Barankovics István: Egy könyv a vezérállamról

A legműveltebb keresztény elmék egész légiója állapította már meg, amit különben a kiskatekizmusig eljutó keresztény ember első láttatra is észrevesz, hogy a rosenbergi faji eszme több okon is összebékíthetetlenül ellene mond a kereszténységnek és az európai kultúra lényeges szellemi és erkölcsi tartalmának. Merőben keresztényellenes tanítás az, hogy Isten a vérben nyilatkoztatja ki magát, hogy a faj a legmagasabb lelki ideái és a legfölsőbb erkölcsi érték és mérték, amely a fajhoz tartozónak szellemi és erkölcsi magatartását parancsolóan szabja meg. Ez a rosenbergi evangélium természetesen nem lehet egyetemes igényű és érvényű sem, mert - az emberi lélek örök törvényei szerint - mindenki csakis azt a fajt istenítheti, amelyhez tartozik, Ebből pedig szükségképpen következik, hogy a többi fajnak csak a magáénál alacsonyabb grádust oszthat ki az emberi fajták sorában. A rosenbergi faji eszme, tartalmának megfelelően, a különböző fajtákhoz való tartozás merőben biológiai alapján méri ki a személyiség értékét és rangját is, tehát tagadja azt az alapvető keresztény tanítást, amely szerint az istenfiúság jogcímén minden embernek egyforma emberi méltósága van. A rosenbergi tanítás nemcsak a fajtán belül ismeri a kiválasztottság és a küldetés emberét, a vezért, hanem a fajták között is vezérfajtát ismer. A fajon belül aszerint osztja ki a személyiség rangját és értékét, hogy a személyiség mennyire képviseli a fajnak szellemét és értékeit. A vezérség, a fajvezetés joga azt illeti meg, akiben a fajta szelleme és akarata mintegy megszemélyesedik, aki tehát a faji szellem és akarat leghitelesebb kinyilatkoztatója. Rosenberg, vezéren nem csak politikai vezetőt ért, hanem olyasféle személyiséget, akit a faji evangélium fegyveres prófétájának nevezhetnénk. A faj e megszemélyesítőjének az egész fajta hinni és engedelmeskedni köteles; nem önkéntes meghajlás és elismerés illeti meg, hanem vitathatatlan elismerés és föltétlen engedelmesség, mert a vezetőszemély úgy áll a fajta tömege fölött, mint ahogy az egyének szuverén törvényhozója a vérben megnyilatkozó istenség : a faj maga.

Rosenberg nem félt végiggondolni a gondolatot: kérlelhetetlenül hű maradt alapelvéhez, levonta annak minden következményét és nem riadt vissza leírni azt a tételt sem, amely az ő faji eszméjéből egyébként logikusan következi, hogy nemcsak a fajoknak vannak szuverén és felelősségre nem vonható, de követendő vezérei, hanem az emberi fajták között is megvan a rendelt vezérfaj, amely a vér jogán nyert uralmat a többi fajtákon. Nem kell mondanunk, hogy Rosenberg melyik fajtát ruházta föl a vér jogán való uralmi jogosítvánnyal, az emberi fajták között és fölött.

A rosenbergi faji evangélium természetesen nem ismeri sem az isteni, sem a természeti törvényeken alapuló emberi erkölcsöket. Csak a faji erkölcs érvénességét ismeri el, ami szerinte azt jelenti, hogy minden cselekedet erkölcsös, sőt csakis az a cselekedet erkölcsös, amely a faj erejét fokozni és a fajta hatalmi érdekeit szolgálni tudja.

Érdemes Rosenberg Alfréd világnézeti főigazgató tanításának lényeges leveit és dogmáit eszünkben tartanunk, mikor megismerkedünk az új német jogi, közgazdasági, társadalmi és politikai irodalom jelentősebb alkotásaival, amelyeken módunk van megmérni az új világnézet, a faji mítosz, a rosenbergi "pozitív kereszténység" szellemi hatásait és termékenyítő erejét.

II.

