Barankovics István: Az antiszemitizmus okairól.

Az antiszemitizmus problémakörének legnehezebb kérdése a mélyebb okok feltárásában és az antiszemitizmus egészének következetes és kielégítő magyarázatában rejlik. Kitűnő tudósok, köztük Freud, arra a következtetésre jutottak, hogy bár számtalan okot lehet találni a zsidók századokon keresztüli üldöztetésére, ez idáig senkinek sem sikerült egy minden szempontból kielégítő magyarázatot adnia. Gondolkodók, filozófusok, teológusok, pszichológusok és történészek többé-kevésbé eltérő jelenségekben azonosították az antiszemitizmus általános és fő okát. Természetesen az antiszemitizmus történelem során bekövetkezett konkrét, helyhez köthető megnyilvánulásainak sokféle alapindítékát is feltárták. Ezek a körülmények magyarázzák az antiszemitizmus okaival foglalkozó pszichológiai, gazdasági, szociológiai és más, az idegengyűlölettől egészen a krisztofóbiáig terjedő teóriák bimbózását. Az igazság azonban az, hogy bármilyen alapvető okát kínálják az általában, vagy adott körülmények között megjelenő antiszemitizmusnak, az eredmény mindig és mindenütt okok szövevénye, Az antiszemitizmus mindenhol és minden időben rendkívül összetett jelenség, amelynek megelőzése és gyógyítása minden egyes esetben körültekintő és sokrétű ellentételezésen keresztül valósulhat meg.

********

Egy figyelemre méltó elmélet mindig arra törekszik, hogy az antiszemitizmus okaira a többségben és a kisebbségben lévő csoportok között fennálló kapcsolatrendszer alapján adjon magyarázatot.

A többség-kisebbség teória fényében, az antiszemitizmus eredendő okát a zsidók etnikai és/vagy vallási kisebbségbeli helyzete jelentené minden olyan nemzetállamban, amelyben a domináns többség valamiféle vallási, vagy nemzeti homogenizáláson keresztül egységre, békére és a társadalom fejlődésér törekszik. Más szavakkal: minden nemzetállamban, amely elutasítja egy pluralista társadalom elképzelését, amely az egész társadalom jólétének érdekében az egyes csoportok tevékenységeit összehangolva, az emberi méltóság, szabadság és egyenlőség alapján tiszteletben tartja az egyének és az önálló csoportok jogait.

A nyugati keresztény civilizációban a (vallási és nemzeti csoportok közötti) többség-kisebbség konfliktus legmélyebb forrása, minden egyes országban a kezdetben vallási és később nemzeti-kuturális egység megteremtésének domináns elképzelése volt. Ezen elvnek engedelmeskedve a többség (vagy az uralkodó csoport) minden vallási és nemzeti kisebbséget mint ellenséges és idegen testet, a gonosz megnyilvánulásának tekintett, amely akadályozza a társadalmi egység, béke és haladás elérését. Az egyetlen megoldás, amelyet az uralkodó csoport az egységesítés szellemében el tudott képzelni, az a vallási, vagy nemzeti kisebbségek (asszimilicáión, elűzésen keresztüli) megsemmisítése volt.

A milánói ediktum óta, vagy még pontosabban Nagy Theodosius korától a vallásháborúk végéig az európai keresztény királyságok egy vallásilag egységes társadalom megteremtésére törekedtek, mert meg voltak győződve arról, hogy a társadalmi egység, béke és haladás szükséges feltétele a vallási azonosság. A társadalom vallási egységesítését nem csupán egy helyes, jogos, szükséges és végrehajtható célnak tekintették, hanem - és ez az, amit hangsúlyoznunk kell - e célt a központi hatalom legfőbb feladatai közé léptették elő. Így a vallási kisebbségek jogi és hivatali diszkriminációtól szenvedtek. Ebből következően a vallásilag orientált társadalom ezen formája vallási kérdésekben éppen annyira volt intoleráns, amennyire toleránsnak mutatkozott (bár nem mindig és nem mindenhol) az etnikai és nemzeti különbözőségekkel szemben. A zsidók pontosan a vallásuk miatt nem találták helyüket e vallásilag egységes társadalomban. Mivel vallásilag mások voltak, egyrészt megtűrt idegeneknek, másrészt jogilag nem eléggé védelmezett ellenséges csoportnak tartották őket. Helyzetükön természetesen csak rontott, hogy - egy téves vallási doktrína miatt - nem csupán úgy tekintettek rájuk, mint akik vallásukban mások, hanem mint egy népre, akit Isten megátkozott és szolgaságra kárhoztatott. Ennek eredményeképpen a zsidóüldözők alkalomadtán úgy viselkedtek a zsidósággal szemben, mint az isteni élet végrehajtói. E társadalomban a zsidók puszta létezését, minden esetben az ország egysége, békéje és fejlődése elleni fenyegetésként értelmezték.

A reformációig a vallási egységet végeredményben a katolicizmus jelentette. A vallásháborúkat követően a katolikus egység - a kevert vallású országokban - teret nyitott egy többé-kevésbé korlátozott mértékű vallási toleranciának, amely azonban csak a keresztény felekezetekre vonatkozott. A katolikus egységet felváltotta a keresztény - katolikus és protestáns - egység. De még ez, a vallásilag toleránsabb társadalom sem kínált helyet a zsidóságnak, jóllehet a keresztény vallás a judaizmusból ered, a zsidó hit nem számított a kereszténység hitágazatai közé.

A vallási egység az állam szekularizációjával és a növekvő nacionalizmussal egyidejűleg megszűnt a társadalmi egység rendezőelveként működni. Helyét lassan és fokozatosan átvették a nemzeti-kulturális egység megteremtésére irányuló kísérletek. A többségi (vagy uralkodó) csoport a vallási azonosság helyét a nemzeti-kulturális egységet kezdte a társadalmi egység, béke és haladás feltétlenül szükséges alapjának gondolni. A világi nemzetállam miközben a vallás terén egyre elnézőbbé, sőt fokozatosan közömbössé vált, addig a nemzeti-kulturális kisebbségekkel szemben egyre nagyobb türelmetlenséget tanúsított. Asszimilációjukat helyesnek, jogosnak, szükségesnek és megvalósíthatónak vélték. Sőt, mitöbb, az új típusú állam a nemzeti asszimiláció előtérbe helyezését az állam egyik legfőbb céljának tekintette és az uralkodó csoportba történő nemzeti, kulturális és nyelvi asszimilációt a kisebbségek kötelességeként definiálta.

Az új szellemiséggel összhangban a világi nemzetállam növekvő toleranciát és érdektelenséget mutatott a zsidó vallási közösségek iránt. Ugyanakkor azonban, igyekezett a zsidóságtól, mint etno-kulturális csoporttól megszabadulni, nem antiszemita érzelmektől, hanem a nemzeti-kulturális kisebbségek asszimilálásával egy nemzeti-kulturális egység megteremtésének általános vágyától hajtva.

Hogyan befolyásolta a zsidóság sorsát a nacionalizmus történeti kibontakozása? Van-e kapcsolat az antiszemitizmus és a nacionalizmus elveinek történeti megvalósulása között?

A nemzeti eszmény a történelem folyamán a közösségi önszeretet legfontosabb megnyilvánulási formája. Az önszeretet azonban, a felebarát szeretete nélkül nem más, mint rideg egoizmus, amely lerombolja az önszeretetben rejlő kreatív energiákat. Így ha a közösségi önszeretet felmenti a közösséget az egyetemes erkölcsi törvény alól, szükségszerűen önpusztító csoportönzésbe torkollik. Az ilyen egoizmus felöli a közösségi önszeretet kreatív energiáit és táplálja az olyan önpusztító bűnöket, mint a kollektív büszkeség, túlzott magabiztosság, öndicsőítés és a többi. Ezenfelül a csoportönzés a kívülálló közösségekkel szemben felsőbbrendűség, megvetés, gyűlölet és agresszió formájában ölt testet. Az egyéni önzés megnyilvánulásaira az erény hősei talán szeretettel reagálnak, e hősök azonban kivételek. A szentség nem tartozik a csoporterények közé. A csoportönzés manifesztációi általában nem mások, mint más hasonló csoportok által viszonzott érzelmek: a megvetés megvetést szül, a gyűlölet gyűlöletet szít, az agresszió aggresszíót kelt életre. Itt, nem csupán a csoportegoizmus esetében, az ok-okozati törvény működik, olyan általános törvény ez, amelyet egyrészt a történelmi tapasztalat, másrészt az önzetlen szeretet jelenségeit, a hatalmat, a szeretet, valamint a szolidaritás megnyilvánulási formáit vizsgáló sokrétű történelmi, pszichológiai és szociológiai kutatás erősít meg. A fentebb említett jelenségeken túl a morális átalakulás típusait, tényezőit és technikáit vizsgálva, főként amerikai tudósok dolgoznak ezen a területen.

