Barankovics István: Hol vagy István király?

Egy nép rendeltetése nem öntudatosan előrevállalt szerep, hanem a történelem kinyilatkoztatás; rendeltetéstudata pedig történetének abstrakciója. A népek nem maguk jelölik ki és választják meg létüket jelentő szerepüket a történelem színpadán; rendeltetésük születésükkor kapott megváltoztathatlan sorsajándék. Rendeltetésüket csak felismerhetik, sorsukat csak vállalhatják. Sorsuk öntudatos vállalásával jutnak el a rendeltetés tudat világosságáig. Végzetüket mindig megpecsételi a rendeltetés félreismerése vagy az attól való elhúzódás. A történelem elnémíthatatlan korona tanú amellett, hogy a népek elpusztulásának oka nem számbeli kicsiségük vagy ellenségeik nagyobb hatalma, hanem mindig a rendeltetés félreismerése, az attól való elhúzódás vagy rendeltetésbe vetett hit lehanyatlása, ami azt jelenti, hogy önmaguk mondtak le szerepükről, átadván azt másoknak, hogy gyávák voltak nehéz, olykor véghez vihetetlennek látszó sorsuknak vállalására. A történelem nem ismert megölt népeket, csak pályájukat végzett vagy öngyilkos népeket.

A magyarságot sem azzal az előre kitervelt szándékkal gyökereztették meg, a kárpáti udvarban Ázsiából idevezérlő fejedelmei, hogy majd a Nyugat pajzsa és őrszeme legyen Kelet ellen és felé, s hogy a szláv- és germán néptenger dagályainak legyen gátja és hullámtörője. Ezt a hivatásunkat a történet nyilatkoztatta ki. Vállalása megváltoztathatatlan léttörvényünk. Rendeltetés tudatunk pedig évezred alatt megjátszott szerepünk abstrakciója; zord és komor életbölcsesség. Nehéz szerepünket nem azért vállaltuk, mert erőseknek éreztük magunkat; kikerülhetetlen sorsunk edzette hozzá erőinket.

A népek nagykorúsodása akkor következik el, mikor tudatosítják rendeltetésüket, de csak ennek isteni voltába - tehát kikerülhetetlen sorsszerűségébe és egyben végrehajthatóságába - vetett hitük tarthatja meg őket az idő veszedelmei között. Ez a hit a nép mítosza. Egy nép mitológiája pedig egy történeti valóság és a képzeletet keresztezéséből született eszmények a nemzetsors inkarnációi, a nemzeti lélek oltárára emelet mitikus alakok, akik a rendeltetés isteni parancsának sikeres végrehajtói, tehát epikus hősök, világos forgalmazói, tehát próféták voltak. A nemzeti mitológia házi istenségeiben nem is a történetileg kihámozható valóság a fontos, és valóságos, hanem jelentésük az az eszmény amivé a valóságot átalakító történeti képzelet mitologizálta őket.

A magyarság rendeltetés tudatának tartalmát is története határozta meg. Muszáj-Herkules e nép; hősileg kellett élnünk, mert másképp nem élnénk már. Ezeréven át olyan szerepet kellett vállalnunk, mely számunkra a puszta lét lehetőségét biztosította csupán, de ugyanakkor a nyugati népek számára a mikénti létnek a belső önkifejlésének a szellemét anyagi és hatalmi gyarapodásának egyik biztosítékát szolgáltatta. Önmagunk védelmével másokat védő nép voltunk a történet kényszeréből és öntudattal. A magyarság Keletről ideszakadt ága nemének mostoha testvér volt a közös hazában, a vérünk hullásával szolgált Európában. Valahányszor - mint a tatár -, törökvész idején és Trianon után is - rendeltetésünk vállalása felől véres bizonyságot adtunk mindig egyedül voltunk pajzs a keleti támadás ellen, még Nyugatot hatalmi perpatvarkodások osztották meg, amint most is diktatúra és demokrácia frontján oszlik meg Európa. Európai sorsunk viselésében és európai rendeltetésünk megteljesítésében, mely legfőbb eredményként minket puszta létünk fennmaradásával kecsegtetett, de mellyel mások bővebb életét szolgáltuk testvértelenek voltunk. Ezek mellett reánk támadó ellenségeink mindig mérhetetlenül hatalmasabbak voltak nálunk; idegen Góliátok jöttek a magyar Dávid ellen. Erőben csaknem mindig alul voltunk, kivált nyerserőben s mérkőzéseket nem erőtöbbletünkkel, hanem fölényünkkel nyertük meg, vagy ennek ellenére vesztettük el.

