Barankovics István: A rendeleti kormányzás veszélyeiről

Az Országgyűlés ülése 1947. évi október hó 30-án

Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk fekvő törvényjavaslat a kormányt fel akarja hatalmazni arra, hogy 1948. április 30-ig rendeletekkel szabályozhassa az életviszonyoknak közelebbről meghatározott, de igen tág körét, amelyek jogi rendezése egyébként a törvényhozásnak van fenntartva.

Az ilyen törvényjavaslat tárgyalása a dolog természeténél fogva és parlamenti szokásainak megfelelően a hozzászólóknak lehetőséget szokott adni arra, hogy a kormány általános politikáját bírálat tárgyává tegyék, hiszen az ilyen rendkívüli felhatalmazás megadása lényegesen a kormány iránti politika bizalom kérdése, viszont a kormány befejezett cselekedeteiből, általános elvi és gyakorlati politikai magatartásával lélektani bizonyossággal lehet következtetnünk arra a módra, ahogyan az újabb felhatalmazással majd élni fog.

Én azonban a jelenlegi esetben nem annyira általános politikai kérdésekkel, mint magának a törvényjavaslatnak a megvizsgálásával kívánok foglalkozni, elsősorban a demokrácia és a parlamentalizmus alapelvei, továbbá a törvényjavaslat indokoltsága és célszerűsége szempontjából és a kormány általános politikájára csak annyiban kívánok kiterjeszkedni, amennyiben ez az előttünk fekvő törvényjavaslat szükségessé teszi.

Tisztelt Országgyűlés! A Háznak bizonyára minden tagja egyetért velem abban, hogy a demokrácia a nép valóságos önkormányzatát jelenti, amely modern, parlamentáris keretek között, formailag elsősorban a nép által közvetlenül megválasztott képviselők törvényalkotó és kormányellenőrző tevékenységében valósul meg, jól lehet kétségtelen, hogy a politikai demokrácia teljes hatalma ezekben az előbb említett főmozzanatokban még távolról sem merül ki. A képviselők legfőbb feladata, amelyre megbízást kaptak: törvényekbe önteni azt a programot, amelynek helyesléséül a választók őket a törvényhozás Házába küldték. A választók kifejezetten elsősorban törvényhozással kívánták megbízni képviselőiket és eszük ágában sem volt, hogy a képviselőknek ne törvényhozásra, hanem olyan szervek kijelölésére adjanak megbízást, amely szervek a jogszabályokat ténylegesen megalkotják.

A törvényhozásnak általában fő feladata, amelynek teljesítésére megbízást kapott, a törvényalkotás. Erről természetesen a törvényhozásnak módjában áll lemondani, de kizárólag a megbízók javára, visszaadva a népnek azt a megbízást, melyet tőle kapott, hogy azután a nép mint a törvényalkotó hatalom gyakorlása céljából újabb képviselőket választhasson. A demokráciában alapelv, hogy magánál a népnél van az eredeti szuverinitás, amely csak megbízás útján száll át a törvényhozásra, amikor is a megválasztott törvényhozás a szuverenitás egyik főszerve. A parlamentáris demokráciától elválaszthatatlan az a követelmény, hogy a parlament elvileg mindig, sőt szükség és célszerűség alaposan indokolt kivételeitől eltekintve, valóságosan is törvényhozó maradjon. Éppen ezért a törvényhozásnak - elvileg szólók - nincs joga arra, hogy törvényhozó hatalmáról egy másik általa teremtett hatalom javára lemondjon, ha nem a törvényhozásnak, mint szuverén szervnek csupán arra lehet joga, hogy törvényalkotó hatalmának ideiglenes és bizonyos keretek között való gyakorlásával a kormányt vagy egy másik szervezet bízzon meg.

A megbízás és a lemondás között tudniillik igen lényeges különbség van. A törvényhozás a törvényalkotó hatalmat nem ajándékozhatja oda valaminő más szervnek, mivel a törvényalkotó hatalomnak nem ő az eredeti birtokosa, hanem a nép a törvényalkotó hatalmat a törvényhozást is a néptől kapta és azt nem is önjogúan, hanem a nép megbízásából gyakorolja. Mivel a törvényhozás szuverén szerv, sem elvileg, sem gyakorlatilag nincs azért ellentmondás abban, ha a törvényhozás nem ugyan átruházás, hanem felhatalmazás alapján a kormányra bízza a tényleges törvényalkotásnak kisebb vagy nagyobb jogkörét természetesen mindig anélkül, hogy ezzel saját törvényalkotó hatalmát üres formasággá silányítaná és így mintegy elajándékozná azt, ami eredendően nem is az övé, hanem a népé.

A széles körű és hosszú ideig tartó felhatalmazás a demokrácia szempontjából fogas kérdés. Fogas kérdés azért, mert kétségtelenül fel kellett ismernünk a közelmúlt tapasztalataiból, hogy nagy hibák származnak abból, ha nem tartjuk szem előtt azt a klasszikus elvet, hogy az állami főhatalom tulajdonképpen nem a nép egy részét, még csak nem is a nép többségét, hanem az egész népet illeti meg, amelynek a kisebbség is elválaszthatatlan alkotó része és éppen ezért ezt az egész népet megillető főhatalmat kizárólag a többség számára kisajátítani nem lehet annak ellenére sem, hogy a pozitív törvényalkotásnak legtöbbször nincs más módja, mint a többségi szavazás.

A parlamentben - és ez a parlamentarizmus lényegéhez tartozik - az érvek csatájában részt vesz a kisebbség az ellenzék is és így noha az ellenzék kisebbség, nem állna meg az a tétel, hogy ki van zárva törvényalkotásból. A felhatalmazás alapján való kormányzás azonban sokszor egészen kizárja az ellenzéket a törvényalkotásból, ami az előbb kifejtettek alapján kétségkívül sérti a demokratikus elveket.

Tisztelt Országgyűlés! Ezeknek a szőrszálhasogatásoknak látszó, vagy túlságosan elméletieskedőknek tűnő fejtegetéseknek igen komoly gyakorlati jelentősége világossá válik előttünk akkor, ha észben tartjuk a legutóbbi emberöltő parlamenti jelenségeit, amelyek arról tanúskodnak, hogy a demokratikus elvek lecsepülése vagy eljelentéktelenítése, a klasszikus elveknek az élettől való eltávolítása végül is a demokratikus formaságok közé rejtett diktatúrákhoz vezet.

A parlament törvényalkotó szerepét nem szabad üres formasággá zülleszteni

A diktatúrás szándékok rendszerint mindenütt rangrejtve járnak és e rangrejtve járó szándékok sokszor a demokratikus formaságok között elég ügyesen tudják egy ideig elbújtatni a diktatúrás lényeget. Hogy ez mennyire így van mi sem mutatja szemet szúróbban, mint a különböző prefasiszta, fasiszta és posztfasiszta államberendezkedéseknek egy igen érdekes és közös jellegzetessége. E rendszereknek tudniillik egyik általános jellegzetességét éppen abban lehet felismernünk, hogy a parlament szuverén törvényalkotó szerepét puszta formasággá züllesztették, és ha a törvényhozó testületet formálisan nem is szüntették meg, a törvényalkotás gyakorlati jogát fokozatosan maradéktalanul a kormányra ruháztatták, elannyira, hogy a kormány, illetve a kormányfő diktatórikusan intézhette az ügyeket, tehát a törvényalkotó hatalom már nem is a népnél, nem is a törvényhozásnál, hanem tényleg a és teljesen a törvényhozó által egyszer kijelölt főnöknél maradt.

