Barankovics István: Program és vallomás

Javában áll a választási küzdelem, mikor a Hazánk a porondra lép. Mégis azt hisszük, hogy az olvasó, ki időt szakít megismerésünkre, nem kortescikket, hanem lelkiismereti vallomást vár tőlünk arról, hogy milyen eszmények vonzására mozdulunk s az eldurvult valóságot milyen utakon akarjuk az eszményhez közelíteni. Ha akarnánk, se tudnánk mást képviselni, mint amit lelkiismeretünk számonkérő magányában igaznak, jónak és helyesnek ítélünk. Hiszen az elmúlt fekete esztendőkből is annak az elszánásnak megerősödését hoztuk magunkkal, hogy a közéleti tevékenység felelősségét csak olyan ügy szolgálatában szabad és kell vállunkra vennünk, amelyért nemcsak élni, hanem életet adni is érdemes. Közéleti munkánk választott jeligéje volt és maradt, hogy az ember megteszi a kötelességét s aztán elviseli, ami a hegyibe jön.

Első kötelességünk tükröt tartani a nemzet elé, hogy meglássa az okokat, melyek nemzeti létünk drámájának legsötétebb jeleneteit újrázták meg. Nem vigasz, hogy voltak, kik még a mindent leleplező katasztrófa előtt szemébe mondták a nemzetnek az igazat s hosszú évek óta panaszolták "a halk elaljasodást". A sors nem orvul döfte le országunkat, hanem a nagy összeroppanás bűnök és hibák végösszege volt. Már évek óta gyötrő látomásként kínozta az Új Mohács mindazokat, kik nemzeti hibáink és bűneink felett nem hunytak szemet s kiket a viruló lombok nem tévesztettek meg a törzs betegségei felől. Menekvésünk reménye, mint a bukó nap, a háborús esztendők szaporodtával egyre mélyebbre szállt; s csak a szeretet túlzása táplálta föl bennünk azt a kétségbeesett reményt, hogy a hibáiba belerögződött, sőt bűnein büszkén örvendő nemzedék majd a veszélyre felriasztó pillanatban hősként talpraáll s végzetét torkon ragadni fogja. A szeretet túlzása volt, vagy talán a nemzeti életösztön görcsös felágaskodása bennünk, hogy kétségbeesett reménnyel reméltünk egy új kossuthi talpraállásban, mikor a világos látás önkinzó keservével és a mentésre mozduló akarat elégtelenségének érzetével tudtuk, hogy a megvadult lovak szájába zablát vetni nem tudunk, s az eldobott követ esési íve közepén megállítani képesek nem leszünk. Nemzeti bűnök és hibák jóelőre preparáltak bennünket a hitleri étvágy zsákmányává. Mint a vak, ki a tűzvész melegében a nap édes sugarait sejdíti, mentünk végzetünk felé. Mert vakok is voltunk: az ígéretek és a hízelgések annyira elkábítottak, hogy a hitleri lakoma rendezésében észre se vettük az emberevők szertartását. S ha akadtak, kik az emberség, a magyarság és a kereszténység anyanyelvén szóltak, a szó nem találhatott megértésre, mert barbár önzés és hiú tetszelgés, ostoba rövidlátás, árulás és beteg fanatizmus az embert állattá, a keresztényt pogánnyá és a magyart a hitleri világhódító akarat cselédjévé alázta; a fölülről lefelé szivárgó méreg pedig széles tömegekben is megzavarta az emberség, magyarság és kereszténység tiszta jelentéstartalmát.

A külső körülmények megváltoztak körülöttünk; de az intézmények gyökeres átalakulásához nem fűzhetünk nagy reményeket, ha az ember, ki a kereteket élettel tölti meg, a régi marad. A jelmez még nem jellem; s a jellemek és meggyőződések gyors színeváltozása mögött veszedelmes farizeizmus lappang, mely öntudatos ravaszsággal vagy öntudatlanul a tegnapi hibákat és bűnöket hurcolja át a jelenbe. Rajtunk csakis gyökeres önreform, ember-reform segíthet, senki és semmi más. Ha a politikai reform mögött reformálatlan marad a társadalmi és a gazdasági valóság, a kulturális élet és az emberi erkölcs, akkor a politika felszíni változásai alatt egyenest átmentjük a jövőbe a régi hibákat és bűnöket. Minden politikai intézménynél nagyobb biztosítéka a demokráciának is a demokratikus ember. Hiszünk a demokráciában, de nem azért, mintha abban a csalfa reményben ringatnánk magunkat, hogy a demokratikus kormányforma az emberi jellemtől függetlenül is képes volna az emberi együttélés helyes rendjét biztosítani, hanem azért, mert a demokrácia, a valódi önkormányzat a méltóságának öntudatára jutott ember társas életének legméltóbb rendje. Aminek elárulása okozta katasztrófánkat, csakis az ahhoz való hűség kalauzolhat el bennünket az élet napfényesebb tájaira. Ezért csakis önreform segíthet rajtunk, mely nehéz, de szükséges és lehetséges; melynek szigorú önvizsgálatból kell kiindulnia; melyet semmiféle álszemérem vagy hazugul értelmezett nemzeti érdek vissza nem tarthat a hibák és bűnök könyörtelen feltakarásától és rendszeres kiirtásától; mely a valóságot magas eszményhez igyekszik közelíteni; amely tehát legjava erőinket arra mozgósítja, hogy újra emberek, magyarok és a keresztény kultúra és erkölcs hordozói legyünk.