Helyzetünk e három sajátosságának okán telt meg rendeltetés tudatunk erkölcsi tartalommal s rendeltetés hitünk a hitnek isteni elemeivel. Rendeltetésünk megteljesítéséhez elsősorban erkölcsi erőkre volt szükségünk sokkal inkább, mint bármelyik más népnek. Létünk szinte erkölcsi kérdés volt, csak minőség-nép gyanánt maradhattunk meg önálló és független nemzetnek; hatalmunkban az erkölcsi vonatkozás túl nőtt a katonai, gazdasági és politikai vonatkozásokon. Még más népeknél az erkölcsi tulajdonságok a katonai, gazdasági és politikai erők színvonala alá süllyedhettek, anélkül, hogy ezek a népek rendeltetésüknek ne tudtak volna megfelelni.

Rendeltetés hitünk Dávidi hit mindig: sohasem abba kellett hinnünk amit az erőviszonyok és a valóságos eshetőségek szerint az ész megerősíthetett, hanem ami a földi számítás szerint hihetetlennek látszott. A realitásokkal számolás hitromboló erejének ellenére azért hittünk, mert e hit nélkül feladtuk volna létünket. Mivel feladataink mindig hatalmasabbak voltak erőinknél: hitünk a hihetetlen hivése volt. Mi egyedül is vitézül megmertük várni Solimán haragját, kinek Európa rettegte szablyáját. Rendeltetés hitünk igazi keresztény hit, a szónak legkeresztényibb és legszorosabb teológiai értelmében hit, vagyis ésszel ki nem meríthető emberi fogalmakkal teljesen le nem nyűgözhető. Reményünk pedig a Vörösmarty-énekelte kétségbe esett remény, vagy a földi sorsukat Istenbe kapcsoló epikus hősök küldetés reménye mint mind azoké, akiknek céljukhoz hozzá kell nőniök, mert erőiknél nagyobb céljukat nem maguk választották, hanem kikerülhetetlen sorsukként kapták.

Népünk máig megőrizte pogány korszakot, egy-egy vonásában és szokásában, fajtánkat a történeti feledékenység betegségétől megőrizte tradicionális készsége, tehát nem véletlen, hanem történetünkkel magyarázható az, hogy mi vagyunk az egyetlen nép a keresztény Európában, melynek nemzeti mitológiája kifejezetten keresztény mitológia. A népképzelet a monda-átalakítás meg a pogány alakokat is megkeresztelte, Árpádot bevittük templomainkba mitologikus alakjaink: az égből is harci segítséget hozó Csaba, a nép által szentté avatott István király a mondás Szent László az igazságosság erkölcsi erényében tündöklő Mátyás a szentként tisztelt vezérlő fejedelem, stb. Minden mitológus alakunk erkölcsi hérosz, méghozzá keresztény hős; vagy legalábbis keresztényi erényt képviselnek. Egyenesen meghökkentő, hogy Koppányt nem a nép, hanem a késői írók mitológizálták, holott felnégyelt véres lázadó alakja néplélektanilag a legigazoltabb anyaga lehetne a nép monda-költő és monda-őrző hajlamának. Nincs mélyebb okok hijján, azaz Apponyi által tudományosan igazolt tétel sem, hogy alkotmányunk valódi szelleme szerint ez a valóban történeti alkotmány főleg a Szent Koronának misztériuma. Nemzeti géniuszunk legcsodálatosabb és legkollektívebb alkotása a világ legkeresztényibb alkotmánya. Aki magyar ember népünk történetében nem a maga álláspontjának igazoló illusztrációi után kutat, hanem alázatos lélekkel hagyja, hogy a történelem tanítsa őt, észreveszi ezeréves életünknek azt a sajátosságát, hogy létünket kérdésbe tevő sorfordulóinkon a nemzet újratvaszodása sohasem elsősorban önhitünkből a létforrásainkhoz való visszahajlásból támadt, hanem Isten-hitből. Nemzeti fölemelkedésünk, többszöri új honalapításunk mindig a kereszténység hazai reneszánszához kapcsolódott és abból táplálkozott. Mintha tudtuk volna, hogy romlandó cserép életünket Isten hordja tenyerén, mintha hatalmas ellenségeink és kicsiny magunk paradoxonát leszámítva éreztük volna, hogy égi hatalmak segítsége nélkül magunk ereje puszta létünk megtartására sem elég. Szükségképpen volt a kereszténység nemzeti életünk fundamentuma és újrateremtő talaja, - és ebben is majd nem egyedüliek vagyunk Európában. Ma is - Ausztriának utolsó korszakát leszámítva - egyetlen nép vagyunk a kontinensen, melynek hivatalos kormány programnál mérhetetlenül több egyöntetű közvéleménye a keresztény világnézet. Dacolva a liberalizmus és a diktatúra szellemével, keresztény egyháznagyaink ma is még közjogi jogosítványokkal rendelkeznek, nem a vagyonnak, hanem a lelki hatalomnak okán, bár az egyházaink Európában a legkevésbé nemzeti egyházak.