Demokráciában a népnek választott képviselte, diktatúrában pedig a tényleg a kormány alkotja azokat a jogszabályokat, amelyekhez mint hatályos állami akarat-kijelentéshez az állampolgároknak alkalmazkodniuk kell. Demokráciában az állami akarat-kijelentések a törvényekből, diktatúrában pedig elsősorban a rendeletekből olvashatók ki. Itt ebből a szempontból nem lehet döntő az az elméleti meggondolás, hogy végtére is a népképviseleti demokrácia minden alakiságának megfelel, ha a törvényhozás bízza meg a kormányt a jogalkotó hatalommal. Itt az a gyakorlat a döntő jelentőségű, amely a törvényhozás helyett indokolt szükség nélkül állami akarat-kijelentések tulajdonképpeni alanyává. Ha a törvényhozás tartósan és az életviszonyok jelentősebb körére vonatkozóan a korányra bízza a jogszabályalkotást, akkor a törvényhozó testületnek nemcsak törvényalkotó, hanem kormányellenőrző szerepe is előbb-utóbb összezsugorodik, mert ezzel a hatalom-átruházással az egész államéletnek és nem csupán a törvényhozásnak a súlypontja csúszik át a végrehajtó hatalomra, a törvényhozás ellenőrző szerepe lényegében még utólagosan is csak erőtlenül tud érvényesülni, hiszen a jogszabályok kodifikációjában maga a törvényhozás egyáltalában nem folyhat be és minthogy tekintélyétől és hatalmától saját maga fosztotta meg magát, post festa, a rendeletek kibocsátása után is csak legritkább esetben van módjában törvényhozó akaratát érvényesíteni.

Ez a módszer nem veszélytelen

A rendeletekkel való gyakori folyamatos, hosszadalmas kormányzás tehát a demokrácia szempontjából egyáltalán nem tekinthető veszélytelen módszernek, e veszélyeken annál kevésbé tudnók magunkat a törvényhozás szuverenitására való hivatkozással könnyedén túl tenni, mert a magunk részéről szólván hozzá a javaslathoz, a néppárt egy olyan program képviseletére kapott választóitól megbízást, amely program félreérthetetlen határozottsággal foglat állást a rendeletei kormányzás állandósítása ellen, sőt a kivételes hatalom jogkörének szűkítése és végül a kivételes hatalom teljes megszüntetése mellett. És programunknak ez a része nem csupán gyakorlati értékű, hanem éppen demokratikus elvi jelentősége felől sem hagytuk kétségben azokat, akik a választási agitáció során meghallgattak bennünket.

A klasszikus politikai iskolák azt vallották, hogy a demokráciának mindig és minden körülmények között vezérelvként kell tisztelnie a fő államhatalom ágak szétválasztásának, pontos megkülönböztetésének tanát. A politikai történet azonban - és ennek felismerése elől nem zárkózhatunk el - azt igazolja, hogy az életet itt sem lehetett belegyömöszölni egy elméletnek, még a legjobban igazolt elméletnek Prokrustes ágyába sem, noha viszont azt is igazolja a történelem, hogy eszményi demokráciát a valóságban sehol soha sem sikerült megközelíteni az állami főhatalmak közötti megkülönböztetés tanának tiszteletbetartása nélkül. Az élet a politikai élet a merev és a tiszta elméletet a szükségletekhez, sokszor a legnapibb szükségletekhez igazította hozzá, de anélkül, hogy a főhatalmak egymástól való megkülönböztetésének szükségességét, helyességét megcáfolhatta volna.

Kétségbe vonhatatlan általános tény a modern államban, hogy az életviszonyok túlságos bonyolultsága és általában az állami élet modern fejlődése -, amely egyfelől az életviszonyok egyre tágabb körének jogi szabályozását teszi szükségessé, másfelől pedig a nagy törvényhozó-testület működésénél gyorsabb jogszabályalkotó munkát igényel - a közjó érdekéből elkerülhetetlenül szükségessé tette, hogy ne kizárólag a törvényhozás gyakorolja a tényleges törvényalkotó, illetve jogszabályalkotó hatalmat, hanem ebben a hatalmában indokolt mértékben és indokolt ideig különböző felhatalmazások útján, de nem átruházások útján, a végrehajtó hatalom központi szerveit is részeltesse, (Egy hang a néppárton: Ez helyes distinkció!) természetesen a törvényhozás befolyásának és a törvényhozás ellenőrzésének legalább közvetett módon való biztosítása mellett.

Ezek a jelenségek csaknem egyidősek magával a parlamentarizmussal és a demokráciával. a jogszabályalkotó hatalomnak részlegesen a kormányra való bízása, terén ki is alakult kétféle megoldás. Az egyik megoldás az, amikor a parlament csak kerettörvényt alkot és a részletes rendezést rábízza a kormányra. Olyan időkben, amikor az államélet folyamatát rendkívüli hatások nem zavarják, csupán ennek a megoldásnak van igazoltsága, éppen a parlamentáris demokrácia színe előtt, minthogy ez a megoldás a parlamentnek módot ad arra, hogy a jogi rendezés legfőbb elveit a kerettörvényben lerögzítse és a kormánynak az általános rendelkezések és a parlamenti vita során felmerült érvek útján útbaigazításokat adjon a részletes jogi szabályozás mikéntjére nézve is. Ilyen esetben még kielégítően lehet biztosítani annak a szempontnak az érvényesítését is, amely abból származik, hogy a törvény, illetve bármely jogszabály csakis az egész népnek akarat-kijelentéseként jelentkezhet, hiszen a kerettörvény parlamenti vitájában résztvesz az ellenzék is, és nem csupán a többség, amely a kormány mögött ül. Márpedig az, hogy az ellenzék is hallathassa a maga érveit egy bizonyos jogszabály megalkotása előtt igen fontos biztosítéka annak, hogy a demokráciában ténylegesen és észrevétlenül meg ne történjék az, hogy a demokrácia tulajdonképpen a többségnek a kisebbség felett gyakorolt diktatúrájává változik át.

A másik megoldás, Tisztelt Országgyűlés! a rendeleti jogalkotás terén, amikor a parlament a kormánynak még ilyen kerettörvény formájában sem ad útbaigazításokat, hanem csupán az életviszonyoknak azt a kisebb vagy nagyobb körét határozza meg, amelynek jogi rendelkezésére a kormányt hosszabb-rövidebb ideig felhatalmazza. Vannak oly rendkívüli körülmények - ezt az ellenzék sem tagadja le, - pl.: háború, vagy háborús veszély, egész országot vagy annak nagyobb részét érintő katasztrófa, amelyek indokolttá tehetik, hogy a törvényhozás ilyen rendkívüli jogszabályalkotó hatalmat is adjon a kormánynak. Az ilyen felhatalmazásnak azonban ha a demokrácia és a parlamentarizmus szellemének tiszteletben tartásával akar történni, nemcsak tárgyilag, hanem időbelileg is pontosan meghatározottnak kel lennie, továbbá a parlament közvetett befolyását és közvetett ellenőrzési jogát a felhatalmazás alapján kiadandó rendeletek felett is valaminő módon és folyamatosan biztosítania kell.