A nemzeti eszmény hatalmas alkotó energiákat szabadított fel az egyes nemzeteken belül, lehetővé téve számukra, hogy rendkívüli vívmányokkal járuljanak hozzá ne csupán saját, hanem az emberiség általános fejlődéséhez is. Ezek a teljesítmények mindazonáltal csak addig születhettek meg, amíg a nemzeti eszmény megmaradt az etikai törvények által igazolt önszeretet keretein belül. Virágzásának csúcsán azonban, a nacionalizmus kezdett átfordulni az egészséges önszeretetből agresszív és gyűlölettel teli csoportönzésbe. Filozófiai és ideológiai önigazolást agresszív és gyűlölettel teli csoportönzésbe. Filozófiai és ideológiai önigazolást keresve e csoportegoizmus az állam, mint a legfelsőbb jó, a nemzeti szent egoizmus, a terjeszkedő és imperialista „civilizációt terjesztő misszió” doktrínáiban, valamint Machiavelli pogány tanácsaiban talált rá arra. Ez a pogánnyá vált nacionalizmus az egyetemes erkölcsi törvény fölé emelte önmagát, ami azt eredményezte, hogy a nemzet bizonyos értelemben kiszakadt az emberiség egyetemes családjából, és a nemzet jóléte függetlenné vált az egyetemes közjótól. Ezután még rosszabb következett. A tantétel a politika színteréről Weltanchauung-gá válva átkerült a népi ideológiák birodalmába, ahol híveinek egész személyiségét teljes mértékben a birtokába vette. A nacionalizmus olyan mértékben átjárta a népek értelmi, érzelmi és erkölcsi világát, hogy fokozatosan önmaga kezdte a vallás szerepét játszani, valójában álvallássá, valláspótlóvá vált, és a tizenkilencedik század második felében a Nyugat népeinek körében talán nem volt ennél egyetemesebb és általánosabban követett működő (megkülönböztetendő a pusztán verbális vallási felekezetektől) vallás. A nacionalista ideológiában az Abszolút helyét maga a nemzet vette át. Így, az Abszolút rangjára felemelkedve a nemzet az emberiség fölé helyeződött, a nemzeti érdeket pedig summus bonus-nak kiáltották ki. Ez utóbbi lett mindennek a mértékegysége. A „Deutschland über alles”-ben csupán a „Deutschland” kifejezés tipikusan német, az „über alles” majdnem minden más nemzetre igaz volt. A nemzetek, szinte kivétel nélkül, önmagukat tekintették „über alles” - mindenek felettinek. Nem létezett olyan nemzet, amely saját nemzeti érdekénél előbbrevaló jót elfogadott volna, ez jelentette a legmagasztosabb jót, melynek nevében az erkölcsi törvény ellen elkövetett minden, vagy legalábbis nagyrészt minden vétek igazolást nyert. Az, hogy végül ez a pogánnyá vált nacionalista ideológia a nemzeteket felsorakoztatta egymással szemben, a nemzeteken belül pedig a többséget a kisebbségi etnikai csoportok ellen fordította valójában éppannyira logikus, mint amennyire elkerülhetetlen volt. Mindez az egyik oldalról a nemzetállamok közötti ellenségeskedésekhez és összetűzésekhez, a másik oldalról pedig az etnikai csoportokkal szembeni viszályhoz és az egyes nemzeteken belül a különböző kisebbségek eltűnéséhez vezetett.

A nemzetállam, melynek tevékenységét egyre inkább a nacionalista Weltanschauung ösztönözte és vezette, jóformán oda jutott, hogy szövetségre lépett a liberalizmussal. A létrejött házasság semmibe vette a két filozófia között fennálló súlyos ellentmondásokat, amelyek elkerülhetetlenül komoly problémákat vetettek fel. A liberális eszme az egyén szabadságára és jogi egyenlőségére fektette a hangsúlyt, igen csekély figyelmet fordított azonban azokra a különleges jogokra, melyek megvédik egy csoport egyéni jellegét. A nemzetállam a liberális eszmét követte, társadalmi hovatartozástól függetlenül megadva minden állampolgárának - legalábbis elvben - ugyanazon személyi szabadságjogokat. Ezért a nemzetállam örökös elismerést érdemel. Ugyanakkor azonban a nemzetállam politikájához tartozott az is, hogy a nemzeti-kulturális egység céljának megvalósítása során a többségbe történő beolvasztásukkal felszámolja a nemzeti-etnikai kisebbségeket. Azokban az államokban, amelyekben a nemzeti kisebbségek - bármilyen okból - képesek voltak ellenállni az asszimilációs törekvéseknek, az eredetileg a nacionalizmus hasznos szövetségeseként befogadott liberális idológia e nemzetállamban dinamittá vált. Ilyen esetekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének saját hasznukra fordították a személyi szabadság és a jogi egyenlőség eszméiben rejlő hatalmat, tették ezt nem csupán saját kisebbségi csoportjuk egyéni jellegének védelmezéséért és fejlesztéséért, hanem azért is, hogy szakítsanak a nemzetállammal. És tették mindezt az uralkodó nemzet ellen nem kisebb agrsszióval és gyűlölettel, mint amilyen a domináns csoport felől az erőszakos asszimilációs politika erőltetése során feléjük megnyilvánult.

A nacionalista eszmény által megszilárdított egység háromszoros volt: a történelem, a kultúra és az eredet egysége. Ebben a képzetkörben a történelmi-kulturális tényező uralta az eredetét. A nacionalista eszmény még korrupt formájában is elismerte a szellem elsőségét az eredet, vagy a leszármazás biológiai tényezőjével szemben. Egyetlen állampolgárt sem zártak a biológiai leszármazás börtönébe, ellenben a nemzetállam kinyilatkoztatta, hogy az egyén képes bármely nemzeti közösségbe beolvadni. Mivel a történelmi-kulturális tényező a származás biológiai tényezője felett túlsúlyban volt, a nemzet nyitott csoportot alkotott, amely kész volt befogadni a különböző eredetű embereket. Aki önmagát kulturális és történelmi nemzeti személyiséggel azonosította, az a nemzet egyik tagjává vált. Ez a nyitottság tette lehetővé a teljes asszimilációt. Mindazonáltal, még a fajmítosz korszaka előtt a nemzetállamon belül bizonyos csoportok hajlottak rá, hogy saját különleges csoportegoizmusuk elfedése és igazolása érdekében a leszármazási tényező felsőbbrendűségét hangsúlyozzák. Így, akarva-akaratlan ők lettek a rassizmus úttörői. Abban az időben a leszármazás elsőrendűségének hangsúlyozása a történelmi és kulturális tényezőkkel szemben a nemzeti eszmény törzsi nacionalizmussá és klánszellemmé történő lealacsonyítását jelentette. A törzsi nacionalizmustól és a klánszellemtől a rasszizmust már csak egy lépés választotta el. A törzsi nacionalizmus, amely a nemzet tagjait leszármazás szerint „osztályozza”, sok közös vonást mutat a rasszizmussal, mindkettő értelmiségellenes, elfogadja a biológiai materializmust, az eredetre alapozva diszkriminációt gyakorol és az asszimiláció helyett a disszimiláció felé hajlik.

Ezek voltak azok a belső ellentmondások és konfliktusok, amelyek a tizenkilencedik század folyamán és a húszadik század első évtizedeiben a nyugati országokban a zsidópolitikát (akár zsidó, akár nem zsidó szemszögből nézve) formálták. A liberalizmus a zsidóknak is egyenlő jogokat biztosított, ezen jogok garantálását pedig a régi zsidó etnikai, kulturális és jogi közösség felszámolása követte. Az első lépés kétségkívül helyes volt, a második pedig, a korszak viszonyait számításba véve, annak történelmileg elkerülhetetlen következményének tűnik.