A világon nincs még egy nemzet, mely olyan jelesül erkölcsi valóság volna, mint a magyar. Sokféle vér keveredett itt a századok olvasztójában, sokféle faj kevert a közös sors a dunai tégelyben még sem lettünk mozaik-nép, melyet csupán valaminő gazdasági vagy egyéb ráció csiszolt és illesztett nemzetté. Bár a magyarság erős vérbeli jellege a kevert arcon is átüt, mint vékony bőrön a vér, mégsem a fajiság erejében alakult egységessé a századok keverten is egységes magyarsága, hanem elsősorban a rendeltetésnek közös hite által. Ezért nem lettünk valaminő rációval összetartott kelet-Svájc. Nincs még egy nemzeti szolidaritás, amely annyira erkölcsi és szellemi és elsősorban hitbeli kohézió lenne, mint a magyar nemzeti szolidaritás.

S vajon nemzeti szabadság eszménket nem történetünk alakította-e sajátosan keresztény szabadságeszmévé?

Egy népnek jellemére semmi sem nyit inkább ablakot, mint szabadságeszméje, mert ezzel önmaga jelöli ki a maga helyét és állapítja meg viszonyát a népek családjában. A magyar szabadságeszme nem imperiális, mint a francia, nem arbiteri, mint az angol nem kollektív, mint a német, nem messzianisztikus, mint az orosz nem is tradiconális, mint az olasz, hanem immanens és defenzív. A magyar szabadságeszme legjellegzetesebb megfogalmazása a függetlenségi gondolat, mely a saját portán való úrság jogát védi, de bántja másét. Csakis ez a történetileg kialakult függetlenségi szabadságeszme magyarázza meg a magyar nemzet türelmes emberségét keresztényi magatartását nemzetiségeivel szemben; sokkal inkább, mint bármiféle politikai meggondolás. Mert ez a magatartás közös a magyarban, de legtisztább, leghatározottabb a politikai és hatalmi rafinériákkal meg nem fertőzött népben. Másfajta magatartás nem magyar volt, hanem idegen.

Létünknek valóban nem egyik, hanem kizárólagos formája a kereszténység. Rendeltetéstudatunk és hitünk a legkeresztényibb Európában. Magyarságból és kereszténységből egy új népet szőttek a századok: azt a keresztény magyarságot, melynek rendeltetésébe vetett hitéből különválasztani és elemeire bontani keresztényt és a magyart épp oly lehetetlen, mint anyánk tejéből. Legelsősorban rendeltetéstudatunk és hitünk tesz bennünket, mint népet és nemzetet kereszténnyé és nem kereszténység szellemi és erkölcsi tartalmának megélt valósága.

Történeti nagyjaink ahogyan megmerülve kikeltek a nép képzeletének aranyfürdőjéből és az időnek árjából, e valóságosan ható formájuk szerint a mi keresztény nemzeti mitológiánk. Seladat és teljesítés rendeltetés és végrehajtás idő és örökké valóság, föld és ég békés szintézisei ők; igazi keresztény nemzeti mitológia. Ők nemzeti szentjeink örökké való képviselőink magyar lényegünk legmagasabb megvalósulásai; történetük igazi szelleme az eleven segítő megsemmisíthetetlen maguknál és jelenüknél is erősebb múltunk.