Mindezek az elvek - Tisztelt Országgyűlés! - ma a jogtudomány felfogása szerint általános érvényűeknek mondhatók. A demokrácia szempontjából azonban még az ilyen megkötöttségek estén, mint aminő megkötöttségeket az előbb említettem, sem lehet veszélytelen a törvényalkotó hatalomnak a végrehajtó hatalom központi szervére való áthelyezése. A végrehajtó hatalom is hatalom. A hatalomnak pedig a tapasztalatok szerint úgy látszik természetében van, hogy növekedni kíván és hogy az ellenőrzésnek örül. Általános - persze nem nagyon örvendetes - tapasztalat, hogy a végrehajtó hatalom, ha a rendeletekkel való kormányzást megszokta, akkor előbb-utóbb már csak nehezen tud ellenállni annak a csábításnak, hogy az államélet vitelének ezt a kényelmesebb módszerét állandósítani törekedjék. De magában a törvényhozásban is a kormányellenőri és nem a törvényalkotó szerep fontosságának a tudata domborodik ki, sőt a megszokás hatalma még a közvéleményen is erőt vesz, mint ahogy erőt vett nem egyszer a múltban; és a közvéleményben gyökeret eresztet az a meggyőződés, hogy nem a törvényhozás a döntő tényező, a parlament csak másodrangú tekintélyét, tehát ennek megfelelően az állampolgárok nem a törvényhozó szerv útjának különböző módozatain keresztül akarják érvényesíteni a maguk szándékait. Egyszóval a végrehajtó hatalom észrevétlenül felszívja a törvényhozás tekintélyét. ami idő múltán - ezt a múlt igazolja - kifekszi a lelkekben a szabályszerű diktatúra helyét.

Éppen a rendeleti kormányzásnak ezek az általános veszélyei, amelyek világszerte mindenütt jelentkezhetnek, teszik érthetővé, hogy a most lezajlott világháború után nem egy olyan demokratikus alkotmány keletkezett, pl.: az 1946-os francia alkotmány, mely a törvényhozást kifejezetten megfosztotta attól a jogától, hogy a neki fenntartott jogszabályalkotó, hatalmat akár csak részben is a végrehajtó hatalom központi szervének adhassa át. Ezekben a demokratikus népekben tudniillik, amelyek a rendeleti kormányzással alaposan megégették kezüket a diktatúra iránti ellenszenv még annyira eleven, és a diktatúrához vezető útnak a rossz emlékei még annyira frissek, hogy e megszorítás következtében inkább az életviszonyok késedelmes és ki nem elégítő szabályzásának a hátrányát vállalják, semhogy a rendeleti kormányzásnak egyszer már megismert veszélyét újra felidézzék.

Félnek ugyanis ezek a népek az olyan formális népképviseleti rendszertől -, amelyet a múltban ők jól megismertek - amelyben a nép mint a demokráciának egy nem éppen jóindulatú kritikusa mondotta, egy napig, a választás napján úr, hogy azután 4-5 évig, a parlament megbízatásának ideje alatt szolga legyen.

Általában azonban a szükség és a célszerűség okán a külföldi demokráciák sem szoktak elzárkózni attól, hogy a törvényhozás részben és bizonyos ideig a kormányt bízza meg a jogszabályalkotó hatalom gyakorlásával. Viszont éppen a veszélyek tudatában a nagyobb tapasztalattal rendelkező demokráciákban megszokták követelni azt, hogy a felhatalmazás szigorúan és félreérthetetlenül meghatározott keretek között maradjon és a veszélyek megelőzésére lehetőleg feltétlenül alkalmas biztosítékok kikötésével adassék meg. Nyomatékos gondot fordítanak a legtöbb helyen a kielégítő biztosítékokra, hogy a kormány a felhatalmazással vissza ne élhessen, tehát se a felhatalmazás megszabott körét túl ne lépje, se a felhatalmás körében a törvényhozó szándékának ellenére vagy éppen a demokrácia és az alkotmány sérelmével el ne járhasson.

Tisztelt Országgyűlés! A felhatalmazást a magyar parlamentáris demokrácia is ismeri, azt mondhatnánk, kezdetétől fogva, már az 1948-as parlament is a kormányra bízta az esküdtszéki bíráskodás intézményének bevezetéséhez a jogszabályalkotást. A magyar parlamentarizmus azonban nemcsak ilyen ad hoc felhatalmazást ismer, 1912-ben megalkották az első általános felhatalmazást. Az 1912: LXIII. tc. honosította meg a magyar jogéletben a kivételes hatalmat, amikor is a minisztérium valamennyi tagjának megoszthatatlan felelőssége mellett a kormányt felhatalmazta arra, hogy a háború vagy háborús veszély ideén az életviszonyok meghatározott körében olyan jogszabályokat alkothasson, amelyeket egyébként csak a törvényhozás jogosult megalkotni.

Jellemző azonban, - és ez a rendeleti kormányzás veszélyességét hazai példával is jól dokumentálja -, hogy az első világháború után kormányaink csaknem kivétel nélkül a rendkívüli viszonyok elmúltával is bőven éltek, sőt visszaéltek ezzel a felhatalmazással, amennyiben a felhatalmazást az engedelmes parlamenti többséggel időről-időre mindig meghosszabbították, és ezzel a cselekedetükkel lényegesen hozzájárultak közvéleményünkben a parlament tekintélyének lejáratásához, jelentőségének csökkentéséhez és az eredendően magyar politikai hajlamok elnyomásához, vagy pedig elnyomorításához. Az 1931-es felhatalmazás már csak azzal a megszorítással adatott meg a kormánynak az akkori országgyűlés által, hogy a kivételes hatalom alapján kibocsátandó rendeleteket egy parlamenti bizottságnak, az ún. 33-as, később 42-es bizottságnak kell bemutatni.

A legszélesebb körű felhatalmazás azonban, amelyet a mi jogéletünk ismer, a legrosszabb emlékű törvények egyike: az 1939. II. tc., de még ez a törvény is az életviszonyoknak legfőképpen közjogi természetű körét a felhatalmazásból kiemelte, és a kormányt kifejezetten arra kötelezte, hogy a felhatalmazás alapján kiadott rendeleteket a rendeletek törvényességének és célszerűségének megvizsgálása céljából előzetesen sürgős szükség esetén pedig nyomban, de utólagosan egy ún. 36-os bizottságnak mutassa be, amely 36-os bizottság az előbb említett törvény szerint joggal bírt arra, hogy a minisztériumtól felvilágosításokat kérjen, amelyeknek megadását a minisztérium nem tagadhatta meg a bizottság számára. Joggal bírt ezt a bizottság arra is, hogy javaslatokat tegyen, sőt a minisztérium felelősségre vonását is javasolhatta az országgyűlésnek.

Tisztelt Országgyűlés! Érdemes visszaemlékeznünk arra, hogy a múltbeli felhatalmazásoknak ezek a megszorításai mennyire teljesen alkalmatlanoknak bizonyultak arra, hogy a kormányokat a szabályszerű diktatúráig való lezülléstől visszatartsák, sőt éppen ezek a felhatalmazások adtak formális jogi alapot különböző lelkiismeretlen kormányainknak arra, hogy a nemzeti közakaratot a legfontosabb kérdésekben az egész nemzet életére döntő kérdésekben is teljesen mellőzzék, azután erőszakosan elfojtsák és a nemzetet alapvető érdekei ellen való cselekvésre is rákényszerítsék.

Jól tudom, hogy nemzeti és állami katasztrófánk okát felületesség volna kizárólag ezekben a kivételes felhatalmazásokban keresni. Viszont bizonyosnak érzem azt, hogy a kormányok országrontó cselekedeteinek útjából le nem becsülhető akadályt éppen ez a felhatalmazás hárított el.