Heinrich Triepel, a berlini egyetem jogi karának tanára vaskos kötetet írt Hegemonie* címen, amelyben a nemzetközileg ismert nevű tudós a nemzetiszocializmus jogszemléletének jegyében fejtegeti a közjog és a nemzetközi jog alapelveit. Abból a meglepő tételből indul ki, hogy a Führertum eszméje nemcsak vezérszemélyiséget, hanem vezérállamot is ismert. Szerinte azok az előfeltételek, amelyek egy embert az egyének csoportja fölé vezetői hatalomra segítenek, nemcsak egy államon belül egy emberben, hanem az államok csoportjában egy államban is kialakulhatnak, amikor is az illető állam a többi államok csoportja fölött vezetői hatalomra hivatott, vezérállami hatalommal, s ami ezzel azonos, vezérállami jogosítvánnyal és hivatottsággal rendelkezik. A vezérszemélyiség és a vezérállam a Führertum eszméjének két szélső megvalósulása: közöttük átmeneti helyet foglalnak el a vezércsoportok, vagyis a "vezetésre hivatott többek" válfajai, minők a vezetőréteg, a vezető nemzetiség, a vezető gazdasági érdekképviselet, stb. Részletesen elemzi Triepel a vezércsoportok jellegét és előfeltételeit, a vezetettekhez való viszonyát, - természetesen szemlélete itt is a Führertum jegyében áll. Könyvének tulajdonképpeni tárgya, magva mégis a hegemónia, tehát a vezérállam új értelmezése, mondhatni: nemzetiszocialista megfogalmazása.

Mi a hegemónia? A választ Triepel nem jogkérdésként, hanem tisztán hatalmi kérdésként tárgyalja. Elítéli és elveti azt az eddigi jogszemléletet, amely szerint egy állam hegemóniája más államok fölött, ez utóbbiak szempontjából nem kívánatos, a hegemóniát gyakorló állam felé pedig jogilag vitás, és jogszerűség szempontjából a hegemónia alatt állók részéről tagadható. Szerinte a nemzetiszocialista jogszemlélet nem tűri meg a jogrend és a hegemónia viszonyának ilyen értelmezését. Minden érve annak a bizonyításába torkollik, hogy a hegemóniának más államok fölött való kialakulását ellenző jogszemlélet a nemzetiszocializmussal nem fér össze. Az államok egyenrangúsága elavult fölfogás: "A hegemónia integráló funkciója... magában foglalja annak erkölcsi igazolását. Sajátságos, hogy az egyes ember által képezett vezetést (Führung) majdnem általánosan kedvezőnek ítélik, viszont nemcsak egy elterjedt népszerű vélemény, hanem a komoly tudomány is gyakran és minden további indok nélkül elvetendőnek bélyegez minden állami hegemóniát. Holott a hegemónia önmagábanvéve erkölcsileg éppoly kevéssé rossz dolog, mint az uralom (Herrschaft), amely pedig a hatalom sokkal erősebb fokát jelenti... Hogy egy olyan férfiú, mint Benedetto Croce, állástfoglal ugyan a propaganda, de nem az ennek alapját alkotó hegemónia-felfogás ellen, ez csak az ő doktriner-individualista, az összes államok "egyenrangúságának" szükségességére vonatkozó felfogásából magyarázható." (136.oldal.)

Triepel a hegemóniát a jogrend, a köz- és nemzetközi jog szempontjából vizsgálván, arra a határozott következtetésre jut, hogy a hegemóniát sem az erkölcs, sem a jogrend, sem a nemzetközi jog helyes, nemzetiszocialista fölfogás nem ítélheti kizárandónak az állam jogos hatalmi törekvései sorából, tehát a hegemóniát a nemzetiszocialista szemlélet a többi állam szempontjából nem tekintheti nemkívánatos törekvésnek, hanem éppen ellenkezőleg: népeket egyesítő jellege (Völkervereinigender Charakter!) miatt az egyéni Führertumnak, a nemzetiszocialista jogrendszer alapelvének az államokra átvitt és át is vihető változatát kell benne látni. A vezérnépnek, a vezérállamnak vitathatatlan joga a többieknek vezetése, vagyis a hegemóniának gyakorlása. "Minden igazi vezetéshez hasonlóan, az állami hegemónia is egy akaratnak viszonyát jelenti egy másikhoz. Az állami akarat hatalmat követel és a hatalmat meg is szerzi egy másik állami akarat fölött, és azt bizonyos határozott magatartásra bírja. Az állami hegemóniánál is nem egyes aktusokban, hanem az általános magatartásban merül ki, amely a vezetés részről nyer megállapítást." (133. oldal.)