A zsidók, az emancipációt követően, minden nyugati országban saját ősi kulturális-etnikai csoportegyéniségük felszámolása és a nemzeti többségbe történő asszimilálódásuk felé mozdultak el. Vallási közösségüket azonban megtartották, és ezért senki sem hibáztathatja őket. Ennek eredménye - mindent egybevetve - az lett, hogy a vallást illetően megőrizték másságukat. A vallási tolerancia és a szabadság megerősödésével a régi zsidóellenesség elhalványult. A zsidó emancipáció nemzetileg és kulturálisan egyaránt az asszimiláció útját egyengette. A tizenkilencedik század végére a zsidóság teljes vallásszabadságot és törvény előtti egyenlőséget élvezett egész Kelet- és Nyugat-Európában - ezalól egyedül Oroszország és Románia képezett kivételt -, éppúgy, mint Angliában és Amerikában. A nemzeti-kulturális egység lelkiségének megfelelően, amely abban az időszakban a nemzetállamok jellemzője volt, a zsidók önkéntesen feladták saját kulturális és etnikai csoportidentitásukat, teljes őszinteséggel és lelkesedéssel törekedtek az asszimilációra. Az adott pillanatban úgy tűnt, hogy nem csupán az ezeréves zsidóellenesség válik, minden következményével együtt, a történelmi múlt halovány emlékévé, hanem az egész zsidó probléma ténylegesen megszűnik létezni. Ez akkoriban, a zsidók a nacionalizmus felől nem tartottak semmiféle fenyegetéstől, hiszen a legtöbben teljesen őszintén, fenntartások nélkül az uralkodó csoport nemzeti eszméjének szentelték magukat. Néhányan valóban még az országaikon végigsöprő sovinizmus általános hullámába is belesodródtak. Nem ismerték fel, hogy a nacionalizmus csúcspontját elérve egyúttal válságba is került. Az uralkodó többség csoportegoizmusa azt az etnikai alkotóelemet kezdte rombolni, amely a nacionalizmus kreatív erőinek fő forrását jelentette. Ezzel egyidőben a nemzeti felsőbbrendűségi komplexus, a hatalom mánia, a diszkrimináció és a más nemzetek és kisebbségek iránti gyűlölet fúriái is elszabadultak. A zsidók talán azt hitték, hogy csak az idegen nemzeteket és nemzeti kisebbségeket szolgáltatják ki a fúriáknak, és mivel ők maguk megszűntek szidó nemzetiségként létezni, mostanra csupán vallásukban voltak zsidók, e gonosz erők őket elkerülik. A legkevésbé sem számoltak annak lehetőségével, hogy ezer esztendeje lévén a legidegenebb és legkevésbé védett kisebbség, a feléledt fúriák számára a végén éppen ők lesznek a legkönnyebben elejthető zsákmány. Bár nemzetileg asszimilálódtak, vallási másságukat a nemzeti egység eszményének uralma alatt mégiscsak megőrizték. Mindemellett a zsidók azt a tényt is hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni, hogy a nyugati nemzeteket az észek-kelet-európai zsidónegyedekből érkező emigráns zsidó csoportok állandóan az etnikai zsidóság meglétére emlékeztették. Ezen zsidók között az etno-kulturális jellegzetességek még mindig teljesen nyilvánvalóak voltak, az ő esetükben a vallás és nemzetiség még mindig egy és oszthatatlan egységet képezett. De, még ha a zsidóság mindennek tudatában is lett volna, történelmileg akkor sem tűnik lehetségesnek, hogy ők egyedül túl sokat lehettek volna a helyzet megváltoztatásáért, illetve a következmények elhárításáért. Amennyiben például a zsidó közösség követte volna a befogadó nemzet szűk elitjét abba, hogy bátran szembehelyezkedik a pogányosított nemzeti egoizmussal és agresszivitással, valamint a nemzeti eszményt eredeti erkölcsi tisztaságában értelmezte volna, így támogatva az etno-kulturális csoportok jogait az egyéni önazonosságra, mindezzel csupán nacionalizmus-ellenességének gyanúját vonta volna magára az uralkodó csoport körében. Súlyos következményeket kellett volna elszenvednie, anélkül, hogy a nacionalizmus kívánt reformját elérte volna, A hanyatló nemzeti eszme megreformálása elsősorban erkölcsi feladat, amelyet csak a többség hajthat végre. A többség ellenben úgy tekintett az ilyen reformokra, mint a nemzeti eszme meghurcolásának kísérleteire.

Az asszimiláció sem az antiszemitizmus megszűnése, sem ezen érzelem visszatérése, vagy felerősödése ellen semmiféle garanciát nem biztosított. Az asszimiláló nemzetek a zsidók iránt töredékében megőrizték a „másság” érzetét és ezen érzelmet kisebb, illetve nagyobb csoportosulások kifogásként különféle és különböző mértékű, diszkrimináció gyakorlására használták. Hova fordulhatott a zsidóság közösségként védelemért? Az asszimilált zsidóság elveszítette régi, etno-kulturális csoportidentitását és ezzel együtt elvesztett mindaz a hatalom és védelem, amelyet e zsidó etno-kulturális közösség jelenthetett a múltban. Az osztályszolidaritás ereje a zsidó közösség számára elérhetetlen volt, mert mint csoport nem képezett egy társadalmi osztályt, különböző társadalmi osztályokhoz tartoztak. A zsidóság a vallási közösséget megőrizte ugyan, e csoport ereje azonban nem érhetett fel azzal, ami elvesztett, vagy hiányzott. Eltekintve minden egyéb tényezőtől, a vallási csoport ereje nem jelentett kielégítő védelmet, hiszen az európai antiszemitizmus korában a vallás és a vallási közösségek világi hatalma általánosan hanyatlott. Számos országban még a vallási csoportok közvetett politikai befolyása is igen alacsony szintre süllyedt, és mindazon hatalmat, amelyet meghagytak számukra a támadások elhárítására, vagy a status quo megvédésre használták fel. Miben találhattak volna politikai hatalmat ezek a vallási közösségek - zsidó és nem zsidó közösségek egyaránt - egy olyan korban, amelyben a kortársak többsége számára - a zsidók számára éppúgy, mint a nem zsidók számára - egy vallási közösségi tagság nem sokkal jelentett többet mint múltbeli hagyományt, ünnepnapi ceremóniát, külső mázat csupán a világi élet testén? Így történt, hogy miatt a zsidók a biztonság érzetével éltek, az antiszemiták pedig a zsidóság világméretű hatalmáról beszéltek, a zsidó közösség közt a legkevésbé védetté, a támadásra leginkább nyitottá vált. Ez azonban sem a zsidók, sem a nem zsidók számára egészen addig nem vált nyilvánvalóvá, amíg a hitlerizmus szabadjára nem engedte az antiszemita kannibalizmus fúriáit és a zsidók ellen nem uszította őket. A modern zsidó történelem egyik legtragikusabb vonása, hogy semmilyen mértékű őszinte asszimiláció sem mentette volna meg a zsidóságot a legrosszabbtól. A zsidó közösség éppen azokban a német államokban érte el az asszimiláció talán legmagasabb fokát, amelyek később az antiszemita kannibalizmus melegágyaivá váltak.

Néhány nagy zsidó egyéniség észlelte ugyan azt a komoly fenyegetést, amelyet a pogánnyá vált etika, valamint a nemzetállam belső feszültségei népük számára felvetettek. Ők azonban képtelenek voltak olyan kiutat mutatni, amelyet a nyugati nemzetekben új gyökereket eresztett zsidóság követett volna. Izrael állama, melyet megoldásként Theodore Herzl és Marx Nodau felkínáltak, nem jelentett megoldást azon zsidók számára, akik teljes lelki és erkölcsi életüket a befogadó nemzetiek nemzeti mintái szerint szőtték. Számukra mind nemzeti, mind kulturális értelemben franciának, amerikainak, angolnak, magyarnak, vagy lengyelnek lenni éppoly megváltoztathatatlan sorsnak tűnik, mint ahogyan e nemzetek hithű gyermekei számára az.

Az antiszemitizmus azon okának felszámolása érdekében, amely a többség-kisebbség közötti kapcsolatból ered, el kell fogadnunk és meg kell valósítanunk a pluralista megoldást. Egy ilyen megoldás az emberi méltóság, szabadság és a törvény előtti egyenlőség szellemében biztosítja a csoport-individuumok túlélést és fejlődését. Megőrzi a különbözőségben rejlő kreatív feszültséget, ugyanakkor a csoport-együttműködést a közjó védőszárnya alatt összehangolva védelmezi a társadalom egységét, békéjét és haladását. Természetesen egy pluralista táradalmat lehetetlen pusztán jogi reform útján életre hívni, éppen így tisztán jogi intézkedések nem elegendőek ahhoz, hogy egy ilyen társadalmat egészségesen működésben tartsanak. A jogi intézkedések szükséges, de egyáltalán nem elégséges feltételek. Amennyiben a pluralista megoldás kerül alkalmazásra, a nacionalizmusból reformok útján száműzni kell az agresszív önzést, a klán szellem, a törzsi nacionalizmus és a rasszizmus elképzeléseit teljes mértékben el kell utasítani, és a humanizmus szellemében az egész társadalomnak el kell fogadnia egyfajta erkölcsi reformációt. Ezek nélkülözhetetlen tennivaló, bár számos országban a mai napig nem hajtották végre őket.

********

Az antiszemitizmus pszichológiai magyarázatai közül a legrégebbi és a legszélesebb körben elterjedt nézet az ún. bűnbak-elmélet.[2] Ez röviden azt jelenti, hogy az emberek minden gonoszságért, bűnért, vagy hibáért hajlamosak a zsidókat vádolni.

