Barankovics István: A magunk útján

1937-ben,  az új világháború vigíliáján ezen a címen gyűjtöttem kötetbe a Magyar Nemzet tragikussorsú alapítójának azokat az írásait, amelyek által a magyar közírásnak keményzsigmondi színvonalú művelője a legzavarosabb időszakban a politikusok tanítójává magasodott és szellemi erejét mint a magyar lét örök törvényeit őrző kódexnek hiteles értelmezője fejtette ki. S ha most első írásunknak címét tőle kölcsönözzük, ezzel sem elárvul nemzet tanítói katedrájára nem akarunk igényt emelni, sem a halhatatlan halott fénylő tekintélyébe nem akarunk beleöltözködni, sem az élők  harcának engedelmes eszközévé alázni nem akarjuk a pihenő holtat, aki se helyeselni, se tiltakozni nem tud s akinek emlékezetét csak az élők tisztessége védi. De e rámutató címmel arra se törekszünk, hogy gazdag eszmei örökségét kizárólag a magunk számára sajátítsuk ki. Egy olyan eszmevilágnak, aminő az övé, nem is lehet hű sáfára az, aki egyedárusa kívánna lenni. Egyébként is Pethő Sándornak éppen úgy, mint nekünk, egyik legfőbb törekvésünk, hogy igazságait minél több magyar fogadja be a lelke templomába, hogy hitének sugara minél szélesebb közösség számára legyen világító bizonyosság, hogy céljai megvalósítására minél nagyobb tömeg akarat mozduljon föl s hogy útja, a mi utunk ne maradjon magános, zarándoki ösvény, hanem az egész önmagára és igazára talált magyarságnak életútjává szélesedjék.

Igazságát nem rongálta, hanem a forrongó események ködéből folyvást fényesebben bontja ki a múló idő, amely mint hű szolga hordja a téglákat épülő piedesztáljához, ahol már a messzibbállók is megpillantják a vészes időket megkiáltó, látnoki alakját. Ahogyan egyre gyorsuló ritmusban rohan velünk a vágtató események vonata a végállomás felé, úgy nő magános alakja, sokszorozódik meg hatása és terül szélesebbre igazságainak nappali világossága. Idézése és a reá való hivatkozás számunkra csak azt jelenti, hogy igazságaiban hiszünk és tántoríthatatlanul megvalljuk, céljait követjük és útjait járjuk. Az iránta való hűséget csúfolnók meg azzal, ha őt, akinek tágas és független szelleme mindig mélyen irtózott a szektáriusok kizárólagos kicsinyességétől és kisajátítási szándékaitól, egy politikai szekta néma főpapjává akarnók fölkenni, vagy ha képét epigonok módjára formálnók meg, akik minden ideált a maguk hasonlatosságára szoktak alakítani, hogy ideáljuk előtt áldozva, önmagukat magasztalhassák és igazolják. A mi hűségünket egyedül eszméinek megbizonyított követése fogja hitelesíteni, ahogyan csak ez hitelesítette a múlt harcai során is.

Pethő Sándor különben sem volt egy új politikai hitvallás megfogalmazója, hanem az ezeréves magyar politikai Géniusz egyik legtisztább és legbátrabb szavú evangélistája. Mi is csak ennek a magyar Igének továbbkiáltói, politikai Géniuszunknak tisztahangú szócsővel és a múlt értői akarunk lenni, hogy így a jelen jó kalauzai és a jövendőnek építő előkészítői lehessünk.

