Barankovics István: Levél a zsidókérdésről és a hitlerizmusról

A nyilvánosság előtt felelek Neked, mert véleményed, amellyel kortársaink sorában nem állasz egyedül, egy égető közügyben hangzott el. Megdöbbentő tételed a zsidókérdés megoldásának és a hitlerizmus hazai megvalósításának szükségszerű összefüggéséről s azonosságáról nem egyéni csodabogarad, hanem a hol nyílt, hol lappangó diktatúra sugalmazóinak legmegtévesztőbb és leghatékonyabb elmecsavargásai közé trat9ozik. Ezt a dörgi a mezítlábas demagógia a hordók tejen és kuruc kottára szedve, ezt muzsikálják a hazai hitlerizmus felfogadott sajtóprímásai.

Azt mondod: Aki nem hitlerista, a zsidóbérenc, az a zsidóknak szállítja az országot. Igaz, hogy a hitlerizmus német veszedelmet jelent, de ha már választanunk kell, inkább Németországé legyünk, mint a zsidók zsákmánya. Tételed megdöbbentő: magyar fül számára lélegzetelállító. Talán föl se értetted szavaid fogalmi tartalmának iszonyatosságát, amikor – végig gondolva a gondolatot, - szépítgetés nélkül mondtad ki a hazai hitlerizmus öntudatos, vagy öntudatlan, de mindenképpen végzetes álláspontját. Neked nem politikai üzlet és nem karrierlehetőség a Germánia előtt való kapunyitogatás, - naivul és szépítgetés nélkül mondtad ki tehát a rettenetes tételt, amelynek rejtegetésére zsidókérdéstől és közös világnézettől külpolitikai és gazdasági érdekazonosságig verejtékezve összehord mindent a hazai hitlerárja szellemi különítménye. Mielőtt azonban érdemben felelnék Neked, bemutatlak olvasóimnak, mert sajátos személyi körülményeid lemérik a lélekmérgező és eszmezavaró propagandának veszedelmességét és példád talán alkalmas arra, hogy felnyissa azoknak a sorsunkért hivatalból is felelőseknek a szemét, akik a gömbösi operettdiktatúrának tragikomédiába fúlása után kézlegyintő fölénnyel kicsinylik le a hazai hitlerizálás hatásfokát.

Megvallom: egyéni körülményeidben hiába kutatgatok mentesség után megdöbbentő álláspontodra. Ha ismerted volna a nyomor szennyét és égető gyalázatát, akkor a szellemi elnyomorodásban, a bosszúálló dühben s a rosszért rosszal fizető lázadásban találnék valami magyarázatot. De Te úgynevezett jóközéposztálybeli családból származok, amelyet a sovány évek sem nyomtak soha a létharc szintje alá. Atyád talpig férfi, aki a világháború utáni Magyarországon magas tudományos és közéleti állást töltött be. A guvernamentalizmus családi hagyományotok. Otthonodban a kereszténység megélt valóság volt és a nemzeti gondolat átérzése, felől vállalt férfimunka és meghozott áldozat tanúskodott. Utad a gyermekkortól mindig sima és zökkenéstelen volt. Sorsodat derűsnek őrizték meg szerencsés körülményeid és szüleid jósága. Mintadiák, eszes fiú voltál, akit már a diploma előtt várt a biztos állás, a munka öröme és a haladás lehetősége. Soha sem nyomta válladat a mi nemzedékünk legsebzőbb keresztje, az az elviselhetetlen érzés, hogy felesleges vagy, hazátlan a hazában, kilökött ember, akit nem vállalnak azok sem, kikhez tartoznod nem magad-választotta sors volt. Sohasem érezted a kétségbeesett reménynek kínját, amellyel mi hittünk a jövőben, amelytől a magunk számára bármit is remélni tiltott az ész. Előtted jó angyalok jártak, elűzvén utadból ellenségeidet.