Tisztelt Országgyűlés! A mi demokratikus rendszerünk 1946-ban alkotta meg azt a törvénycikket, amely a felhatalmazásnak azóta is gyakorolt jogkörét meghatározta. Az 1946: XVI. törvényeikkel adott a nemzetgyűlés a kormánynak jogszabályalkotó hatalmat, mégpedig a gazdasági élet rendjének, az államháztartás egyensúlyának, a közigazgatás zavartalan menetének biztosítása céljából E felhatalmazás alapján, amelynek meghosszabbítására vonatkozik ez a most előttünk fekvő törvényjavaslat is, a kormány hatályos törvényektől eltérően rendelkezhet, a nemzetgyűlés által alkotott törvényektől azonban nem térhet el a közigazgatás szervezetét nem változtathatja meg, közjogi kérdéseket nem szabályozhat, új bántett megállapítására nem jogosult, sőt bűntettre a törvényekben már meghatározottnál súlyosabb büntetést sem szabhat ki, kivéve az államháztartás egyensúlyának helyreállítására és a közellátás biztosítására szükséges intézkedéseket.

A másik megszorítás, amelyet ez az 1946: XVI. tc. tartalmaz az, hogy a felhatalmazás csupán meghatározott időre, mindezideig három hónapra szólt, általános kormányváltozás esetén hatályát vesztette és végül megszorításként kell felfognunk azt is, hogy a kormány köteles volt az e felhatalmazás alapján kibocsátott rendeleteket a felhatalmazás lejártát követő első ülésen a Háznak jóváhagyás végett bemutatni.

A rendkívüli felhatalmazás indító okai megszűntek

Sajnos ezzel az 1946: XVI. tc.-ben foglalt felhatalmazással kormányaink azóta is, noha az életviszonyok lényegesen változtak, folyamatosan és állandóan éltek, e törvény meghosszabbítását minden lejáratkor megkérik, sőt az előttünk fekvő törvényjavaslat lényege e meghatalmazásnak most már nem három-, hanem hathónapos meghosszabbításában áll.

Mélyen Tisztelt Országgyűlés! Indokolt és célszerű-e ez a felhatalmazás? az 1946: XVI. tc. indokolásául tudvalévőleg az szolgált, hogy a rendkívüli szükségletek és célok teszik szükségessé. Indokolásául szolgált az, hogy az új politikai rend még nem tudott eléggé kiépülni és megszilárdulni, a közjogi stabilitásnak még jelentős hiányai mutatkoznak s általában a háború következtében előállt rendkívüli körülmények az életviszonyoknak gyors, halaszthatatlan és célszerű szabályozását csak rendeleti jogszabályalkotással teszik lehetővé. Én mindennek igazát utólag nem vitatom, vitatom azonban, hogy az akkori lényeges indítóokok még ma is fennállanak. A viszonyok ugyanis az 1946: XVI. tc. tárgyalása óta lényegesen megváltoztak. Körülményeinkben éppen a kormány kijelentései szerint lényeges javulás következett be. A fegyverszüneti állapot megszűnt, a pénzügyi zűrzavarnak véget vetettünk, a békeszerződés ratifikálásával visszanyertük önrendelkezési jogunkat. Egész sor olyan rendkívüli körülmény, amely az 1946: XVI. tc. indokolásául szolgált, ma már részben megszűnt, részben pedig úgy változott meg, hogy a rendkívüli felhatalmazásnak nem fenntartását, hanem éppen szűkítését, lebontását indokolja.

Arra nézve, hogy az 1946-os első felhatalmazás óta belső viszonyainkban lényeges javulást mutat a bekövetkezett változás, perdöntő koronatanúra hivatkozhatom: magára a kormányra, illetőleg a törvényhozásra. A nemzetgyűlés és a kormány ugyanis az 1947: XXII. tc. indokolásában kifejezetten azt a megállapítást tette, hogy a nemzetgyűlésről az országgyűlésre való áttérést a már bekövetkezett közjogi stabilizáció teszi indokolttá. Állami életünk ugyancsak a kormány nem egy megnyilatkozása szerint egyre inkább az állandóság jegyeit veszi magára. Azok a régi körülmények tehát, amelyek az 1946-os első felhatalmazást igazolhatták, annyira megváltoztak, hogy a felhatalmazás indokoltságát most már más körülményekkel kellett volna a kormánynak alátámasztania, ha egyáltalán vannak ilyen körülmények. a törvényjavaslat indokolása azonban ezt teljesen elmulasztja, mert mindössze annak kijelentésére, közlésére szorítkozik, hogy a felhatalmazás meghosszabbítását a kormány a jövőben sem nélkülözheti. Ez kétségtelenül igénybejelentés, de egészen bizonyosan nem indokolás.

A parlament dolgozni akar

A felhatalmazás régi, tág körének fenntartását azonban nem lehet megérvelni azzal sem, hogy a gyors jogszabályalkotás egyetlen módja, mint ahogyan ezt az előadó úr nyomatékolta, éppen a rendelet-kibocsátás, hiszen a parlament munkaképes, a parlament dolgozni akar és a kormány szándéka szerinti leggyorsabb munka elvégzésére is alkalmas. Példa rá az uzsorabíróságról, tehát egy lényeges jogszabály megteremtéséről szóló törvény javaslat tárgyalása, amelynek bizottsági és parlamenti megbeszélése másfél napot sem vett egészen igénybe.

Nem vehetjük tudatlanra azt sem, hogy a kormánynak ezen a most kért felhatalmazáson kívül már nem is egy felhatalmazása van, amely szintén hasonló életviszonyok rendezésére ad neki jogszabályalkotó hatalmat. A mostani felhatalmazással való élésnek legfőbb területe ugyanis a gazdasági életre esik. De a gazdasági életre vonatkozóan szükséges felhatalmazás már benne van a hároméves gazdasági tervről szóló törvényjavaslatban. A gazdasági élet rendjének biztosításáról lényegében ez a hároméves gazdasági tervre vonatkozó felhatalmazás kellően gondoskodik. A közigazgatás zavartalan menetének biztosítása érdekében pedig a demokratikus kormány két esztendő alatt az országgyűlés elé egyetlen törvényjavaslatot sem terjesztett. Itt tehát halaszthatatlan sürgősségről, olyan sürgősségről, amelynek okán a törvényhozás jogalkotó hatalmát a kormányra kell átruházni, beszélni nem lehet, vagy ha mégis beszélni kellene a jelen időben, akkor ez csupán arra vallhat, hogy a kormány a közigazgatás zavartalan menetének biztosítása céljából szükséges törvényjavaslatokat az elmúlt két esztendő alatt elmulasztotta előkészíteni és a törvényhozás elé terjeszteni.

Minthogy tehát a tisztelt Országgyűlés a gazdasági életet a hároméves tervről szóló törvény alapján a kormány amúgyis igen széles körbeszabályozhatja, a közigazgatás zavartalan menetének biztosítása céljából pedig éppen a kormány mulasztotta el két éven át bármiféle törvényhozási kezdeményezéséhez folyamodni, mindenképpen indokolt feltennünk a kérdést az igen Tisztelt Kormányhoz, hogy ezek után melyek azok a fennmaradó kérdések, amelyeknek halaszthatatlanul gyors megoldása érdekében az 1946: XVI. tc.-ben foglalt igen széles körű felhatalmazás fenntartása és féléves meghosszabbítása szükséges? Mert a kormányzásnak pusztán könnyebbé tétele a rendkívüli felhatalmazás ilyen tág körében fenntartását nem indokolja.