Senki nem lehet hazájának jó fia és senki se lehet jó keresztény, ki az emberséget elárulja. Az emberi méltóság tisztelete, emberi egyenlőség, szabadság és igazságosság, egy szóval gyakorlati és egyetemes felebaráti szeretet nélkül nincs hazaszeretet és hamis szóvirág a kereszténység. Egy késői kor nemzedéke talán meg sem érti majd, hogy e sárgolyót valaha olyanok népesítették be, akik abban a téveszmében, sőt sokan körülük abban a lelkesítő rögeszmében éltek, hogy hazájukat jól csak emberségük elárulásával szerethették; hogy az emberi természet megtagadása által uralmi jogosítványt szerezhettek embertársaik és más nemzetek fölött. A gyakorlati felebaráti szeretet és az igazi emberiesség miképp is érthetné meg, hogy a hazaszeretetet a többi népek iránti gyűlölet és megvetés hőfokával lehetett mérni? Korunk egész tragédiája összes van sűrítve abba az egy mondatba, hogy az ember, aki valaha olyan akart lenni, mint az Isten, a huszadik században azzal kérkedett, hogy az emberi természet alattivá alázta magát s azzal hívta ki sorsát, hogy még azokat a világos törvényeket is megtagadta, amelyek bele vannak írva az emberi természetbe, s amelyekkel a Teremtő a mindenségben megadta az ember rangját; a természeti jogokban és kötelességekben kifejezett emberi méltóságát. Kétezer esztendőnél régebben ismeri elménk e törvényeknek legfőbbjeit, a természetjogot, az emberiségnek ezt a Teremtő által adott, legősibb alkotmányát, s a huszadik században mégis nemcsak emberek, hanem egész nemzetek akadtak, amelyek elfeledték és megtagadták, mintegy lemondva saját emberi méltóságukról. Embernek maradni! — ez a legelső törvény. Az embertelenség, a természet megtagadása, az ember elárulása volt a világra szakadt nagy katasztrófa legmélyebb gyökér oka. Ha azt akarjuk, hogy a katasztrófák meg ne újrázódjanak, akkor a legfőbb kötelesség, hogy az ember ismét ráébredjen végre méltóságának világos öntudatára, megismerje, tisztelje és megőrizze azokat a jogokat, amelyek emberi természeténél fogva megilletik, s ne feledje azokat a kötelességeket, amelyek emberi mivoltánál fogva terhelik. A szolgaságból csak úgy támadhatunk fel szabad létre, csak akkor válhatunk a hatalmunk alá vetett és szolgálatunkra rendelt természetnek és önmagunknak uraivá, ha a nemzetközi életet éppen úgy, mint a társadalmak belső életét összhangban tartjuk a természettel, vagyis tiszteljük és érvényesítjük a természetjogot és ennek korszerű következményeit. Enélkül semmiféle nemzetközi szervezet vagy hatalom sem lesz képes az államközi életet emberiessé tenni. Enélkül — mint szent Ágoston mondja — az államok nem egyebek szervezett rablóbandáknál. De enélkül az ember sem lesz társa, hanem farkasa marad az embernek. Aki törvényként tanítja, hogy nem a béke, hanem a háború az emberiség természetes állapota, s aki azt tanítja, hogy az ember nem társa, hanem farkasa az embernek, az nem a természet ismeretéről, hanem egy természetellenes erkölcsről tesz tanúságot.

Nem leszünk restek a nemzetközi és a belső állami élet egyetemes törvénykönyvét, a természetjog mibenlétét kifejteni és folyamatosan ennek követelményeihez mérni a nemzetközi és a nemzeti élet kezdeményezéseit, eseményeit és állapotait. Így kapcsolódhatunk a legszorosabban a világ sorsát alakító áramlatokba, hiszen az új, alapvető, nemzetközi okmányokban szintén természetjogi elvek jutottak kifejezésre, ami arra vall, hogy napjaink legnagyobb államférfiai — nemzeteikkel való demokratikus egyetértésben — igyekeznek az emberiséget visszavezetni a rend egyetlen szilárd alapjához, az emberi természetbe írt alkotmányhoz, a természetjoghoz.