Az ő hitével és ezredévünk minden jó magyarjának hitével hiszünk a történeti magyar átlageszme életerejében s céljainkat összefoglaló, legmagasabb magyar ideáljában. Ez a történeti magyar állameszme, amelyet Pethő Sándor szentistváni állameszmének szeretett nevezni és amelynek a huszadik század nyelvére való lefordítása volt életének értelmet adó, legfőbb teljesítménye, nem zseniális államférfiak egyéni alkotása, hanem nemzedékek folyamatos munkájával megvalósított ideál, a magyar létezés Sine qua non-ja, amelyhez minden társadalmi, politikai, gazdasági és egyéb magyar igény is csak az eszköz viszonylatában  minősülhet. Ez az állameszme és megvalósulása a   magyarságnak nemcsak legnagyobb politikai és kulturális, hanem egyben  legkollektívebb alkotása is. Az ország, a haza, a nemzet és a nép ideális egysége ez annak az európai hivatásnak szolgálatában, amelyet a magyar állam népei az emberiség európai köztársaságában, mint létüket igazoló feladatot teljesítenek. Ebben az eszmében az a hatalmi szervezet és kormányzati rendszer jut kifejezésre, amely egyedül volt képes a középdunai zűrzavart az együttműködés harmonikus énekévé dirigálni, venne és az a rendező elv és általa  érvényesül az a szervező erő, amely a középdunai tájat befödöző magyar hatalom szárnyai alatt olyan szilárd állam épületet emelt, amely tágas és ölelő égboltozatként borult valamennyi  ittlakóra, mindegyiknek biztosítva jogát és a békés munka során valókifejlésnek nyugodt lehetőségét. Amikor pedig ez az eszme anyagi állagában szenvedett, akkor mint igény jelentette a magyar totalitást.

A történeti állameszme a magyarság politikai hagyománykincsének és a keresztény eszmevilágnak termékeny találkozásából született. A magyar és a keresztény elemet olyan szétválaszthatatlanul egyesíti, hogy azt lehet mondani, a történeti magyar állameszme lényegében a keresztény törvényeknek a magyar államéletben való teljes érvényesülését jelenti: azt a keresztény stílusban felépült magyar államot, amelyben immár a magyarságnak semmiféle pogánysághoz, a kereszténységnek pedig semmiféle idegenséghez nincsen köze. Magyar benne az ezeréves, sőt még idősebb önmagunkkal való azonosság világos öntudata és ennek töretlen megőrzése, magyar benne a közhatalmi szerkezetnek közjogias jellege, a sérthetetlen önkormányzati gondolat és az erős központi kormány rendet és állandóságot, szilárd hatalmat biztosító harmóniája, de immár magyar benne mindaz is, amit a keresztény életelvek, mint követelményt és tilalmat felállítanak. Politikai krédónk központi eszméje ez a történeti magyar állameszme, amely mindazok számára feladat és oltalom, akik megvallják, bármilyen fajúak vagy nemzetiségűek bármilyen felekezet anyakönyvébe vannak bejegyezve. A hozzá való hűség a magyar kötelességek kiszabója és a jogok egyenlőségének szavatolója.

De keresztény stílusban fölépült magyar államról, tehát történeti magyar állameszméről a lényeg elsikkasztása nélkül csak akkor beszélhetünk, ha benne csakugyan érvényre jut a tiszta kereszténység tanítása az állam céljáról, a hatalom természetéről és köréről, az egyén elorozhatatlan jogairól és mindenek fölött arról, hogy vannak olyan természetjogi és isteni törvények, amelyek alól nemcsak az egyén, de az állam és a politikai hatalom sem függetlenítheti magát. A lényeg elsikkasztása nélkül magyar állameszméről csak akkor beszélhetünk, ha a politikai művészetnek az a hagyománykincse, amely a magyarságnak legsajátosabb tulajdona, nem sikkad el, hanem uralkodik.

Nem vitatkozunk azokkal, akik a magyar államot és nemzetet csak az emberi ész és akarat egyéni vagy kollektív művének tekintik, de a mi szemléletünkben államunk és nemzetünk rangja sokkal magasabb, mert a természet és az Isten hitelesítő pecsétje van ráütve. Számunkra a nemzet nemcsak a mi egyetlen földi örökkévalóságunk; számunkra  a nemzet nemcsak az a mulandóságot legyőző valóság, amely által a nemzettel egyidőseknek, az idő három dimenziójában élőknek érezzük magunkat, s létünk visszafelé a nemzet kezdeti koráig tágul és jövőnk a nemzet örökkévalóságában vész el. Számunkra ez a magyar állam és nemzet olyan valóság, amely a természetnek hatalmával bír és amelyen Isten teremtő gondolata fénylik. A magunk erején túl a természet és a Teremtő is igazolja létét.