Tisztelt Országgyűlés! Az előadottakból már az a következtetést kell levonnom, hogy a felhatalmazás ilyen tág körének fenntartására alapos szükség nincs. A mi számunkra mindenből egyenesen az a felismerés adódik, hogy aminő ütemben haladunk a forradalmi állapotokból a békeállapotok felé, olyan tempóban kellene az országgyűlésnek gondoskodnia a rendkívüli felhatalmazás körének szűkítéséről és végül teljes megszüntetéséről.

Ha pedig az igen Tisztelt Kormány és a mögötte ülő többség mindezek után azon a véleményen volna, hogy a rendkívüli felhatalmazásnak a törvényjavaslatban körülírt tág körét továbbra is fenn kell tartanunk, ebben az esetben az a tiszteletteljes kérésünk, hogy legalább azokat a közjogi kérdéseket írjuk körül közelebbről, amely közjogi kérdéseket a végrehajtó hatalom központi szerve még e felhatalmazás alapján sem szabályozhat; szükségesnek tartanók a közjogi kérdések pontos felsorolását, már csak azért is, mert az a gyakorlat, ahogyan a kormány eddig a hatályos felhatalmazásokkal élt, bebizonyította, hogy az eddigi általános tilalom nem volt elégséges ahhoz, hogy a kormányt a felhatalmazásból általánosan kivett közjogi kérdések rendeletei rendezésétől távol tartsa.

Végül az új bűntettek megállapítására vonatkozó tilalommal kapcsolatban szükségesnek tartanók kimondani azt -, mégpedig a hároméves gazdasági tervről szóló törvényben foglaltak analógiájára -, hogy a kormányrendeletek az államháztartás egyensúlyának helyreállítása és a közellátás biztosítása céljából is kizárólag szándékos bűncselekményeket nyilváníthassanak bűntetté

Tisztelt Országgyűlés! az adandó felhatalmazás terjedelmére nézve az eddig előadottakban foglaltam össze ellenvetéseinket, aggodalmainkat, illetve kívánságainkat, amelyeknek teljesítését mi közérdekbeállónak véljük.

Aggodalmainkat egyáltalán nem apasztják, hanem növelik, nagyon megnövelik azok a tapasztalatok, amelyeket a kormánynak a felhatalmazás alapján való eljárásaiból szereztünk. Ezzel kapcsolatban legyen szabad csupán egyetlen esetet kiemelnem, abból a célból, hogy dokumentáljam, a kormány milyen gondatlansággal, mennyire szükség nélkül, de törvénytelenül tette túl magát a felhatalmazási törvénynek, sőt más törvényeinknek a tilalmán is.

A sajtójog szabályozása tárgyában kiadott kormányrendeletre gondolok, amelyet egyszer már tisztelettel szóvá tettem, részletes taglalását azonban elmulasztotta abban a reményben, hogy a kormány e törvénytelen rendelet jóvátételéről valaminő módon közben mégis gondoskodni fog. Minthogy azonban a jóvátétel mind a mai napig elmaradt, sőt a már elkövetett törvénytelenséget a kormány éppen e javaslattal akarja törvényesíteni, többi között ezen a sajtójogi rendeleten szeretném dokumentálni azt a veszélyt, amelyet a kivételes felhatalmazás általában is jelent, de amelyet különösen a törvényjavaslatnak az a hiányossága rejt magában, hogy a felhatalmazás alól kivett joganyagot nem közelebbről, hanem csak általánosságban határozza meg.

Nem a sajtójogi rendelet ugyan az egyetlen, amelyet a kormány törvénytelenül bocsátott ki. Minden rendelet, amelyet felhatalmazás nélkül, vagy a felhatalmazás lejárta után a felhatalmazásra hivatkozással bocsátott ki a kormány, természetesen törvénytelen. Ezek az egymást követő tények azt bizonyítják, hogy a kormány nem vette eléggé tekintve azokat a korlátokat, amelyekkel az előbbi felhatalmazás már körülírta a felhatalmazás terjedelmét. Ezeket a törvénytelen rendeleteket azonban nem akarom részletesen felsorolni vagy taglalni, mert úgy gondolom, felesleges az egész tojást megenni ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy a tojás rossz.

A sajtójogi rendelet törvénysértései

A sajtójogi rendelet kibocsátása által a kormány nem is egy, hanem több törvénytelenséget követett el. A sajtójog szabályozása tárgyában először is olyan időben bocsátott ki a kormány rendeletet, amikor már lemondásban volt. Nézetem szerint legalább is erősen vitatható az, hogy egy lemondásban levő kormány, amely csak a folyó ügyek vitelére nyert megbízást, egy feloszlatott parlamenttől nyert felhatalmazással egyáltalán élhet-e. De még, ha a felhatalmazás formailag esetleg fennállónak volna is tekinthető, a kormánynak ez az eljárása akkor sem volna összeegyeztethető az általános parlamenti szokással.

Mindezt azonban még szépséghibának lehetne csak tekinteni. a lényeg az, hogy a szóban forgó sajtójogi rendelet egyszerűen túl teszi magát a felhatalmazásban foglalt tilalmon, sőt a magyar köztársaságnak két hatályos törvényébe is beleütközik. A felhatalmazási törvény, ahogyan az előadó úr is rámutatott, kifejezetten kivette a felhatalmazás köréből a közjogi kérdéseket. A sajtórendelet viszont, amely mindenféle sajtótermék kinyomatását és terjesztését a tájékoztatásügyi, illetve a belügyminiszteri engedélytől tette függővé, lényegesen korlátozza a sajtószabadságot, amelyet kétségkívül közjognak kell tekinteni. A sajtójogi rendelet tehát már ebből az egy okból is törvénytelen. Ezt még persze reparálni lehetne azzal, hogy a kormány utólag legalább jóváhagyatja e rendeletek kibocsátását, ahogyan a többi rendelettel kapcsolatban erről a törvényjavaslat gondoskodni kíván. A sajtójogi rendelet azonban törvénytelen azért is, mert beleütközik a nemzetgyűlés által alkotott két torvénybe, nevezetesen a köztársaság alaptörvényébe és a békeszerződést becikkelyező törvénybe. A köztársaság alaptörvénye ugyanis az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai között sorolja fel a gondolat- és a véleménynyilvánítás szabadságának a jogát, amelytől a sajtószabadság sem elvileg sem gyakorlatilag el nem választható. az 1946: XVIII. tc. pedig, amely a békeszerződést cikkelyezte be, második cikkében Magyarországra kifejezetten azt a kötelezettséget rója, hogy a sajtó és a közzététel szabadságát biztosítani kell, ami azt jelenti, hogy olyan korlátozó és tilalmazó tartalmú jogszabályt, aminőt a most kifogásolt sajtó jogi rendelet magában foglal, nem kormánynak, de még a törvényhozásnak sincs jogában alkotni, mert a békeszerződés ebben a tekintetben a mi szuverenitásunkat korlátozta.

Ennek következtében ezt a sajtójogi rendeletet - mint a békeszerződésben vállalt kötelezettségekbe is beleütközőt - nem lehet törvényesíteni azáltal, hogy a mostani törvényjavaslat szerint az országgyűlés megadja utólag a jogot a törvénytelenül kiadott rendeletek kibocsátására.

