Barankovics István: Teleki Pál

A jó halált az élet legnagyobb ajándékának nevezik, de az önfeláldozás minden bizonnyal az ember leghatalmasabb teljesítménye és isteni lényegének legmagasabb megvalósulása a földön. A halálos szeretet önfeláldozó gesztusa az élet legsűrűbb, legteltebb - mondhatni - összegező pillanata, a földi élet egyetlen olyan mozdulata, amellyel az ember földi léte és önmaga fölé emelkedik. Az ember hőssé magasodik és a hős kora fölé száll, korának rokona ugyan, de csak úgy, mint a csillagok a földé, amelyek akkor ragyognak fel, mikor rokonuk elveszti világosságát.

A kortársak a nagyság lehetőségére emlékeztek, amikor egy kortárs távozott körükből, hogy hősként szárnyaljon az idők fölé. az ember, aki erények és hibák ötvözete, Telekiben is kisebb volt, mint a hős, aki halála önfeláldozó pillanatában bevonult a történelem csillagtáborába, ahol azok fénylenek, akiknek halálával az élők kaptak új életet. A hős Ő volt, de hősisége által a kor arcán is megjelent a hősi vonásoknak szépsége. A mércét, ha majd az utódok megmérnek bennünket, nem lehet alacsonyra tenni, hanem magasra kell ütni, mert a kor fia volt Teleki Pál is. Most már a hősiség is a korszak stílusához tartozik: mélypontjai mellett ott ég az égi magasság csillaga. Az ember-Teleki a halál éjjelébe hullt, de a hős mögött mindjárt felkelt a történelem napja!

Államférfiúi tevékenységének mérlegét elkészíti majd az utókor, amely a történet folyamatosságában és a nemzet időtlenebb egységében jelöli ki a mának értékét és valódi jelentőségét, világosságot derítve mindara, amit ma homály fed és napvilágra hozva Teleki életéből és halálából is azt, amit most titok takar. Hogy Teleki államférfiúi műve - nemcsak a szándékok, hanem az eredmények és következmények vonalán is - milyen rangot érdemel a nemzet történetében, azt más nem is döntheti el, csak a történetírásnak az az ideje, amikor a mosti jelen, múlttá távolodva, kitisztul a rövidéletű esetlegességek hálójából, amikor a vulkanikus kor hullámzó lávája szilárd formákba merevedik, amikor majd nyilvánvalóvá válik, hogy mennyi megélő jövendőt épített a nemzet örökkévalóságában e sok-titkú és nyugtalan jelen. Mert a nemzeti érdeknek nem mérője még a mai közérdek sem, hiszen a nemzet nem azonos egyetlen nemzedékkel. De minden nemzedéknek szól a norma: történelemformáló magatartásában annyi a nemzeti érték, amennyire azonosulni tud - önmaga legjogosabb érdekeinek hátratolása árán is - a nemzetnek korok és egyének, századok és nemzedékek felett álló történeti személyiségével. Olyan korszakban pedig, amikor az új kikezdések megszakítani látszanak a múlt folytonosságát, az egy-dimenziójú jelen szinte semmi mértéket sem ad egy államférfiúi tevékenység történeti értékének megítéléséhez. E mértékek birtokában majd csak az utókor lesz, amely a nemzet három-dimenziójú életének, a múltnak, a jelennek és jövőnek egységében szemlélheti a mi mánkat. Kétszeresen a jövendő dolga marad ez most, amikor forr a világ bús tengere és a kikötők még nem látszanak.

A holtak élete az élők emlékezése, de a hős emlékezni kényszerít, mert legmagasabb vágyunk megvalósulása, példakép és vád. Poraiból kitisztulva, Teleki lapályi mánknak hőse, immár eszmévé finomult, sőt eszménnyé tüzesedett, akiben az eszme megszemélyesedett. Életében esendő és sebezhető katonája volt nemzete ügyének; hősi halála sebezhetetlen harcossá tette, hogy küzdjön abban a csatában, amelynek bajvívója volt életében és amelynek sikeréért elibe ment a halálnak. Immár a lelkek szentélye a hona, ahol él, mint egy mélyebb és igazabb magyarság megszólaltatója. A másnak összekuszált zűrzavarában, amikor az élők a nemzetnek, a történeti személyiségnek érdekét alíg tudják vagy sokszor nem is tudják elválasztani a nemzedék érdekétől, - az ő némaságában szól hozzánk hangosan és elnémíthatatlanul, megbolygatva az alvó lelkiismeretet, az Örök Nemzet szava.