Nemzeti összeomlásunk gyökérokai közé kell soroznunk, hogy hűtelenek lettünk önmagunkhoz, hogy elhomályosult, megzavarodott s végül elveszett magyar öntudatunk. Így váltunk — történetünk során nem először — egy idegen hódítási vágy beugratott balekjévé. Fájdalmasan közel van még az idő, amikor egyesek szemében legjobb magyarnak az számított, aki a hitleri germánság agyával gondolkodott, szívével érzett és akaratával cselekedett. Mivé silányult a hajdani magyar szabadságharcok világbámulatot keltő éposza azokban, akik a hitleri hódító akarat jobbágyaiként vették nyakukba a diktatúra idegen igáját és váltak a náci szándékok uszítottjaivá? Igaz, hogy az osztrák gátszakadás után közvetlen árterülete lettünk az újpogányság vadvizeinek, igaz, hogy a propaganda bekötötte a magyarság szemét, mint a kivégzésre hurcolt elítéltekét. Mégis: nem a nácik oldalán vesztettük volna el, hanem ellenük nyertük volna meg a háborút és vele a békét, ha a veszedelemre érzékenyen felérző, egészséges életösztönünket el nem zsibbasztják bűneink és a magyar öntudatra rá nem burjánzik a német szellem, a maga egyoldalú és túlnyomó hatásaival. Igaz, hogy az antiszemitizmus volt a csalétek a hitleri horgon, amit a magyar hal olyan könnyen bekapott. Az is igaz, hogy általában nemzeti hibáinkra épült a lenyelő hitleri politika számítása. De sem a propaganda idegen ügynökei, sem hazai felvásároltjai a bérbeadott lelkiismeretek nem tudták volna országunkat a hitleri hajó vontató kötelére venni, ha a magyarságot már előbb meg nem puhítják e hódítás számára az egyoldalú német hatások, ha meg nem zavarodik az önmagunkkal való azonosság öntudata, s ha billent lelki egyensúlyunk nyomán józan önértéktudatunkat el nem veszítjük. Amikor elhitették velünk, hogy a magyarság lényege szerint és elsősorban biológiai fogalom, akkor már lefokoztak, sőt kilopták belőlünk azt a sajátos magyar szellemet, amely egyszerre jelent kultúrát és jellemet; amely az e tájon élő embert magyarrá teszi, s mely a nemzet egységébe fogja az egymás sarkába lépő nemzedékeket. Nemzeti függetlenségünk csak annak a magyarnak lesz ellankadhatatlan igénye, akit áthat valamiképp a sajátos magyar szellemnek e különleges emberi alakzatnak értéke. Értéket írtunk, mert magyarnak lenni elsősorban emberi erények és értékek sajátos ötvözetét és emberi készségek és tulajdonságok sajátos egységét jelenti. Ha nem akarunk felolvadni az idegen népek tengerében, akkor a magyar szónak vissza kell adnunk azt a fogalmi tartalmat, amely egy sajátos kultúrtartalmat s egy sajátos emberi jellemképet jelentett az emberiség köztudatában.

Felébreszteni, állandóan ébren tartani, az életépítő hagyományok megőrzése és fejlesztése által világossá tenni és megerősíteni, a fojtó idegenségektől megtisztítani a magyar öntudatot, — ez is feladatunk, amelynek napszámába beállunk. Ennek persze a legtávolabbi köze sem lehet ahhoz a szűkagyú és köldöknéző elzárkózáshoz, mely szívesen hentereg az önelégültség tunyaságában, azt hívén, hogy büntetés nélkül hátat fordíthat a világnak; s amely nem akar tudomást venni arról, hogy a külső ingerektől csak úgy mentesíthetné a nemzetet, ha koporsóba zárná. Ellenkezőleg: ki kell tárnunk az emberi szellem sugarai felé a magyar fa lombozatát s a vándorfelhők csapadékával is meg kell öntöznünk gyökérzetét. Nem válhatunk üvegházi növénnyé, nem eshetünk ki az egyetemes emberi ritmusból: a szabad ég alatt állva, az emberi szellem éghajlati változásainak ki kell tennünk magunkat. De rendíthetetlen hűséggel kell viseltetnünk önmagunkhoz, ami azt jelenti, hogy tudjuk: bennünk az ember eszméje csak magyar karakterben teljesülhet ki, vagyis magyarságunk emberségünknek egyetlen lehetséges legmagasabb megvalósulása. Így adhatjuk vissza a világ közvéleményében is a magyar néz jó hírét, hogy aki magyart mond, az necsak egy népi államra gondoljon, hanem a magyar név váljék emlékezetében az emberi szellem egy sajátos arculatának felidézőjévé és az emberi erkölcs egy sajátos értékötvözetének rangjelzőjévé.