Tisztelt Országgyűlés! Meg kell jegyeznem, hogy a Magyarországot megszállva tartó szovjet hadsereg katonai parancsnoksága és a SzEB nem élt a fegyverszüneti szerződésben biztosított ama jogával, hogy a magyar sajtót előzetes cenzúrának vesse alá. Demokráciánk harmadik esztendejében országunk szuverenitásának helyreállítása alkalmából a magyar sajtószabadságot meghirdető 48-as esztendő entenárius ünnepségeinek előestéjén tehát több, mint ünneprontás ez a törvénytelen sajtórendelet., amely az időszaki sajtót kivéve, a legszélesebb körben újból bevezette az előzetes cenzúrát és ezzel kétségtelenül visszafelé lépett. Ha van reakció, akkor azt kell mondanom, hogy e rendelettel a reakció útjára lépett.

Egyenesen a humor világába tartozik azután a sajtójogi rendelet jogi nomenklatúrája, szóhasználata. A rendelet szerint ugyanis sajtótermék kibocsátására, illetőleg kinyomtatására csak jogi személyek vagy társaságok kaphatnak engedélyt. Eltekintve attól, hogy ez majd a sikeres magánjogi perek özönét zúdíthatja a kincstárra, rejtélyes, hogy a rendelet szövegezője mit ért társaságokon: asztaltársaságokat vagy spóregyleteket, és vajon a rendelet szövegezője kinek a számára akarta nyitvatartani alapengedély megszerzésének lehetőségét és minő rejtélyes célokat akart szolgálni?

Az ország második pártja napilap nélkül

Erről a sajtójogi rendeletről a jogi dilettantizmus már messziről lerí. Azt hiszem, hogy ezt a rendeletet kiváló kodifikációs osztályaink tagjai egyáltalában nem látták. Mindenesetre furcsa - és ezt általánosságban kell megállapítanom -, hogy a 48-as centenáriumi ünnepségek nyitánya egy olyan rendelet legyen, amely a magyar sajtó mártírját az első szabad sajtótermékeket kinyomtató Táncsics Mihályt jelképesen mintegy visszaküldi a börtönbe. Egy a sajtójogi rendelet úgylátszik, ugyanabból a szellemből született meg, amely a választások után két hónappal is összeegyeztethetőnek véli a demokráciával azt, hogy az ország második legtöbb szavazatot kapott pártjának ne legyen napilapja.

A magunk részéről a sajtójogi rendelet fenntartása ellen azért is tiltakoznunk kell, mert a sajtószabadságnak átmeneti korlátozását is csak kivételes és rendkívüli közérdekből tartjuk megengedhetőnek. Álláspontunk szerint a sajtó és általában a nyomtatás politikai tevékenysége a parlamentáris demokráciának lényeges alkotórésze, amelyet a végrehajtó hatalom kénye-kedvének kiszolgáltatni nem szabad.

A sajtószabadság gyakorlatilag minden politikai szabadságnak az alapja és nélküle a többi politikai szabadságjog előbb-utóbb zengő érccé és pengő cimbalommá szokott változni. A modern életben a sajtó a közvélemény kifejezésének és befolyásolásának legfőbb eszköze és főkép nélkülözhetetlen biztosíték arra, hogy a közélet minden mozzanata a nyilvánosság népfényében folyjék le. A közélet nyilvánosságra pedig szintén elválaszthatatlan a demokráciától. Mi Montalembert-tel valljuk azt, hogy a sajtó és általában a nyilvánosság a gyengéknek a fegyvere a legyőzötteknek a menedéke, az erőseknek a gonoszoknak és a hazugoknak legjobb zabolája. Minden demokratikus társadalomban ez a legfőbb szabadságbiztosíték, amelyet semmi egyéb nem tud pótolni. A sajtószabadság nem utolsó sorban a panaszkodásnak a szabadsága. A panasz pedig, ha a nyilvánosság segítségére tud jönni, a legnagyobb politikai erő, amely előbb-utóbb az igazság ellenállhatatlanságával szokott érvényesülni. A sajtószabadság birtokában sok mindent, ha nem is mindent el lehet viselnie egy szabadságszerető embernek, mert a sajtószabadság birtokában mindent vissza lehet nyerni Mi a szabad sajtót a demokrácia, az alkotmányos élet és az emberi jogok egyik legfőbb biztosítékának tekintjük, amiről nem mondhatunk le.

De a kormányoknak is igen jeles érdekük az, hogy sajtószabadság legyen, mert csak a szabad sajtó teszi a kormányok számára lehetővé, hogy a közvéleménytől ne szakadjanak el. A szabad sajtó a kormányférfiak számára igen nagy előnnyel jár, azzal, a nagy előnnyel, hogy nemcsak titkáraik és pretoriánusaik, hanem az ország véleményét is módjukban van megismerni; módjukban van megismerni idejekorán, amikor a közvélemény még csak szóban és nem kellemetlen tettekben jelentkezik.

A sajtószabadságnak az a konkrét hiányossága, hogy jelenleg az ellenzéknek alig van lapja és ami van, az is hetilap, ami - miatt van, az is hetilap, ami - mint tudjuk - sokkal költségesebb, mint a napilag, ma jelentős mértékben járul hozzá ahhoz hogy ezt jó lélekkel állítom -, hogy a bűnös lélekmérgezők rémhírei olyan könnyen tudnak gyökeret ereszteni.

Van azonban még egy különleges okunk is, amiért a magunk számára a sajtószabadságban való egyenlő részvétnek a lehetőségét kívánjuk és ez a következő.

Mit jelent a lelkiismereti szabadsághoz való jog

A lelkiismereti szabadságnak szerintünk a legnagyobb leghathatósabb oltalma és biztosítéka szabad sajtó, illetőleg a sajtószabadság jogának való egyenlő, az ellenzéket is megillető részesedés. Ma - és ezt legjobb tapasztalatom szerint mondhatom - nincs egyetlenegy olyan szabadságjog sem, amely iránt olyan elemi erővel nyilatkoznék meg a nemzet legszélesebb néprétegei részéről, mint éppen a lelkiismereti szabadság, amely az emberi személyiségnek valóban legszebb és legdicsőségesebb java.

A lelkiismereti szabadság azonban nemcsak abból áll, hogy a köztörvények keretei között mindenki szabadon megvallhatja, szabadon hirdetheti és követheti maga vallásos meggyőződését és hogy senkit sem lehet semminő vallásos hit megvallásáért, hogy követéséért sem közvetlenül, sem közvetve semmiféle joghátránnyal súlytani, hanem a lelkiismereti szabadságának alapvető követelménye az is, hogy valamely politikai meggyőződés megvallásáért és követéséért, amíg a köztörvények keretei között mozog senkit sem érhessen se közvetlenül, se közvetve semmiféle joghátrány és senkit semmiféle politikai meggyőződés megvallására sem közvetlenül, sem közvetve még formálisan se lehessen kényszeríteni, még előnyök és hátrányok kilátásba helyezésével se. A lelkiismereti szabadsághoz tartozik, hogy az állampolgárok között az állampolgári jogok és közösségi juttatások szempontjából semmiféle különbséget a politikai meggyőződés okán ne tegyenek.

A lelkiismereti szabadságot sérti az a gyakorta tapasztalt jelenség, hogy álláshoz, koncesszióhoz, iparengedélyhez és különböző egyéb előnyökhöz az uralkodó pártokhoz tartozók tudnak hozzájutni, mások csak akkor, ha magukon lelkiismereti kényszert alkalmazva valaminő uralkodó parthoz csatlakoznak még akkor is, ha egyébként személy szerint az ő részükről valamennyi törvényes előfeltétel fenn forog.