A bűnbak gondolata a Leviták könyvében (16,20-22) olvasható híres zsidó rituáléra vezethető vissza. A bibliai idők zsidósága az Engesztelés napján kiválasztott egy bakot. A főpap, kezét az állat fejére téve, meggyónta Izrael fiainak bűneit. Így, az állat szimbolikusan az emberek bűneinek hordozójává vált. Ezt követően kikergették a pusztaságba és az emberek szimbolikusan megszabadulta bűneik következményeitől.

Ez a szimbolikus vallási szertartás semmilyen pszichológiai átvitelt, vagy projekciót nem foglal magában.

A történelem tele van a többség által bűnbakká nyilvánított kisebbségekkel. Időnként azonban a többség is bűnbakká válhat a kisebbség szemében.

A bűnbak lehet hivatalos, vagy nem hivatalos.

Az időszámításunk szerinti első században a kereszténység játszotta a hivatalos bűnbak szerepét. „Ha a Tiberis elárasztja a várost, ha a Nílus nem önti el a termőföldet, ha a menny csatornái nem nyílnak meg, ha földrengés történik, ha éhség, vagy járvány tör ki, azonnal ezt kiáltják: A keresztényeket az oroszlánok elé” - írja Tertullianus. Később, különösen a középkorban, a hivatalos bűnbak szerepét a zsidóságra osztották. Az emberek őket okolták az árvizekért, földrengésekért, viharokért, tűzvészekért, az aszályért és a pestisért, és felgyülemlett keserűségüket az ártatlan bűnbakon vezették le. Természetesen léteztek más hivatalos bűnbakok is. A tizenötödik századi Európában, példának okáért, a hatóságokkal az élen, arra uszították az embereket, hogy keserűségüket és gyűlöletüket a boszorkányok ellen fordítsák. A természeti katasztrófákat hivatalos kivégzési szertartások kíséretében olykor tömeges boszorkányüldözések és boszorkányégetések követték, amelyeket a tömegszadizmus kielégítése céljából szerveztek. A közelmúltban a zsidóságot ismét hivatalos bűnbakká nyilvánították, először a cári Oroszországban, majd a náci Németországban. Ez a gyakorlat aztán Európában számos fasizált országában elterjedt. Vannak utalások, miszerint élete vége felé Sztálin szintén a zsidókat választotta ki a hivatalos bűnbak szerepére.

A tizennyolcadik, a tizenkilencedik és a húszadik században három nagy létszámú, igen népszerű, időnként hivatalos, időnként nem hivatalos bűnbak-csoport léte nyilvánvaló: a zsidóságé, a szabadkőműveseké és a jezsuitáké. Lehetetlen nem észrevenni a három bűnbakkal szemben megnyilvánuló bánásmódbeli hasonlóságokat. Mindhárom csoportot hivatalosan üldözték: megkülönböztető magatartást tanúsítottak irántuk, hivatalosan elnyomták őket. Mindháromról feltételezték, hogy világméretű hatalom birtokosai. Mindhármat titokzatoskodással, világuralomra való törekvéssel és szélsőségesen erkölcstelen magatartással vádolták. Ezen vádak igazolására elhitték, még a máskülönben jó szándékú, művelt emberek is. Mindhárom társaság esetében az ezen fantasztikus koholmányokba vetett hitet hamisítványokkal támasztották alá. A Proteocols of the Elders of Zion kiváló ellenpéldánya a Monita Cecreta, ami egy hatásos tizenhetedik századi hamisítvány a jezsuiták ellen. E mű mindenféle hihetetlen tulajdonságokat, bűnöket, terveket és hatalmat tulajdonított a jezsuitáknak. Nyolcvan-száz esztendővel ezelőtt még a civilizált országokban is éltek emberek, akik hitek benne, hogy a jezsuitáknak hasított patájuk van, hiszen ők az ördög cimborái. A bűnbakok története nem csupán az emberi gonoszság, hanem az emberi ostobaság krónikáinak is egyik fontos fejezetét alkotja.

Az első világháborút követően a zsidóság a legyőzött országokban nem hivatalos bűnbakká vált, a zsidókat vádolták a háborús vereségért és annak következményeiért. Az ezzel ellentétes tények felett az antiszemiták kényelmesen szemet hunytak. Bár minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a Központi Hatalmak azért vesztették el a háborút, mert a Szövetségesek mind anyagi, mind erkölcsi téren hatalmas fölényben voltak velük szemben, a zsidóság ennek ellenére népszerű bűnbak maradt. (Érdekes megemlíteni, hogy Hindenburg marshall a Központi Hatalmak vereségét elsősorban a Szövetségesek erkölcsi főlényének tulajdonította.)

A bűnbak-elmélet helyesen rámutat az emberek különös részrehajlására, amellyel a zsidókat szemelik ki a közkedvelt bűnbakok szerepére. Ez az elmélet a legfontosabb kérdést azonban nem tisztázza. Ezidáig senki nem adott elfogadható magyarázatot arra, hogy az emberek a többi bűnbakkal ellentétben miért szeretik inkább a zsidókat feláldozni.

*********

Más pszichológiai elméletek az antiszemitizmus mélyebb okait megkísérlik a nem zsidó egyének és csoportok kisebbrendűségi érzéseiben, kudarcaiban, látens szadista ösztöneiben és más tudatalatti hajlamaiban megtalálni.

A kisebbrendűségi érzés kompenzálása gyakran gúny, megvetés és gyűlölet formájában nyilvánul meg. Az antiszemitizmus sokszor semmi egyéb, mint olyan kisebbrendűségi érzések felszínre törése, aminek az antiszemita személye nincsen tudatában. Ha az illetőnek véletlenül sejtése is van magatartása eredetére vonatkozóan, ragaszkodik antiszemitizmusához, mert az a kisebbrendűségi érzései ellentételezésének és saját értéktelensége fájdalmas tudatától való megszabadulásnak érzetét kelti benne. A harmincas évek végén, amikor a hitlerizmus szennye Magyarországra is kezdett beszivárogni, találkoztam egy még gyermekként megismert parasztfiúval, aki elveszítve kapcsolatát paraszti közegével elmerült a gyökértelen lumpenproletariátus tömegében, amely a falu és a város között élte nyughatatlan kettős életét. Nyaranta néhány hétre aratáskor és csépléskor visszatért a falujába dolgozni, ideje legnagyobb részét azonban a város alvilágában töltötte. Ez a parasztember elmesélte nekem, hogy csatlakozott a Nyilaskeresztes mozgalomhoz (a magyar náci párthoz) és antiszemitává vált.

„Miért?” - kérdeztem tőle. - „Volt valami gondod a zsidókkal?”

„Semmi bajom sem volt velük”, - válaszolta. „Csak a törvénnyel kerültem összetűzésbe. Tudod, hogy az apámnak volt egy kis darabka földje, amelyet olyan ügyesen megmunkált, hogy a faluban mindenki felnézett rá. Engem azonban más fából faragtak, szerettem szórakozni és kellett a pénz. Az a kicsiny föld, amit örököltem hamar elúszott. Emiatt többször is beidéztek bíróság elé. Ma mindenki lenéz engem a faluban, még a cigányok és gyerekek is. Érted ugye, hogy szükségem volt valakire, akit megvethetek! Ezért fordultam a politika felé és ezért lettem antiszemita.”

Az antiszemitizmus gyakran ópiummá válik, tompítja az élet igazságtalanságai, megaláztatásai, kudarcai, frusztrációi és csalódásai okozta fájdalmat. Egyúttal módot teremt arra, hogy a jóval sikeresebb zsidóknak valahogy visszaüthessenek. Ha valaki csatát veszít egy zsidó riválisával szemben, nem igen lesz hajlandó beismerni, hogy zsidó vetélytársa keményebben dolgozott, többet tudott, talpraesettebb, vagy körültekintőbb volt nála. Amennyiben ezt belátná erőfeszítéseket kellene tennie, hogy utolérje és felülmúlja őt. Ahelyett azonban, hogy az antiszemita ezt az erőfeszítést megtenné, zsidó versenytársának sikerét valamilyen bűnnek, vagy erkölcsi hibának tulajdonítja, és ezáltal megtakarítja magának azt a fáradtságot, hogy saját tökéletlenségeit le kelljen győznie.

A pszichológiai tényezőktől eltekintve a túlzott általánosítás[3] önmagában is az antiszemitizmus egyik fontos oka. Ennek eszközeivel a zsidó individuumok valós hibáit és hiányosságait az egész zsidó közösség kollektív bűneiként kezelik. Ez a logikai csúsztatás önmagában elegendő, hogy a zsidóságról torzított kép alakuljon ki. Amennyiben az antiszemita egy olyan zsidóval találkozik, aki nem illik bele ebbe a hamis képbe egyszerűen kivételnek tekinti őt. Sőt még ennél is továbbmegy: ezen ún. kivételek jó tulajdonságai az ő szemében nem zsidó vonásokká válnak, amelyekkel gyakorta saját csoportját jellemzi, és amelyeket, éppen ezért, különösen csodálatra méltó tulajdonságoknak tart. Az antiszemita önmagában a zsidóság karikatúráját hordozza és ezt azonosítja a valósággal. E karikatúrát ellenben nem egy valóságos modellről mintázta, az antiszemita rendszerint igazi karakterüket, magatartásukat és teljesítményüket teljesen figyelmen kívül hagyva bánik a zsidókkal: a legkézenfekvőbb tények felett is elnéz, amennyiben azok véletlenül kedvezőek lennének a zsidóságra nézve.