Hiányoznék azonban életünkből az európai kultúra éltető meleg vére, ha lemondanánk annak birtokáról, amit szellemben és erkölcsben a legtágabb értelem szerint jelent az evangéliumi kereszténység. Kétezer év hatása után ma már olyan egyetemes a kereszténység kulturális és erkölcsi hatása, hogy nincsen nemzet a föld kerekén, amely a kereszténység kultúrkincseinek legjaváról lemondhatna és a keresztény erkölcsű rend legfőbb szabályait elutasíthatná magától anélkül, hogy a maga szellemi és erkölcsi kultúráját lényegesen meg nem csorbítaná. A kereszténység nem mindenki számára hit, de minden ember számára kulturális és erkölcsi érték valamiképp, amely életébe beépült. A kereszténység sajátos kultúrája magában foglal egy olyan társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai szemléletet, cél- és értékrendet is, amely a közélet minden parcelláján érvényesülési igénnyel lép fel.

A kereszténység azonban nemcsak szellem és erkölcs, hanem hitrendszer is. Mi a magunk részéről a kereszténységnek ehhez a teljes jelentéstartalmával azonosulunk. Évszázadokon át hiánytalan volt a megfelelőség a magyarság, a keresztény hit, a keresztény kultúra és erkölcs fogalmai között; és e századok dicsőségünknek és nemzeti nagylétünknek nem temetői, hanem megteremtői és megtartói voltak. A hit azonban szabadság dolga s érvényesíthető politikai hatalom, mely mást kényszerít, nem tapadhat hozzá. Viszont ha joga van valakinek hinni az anyagban, a világszellemben, vagy a semmiben, mi is nyiltan vallhatjuk és valljuk, hogy a személyes Istenben hiszünk; s ha valakinek joga van egy másfajta hitből sarjadó világnézet szerint értékelni és alakítani önmagát és a hatásának kitett körülményeket, a mi jogunk semmivel sem erőtlenebb ahhoz, hogy a magunk világnézetének érvényéhez ragaszkodjunk az emberi szellem és az emberi cselekvés minden bennünket érintő és hatásunknak kitett területén.

Azt akarjuk, hogy a magyar közélet ne csak ne sértse, hanem tartsa tiszteletben is a keresztény kultúrának és a keresztény erkölcsnek értékeit. A félreértésre hajlamosak kedvéért tesszük hozzá, hogy éppen azért, mert a közelmultban annyi embertelen, antiszociális és antidemokratikus cselekedet takaródzott a kereszténység jelszavával, amelyet olykor egyenest gaztettek menedékhelyévé akart tenni, — mi a közelmúlt álkeresztény politikáját elutasítjuk magunktól és minden szándékkal, mely suttyomban vagy nyiltan visszacsempészésére törekednék, nemcsak az emberiesség és a magyarság, hanem a kereszténység okán is szembeszállnánk.

Rajta leszünk viszont, hogy megismertessük és megkedveltessük a keresztény álláspontot a kulturális, politikai, gazdasági és szociális program tekintetében. Nehéz munka lesz pótolni a mulasztást, amelynek bűnével a közelmúlt súlyosan meg van terhelve, mivel nem tisztázta a keresztény politika elvi alapjait, jóllehet a világ kereszténysége ezeknek hatalmas irodalmát termelte ki. A nagy keresztény világcsalád melegebb egységében kell élnünk, mint a múltban. Széles ablakot fogunk tehát tárni a világkereszténység szellemi áramlatai, gazdasági, politikai, társadalmi és egyéb állapotai és mozgalmai felé, hogy rajtuk nevelődjünk, velük lépést tartsunk, tőlük indításokat kapjunk s sikerüknek és tekintélyüknek felmutatásával a csüggedőket és alvókat felrázzuk, a nemismerők kedvét pedig felébresszük igazunk megismerése és elismerése iránt.

Politikánkat, vagyis szolgálatunkat, az emberiség, a magyarság és a kereszténység hármas csillagzata alá helyezzük. Mert nem tekintenők keresztény politikának az olyan rendszert, amely nem képes a földi hazát minden emberséges magyar meleg otthonává építeni, de nem tekinthetnők emberi és magyar politikának az olyan rendszert sem, amely a földi boldogulásért a keresztény lélektől cserébe kérné annak a hitnek megingását, hogy ő, akit földi életében mis az Örökkévalóság hite mozgat, valóban hazafelé tart...

Hazánk - 1945. okt. 18. 1-2.l.