Tisztelt Országgyűlés! Gondoljunk e tekintetben a jövőre is, és ne csak azokat az előnyöket mérlegeljük, amelyeket az előbb említett eljárásokból ma éppen uralkodó pártok leszüretelhetnek. Ezek a jelenségek ugyanis kiváló mértékben alkalmasak az állampolgárok erkölcseinek megrontására. Ahol pedig az emberektől alakoskodást kíván alapvető életérdekeik kielégíthetése, ott sajnos az emberek előbb-utóbb valóban alakoskodókká válnak. Másképp cselekszenek, mint ahogy gondolkoznak és másként viselkednek, mint ahogy cselekszenek. Már pedig Tisztelt Országgyűlés! Az állampolgároknak ilyen halk lealjasodása semmiféle politikai, semmiféle társadalmi vagy gazdasági berendezkedésnek sem lehet tartós és szilárd alapja.

A kormány csak vezetője, de nem ura az államnak

Aki nyitott szemmel jár az országban, az száz tapasztalattal igazolhatja egy ellenében, hogy a szabadságjogoknak a nemzet legszélesebb rétegei által igényelt időszerű kiterjesztése nélkül nem fogjuk tudni helyére állítani a kormányzat iránti bizalmat az országban.

Tisztelt Országgyűlés! Nagyon egyoldalúan járnánk el, ha e téren ellenzék szerepét kizárólag a fék szerepére korlátoznánk. Ez persze koránsem jelenti azt, mintha az ellenzék maga számára akarná a kormány szerepét kisajátítani. Mégkevésbé jelenti azt, mintha az ellenzék a kormány szekerére akarna felkapaszkodni.

Hogy a pár nappal ezelőtti elhangzott szellemes hasonlatba kapcsolódjam - valóban igaz, hogy az államgépezetnek a sofőrje a kormány, sőt én azt hiszem az országgyűlés is egyetért velem abban, hogy a demokráciában a kormány szerepe az államgépezet sofőrségének alíg is lehet több. Nem szabad azonban elfelejtenünk a következőt: a sofőr csak gépet vezeti, csak a gép ura, de nem ura egyúttal az utasnak is, akit a kocsiján visz. Az út meghatározása, a cél kijelölése, a sebesség megállapítása ez bizony elsősorban nem a sofőr, hanem az utas dolga. Az állam életét, útját és célját -, hogy erre a hasonlatra feleljek még mindig - a nép és a nép által választott törvényhozás határozza meg elsősorban és nem a kormány. Csak a diktatúrákban szokott kormány nem csupán az állam élet vezetője, hanem egyúttal az állam élet ura is lenni, sőt természetesen, mivel ura az állami életnek a cél, és az út kiszabója is. Demokráciában viszont még az ellenzéknek is meg van az a joga és ez a kötelessége is, hogy az államéletre a maga részéről mennyire tud befolyást gyakorolni az út és a cél meghatározásában tárgyilagos bírálatával és javaslataival maga is részt vegyen, sőt a demokráciában az ellenzéknek még az a joga is meg van, hogy sofőrt ellenőrizze és biztassa, noha nem ő, hanem a kormány ül a volán mellett.

A hatalom a nép egészét illeti meg

Tisztelt Országgyűlés! A felhatalmazás alapján való kormányzás - mint már említettem - mindig magában rejti azt a veszélyt, hogy az állami közakarat kialakításában ténylegesen csak a kormány és részben még a kormány mögött ülő pártok vehetnek részt, még az ellenzék az államélet alakításába való beleszólási jogát gyakorlatilag elveszíti. Ez pedig nem csupán az ellenzék, hanem a demokrácia sérelme is.

Ismételem: az állami főhatalom nem a nép egy részét mégcsak nem is többségét, hanem a nép egészét illeti meg, amelynek a kisebbség is elválaszthatatlan alkotó része jól lehet a törvényalkotásnak legtöbbször nincs más módja, mint a többségi szavazás. A demokrácia azonban - mint ezt egy igen szellemes szocialista mondotta - nem a fejek megszámlálásából áll, hanem egyenlő az emberek érveinek lovagias csatáját jelenti. A demokrácia nem matematikai, hanem elsősorban etikai és szellemi fogalom. A parlamenti tárgyalás és a parlamenti tárgyalás nyilvánossága éppen arra való, hogy a többség és a kisebbség egyaránt részt vehessen az állami közakarat kialakításában és segítségül hívhassa maga mellé a képviselők meggyőzésének lehetőségén kívül a nyilvánosságnak, a közvéleménynek nyomatékát. Ezek pedig minden többség rend szerint kénytelen volna figyelembe venni akkor is, ha nem akarná.

Kénytelen a többség ezeket a szempontokat figyelembe venni, ha csak nem akar az okosság alapvető követelményei ellen véteni és a kormányzás nyugodt menetét és a saját jövendőjét nem akarja kockára tenni. Az ellenzék tehát - jól lehet a többség akarata döntő, ezt lojálisan elismerjük - bizonyos mértékben mindaddig még a parlament tárgyal és a parlamenti tárgyalás nyilvános, szintén részt vesz az állami közakarat kialakításában; amennyiben pedig részt vesz benne, annyiban felelős is érte. Az ellenzék részt vesz az állami közakarat kialakításában legalább érveinek súlyával és melléje felsorakozott közvélemény nyomatékával, féltve természetesen azt, hogy a törvényjavaslatok tárgyalásában nem csupán maga az ellenzék vehet részt, hanem a tárgyalás nyilvánossága és az ellenzék része is rendelkezésére álló sajtó által a közvéleményt is érdekeltté tudja tenni.

Párt-számarány szerinti, megfelelő hatáskörű parlamenti bizottságot

A rendeleti kormányzásnak azonban egyik veszélye a többi közt éppen az, hogy a jogalkotásból rendszerint ki szokta zárni az ellenzék érveit és az ellenzék mellett felsorakoztatott közvéleményt. Ez pedig nem a kormány sem pedig a parlamenti többség érdeke -, mint azt előbb említettem - nem lehet. Valaki, aki demokráciának nemcsak nagy híve, hanem egyik legkiválóbb gyakorlati munkása is volt, a demokráciát úgy határozza meg, hogy a vitatkozás útján való kormányzás. Kérdem azonban Tisztelt Országgyűlés, hol marad a termékeny vita lehetősége akkor, ha a jogalkotás a minisztertanácsok zárt ajtói mögött zajlik le, néha a kormány párt, de mindig az ellenzék és a nyilvánosság teljes kizárásával?

Valami módot mégpedig a törvényjavaslatban említettnél kielégítőbb módot kellett volna tehát találni arra, hogy a törvényhozás a maga törvényalkotó és kormányellenőrző szerepét legalább részben és közvetve a rendeleti jogalkotás terén is betölthesse. Ezért ajánlottam Tisztelt Országgyűlés és az igen Tisztelt Kormány figyelmébe első felszólalásomban, hogy egy parlamenti bizottságot mégpedig a pártok számaránya szerint összeállított parlamenti bizottságot kellene beiktatni a jogszabály alkotó kormány és a felhatalmazást megadó parlament közé. Annak is ürülök, hogy a mostani törvényjavaslat 2. §-ában a kormány erre irányuló szándékának némi nyomát lehet felfedezni. Azt mondom éppen, hogy ezt nem tartom kielégítőnek. Sajnálom, hogy a kormány által a törvényjavaslatban ajánlott módot nem tudom sem célszerűnek tekinteni, sem pedig kielégítőnek találni. Nem célszerű erre az a mód, amelyet a kormány javasol, mert a javaslat csak a rendeletek utólagos jóváhagyásáról intézkedik, holott éppen az előzetes megvitatásra lenne szükség. A parlamenti bizottság - a törvényjavaslat szerint az lenne a politikai bizottság - csupán utólag szólhat a kormányrendeletekhez, amikor már a hozzászólás ezeken a rendeleteken sem a törvényesség, sem a célszerűség szempontjából változtatni, igazítani nem tud.