Az egyetem padjaiban ismertelek meg. Nemcsak közös tanulmányaink, hanem a romlatlan ifjúság gyönyörű lázai is találkoztatták szívünket. Közös emberi és magyar eszmék hevítettek. Lelkesen vettünk részt az ifjúsági életben. De – bár a csikói tűz még lobogott ereinkben, örökölt lovagiasságunk és úri ízlésünk távoltartott minket az egyetemi heccektől, melyeket szégyeltünk, mert egy gyenge kisebbség megrohanásai voltak az erősebbek által és belőlük még a kockázat férfias izgalma is hiányzott. Ha volt köztünk eltérés, melyet hevülésünk tavaszi ködei sem tehettek látatlanná, az a parasztkérdésben mutatkozott. Más hangsúllyal beszéltünk róla: Te városi vagy, és falusi származék vagyok. Engem a parasztsághoz fűződő gyerekrajongásaim, e megsemmisíthetetlen és minden éjjelen fehér kézként utánam nyúló élményeim politikailag is egy egész életre meghatároztak. Neked e kincses népnek lázári sorsa inkább könyvélményed volt. Belőlem, kissé rekedten, az Elsodort falunak, Ady forradalmiságának és Prohászka szociális katolicizmusának trombitái szóltak, parázs volt a szóm s minden száraz adat e népről szerelemvallás lett ajkamon a föld és népe felé, kivel néma eskü jegyzett el már öntudatom hajnalán. Bennem a hívők és a megszállottak, az örök-forradalmár erőmámáros ifjúság lehetetlent nem ismerő hite égett, - Te nyugodt, higgadt, és szőke szelídségedben kicsit öreges voltát, Te már a nehézségekkel is józanul számoltál. De minden különbségen túl azonos édes szerelemmel hordtuk szívünk alatt az új országnak képét, amely fogantatott bennünk ifjúságunk vérzivataros tavaszán a világháború és a forradalmak rettentő élményei által. S jövő-hódító álmainkban már tapogattuk ennek az új országnak testét.

Mivé silányult e gyönyörű eposz? – kérdezhetném most Tőle, amikor irtóztató józansággal átlépve ifjúságunkon, a germán vazallátusban látod jövőnk legmagasabb lehetőségét. Hát ha csak ugyan nem is volna más lehetőség, mint az, hogy csupasz létünk mentése végzett lefeküdjünk a felettünk elzúgó germán vihar előtt, hogy a ciklon elmúltával újra kezünkbe vegyük az élet építő szerszámait, még akkor is – még ebben a lehetetlen esetben is – Neked, a magyar úri ivadéknak (e szó csak kötelez s jogot csak az áldozatból nagyobbrész vállalására ád) szembe kellene szegezned a homlokod a viharral, hogy fenntartsd nagyszerű múltunk, jogfolytonosságát, és ha papja nem lehetsz, legalább mártírja légy a magyar gondolatnak, hogy véred megőrizze a jövő jogát. Benned a magyar logosznak kellene élnie. Neked az a kiváltságod, hogy kiáltó légy a vártán, s nincsen jogod lefeküdni a szakadt gátakon beharsodó germán áradat előtt. Mert mivégre vagy látó szeme és vezetője e népnek, mi jogon van Neked fényesebb napod, mint a magyar millióknak, ha nem virrasztod néped sorsát és nem kiáltod föl őt a veszedelmek előtt? És ha utolsó gondolatig bizonyítottnak látnád is, - aminthogy egy jottányira sem láthatod annak, hogy minket germán provinciává ítélt a sors, akkor is: a bajt enyhítened kellene, nem pedig elszegődni a végzet vezetőjének. Mivé silányulhatott benned a magyar lét és hivatás tartalma, ha Te a zsidókérdés megoldásában rekompenzációt látsz a germán járomért? Hát Te a germán kolerát elfogadnád, ha az megszabadítana a zsidó tífusztól? Hiszen ez azt jelenti, hogy Te csak az öngyilkossági módszerek között való választás lehetőségét látod már a magyarság számára. Minő jogon és okon redukálod e zseniálisan politikus nép politikai erejét oly kicsinyre, hogy magától értetődőnek veszed, hogy mi magunk a zsidókérdésben önerőnkből soha rendet nem teremthetünk, hanem saját portánk kitisztítására és Germánia kezébe kell adnunk a seprőt.

Az a tételed, hogy aki nem hitlerista, az zsidóbérenc, nagyon egy gyügyü és csak a hitvány gyávákat állíthatja sorainkból oldalaitokra. Bizonyára úgy érted, hogy aki nem hitlerista, az nem látja és nem méri föl valódi súlya szerint a zsidókérdést. Nos, nem vagyunk hitleristák. Először: mert magyarok vagyunk, másodszor: mert nekünk a Biblia még több érdekes irodalmi dokumentumnál. Mi is tudjuk, hogy a háború alatt nagyrészt zsidók fejtek aranyat a magyar vérnek elomlásából. Tudjuk, hogy a szabad versenyes liberális demokrácia, mely készületlenül találta fajunkat, az ő hódításuknak adott szárnyakat. Nem hunyunk szemet az előtt, hogy a 19. század nagy emberi eszméi ennek az élelmes és praktikus fajtának hódító fegyvereivé váltak. Tudjuk, hogy a zsidókérdés nagy pörében a mi oldalunkon van minden igazság. De nem vagyunk hajlandók a bunkós antiszemitizmus janicsárjaivá lenni, mert mert napnál világosabban látjuk, hogy a bunkós antiszemitizmus ostobasága és embertelensége az igazságtalanságokból egy jottányit sem tesz jóvá, egyetlen talpalatnyi életet sem hódít vissza a kisemmizett magyarság számára, de arra mindenképpen alkalmas, hogy egy egyébként igazságos magyar ügyet kompromittáljon a világ színe előtt. Mi a magyarságnak akarunk igazságot szolgáltatni és nem a zsidóságon akarunk elkövetni igazságtalanságokat.