Az antiszemita gúnyos, megvető és agresszív magatartása, főként ha folyamatosan megnyilvánul és komolyan diszkriminatív, szükségszerűen valamiféle ellenreakciót vált ki a zsidókból. Ez a reakció nagyon különböző formákat ölthet. Kimutatták, hogy a diszkrimináció az igazságtalanul kezelt kisebbségben hajlamos azokat a jellemvonásokat felerősíteni, amelyek e kisebbség tagjait megkülönböztetik a diszkriminációt gyakorló többségtől. A visszautasítást érző személyben, vagy csoportban ellenreakcióként kifejlődhet a hajlam a visszautasításra, visszahúzódásra és a gettó-létre. Szüntelen kereszttűz alatt a támadott kisebbség nem csupán védekezik, vagy ellentámad, hanem olyan túlérzékenység is kialakul benne, amely adott esetben ott is sértést vél, ahol az nem volt szándékolt. Így a provokált kisebbség előbb, vagy utóbb gúnnyal és megvetéssel tekint a többségre, semmi sem természetesebb, mint ez a magatartás, hiszen senkit nem tudunk tisztelni, aki állandóan igazságtalan velünk szemben. Röviden, az antiszemitizmus néhány zsidót, majdnem hogy a támadott jellemvonások fitogtatására provokál: maga az antiszemitizmus teremti meg a Gonoszt, akivel küzdeni kíván.

Az antiszemitizmus kévésbé gyakori a sikeres, társadalmilag jól megalapozott, elégedett és kiegyensúlyozott emberek körében, leginkább a sikertelen, társadalmi állásukkal elégedetlen és kiegyensúlyozatlan emberek gondolkodásában jelentkezik. Mindez azonban inkább a pszichológiai, nem pedig a gazdasági bizonytalansággal függ össze, azokról akik gazdaságilag a legnagyobb biztonságban érzik magukat gyakran köztudott, hogy pszichológiailag teljesen kiegyensúlyozatlanok. A szilárd társadalmakban az antiszemitizmus általában kevéssé jellemző jelenség. A szilárd társadalmakban az antiszemitizmus általában kevésé jellemző jelenség. Azon társadalmakban viszont, amelyeket a bizonytalanság, a frusztráció és a megalázottság érzései gyötörnek, ez a ragály hajlamos felütni fejét és továbbterjedni. Társadalmi egyensúly idején az antiszemitizmus általában nem jelent komoly problémát, a társadalmi nyugtalanság ellenben táplálja azt. Gazdasági prosperitás esetén a föld alá kerül, hogy aztán a válság során ismét a felszínre törjön. Egy adott társadalomban nagyon gyakran, a zsidóság valódi befolyásához és hatalmához viszonyítva, aránytalan mértékű. Példának okáért, paradox módon, az antiszemitizmus a legelterjedtebb és legvérengzőbb először azon cári Oroszországban, majd később náci Németországban volt, ahol a közhatalom, a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom, a fegyveres erők és a rendőrség teljes mértékben nem zsidó kezekben volt, ahol nem zsidók uralták az üzleti, valamint a pénzügyi életet, a fontosabb szakmákat, és ahol a zsidókat kirekesztették az emberi jogok egyenlő gyakorlásából. Gyengeségük ellenére ezekben az országokban a zsidóságnak hihetetlen hatalmat tulajdonítottak, mondván ezzel a hatalommal már a többség életét veszélyeztették. Vajon nem kell ezen ellentmondásban a mélyen gyökerező pszichológiai bizonytalanságot, az egyensúly belső elvesztését és az alapvető gyengeség érzetének titkos - bár a tudattalanba visszaszorított - gyötrő gyanúját észrevennünk? Röviden, vajon nem kell ebben az ezen társadalmakat átható kisebbrendűségi érzést látnunk?

Az antiszemitizmus a fertőzött lélek félreérthetetlen tünete, az egyének, valamint a népek esetében egyaránt. Jelzi a társadalmi egyensúly felbomlását és azt bizonyítja, hogy az antiszemita egyén, vagy nemzet valójában nincs tudatában saját értékének.

*********

A keresztény társadalmakban különösen nagy a hajlam arra, hogy az ezeréves zsidóellenesség és a modern antiszemitizmus fertőző betegségét elkapják. Ezért érdemes megvizsgálni annak lehetőségét, hogy a zsidóság megváltástörténetben játszott szerepe és az antiszemitizmus között mélyebb kapcsolat áll fenn. Nem arról van szó, hogy az antiszemitizmus a zsidók megváltás-történetbeli szerepének eredménye lenne, hanem arról, hogy eléggé valószínűnek tűnik, hogy ez a szerep időnként beteges pszichológiai reakciókat váltott ki a keresztény nemzetekből.

Izrael létét kettős misztérium jellemzi. Az egyik történeti, a másik teológiai, sőt, mitöbb, eszkatológiai.

Tisztán világi történeti szemszögből nézve Izrael túlélése rejtély. Misztérium, olyan titok, amire a szokványos történeti okokkal nem adható kielégítő magyarázat. A babiloniakat követően Izrael népének testén számos hódító nép vezette keresztül harci szekereit. Évezredeken át elnyomásnak, üldöztetésnek, fajírtásnak, szétszórattatásnak, erőszakos áttérítésnek és asszimilációnak volt kitéve. A zsidóság számottevő hányada az önkéntes asszimilációt választotta. A többiek általában ki voltak szolgáltatva a hatalmasabb pártok kényére-kedvére. A zsidó nép fiai egyik helyről a másikra, egyik országból a másikba vándoroltak, nem adatott meg a lehetőség számukra, hogy állandó nyugvóhelyre leljenek. (A zsidóság, mint vándor népesség közismert képe hamis. Természetük szerint a zsidók nem vándorló emberek, de az üldöztetés századai ezt a látszatot keltették róluk.) Az emberi logika szerint a zsidóságnak már régen el kellett volna tűnnie a történelem színpadáról. Szerencsésebb, nagyobb számú, kulturáltabb és hatalmasabb népek már régen a történelem hatalmas temetőjének sírjaiban nyugszanak. Atlantisz népéhez hasonlóan vagy nyom nélkül eltűntek, vagy más népek tengere nyelte el őket. Még abban az esetben sem tudták ősi etnikai identitásukat megőrizni, ha új nemzetek emberi alapanyagának részévé váltak és így leszármazottaikban tovább éltek. Egyetlen más nemzet sincs a földön, amely évezredeken át túlélte volna azon kemény megpróbáltatásokat, amin a zsidóság keresztül ment. Pusztán emberi szempontból tekintve e rejtélyt, arra a következtetésre vagyunk kénytelenek jutni, hogy a zsidó emberek a túlélés valamiféle kivételes tehetségével rendelkeznek.

A mélypszichológia felfedezése óta nem utasíthatjuk el kategorikusan annak lehetőségét, miszerint a zsidóság ezen emberi „titka” tudattalanul irritáló hatást gyakorol más népekre és talán egyik rejtett forrása annak a félelemnek, ellenszenvnek és gyűlöletnek, amit e népek a zsidók iránt éreznek. Nem lenne meglepő, ha a nem zsidók - képtelenül e misztérium megmagyarázására, vagy annak egyszerű elfogadására - a zsidóság túlélését különleges zsidó bűnöknek, nem emberi, démonikus tulajdonságoknak tulajdonítanák, különösen, hogy hajlamosak elutasítani a zsidó nép isteni kiválasztottságát. Az emberek néha összekeverik az istenit a démonival. Magát Jézust is vádolták azzal, hogy szövetséget kötött Belzebubbal.

Mi a zsidóság túlélésének titka?

Renan azt állította, hogy a zsidó népet a Biblia teremtette. Hozzátehetjük, hogy a zsidóság napjainkig való túlélésének fő tényezője szintén a Biblia. Aztán ott volt a Jeruzsálemi Nagytemplom, ahová minden zsidónak el kellett zarándokolnia, és később a Zsinagóga, amely nem csupán a zsidó vallási élet központját, hanem egész létüket jelentette. Mindezek mellett a család szintén kiemelkedő szerepet játszott a zsidó túlélésben, nemcsak a családtagok szolidaritásán, hanem azokon a vallási és kulturális kötelességeket keresztül is, amelyeket a családnak kellett végrehajtania. Ennek ellenére, még tisztán világi történeti szemszögből nézve is világos, hogy a Biblia, vagy még inkább a vallás jelentette a fő összetartó erőt, hiszen egészen napjainkig a zsidó vallás és etnikai közösség egy és oszthatatlan volt. A vallásuk, nem pedig valamiféle fantasztikus „összeesküvés” mentette meg a zsidóságot attól, hogy más népek tömegében felolvadjanak, és biztosította egységét még a szétszórattatás idején is. Egy brit történész szavaival élve a vallási törvény jelentette a zsidó nép társadalmi cementjét.