A századelő óta azonban két oldalról is megindult a munka, mely ha nem is szándékolta, de eredményezte nemzeti keresztény eszményeink demitologizálását. Az időtlen magyar nemzet a maga képére megteremtette házi istenségeit ez a kétoldali támadás pedig emberekké soványította őket. Egyik oldalon a történetírás és a tudomány vonult fel, a másik oldalon az irodalom faji evangéliumot prédikáló része az új hívők türelmetlenségével és elhitető lázával. Racionális történet írás gyűlölte a homályt, nem kímélte azt a szent homályt sem, mely a hitnek elválaszthatatlan része, szándékaiban bűnös, eredményeiben káros volt. Míg bálványt akart dönteni, hitet rombolt. Emberekké hűtötte eszményeinket és rajta felbátorodtak az ész cinikus lovagjai a képrombolásra. Nem a nagy mesterek a nemzetet illuzionizmusából gyógyítgató orvosok romboltak, hiszen ők tisztelni tudták a főnséges és nevetséges közti keskeny mezsgyét, nem a realisták, hanem a materialisták lelkük szentélyében hittek, hogy egy nép számára a múlt nemcsak tanúságok kincsesboltja, hanem elsősorban inspiráció, valódi spiritus rektor; a múlt nagyjai pedig nem halandó valójuk szerint élnek, hanem a halhatatlanságban feltámadt megdicsőült testtel mint nemzeti géniuszok, melyeket elpusztítani profán kézzel illetni bűn a nemzet ellen.

Az irodalomnak az a része pedig, mely a faji evangéliumot hozta egyrészt reakció és az idő szükséges hangja volt, másrészt pedig a gyökerekhez való visszahajlás, melyek fájtak az idősnek rájuk tett fejszéitől. A fajiságában megtámadott magyarság önkénytelen védő és tiltakozó mozdulata volt ez. De az álkereszténység züllöttsége és a keresztény cégér alatt folytatott alávaló kufárkodás miatt ez a természetes folyamat nem állott meg a fajiság egészséges értékelésénél, hanem a vér evangéliumába csapva át, neki esett a kereszténységnek is és a lelkekkel valósággal újra élette az az ezeréves ezelőtti Koppány-Szent István csatát ebben az ütközésben keresvén és találván meg erőnk elhanyatlásának és életünk elkallódásának okát, holott sokkal közelebb találhatta volna meg - és itt nincs felmentés az elvilágiasodott hazai keresztény egyházak számára - a kereszténység éltető szellemének elsikkadásában és az idővel úszó elsikkasztóiban.

A liberális szabad gondolkodás és a történelmi materializmus által föltört lelkek lassú sunyi és következetes talajmunkával már elő voltak készítve arra, hogy a kétoldali támadás féligazságai eredményével végezhessék el a maguk romboló munkáját. Mert nem a katasztrófa miatti kétségbeesés pillanatában szakadtunk le a keresztény múlt emlőiről; mikor a halál aratni kezdett portánkon már régen elhalványult bennünk a kereszténység igazi szellem. Évtizedes sokoldalú rontás fölülről-lefelé szivárgó méreg tett alkalmassá sokat népünkből arra, hogy minden ostoba ideológiának könnyű prédája legyen. Egyetlen nép sem élhetett rendeltetésébe vetett hit nélkül. Egyetlen nép sem őrizheti meg holnap csatájának győzelmi reményét, ha a múltjának megdicsőült géniuszai nem vezetik és erősítik. Hitetlen népek nincsenek, mert hinni a népek léttörvénye. A népek azonban nem tűrnek üres oltárokat. Az üres oltárokra új istenségek kerülnek a hamisak is. S mert a keresztény nemzeti mitológiánkat demitológizáltuk népünk természetes tájékoztató történeti tanúságot őrző ösztöneit megrontottuk, ezért talál most helyet a német mintájú vagy pogánykodó mítosz és mitológia az üres oltárokon. Mintha mai sorsunk újra írná az ősi éneket, amely de profundis, lelket szaggatva és eget ostromolva száll a végzet lépteit halló XX. századi magyarok ajkáról: Hol vagy István király, Téged magyar kíván!

Az Ország Útja - 1937. 5-6. sz. 83-88.l.