Azután: ez a pör a mi ügyünk és nem Germániáé. Már a jó Zrínyi mondta: akinek nem borja nem nyalja. Senki soha magunk dolgát rajtunk kívül el nem végezheti, sorsunkat más föl nem vállalhatja. És ha ezt a pört Germánia fogadatlan ügyvédkedésével akarjuk megnyerni, akkor már el is vesztettük; visszakövetelt igazságunk rámegy a perköltségre. Mert nem magunknak, hanem magának szabadít fel bennünket a zsidó iga alól bárki idegen. Ne felejtsd el: minő árat fizettünk külső ellenségeiknek azért, mert 1919-ben belső ellenségeinktől, a kommüntől megszabadulni segítettek bennünket. A hitlerizáló antiszemitizmus legnagyobb képtelensége abban van, hogy belső ellenségeink ellen külső ellenségeinkkel szövetkezik., amikor a zsidó halál helyett a bizonyosabb germán halált invitálgatja. Ma a reánk leselkedő germán halálnak antiszemita arca van. Azt pedig tán még Te is látod, hogy ha a német hivatalos külpolitika nem is tör önállóságunkra, de a pángermánizmus keletfelé mozgásának útján. Ausztria után minket készül elsőnek elnyelni? A pángermán és pánszláv világerők szorításában el kell pusztulnunk, ha bármelyiknek is kiszolgáltatjuk magunka, és ha magunk erejét meg nem sokszorozza a pánszláv és pángermán törekvésekkel szembenálló európai népekkel együttműködő politikai okosságunk.

Mindezt Te is látod, hiszen azt mondod: inkább Németországé legyünk, mint a zsidók zsákmánya, Te is látod, de a hitleri igézetben, mint a kígyóbűvölte madár, már megmozdítani sem tudjátok szárnyatokat.

S amíg e bűvölet oka után kutatgatok, közös emlékeink törmelékei között hirtelen egy különös eseményre bukkanok. Egy ízben arról folyt közöttünk a szó, mi is tesz minket magyarokká? Te és barátaid, kedves tudóskodással bányásztátok elő az ésszerű és erkölcsi érveket. Akkor hirtelen bennem az ösztön hangja szólalt meg, mintha egy sziget emelkednék ki a mélyből, s azt mondtam: Mindenen túl magyarok vagyunk, mert e nép szerelme nélkül sehonnainak lennénk! Mert a múlt hatalmában vagyunk, mert kikerülhetetlen megváltozhatatlan végzetünk ennek lenni!