Izrael történeti fennmaradása azonban olyan jelenség, amely túlmutat a zsidó valláson. A keresztény teológai szerint Izrael ilyen megmagyarázhatatlan túlélése egyetemes vallási feladatának beteljesítéséhez kötődik. Bergyajev, görög-katolikus teológus és filozófus, Izrael „a vallástörténet forgástengelyének” nevezi, és azt állítja, hogy „Izrael különleges vallási küldetése, természetesen elválaszthatatlan a természetfelettibe vetett hittől, ezáltal a zsidó és a keresztény teológia tárgyát képezi. A teológia fényt deríthet Izrael túlélésének azon misztériumára, amelyet a tisztán világi történeti magyarázatok nem képesek tisztázni. Sőt, mitöbb, egyetlen keresztény ember sem formálhat helytálló véleményt Izrael túlélésének történeti titkáról, Izrael megváltás-történeti szerepéről, valamint a zsidó vallásról és zsidó népről, sőt a zsidó problémáról és az antiszemitizmusról sem, amennyiben elutasítja, hogy mindezt a kinyilatkoztatás természetfeletti megvilágításában vizsgálja.

A kereszténység hivatalos tana szerint Isten az összes többi nép közül Izrael népét választotta, hogy különleges vallási küldetés teljesítésére szövetséget kössön vele. Ezt a szövetséget Ótestamentumnak nevezik, amely egyúttal a kereszténység szent könyve is. Isten elhívta Izrael népét egy különleges szerepre, amely egyetlen más népnek sem adatott meg. Annak érdekében, hogy Izrael alkalmassá váljon a reá osztott feladat elvégzésére, Isten a zsidókat más népeknek nem járó előjogokkal és kiváltságokkal ruházta fel. Az egyik ilyen kiváltság volt, mely szerint Isten megvédelmezi Izraelt ellenségeivel szemben, és csodával határos módon megőrzi őt annak érdekében, hogy vallási küldetését beteljesíthesse. Így Izrael a megváltástörténetben egyedülálló szerephez jutott.

Sokan a kollektív gőg, illetve választott nép mivoltának szeméjével való büszkélkedés bűnével vádolták a zsidóságot. Hasonlóképpen más nemzetek is hajlamosak bizonyos szerepekre „választott”-nak tekinteni önmagukat anélkül, hogy ezen igényük alátámasztásához isteni kinyilatkoztatásra hivatkozhatnának. Az ilyen kiválasztottságért saját maguk felelősek. A választottság bibliai koncepciójáért ellenben nem a zsidókat terheli a felelősség. Nem ők tették magukat választott néppé, Isten osztotta rájuk ezt a szent, ugyanakkor megerőltető szerepet.

A zsidóság kiválasztása legfelsőbb isteni döntés, Isten ingyenes adománya volt. A Biblia sehol sem említi, hogy a zsidó népnek bármilyen alapja, vagy jogcíme lenne e kiválasztottságra, hogy más nemzetekkel szemben kitűnőbbek, illetve jogilag, szellemileg, vagy erkölcsileg felsőbbrendűek lennének. A történelem rávilágít arra, hogy az Istennel kötött szövetség idején a zsidóság egyáltalán nem a leghatalmasabb, nem a legerősebb, sőt még csak nem is a legerkölcsösebb, vagy legkulturáltabb az akkori világ népei között. A ‘héber’ szó eredetileg „a homok népét” jelentette. Hiszen homokok vidék lakói voltak. A zsidók még nomád pásztorkodó életformát folytattak, amikor más népek kifinomultabb, civilizáltabb városi életformájukkal már a kultúra egy sokkal magasabb fokára jutottak. Számos nép, jóval Ábrahám előtt, sőt még az ő korábban is, számban, valamint a hatalom és a kultúra szintjén egyaránt felülmúlta zsidóságot. Mózes ötödik könyve nem beszél olyasmiről, hogy Isten azért választotta volna a zsidóságot, a föld népei közül saját népének, mert a zsidók kitűnőbbek lennének a többinél. A Biblia ezzel szemben azt állítja, hogy Isten azért választotta Izraelt, mert „szerette” ezt a népet. A teológusok Izrael elhivatottságát illetően, emberi fogalmakban gondolkodva, nem egyeznek meg egyetlen magyarázatban, bár egyik magyarázat sem zárja ki a másikat. Néhány teológus úgy vélte, hogy Isten döntésének egyik oka talán az, hogy a zsidó embereknek erős hajlama van az eklektikára, amely lehetővé teszi számukra, hogy válogassanak és megfelelő idegen értékeket átvegyenek. Más teológusok a fő okot a jellemzően zsidó igazság és abszolút iránti vonzalomban látják.

Isten ellenben nem a zsidók kedvéért tette meg Izraelt a választott néppé. Azért hívta el őket, hogy az összes nép érdekében a megváltás munkáját segítség elő, vagyis, hogy a zsidóságnak, kiválasztottsága révén, az egész emberiség megváltásában kell közreműködnie. A zsidók hivatása tehát, amely ezáltal elválaszthatatlan vallási környezetétől, nem tisztán nemzeti, vagy tisztán világi, hanem egyetemes és ugyanakkor természetfeletti. A kiválasztásban - ahogyan Martin Buber állítja - az isteni megérintette az emberit, ami éppen ezért különleges és egyedi feladat szintjére emeli a zsidók küldetését.

Isten választása nem csupán kiváltság és kegy volt, hanem egyúttal igen kemény feladat is. A zsidók szinte állandóan lázadtak a rájuk rakott teher ellen. Nem könnyen tűrték a teherviselést. Isten olykor-olykor vaskézzel fordította vissza őket eredeti küldetésük teljesítése felé.

„Milyen hitvány emberek ezek a zsidók” - mondhatná egy antiszemita - „megkövezték legjobb embereiket, a prófétákat, az Úr követeit!” De vajon hogyan bántak más nemzetek saját nagyjaikkal, erkölcsi hőseikkel, az egyetemes emberi értékek szószólóival, egy magasabb etika tanítóival, amikor ezek az emberek az erkölcsösség magasabb normáinak meglétére és ezen normák egyetemes érvényességére emlékeztették őket? Mit tettek az igazvérű görögök Szókratésszel, saját fajuk ékességével? Vajon hogyan bántak az igazhitű muzulmánok Al Hallajjal, vallásuk legnagyobb misztikusával? Vajon nem ölték-e meg Szent (Mórus) Tamást, a mindenkor legigazibb angolt, azok az angolok, akik nála igazabbnak hitték magukat? Milyen sorsra kárhoztatták a két mártírt azok a katolikusok, akik katolikusabbnak gondolták magukat Savonarolánál, vagy Szent Johannánál? És mit tettek Gandhival, minden hinduk legnagyobbikával, azok a hinduk, akik olyannyira büszkélkedtek ortodox hitükkel? Nem lenne-e helyesebb azt mondani, hogy választottságuk ellenére a zsidók sem voltak különbek a többi népnél? Amennyiben a zsidók még mindig képesek betölteni szerepüket a megváltástörténetben, az nem annyira saját érdemeiknek, hanem inkább Isten különleges adományainak és az Ő tervének köszönhető. Más nemzetek éppen olyan nagy hibát követnek el azzal, hogy a zsidóságot büszkeséggel és a kiválasztottság felett érzett elbizakodottsággal vádolják, mint a zsidók, akik Isten választása miatt felsőbbrendűnek tartják magukat a többi népnél.

Bár némi fényt deríthet Isten Izrael iránti szeretetének titkára, amellyel egyedi szerephez juttatta a zsidókat a megváltás történetében, a teológia mégsem meríti ki és nem oldja meg teljesen ezt a misztériumot. Az igazi keresztény nem lehet más, mint a hívő lélek alázatával (hiszen igazán semmi többre nem érdemes) Isten legfelső döntéseként elfogadja ezt a misztériumot.

Amikor azonban a nemzeteket megkísérti a kollektív büszkeség, a zsidóság különleges szerepének elfogadása talán nem is olyan könnyű feladat. Vajon e nemzetek el tudják-e alázattal fogadni Isten döntését, amellyel a zsidókat küldetéssel és olyan kiváltságokkal ruházta fel, amelyeket tőlük megtagadott?