S mert az állam és a nemzet ilyen magas rangú valóság a mi szemléletünkben, mert a nemzetet és az államot is a természetjogi törvények hatálya alá helyezzük, ezért számunkra a magyar állam és a magyar nemzet önállósága, függetlensége és szabadsága olyan elalkudhatatlan parancsolat és csorbíthatatlan igény, mondhatnók nemzeti és állami életelv, amelynek felfüggesztése vagy egyoldalú csonkítása egyértelmű államunk és nemzetünk megtagadásával, elárulásával, az öngyilkossággal. A magyar állam és nemzet szabadságának igénye a függetlenség eszméjében fogalmazódott meg, jeléül annak, hogy szabadságunk nem terjeszkedő és nem hódító, hanem a szuverén önrendelkezés teljes fönntartását és egyben minden idegen beavatkozásnak megalkuvástalan visszautasítását írja elő. A független magyar magatartásnak ez a jogőrző és a külső beavatkozást visszautasító gesztusa a nemzethűség legelemibb követelménye és egyúttal a keresztény állam és nemzetszemlélet leglényegesebb parancsa is. Róla tehát, amelyet egy ezredév tengernyi vére és könnye szentelt meg, nem mondhat le egyetlen nemzedék sem. Ilyen jog élő nemzedéknek nem adatott. A nemzet ugyanis nem azonos egyetlen élő nemzedékkel, tehát a maival sem. A nemzet a nemzedékek végtelen sora a múltban és a jövőben, amelyet csak hídként köt össze az élők sora. Egyetlen nemzedék sem tagadhatja meg múltját anélkül, hogy önmagát a nemzetből ki ne zárná, önmagát, mint magyart meg ne semmisítené, ahogyan egyetlen őst sem törhetünk le származásuk ősfájáról. Ha viszont az élő nemzedék az örök nemzethez akar tartozni, akkor hallgatnia kell a múltra, valóban a legteljesebb demokratikus döntésnek kell magát alávetnie, mert cselekvései csak akkor nemzetiek, ha a múlt is megszavazza azokat. Így növünk bele a nemzet három dimenziójába. Így érezzük mai valóságnak, hogy mindnyájuk ősatyja és örök királya Szent István, hogy napjaink harcainak hőse és vezére Mátyás és Zrínyi, Rákóczi és Kossuth, Petőfi a Ady mind a századoknak nagyjai, ha valóban a nemzeti közösséghez tartozunk a múltnak megértése és a jövőnek tiszta akarata által, bármikor csordult bele vérünk ere a nagy magyar folyamba. Ez a függetlenséget és szabadságot magába záró nemzeteszme teremti meg közöttünk a valódi testvéri demokráciát, amelynek jogegyenlőségéből és kötelességeiből senkit se zár ki a származás vagy a nemzetiség.