Nagyon elgondolkoztató sorokat ír le az előkelő német szerző a hegemónia hatalmi tartalmáról és céljáról is. "Alapjában véve minden állami hegemóniának külpolitikai célja van. Egyik oldalon - mint azt a vezérelv minden megtestesítője (Führertum) teszi - izolálásra törekszik, vagyis ez esetben a követőjéül szegődött állam politikai izolálására harmadik államok befolyásával szemben... A hegemónia szervezetileg különálló államképződmények erőit kívánja összefogni, hogy a környező államokkal az egyesített erőt védelem vagy támadás útján szembeállítsa. A hegemón és követői, csakúgy mint a vezér és kísérete tejes egységet alkotnak, és a hegemónia egyike a legjelentősebb eszközöknek ilyen egység létrehozására, fenntartására és reprezentálására." (135. old.)

minő a hegemón állam magatartása a vezetettekkel szemben? Mit követel tőlünk, hogy hegemóniáját megerősítse és biztosítsa? "A vezető állam nem a sajátjához leginkább hasonló, hanem a számára legkényelmesebb alkotmányformát kívánja érvényben látni az őt követő államban. (228. old.) Kézenfekvő, hogy a hegemóniális állam az őt követő államok külpolitikáját a maga számára biztosítja. E téren legmesszebb mennek a hegemóniális protektorátusok és a "védnökségi barátságok" (Schutzfreundschaften), amelyek szerkezetükben megközelítik a protektorátust. Ilyen esetben a hegemón, szerződésben saját engedélyéhez köti a külügyi ténykedést, különösen államszerződések kötését, vagy ilyeneket teljességgel megtilt. (229. old.) Nem kevésbé gyakran fordul elő, hogy a hegemóniális befolyás a követő állam katonai ügyeire terjed ki. Hogy ez az eset fönnforog-e vagy nem, ez persze a kapcsolatnak természetétől, a "szociális alapviszony" jellegétől függ, amelynek keretében a hegemónia kibontakozik. Vámegyesülésben a vezető államnak nincs indító oka arra, hogy az őt követő állam honvédelmével törődjék. De olyan állami kapcsolatok hegemóniájánál, amelyek a szó szorosabb értelmében politikaiak, a hegemónnak mindig a legnagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy az őt követő állam hadereje olyan állapotban legyen, hogy háború esetén a hegemóniális állam haderejéhez való csatlakozása lehetséges és hasznos legyen. Hegemóniális szövetségeknél... a hegemón békében is megfelelő mértékű befolyást fog biztosítani magának a követő államok katonaságának kiképzési és felszerelési viszonyaiba. De a következő állam belpolitikája is szorosan ki van téve a hegemón befolyásának. (230. old.) Önálló fejezet a hegemóniális állam befolyása a tőke függő állam pénzügyeire. Tisztán gazdasági természetű államkapcsolatok, pl. vámunió esetében ez fekszik a legközelebb. De sokszor ott is mutatkozik, ahol a hegemónia messzibb politikai célokat követ. A politikai hegemónia fejlődési folyamatában kezdő, de esetleg - mint az Egyesült Államok középamerikai hegemóniájában - végső stádiumot is jelenthet. Ha minden hegemónia és minden vezetés lényegéhez tartozik, hogy a vezető (Führer) az őt követőket nagy mértékben elzárja, harmadikokkal való érintkezéstől, s lehetőleg elkülöníti őket, akkor az ilyen céloknak a pénzügyi ellenőrzés kiválóan megfelel. Mert ez megakadályozza a követő államot abban, hogy kölcsönök fölvétele, vámkedvezmények megadása vagy más pénzügypolitikai műveletek útján harmadik államokkal szemben függő viszonyba kerüljön." (231. oldal.)"