Mi a kormánynak azt a szándékát, hogy valamiből experimentumot létesítsen az országgyűlés ellenőri szerepének egyszerűsítése céljából mindenesetre a parlament jogalkotó hatalma iránti tisztelet kifejezéseként méltányoljuk, de nem zárkózhatunk el ama véleményünk kinyilvánítása elől, hogy a gyakorlati megoldás, amelyet a kormány javasol nem tud kielégíteni bennünket.

A felhatalmazás alapján kiadandó rendeleteket általában előzetesen utólagosan pedig csak rendkívüli sürgősség esetén kivételképpen kellene bemutatni egy parlamenti bizottságnak mégpedig abból a célból, hogy a parlamenti bizottság ezeket a rendeleteket a törvényesség és célszerűség szempontjából zárt ajtók mögött megvizsgálhassa. Ily módon könnyebb volna a törvénytelenségeket - sokszor akaratlan észre nem vett törvénytelenségeket - kiküszöbölni és a kormányzatot a célszerűtlen intézkedések megtételétől távol tartani. A kormány ugyanis már csak presztízs - okokból - is nehezebben szánja rá magát a már kibocsátott rendelet helyreállítására, akár célszerűség, akár törvénytelenség szempontjából volna indokolt a rendelet korrekciója. Különösen akkor nehezen hajlandó erre a kormány, ha a kibocsátott rendelet törvénytelenségét vagy célszerűtlenségét az ellenzék már szóvá tette a nyilvánosság előtt. A parlamenti bizottság előtt való előzetes bemutatásának éppen az volna nemcsak az országgyűlés és az ország, hanem a kormány szempontjából is a legkomolyabb gyakorlati jelentősége és előnye, hogy az ellenzék vagy a kormánypárt a kormány minden presztízs-sérelme nélkül, zárt ajtók mögött mondhatná el a rendeletekkel szemben a maga kifogását és így a kormányt nem akadályoznák presztízs-szempontok abban, hogy a felfedett törvénytelenségeket vagy célszerűtlenségeket orvosolja.

Ha pedig - amint az előadó úr hivatkozott erre - valaki azt mondaná, hogy az előzetes bejelentési kötelezettség nem volna közérdekű, mert túlságosa késleltetné a rendeletek kiadását; erre azt kellene mondanom, hogy a rendeletek előzetes bemutatásának kötelezettsége legfeljebb 24 órával halasztaná el a rendeletek kihirdetésének időpontját. Viszont ezt a 24 órás késedelmet megérné az a haszon, hogy az ellenzék jobban meg lenne nyugodva, a kormány pedig megóvatnék akaratlan törvénytelenségek és akaratlan célszerűtlenségek elkövetésétől.

A parlamenti bizottság szerepét véleményem szerint nem a politikai bizottság hivatott betölteni. Mégpedig a következő okból nem. A politikai bizottság általában a pártok ideológiailag és taktikailag vezető tagjaiból alakult, tehát hangsúlyozottan politikai szerv, még a kiadandó rendeletek megbírálása nem pusztán politika, hanem jelentős mértékben alkotmányjogi kérdés. Én azt gondolom, hogy ha már a kormány minden áron valaminő megválasztott szakbizottságot akar ebből a célból beiktatni, szerencsésebb lenne, ha az alkotmányjogi és közjogi bizottságból alkotnók meg azt a parlamenti bizottságot, amely a felhatalmazás alapján kiadott rendeleteket megvizsgálja. De a legszerencsésebbnek és legcélszerűbbnek azt tartanám, ha a parlament a pártok számaránya szerint egy külön bizottságot küldene ki a rendeleti kormányzás ellenőrzésére. Ennek a bizottságnak meg kellene adni azt a jogot, hogy a minisztériumot felvilágosítás megadására szólíthassa fel, amely felvilágosítás megadását a kormány nem tagadhatná meg. Meg kellene adni továbbá a jogot ennek a bizottságnak arra, hogy a rendkívül fontos rendeletek megtárgyalása céljából, ha így találja jónak az országgyűlést is összehívhassa. Ez a jogkör, amelyet így biztosítanánk ennek a parlamenti bizottságnak hasonlítana a 36-os bizottság jogköréhez.

Meggondolandónak tartanók azt is, hogy nem kellene a fontosabb rendeleteket, amelyek az életviszonyokat állandó kihatással szabályozzák egy-egy önálló törvény keretébe foglalni, amint az pl.: az ideiglenes nemzetgyűlésben 1945. szeptemberében megtörtént a földreform-rendelettel és a népbíráskodási rendelettel.

Alkotmánybíráskodást!

Szeretném újólag felhívni a Tisztelt Országgyűlés figyelmét arra is, hogy a kivételes hatalom komoly veszélyének elhárítása céljából időszerű lenne a közigazgatási bíróság hatáskörének megfelelő kiterjesztésével az alkotmányjogi bíráskodást bevezetni. Legalább úgy azzal a korlátozott hatáskörrel, hogy a közigazgatási bíróság a felhatalmazás alapján kiadott kormányrendeleteket természetes vagy jogi személye konkrét panasza esetén a törvényesség szempontjából megvizsgálhassa, elsősorban abból a szempontból, hogy nem sértik-e azokat az állampolgári alapjogokat, amelyeket a köztársaság alaptörvényébe ünnepélyesen iktattuk be. Természetesen közigazgatási bíróság ez esetben fel lenne hatalmazva arra is, hogy a törvénytelenség szempontjából kifogás alá eső rendeleteket vagy rendelet-részleteket hatályon kívül helyezhesse.

Tisztelt Országgyűlés! Anélkül, hogy felhatalmazás alapján kiadott rendeleteket célszerűség szempontjából bírálat tárgyává akarnám tenni, alkotmányjogi szempontból őszintén örülök annak, hogy a kormány a törvényjavaslat 3. §-ában gondoskodni kíván a felhatalmazás lejárta után, de a felhatalmazás nélkül kiadott rendeletek kibocsátásának utólagos országgyűlési jóváhagyásáról. A kormánynak - mint már mondottam - ebben a gesztusában méltányolni tudjuk a törvényhozás munkakörének tiszteletben tartására irányuló törekvést, amely legalább a kibocsátás utólagos jóváhagyásának kikérése formájában nyert most kifejezést.

Tisztelt Országgyűlés! Mivel mi úgy látjuk, hogy a jelenlegi körülmények a felhatalmazásnak sem a törvényjavaslatban előírt terjedelmét, sem pedig időtartamát kielégítően nem indokolják, sőt a törvényjavaslat a parlament törvényalkotó és ellenőri szerepét feleslegesen megszűkíti a szükséges alkotmányjogi biztosítokokról pedig kielégítően nem gondoskodik és végül mivel a mi meggyőződésünk szerint nem a rendeleti kormányzás fenntartására, hanem jogkörének tényleges szűkítésére van szükség, ezért a törvényjavaslatot nincs módunkban elfogadni.

Hazánk – 1947. október 31. 1-3.l.

Országgyűlési Napló – 1947-1951

I.kötet 703-721.l.