Talán itt, ebben a különbségben van elrejtve álláspontodat megoldó, valamiféle magyarázat. Mert ésszel és szívvel nem elég magyarnak lenni. Kell, hogy a holtak szavazzanak bennünk, a holtak, kik magyarokként éltek, s kik magyar földdé váltak. Nem merem fejedre olvasni közeli germán őseidet. De nem tudok menekülni az elől a föltevés elől, hogy a hazai hitlerizmus belső erejét az ősök visszajáró lelke táplálja. A germán tenger visszareng azokban, kik onnan szakadtak el, és akikben az ösztönökből felmozduló múltat nem parancsolja vissza az ész és nem ellenőrzi a tiszta pillantású lelkiismeret. Széchenyi mondása, hogy „a múlt kiesett hatalmunkból, de a jövendőnek urai vagyunk”, fordítva is igaz: a jövőn mi uralkodhatunk, de a múlt mirajtunk uralkodik. A temetők leigázottjai vagyunk, s feltámadnak bennünk a holt apák. Nem az asszimilációt tagadom, de tudom, azt, hogy az idegen apákkal csak akkor nem verekszik bennünk a magyar logosz, ha őseinknek idegen ágai már ködbe vesznek, történelem-előttivé válnak és idegen származásunk történeti messzesége olyan távoli már, hogy az idegen arcok nem sütnek vissza többé szívünkbe. Elkeveredni, beolvadni, átlényegülni csak az idegen múlt halála árán és magyar századok munkája által lehet. Belső politikai tájékoztató ösztönünkre, melyre sorskérdésekkel szemben való állásfoglalásunkhoz pótolhatatlanul szükségünk van, csak akkor hagyatkozhatunk, ha az idegen ige már meghalt bennünk s egyetlen talajunk a ködbevesző magyar tradíció, a közös sorsnál is többet jelentő, a nemzettel egyidős múltunk; ha úgy érezzük valamiképp, hogy nem mai és nem tegnapi, hanem a nemzettel egyidős magyarok vagyunk. Az asszimiláció útja: halál és átlényegülés, a magyar létben való feltámadás. Nem elég az erkölcsi és kulturális síkon való azonosulás; ösztöneinkkel is éreznünk kell, hogy a magyar múlt a mi életünk egyetlen visszafelé való meghosszabbítása és a történeti magyar lét a mi egyetlen földi örökkévalóságunk. Kizárólag ez a magyar nemzet személyiségével való teljes, ösztönös, egyben öntudatos és maradéktalan azonosulás jelentheti azt az átlényegülést, amely nélkül népünk sorskérdéseihez hozzászólni sincs jogunk, s nem beszélhetünk e nép nevében. Mert ha érezzük a kimondott szó s egy nép sorsa irányításába való beleszólás felelősségét, akkor az észen túl múlhatatlanul szükségünk az ösztön tévedhetetlen útmutatására. Különben: álljon őrt éberen az ész, állítson tilalomfát a vér idegen szava elé a lelkiismeret, az egyén pedig kövesse azokat, akikből a magyar lógesz beszél.

És éppen azért borzalmas a hazai hitlerizmus pusztítása, az asszimilálódókat megállítja a félúton és generációkkal rántja őket vissza. A föltámadó Germánia a vér igézetével követeli vissza elszakadt fiait. A holtak catalaunumi csatájának legendája készül mai valósággá válni: a megmozdult germán temetők sebezhetetlen árnyai együtt harcolnak a mai légiókkal. A messzi ködből az elszakadt fiuk kinyúlik az ősapák keze s érintésükre fölfakad a magyarrá lenni készülő lelkekben a vér szolidaritásának forró érzete. A lebírhatatlan pángermán étvágy pedig a hazai halált teszi szövetségesévé: mielőtt elnyeli a magyar szigetet, megvakítja a zsidókérdéssel a magyar szemeket. Ha van itt a halálnak zsidó kaszája, akkor azzal ma ez a másik hódító készül aratni, mikor vakulj magyar! csalafintasággal a zsidó szorításból a germán gyomor számára szabadítana ki bennünket.

E kétféle halál között a harmadik út a magyar életé. A mi utunk, kik látjuk a zsidókérdést egész súlyosságában, de nem vagyunk hajlandók a magyar lét és nemlét kérdését ezzé zsugorítani. Ezen az úton járók nem gyűlölik annyira a zsidót, hogy e gyűlölet által beleszeressenek a germán halálba. Ezen az úton járók e pörben is a keresztény igazságosság szellemében keresik és akarják érvényesíteni a magyarság jogait.

Ezen az úton járók hisznek a szellem szupremáciájában a vér fölött s mindenkinek, akit magyarrá tett sok, cél, szándék, alkalom hazát akarnak adni itt, bár ismerik a vér hatalmát, de nemcsak a zsidók, hanem minden fajta irányában….

E harmadik úton járók nem mondanak le az emberi méltóságról és a szabadságról a szükséges reformokért, hanem Széchenyi szavát fogadva, reformokat akarnak alkotmányos vágásokban. Ezen az úton járók a zsidók kezéből kicsavart fegyvereket nem egy másik hódítás, hanem a magyar élet szerszámaivá akarják tenni.

Ha zsidó volnék, akit elvakított a zsákmányéhség, akkor a hitlerizáléó antiszemitizmus népszerűsítésére pénzt adni tartanám a leggyümölcsözőbb zsidó fajvédelmi befektetésnek. Mert ha van valami pokolian ravasz zsidómentő és új zsidó honfoglalást készítgető propaganda, akkor az az antiszemitizmus az, amelynek nyomán a germán halál lépdel.

Vajon felnyílik-e a szemetek és megálltok-e a végzetes úton, amelynek fordulóján Paulosokból annyian lehettek Saulusokká?

Az Ország Útja – 1937. 2.sz. 51-55.l