Érdemes megjegyezni, hogy a modern antiszemitizmus a nemzeti sovinizmus korában éledt fel, amikor a nemzetállam pogányosított eszméje elfoglalta az Abszolút helyét, és a nyugati keresztény nemzetek számára valláspótlóvá vált. Mivel az egyetemes erkölcsi törvényt a nacionalizmus nevében eltörölték, minden nyugati nemzet saját különleges „választottságáról” kezdett beszélni, mintha az az ő isteni előjoga lenne. Nagyon is lehetséges, hogy ezen népek esetében a kollektív nemzeti büszkeség - legalábbis tudat alatt - gúnnyá, megvetéssé és gyűlöletté változott, mihelyt a zsidó nép isteni kiválasztottságának megváltoztathatatlan tényével szembesült. Amennyiben ez igaz, akkor az antiszemitizmus tudatalatti forrásainak egyike a nem zsidó népek pszichológiai reakciója a zsidók isteni kiválasztásával szemben. Ez a reakció, természetesen nem valami olyasmi, aminek a nem zsidó nemzet tudatában van. Ugyanakkor, manapság bizonyos zsidók büszkélkedése Isten választásának bölcsességével szintén kiválthat ilyen ellenséges reakciókat a keresztényekből. Még mostanság is vannak zsidók, akik gúnyolják és megvetik a „golyókat”, amiért ők nem tartoznak a választott néphez.

Izrael teológiai misztériumának másik aspektusa a keresztény népekben valószínűleg szintén a tudatalatti ellenséges reakciókat táplálja, más szavakkal ez a megközelítés szintén az antiszemitizmus egyik forrása lehetett. A keresztény teológia szerint Jézus Krisztus után Isten és az emberiség között új szövetség jött létre. Ez volt az Újtestamentum, amelyben Izrael helyét az Egyház veszi át. Vagyis Krisztus után az Egyház jelenti az igaz Izraelt. A régi, teljes, ószövetségi értelemben a zsidóság többé nem választott faj, habár kitűnő keresztény teológusok szerint, akik Szent Pált idézik állításuk alátámasztására, a zsidóság bizonyos értelemben még Krisztus után is választott nép maradt. A Rómaiakhoz írott levél”-ben az apostol világossá teszi számunkra, hogy bár Izrael Egyházként visszautasított, népként azonban nem. Izrael, mint nép elvette a Megváltót, mégsem veszítette el a kiválasztottság minden kiváltságát.

„Azt kérdem tehát: elvette Isten az népét? Szó incs róla! ... Az Isten nem vetette el az Ő népét, amelyet előbb kiválasztott” (Róm. 11,1-2) „... aki izraeliták, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké. Ámen.” (Róm. 9,4-6). Az apostol egyértelműen az egész zsidó népről beszél, nem csupán azokról, akik elfogadták Krisztust Megváltójuknak.

„Az evangélium miatt tehát ellenségesek Isten szemében [t.i. az iraeliták], de a kiválasztás miatt kedveltek az ősatyákért, hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok”.(Róm.11,28-30)

Egy kiemelkedő teológus, Lagrange véleménye szerint mindez azt jelenti, hogy a „zsidók elhívása Isten választott népeként önmagában megmásíthatatlan tett” és, hogy a zsidók „választott népként továbbra is élvezik Isten szeretetét”. Így a Biblia megcáfolja azt a valótlan és abszurd állítást, mely szerint Isten megátkozta és szolgaságra kárhoztatta a zsidókat, amiért elvették a Megváltót.

Szent Pál még ennél is tovább megy. Azt állítja, hogy a zsidóság megtérése Krisztushoz „a halálból feltámadó élet” lesz (Róm.11,15). Számtalan teológus úgy véli, hogy „a halálból feltámadó élet” kifejezés Jézus második eljövetelére utal, amely a világ végét az Utolsó Ítéletet jelzi majd.

„Nem szeretném, testvéreim, ha önmagatokat bölcseknek tartva nem vennétek tudomásul azt a titkot, hogy a megkeményedés Izrael csak egy részét érte, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak, és így üdvözülni fog egész Izrael..” (Róm.11,25-26)

Sok keresztény magyarázat mindezt úgy értelmezi, hogy az Utolsó Ítélet a zsidók megtérése előtt nem következhet be. Az apostol megjegyzései ellenben nem támasztják alá azt a következtetést, miszerint az egész zsidó nép Jézushoz való megtérését azonnal követné Krisztus második eljövetele és az Utolsó Ítélet napja. Szent Pál szavaiból az mindenesetre nyilvánvalóvá válik, hogy - Maritain kifejezésével élve - a zsidóság történelmi szerepére „eszkatológikus befejezés” vár. A világ vége, a halottak feltámadása és az Utolsó Ítélet napja csakis Izrael megtérését jelzi majd.

Az elmondottak közvetlen jelentése az, hogy az Utolsó Ítélet előtt az egész zsidó nép összejön majd, hogy magához ölelje elvetett Megváltóját. Egy ilyen jóslatban azonban közvetett isteni „ígéret”, vagy „garancia” adatik arra, hogy a megtéréséig a zsidó nép megőriztetik a világ számára, olyan ígéret ez, melyre más nemzetek nem formálhatnak jogot. Egyetlen más nemzet sem mondhatta el magáról, hogy isteni kinyilatkoztatás során garanciát kapott volna a túlélésre mindaddig, amíg meg nem tér. A keresztényeknek a Bibliából tudomásuk van erről a „kiváltságról”, vagy legalábbis homályosan tudatában vannak ennek. Egy ilyen előjog más nemzetek tudatalatti énjében könnyen felébresztheti a féltékenységet, az irigységet és a gyűlöletet a zsidók iránt, sőt a félelmet is ösztönözheti, ahogy azt a francia misztikus, Leon Bloy állította, mivel a zsidó vallás eltűnése azon nap közeledését jelzi, amikor a dicsőségben visszatérő legfelsőbb Bíró, Jézus minden nemzet felett ítélkezik majd.

*********

Úgy vélem, hogy az antiszemitizmus legmélyebb, legrejtettebb, legáltalánosabb és mégis legkevésbé felismert oka a tudatalatti krisztofóbia, ami jórészt a tudatalattiból tör a felszínre, ritkán tisztázott és még ritkábban bizonyított, a kereszténység önmaga iránt érzett gyűlölete.[4]

Hogyan lehet erre a pszichológiai jelenségre magyarázatot adni?

A zsidóság megszentelt könyve, az Ótestamentum a Tízparancsolatként ismert magasabbrendű erkölcsi normákat fektette le a világ számára. Jézus, aki még sokkal szigorúbb erkölcsi kötelességgel terhelte az emberiség lelkiismeretét, maga is a zsidó nép köréből származott. A korábbi etikán túllépve félreérthetetlen szavakkal nyilatkoztatta ki az örök élet valóságát és azt a tényt, hogy az ember tettei iránti felelőssége a síron túl sem szűnik meg. Jézus mindenki számára világossá tette, hogy a földi életnek megvannak a maga következményei a túlvilágon: a bűn büntetést, az erény örök üdvösséget von maga után. A Mindenható példa nélkül álló hatalmával szólt és kijelentette, hogy az Utolsó Ítélet napján Bíróként visszatér majd, hogy ítélkezzen elevenek és holtak felett. Igen, ez a Jézus szembesítette a világot azzal az igen kellemetlen elképzeléssel, miszerint minden emberi cselekedetért elkerülhetetlenül vállalni kell a felelősséget. Tanításai, melyek az elmúlt kétezer év során makacsul ellenálltak annak, hogy kipusztítsák őket világunkból, nem teszik lehetővé az ember számára, hogy a nyugodt lelkiismerettel adja át magát az evilági örömöknek. Jézus vallása keserűséget elegyít a legédesebb élvezeteinkbe, emlékeztetve mindek arra, hogy nem kerülhetjük el a szabadsággal járó felelősséget. Erkölcsei még abban is megakadályozzák az embert, hogy a maga ura legyen, és saját sorsa felett az uralkodó divat szerint rendelkezzen: az ember többé nem vághatja el élete fonalát, ha a  szenvedés és a boldogtalanság már túlságosan elviselhetetlennek bizonyul. Még ha így is tesz, akkor is szembesülnie kell az örök élettel és a síron túli felelősségrevonással, amelyet Jézus kinyilatkoztatott. Már e tanítások tudata is elég, hogy az ember kellemetlenül érezze magát. Ez ellen még a hitetlenség sem nyújt biztos menedéket. Hamlet kétségei az ateista hitvallás segítségével sem űzhetőek el. Az ember tagadhatja az örök élet valóságát, de ki tud feltétlenül bizonyítékkal szolgálni annak nem-létét illetően? A halál talán menekvés adósságaink kifizetése elől? Talán nem a vég?

„Meghalni - elszunnyadni - és alunni! Talán álmondi: ez a bökkenő, Mert hogy mi álmok jőnek a halálba, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbben.” (Hamlet 3. felvonás 1. szín)

Jézus eme zsidó tanítása arra készteti az embert, hogy félelemben éljen:

„...rettegésünk egy halál utáni valamitől, a nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó...”.