A nép így értette, tehát megértette halálának mélyebb igazságát. Még el sem temették, koporsóját már elborította a legenda virága. Értünk halt meg, - mondta a nép - áldozat volt, jobban féltette hazáját, mint ahogy félte a halált. A legenda útra kelt, más-más mesébe bújik az egyetlen igazság, amelyet a népnek ősi veszélyekre riadó ösztöne messziről megérzett: az áldozat szükségessége és Teleki halálának áldozatos-volta. Vére így csapkodja az alvó lelkiismeretek ajtaját. A nép legendáiban ahhoz az ellenség által megölt erdélyi atyja-fiához hasonló hős Ő, akiről azt regéli a monda, hogy valahányszor a székely népre alattomos veszély leselkedik és valahányszor a csiki hegyek közt elalszik az éber őrködés szelleme, - megindul a megholt hős sebéből a vér patakja és a veszedelem hírével bekopogtat az alvó székelyek ablakán.

Merjünk magyarok lenni! - mondta egyik utolsó beszédében Ő, aki hős mert lenni, aki által a magyar szó ismét megtelt az erkölcsi szépség fenségével és akiben a magyarság az egész emberiségnek ismét egy közkincset adott. Mintha halála folytatná a mondatot: merjünk nagyok is lenni, méltók múltunk emberi csúcsaihoz, azokhoz az igazokhoz, akik a sorstól ezer éven át megszerezték a nemzeti létezés csodáját.

Halála napjától fogva egy új értékkel lett gazdagabb az a nemzeti kincsestárunk, amely őrzi azokat a kincseket, amiket rozsda meg nem emészt és moly meg nem rág. Halála napjától fogva, valahányszor belénk mar a nemzeti létért való aggódás kínja és az útvesztők kilátástalanságának szenvedése, elénk lép társnak, példának, támogatónak vagy vádolónak e szikár magyar, a legnagyobb szeretet magyarja, aki egy törpe korban szállt a csillagokig, életét adva övéiért. Halála pillanatától nem lehet menedéke a kortársnak ama vádoló vagy parancsoló gondolattól, hogy hozzánk is szól a norma: bármi áron is azonosulnunk kell a nemzet örök személyiségével.

Reá gondolva, ismét eltölt annak az órának lesújtó és felemelő döbbenete, amikor tragédiájának hírét vette. Ahogy távolodik az időben, egyre érvényesebbnek érzem az első fájdalom kitörésének igazát, ezért ideiktatom azt, amit pár órával halálhírének vétele után írtam:

Halálod nem elmúlás, hanem megdicsőülés. Koporsód nem ravatal, hanem oltár, ahová áldozni jár a haza minden hű fia, amíg élnek magyarok e földön, akik értik ezer évünk dicsőséges tanítását. Golgotád tövén a sír nem az elmúlás jele, hanem a halálos áldozat megtartó erejének, a föltámadásnak szent helye. Halálod némaságában a magyar temetők örök tanítása szól, mint eleveneket mozdító ítéletnapi kürt szava: nekünk az a sors adatott nehéz kitüntetésül, hogy elvesszünk, vagy magyszerűen éljünk, mert nagyság és hősiség nélkül a végzet nem ad nékünk semminő életet. Te lelkedben hordoztad egész múltunk hősiségét; életednek ellobbanó fénye nemzeti nagylétünk örökmécse. Hitted, hogy a leghívebb magyarok halála a haza életének váltsága.

Te a Végzet kiküldött hírnöke voltál, utolsó intés és végső felhívás, riasztó szózat és törpeségünkből kiemelő példakép! Véred nagyságunk és méltóságunk letörölhetetlen pecsétje, halálod nemeslevelünk a halálod által megdöbbent világ és lesújtott önmagunk előtt.

Míg test szerint is éltél, sorsunk éjjelének őrzője voltál, zuhanásod pedig megkiáltotta az éjszakát. Virrasztó voltál és ébresztő lettél!

Ezért a nemzet nem búcsúzni jön Hozzád, hanem fölesküdni Rád, letenni az esküt néma testamentomodra, tragikus hős, emberi oromzat, magyar messiás, életünkért holt halott, halálos szeretet önkénes vértanúja, némaságunk elnémíthatatlan megkiáltója, éber virrasztó és immár ébresztő, Teleki Pál!

Az Ország Útja - 1941. 5. sz. 161-163.I.