Nemcsak a történeti tapasztalat és a józan logika alapján, hanem a keresztény állam és nemzetszemléletből következően is, mindig tisztán fenntartottuk, sohase alkudtuk el s egy hajszálnyira sem fogjuk elalkudni az embernek azokat az alapvető jogait, amelyeket azért neveznek természetjogoknak, mivel a Teremtő írta be őket az emberi természetbe kitörölhetetlenül. A természetjogi törvények által Isten adott szabadságlevelet az emberiségnek, minden nemzetnek, minden népnek és minden egyénnek. Ilyen, kivétel nélkül minden embert egyenlően megillető jogok, amelyekben sem az állam, sem más hatalom a természetnek bosszúval fenyegető megsértése és az Isten ellen való lázadás vétke nélkül nem nyúlhat: az élethez, a családhoz, az anyagi-szellemi tökéletesedéshez való elorozhatatlan alapjogok és mindazok a személyes szabadságok, amelyek az előbbiekből szükségképpen következnek. Ilyenek: az életnek feltétlen és egyforma tisztelete s a hatalom részéről való védelme. A mindenkinek egyformán meglévő emberi méltóság elismerése és tisztelete. Az élet fenntartásának joga, amely a munka jogát, a munka igazságos gazdasági értékének intézményes biztosítását, a társadalom javainak arányos elosztását, a munka társadalmi rangjának biztosítását, a nyomortól való megszabadítást, a bizonytalanság következményeinek kiküszöbölését jelenti, mint ahogyan megköveteli minden vonalon a társadalmi, a törvényes és az osztó igazságosság érvényesítését anyagi és szellemi vonatkozásokban egyaránt; ilyen a családhoz való jog, amelyből a családi állapotnak anyagi tekintetbevétele is következik; a tökéletesedési jog, amely nem tűrheti, hogy a lelki és szellemi művelődés lehetőségéből egész rétegek ki legyenek zárva, vagy szellemi művelődésük lehetősége csorbíttasék; ilyen a hagyományos kultúra fejlesztésének és a nyelv használatának joga; ilyen a hatalom mikénti kialakításának és hatékony ellenőrzésének joga s még egész sor olyan személyes jogosítvány, amelyet az emberi természettel együtt, mint a Teremtő ajándékát, kivétel nélkül minden ember örökölt.

Ezeknek az emberi jogoknak tisztelete és szavatolása nélkül éppoly kevéssé tudjuk elképzelni a holnap Magyarországát, ahogyan az ősi magyar szellemnek megfelelő politikai berendezkedés restaurálása nélkül is politikailag s szellemileg csonka lenne országunk.

Rendületlenül hiszünk abban, hogy a világ és benne mi is, a nagyobb politikai szabadság és az ellenőrzött gazdasági rend felé haladunk, egy olyan rend felé, amelynek középpontjában nem a mindenható állam, vagy éppen a tőke és a haszon áll, hanem az Isten képét viselő ember, akinek anyagi létéért és haladásáért semmit sem kell feláldoznia személyi és politikai szabadságjogainak teljességéből. Rendületlenül hiszünk abban, hogy elsősorban a mi józanságunkon, hibátlan magyarságunkon, tágas emberségünkön és elszántságunkon fordul meg a sorsunk. Eszményeinkhez ragaszkodunk, és sem alattas gyanúsítás, sem anyagi javak, sem félelem miatt nem térünk el azoktól az ideáloktól, amelyekre egy életet föltenni egyetlen, de nemes ambíciónk. Mozdulatlan világosságként és szívünkben a hit, hogy mi, akiket az elmúlt húsz év egyetlen tévedéséért sem terhel felelősség, de akik éreztük hátunkon az idők ostorát, elménkben és akaratunkban hordozzuk azt a Magyarországot, amely egyetlen hű fiának sem mostohája, hanem minden becsületes lakosának tápláló édesanyja. Függetlenek vagyunk minden párttól, de különösképpen a hatalomnak nem vagyunk szolgái. Magyarország a mi édesanyánk és egyetlen elkötelezettségünk ez a fiúi vonzalom. De nem vagyunk valamely osztályé, vagy rétegé sem. Egyetlen igát vettünk nyakunkba: a nemzet szolgálatát. Ehhez képest az elithez szólunk, s rajta keresztül a nemzethez. Nem egy osztály, hanem minden osztály, minden foglalkozás és hivatás, minden réteg elitjéhez szólunk, amely kinőtt a szűk szempontok korlátai közül, amely az egyetemes nemezettel, és ennek érdekével tud azonosulni. Ezeknek az elit-rétegeknek találkozásában él a nemzeti harmónia és sugárzik vissza  a tömegekre. Paraszt és középosztálybeli, munkás és kisgazda, hivatalnok és kereskedő, iparos és szabadfoglalkozású rétegek elitjének fóruma és szócsöve akarunk lenni, azoké a szabad és független magyaroké, akik fel tudnak emelkedni abba a fénylő vonalba, ahol a halhatatlan magyar halottakkal a nemzeti lét folytatásában egy élő nemzedék legjobbjai találkoznak.

Magyar Nemzet -  1943. május 23. 1-2. l.