Minekutána a nem zsidó nemzetek ezt az etikai rendszert a zsidóknak és Jézusnak, a Zsidónak tulajdonítják, ezáltal a zsidóság - egy amerikai tudós szavaival élve - minek nemzetek szimbolikus felette énjévé válik.

Jézus tanításai kétségtelenül a legnagyobb erkölcsi kihívást jelentik az ember számára. Egyrészt minden más etikai parancsnál magasabbrendűek, ugyanakkor túlontúl megerőltetőek, erre a kihívásra az egyetlen megfelelő válasz a Kereszt felvétele. A „video meliora proboque deteriora sequor” [látom a jobb erkölcsöket, de rosszabbakat követem] kijelentésben összegzett sztoikus belenyugvás nem jelent megoldást. Az emberek ugyan tisztelik és csodálják ezt az isteni erkölcsiséget, ugyanakkor örökösen lázadnak ellene és tudat alatt, bár nem tehetnek róla, azt kívánják, bárcsak ne létezne. Isten és a Hegyibeszéd törvényei helyett jobban szeretnék saját törvényeiket megalkotni. A büntetéstől való félelem nélkül élveznék édes bűneiket. Bár ragaszkodnak a szabadsághoz, hiszen az élet szabadság nélkül nem emberhez méltó, szeretnének elmenekülni a szabadság gyakorlásával együttjáró felelősség, különösen a Jézus által oly aggasztóan lefestett túlvilági felelősségrevonás elől. Oly mértékben gyötri őket a felelősségrevonástól való félelem, hogy ég szabadságuk nagyobb részéről is készek lemondani, amennyiben a felelősséget valaki másra háríthatják. Rettegnek a haláltól, áhítják az örök életet, ugyanakkor azonban vonakodnak megfizetni annak árát. Folyamatosan kísérti őket egy, a tudatalattiban elfojtott homályos érzés: mennyivel boldogabbak lennének, ha nem lenne tudomásuk erről a magasabbrendű erkölcsiségről, Jézus eme tanításáról! Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha soha sem hallottak volna róla! Ha nem lennének zsidók a világon, akkor nem kellene szembenézni ezzel a legnagyobb és legterhesebb erkölcsi kihívással. A nem zsidó nemzeteket eltölti az a tudatalatti gyanú, miszerint ezért az erkölcsi bizonytalanságért a zsidóság okolható. Ha nem lettek volna zsidók, a nagy Rendbontó sohasem jött volna világra. A zsidók ellenben léteztek, sőt valójában még mindig léteznek, Jézus élt és tanított, tanításait zsidó tanítványai örökítették az utókorra, a későbbi nemzedékekre egész a mi korunkig. Ezek történelmi tények, amelyek különféleképpen lehet értelmezni, sőt meg is lehet tagadni, de semmi esetre sem lehet őket semmisnek nyilvánítani. A nagy Rendbontó nem a képzelet szüleménye, Ő történelmi valóság. A nemzetek, különösen a keresztény nemzetek, Jézus jelenvalósága ellen nem találnak menedéket abban, ha figyelmen kívül hagyják Őt. Jól ismerik: Jézus élete és tanításai közös tudást jelent számukra. Még a hitetlenség sem nyújthat nyugalmat a nagy Rendbontóval szemben, hiszen továbbra is hisznek, vagy legalábbis kételkednek: a hitetlenség bizonytalanságai által okozott kínok prédájává válnak. Lázadásuk Jézus személye és etikája ellen, tehetetlen lázadás egy elpusztíthatatlan történelmi tény ellen éppúgy, mint a hit ellen, amely kiszakíthatatlanul gyökereket eresztett lelkükben. Vajon miért ne alakulhatna ez a lázadás gúnnyá, megvetéssé és gyűlöletté a nép iránt, amely a nagy Rendbontót a világra hozta? A nemzetek, különösen ha keresztények, nem merik lázadásukat nyíltan vállalni. Félnek egyértelműen szembesülni vele. Rettegnek attól, hogy teljes egészében felelősséget kelljen vállalniuk ezért a lázadásért. Abban reménykednek, hogy kibújhatnak a felelősség alól, ha a Jézus népe elleni gyűlöletbe, az antiszemitizmusba menekülnek.

Néha azonban tudattalan gyűlöletük Jézus és a kereszténység iránt, feltör a tudatos szintre és nyilvánosan elfoglalja a színpadot. Eleinte démonikus valláspótlóként jut a felszínre, majd ideológia, és végül politika lesz belőle. Megnyilvánulásának tipikus példáját tapasztalhatjuk egy fiatal náci biokémikus nyilatkozatában, aki áttért az új germán vallás tiszteletére. Ez a fiatalember nem volt náci fanatikus, kritizálta Hitlert amiért a keresztényellenes erőket a zsidók ellen használja fel, és ezáltal - talán örökre - romba dönti az igazi indogermán lelkiség megújulásának esélyeit Európában. Az igazi ellenség nem a zsidó nép, hanem a kereszténység. „Amit a zsidókban gyűlölünk, azok nem a zsidóság”, - állította ez a fiatal német, „hanem Krisztus és a keresztény vallás. Ez a vallás olyannyira idegen az európai emberek igazi lelkétől, hogy egész lényükkel tiltakoznak ellene. Bár lázadást éreznek, ugyanakkor nincsenek tisztában annak eredetével. Innen az irracionális gyűlölet a zsidókkal szemben, mert az emberek bizonytalanul érzik, hogy mindez valójában a zsidó érzés-, gondolkodás-, és cselekvésmód, zsidó életnorma, amelyet az elmúlt kétezer év folyamán lenyomtak torkukon. Ellenben, mihelyt rájöttök, hogy ténylegesen a kereszténység a fájó idegen test a húsunkban, valami különös dolog történik, nem utáljátok többé a zsidókat. Ugyanazon rokonszenvvel, vagy ellenszenvvel viseltettek irántuk, amelyet bármely más nemzet iránt éreztek.”[5] A rasszizmus - az antiszemitizmus legszélsőségesebb változata - a két, szorosan egymáshoz kapcsolódó monoteista testvérvallás, a judaizmus és a kereszténység elleni támadásával hágott a tetőfokára. Még többet elárul az a tény, hogy az antiszemitizmus a magasabbrendű moralitást és az örök életet tagadó pogány hit felélesztésének kísérletével kapcsolódott össze.

********

Legmélyebb okát tekintve, az antiszemitizmus a Jézustól való félelem és az ellene irányuló tudatalatti lázadás és gyűlölet kifejeződése. A keresztény lélek e radikális betegségének góca az a rejtett gyűlölet, amelyet a keresztények saját vallásuk iránt éreznek, valamint az a tudatalatti vágy, amellyel e gyűlölet miatti felelősségrevonás elől menekülnek. A betegség tünetei a zsidóság,  Jézus népének kigúnyolása, megvetése, gyűlölete és üldöztetése.

Hungarian Quarterly – Vol.V.,No.1-2. April-June, 1965
 

[1] Tiszteletteljesen szeretném emlékeztetni az olvasót, hogy ez az írás nem teljes, önálló monográfia, hanem egy, a modern antiszemitizmussal és az antik zsdóellenességgel főként keresztény szempontból foglalkozó publikálatlan munka egyik fejezete. Ez magarázza, hogy számos, az antiszemitizmus okaira vonatkozó fontos teória miért nem kerül említésre ebben az írásműben. Az alábbiakban nem tárgyalt teóriák egyike, amelyik az antiszemitizmus legfőbb okának a zsidóság látható „másságát” tekinti: vallási másságát, a zsidóság, mint egy bizonyos intellektuális, érzelmi, morális és fizikainak nevezhető (beszéd, gesztikuláció, stb.) sajátosságokkal bíró csoport meggyőződését, a zsidó „típus”, a rasszizmust, amely tudományosan, filozófikusan és vallásileg egyaránt abszurd és erkölcstelen, más faji elméleteket stb, stb. Ezenfelül a következő oldalakon semmilyen utalás nem található a kétségtelenül fontos ún. gazdasági elméletre, amely az antiszemitizmus lényegi okait a zsidók gazdasági életben játszott szerepével kapcsolja össze. Végezetül, jelen esetben nem szenteltem különleges figyelmet a történelmi múlt zsidóság-ellenességének sajátos okainak. Mindezen témákat a könyv egy-egy fejezetében tárgyalom.

[2] Gorodon W. Allport: The Nature of Prejudice. Doubleday Anchor Books, 1958. 235-249. o., 330-333. o.

[3] Allport: op. cit. 9.o.

[4] Jacques Maritain: Redeeming the Time, Sigmund Freud: Moses and Monotheism, Maurica Samuel, The Great Hatred, Allport: op.cit. és más szerzők.

[5] Karl Stern: The Pillar of Fire. Doubleday, Image Books, New York, 1959.132.o.