú Svájc kohéziójának semmi köze sincs egy közös főség elismerésének gondolatához. Svájc kohéziója a hatalmas, ellentétes erők egymást kiegyenlítő hatása, a különböző népek kultúrájának azonban magas színvonala, a közös történet nagy és közös büszkesége, s végül: a táj és az ember patrióta összekapcsoltságának igen világos öntudata. Nem, itt hiányoznak a keleti Svájc tárgyi feltételei. És emellett van egy ősi valóság; itt a hagyományhoz kell visszatérni idegen példák helyett.

Pánszláv gondolat tüzes hirdetői pl.: azon kezdik, hogy az orosz nyelvet akarják rátukmálni a ruténre, aki ezt nem is érti. A pászlávizmus jegyében való nemzeti felszabadításnak első követelménye, hogy a rutén felejtsen el ruténul. A pánszlávizmus oroszokat, a csehek cseheket, a szlovákok szlovákokat akartak belőlük csinálni. A rutén mindegyiket visszautasította, mégpedig - és ez igen mély értelmű - elsősorban azért, aminek okán kezdetben itt-ott rokonszenvezett vele: szociális okokból. A pánszlávizmus is, a csehek is a gazdasági és társadalmi felszabadítás zászlajával közeledtek a rutén felé, de amikor Kárpátalja hatalmukba esett, a felszabadítást azzal kezdték, hogy a rutén paraszt nyakára ültették a cseh hivatalnok sereget. A pánszlávok épp így maguknak szabadították fel őket.

A történelmi mérleget könnyű volt a ruténnek felállítani: a pánszlávizmus és a csehek gazdasági és társadalmi felszabadítást ígértek annak fejében, ha a rutén megszűnik rutén lenni, és orosz, vagy cseh lesz, de a gazdaság és a társadalmi felszabadítás elnyomássá változott. Viszont a mérleg másik serpenyőjében a következő tény állt: valahányszor a történelem során a magyar az időélére ugrott és a nemzeti gondolat és a szociális eszme egységének jegyében feltámadt elnyomói ellen, mindannyiszor a rutén a magyar oldalán vonta ki kardját és ontotta vérét. Rákóczi gens fidelissima - ja és 48 honvédő ruténjei a közös jobb emberi sors reményében és akaratában masíroztak a magyarokkal elvegyülve. Ha a gazdasági egymásra utaltságot nem is tenné megváltoztathatatlan ténnyé a földrajzi törvény, - az emberi sorsközösség és az együtt megtett történelmi út emléke a magyar mellé állítaná a rutént.

A nép politikai lényét a közös történet emlékei határozzák meg a legmélyebben. S a ruténnek minden történeti emléke a magyar közösség felé mutat. Igen jellemző, hogy a magyar ellenes rutén kezdeményezések kiagyalói szerették volna ezeket az emlékeket a nép lelkéből kitörölni. Mondhatni: ezzel kezdték felszabadító munkájukat. A nép azonban üres oltárokat nem tűr, ezért a felszabadítók hamis, magyarellenes legendákat költöttek és hősöket gyártottak, új istenségeknek szánva őket. A magyarellenes érzelmű rutén irodalom és történetírás telisdedteli van költött soha se létezett nemzeti hősökkel, és hamisított okmányokkal, még ott is, ahol ezeknek a hősöknek a magyarsággal semmi kontravonatkozásuk nincsen, s ahol a hazug okmányokban egy szó sem esik a magyarokról.

Ez a nemzeti mitológia gyártás különben a történeti múlttal nem bíró ifjonti nemzeteknek közös nemzeti intézményük. A kamasz nacionalizmusok képzelőereje igazán tiszteletre méltó és aranyérzésüknek teljes hiánya valósággal lenyűgöző.

Mégis: ez az elrugaszkodás, amely történetet költ, ha nincs, s amelyek a történeti emlékeknek oly hatalmas jelentőséget tulajdonított, hogy inkább az igazság sérelmével hazudja össze őket, semhogy a valódi történeti emlékeket elfogadjam, a nem létezőkről pedig lemondjon, - a legerősebb kötés, személyi érv amellett, hogy a történeti magyar hatalom valósága legelsősorban és legszilárdabban a közös történeti sors tényén a közös emberi eszményeken és eszméken nyugszik. A népek, szlovákok erdélyi romának, rutének csakugyan sokat megőriztek a mély magyar kapcsolatból. A népnek - mindegyik népnek - az igazi nemzeti hősei persze szociális hősök is voltak, sőt csak a szociális nemzeti hősök tudtak igazán a nép hőseivé lenni. A magyar hatalomnak tehát ezért is az idők élén kell járnia és maradnia: a legbiztosabb emberi jogot, a legszélesebb szociális igazságot és legnagyobb szabadságot kell jelentenie.

Mert a történeti örökség nem olyan tőke, amelynek kamataiból hosszabb ideig meg lehet élni. Ezt az örökséget csak olyan magatartással lehet megőrizni - gyarapítani! -, amellyel az ősök azt megtervezték. Az arbiteri pálca és a főség klenodiuma csak addig a miénk, amíg ténylegesen bírjuk az erkölcsi és szellemi felsőbbséget és amég e felsőbbség testvéri oltalom. Alábecsüljük mosti feladatainkat, hacsak a múlt mértékét akarjuk megütni. Magasabbra kell állítanunk a mércét, amely a magunkkal szemben támasztott igényeket méri. Az a változás is, amelyen húsz év alatt a ruténség kétségkívül átment, erősen javallja ezt...

Az Ország Útja - 1940. 12. sz. 453-457. I.