Ezekhez az idézetekhez nem kell kommentár: eléggé megvilágítják - például - a Lebansraum gondolatnak előőrsi szerepét a hegemónia kibontakozásában. A szerző azonban még világosabban beszél, mikor az Egyesült Államok dollárdiplomáciáját hozza elő álláspontja ábrázolására: "A hegemóniákat osztályozhatjuk céljaik irányai szerint is. A mi fogalmi meghatározásaink szerint ez az irány minden esetben politikai veretű. Azonban a vezetés sok esetben a követő államok politikai életének nem minden oldalára terjed ki, vagy legalább is annak csupán egyik vagy másik oldalát részesíti előnyben, - például a külpolitikait a protektorátusi hegemóniák esetén, a bel- vagy gazdaságpolitikait, mint pl. az Egyesült Államok dollárdiplomáciája, vagy pedig katonai oldalait, mint az számos katonai egyezmény kapcsán történik. Ezek valamennyien politikai hegemóniák, mert azok a területek, amelyekre vonatkoznak, valamennyien politikai szférába tartoznak. Kinőhetik magukat teljes hegemóniákká is, mert valamennyien magukban foglalják azt a csírát, amelyből kinőhet a függő állam egész politikájának befolyásolása." (253.old.)

A vezérállam hegemóniájának "altruizmusáról" is olvashatunk a Triepeltől felvilágosító sorokat. A "protektorátus" azonban a szerző szerint rendszerint "kifelé barátságos formákkal leplezett egocentrizmus." "Az állami hegemóniánál is áll az, hogy minden vezetési viszonylatban egoista és altruista motívumok keverednek egymással; ezek egyike csak igen ritkán hiányzik teljesen, s így igazában csak arról lehet szó, hogy a kettő közül melyik áll előtérben. Kettős kapcsolatoknál és plurális hegemóniáknál a vezetés túlnyomóan egoista, helyesebben egocentrikusnak mondható. Természetesen a vezető állam hajlandó lesz ennek kifelé barátságos formákkal való leleplezésére; néha még a viszony elnevezése is szándékosan úgy van megválasztva, hogy elfátyolozza a hegemóniának önhaszonra irányuló voltát, mint pl. a protektorátusnál." (255.old.)

A protekturátusról ezt a meghatározást kapjuk: "a protektorátus ahhoz a számos "alapvető viszonyhoz" tartozik, amelyen belül a hegemónia kifejlődhet ugyan, de nem kell szükségképpen kifejlődnie. (228.old.) A legtöbb nemzetközi jogi protektorátus határozottan hegemóniális jellegű. A protektorátus gyakorlásának egyes eszközei is annyira hegemóniális természetűek, hogy a hegemóniális politika instrumentumainak fölsorolásánál állandóan példaképpen hozhatjuk föl azokat." (282.old)

Érdemes figyelmesen elolvasnunk azokat a fejtegetéseket is, amelyekben az előkelő szerző a vezérállamot meghatározza és a hegemónia jogforrását körülírja. "Egy mondatban kifejezve, mindig a tekintély birtoklása szerzi meg és tartja meg egy állam számára a vezetést. Mégpedig az az eredetszerű, semmi más forrásból le nem vezethető tekintély, amelyből minden valódi vezér felelőssége önmagával szemben belső szükségszerűséggel kell következzék. Természetesen a fölényt megalapozó tulajdonság birtokával párosulnia kell annak az akaratnak, hogy ez a fölény kihasználtassék. Minden hegemónia egy önmagában hatalmasnak hatalmi törekvésből ered, pontosabban abból az akaratból, hogy hatalmát kiterjessze. Emellett mellékes az, hogy ezt az akaratot csupán hatalmi vágy, háborús hajlam, racionális meggondolások, stratégiai támaszpontokra vonatkozó igények vagy gazdasági előnyök vezérlik-e?... nyugodtan állíthatjuk, hogy a modern imperializmus politikájában a hegemónia megszerzése mindjobban a hatalom kiterjesztésének tipikus formájává vált. (175.old.) A hegemónia rendszerint a fennálló államhatalom kiterjesztésén nyugszik: a határoknak az állam területén túlra való kiterjesztésén. Az a vonal, ameddig a hegemóniális hatalmi terjeszkedés előremerészkedik, aránylag közel fekhetik, így akkor, ha a hegemónia csak egy vagy kevés számú kis szomszéd államra terjeszkedik ki. De a határ nagyon távoli körben is mozoghat. Ilyen esetben a hegemónia annak a hatalmi terjeszkedési irányzatnak lesz az eszköze, amelyet imperializmusnak szokás nevezni." (185.old.)

Triepel a hegemónia és az imperializmus egymáshoz való viszonyát is igyekszik a maga rendszerének megfelelően tisztázni. "Az imperializmus az az igyekezet, amely nagyhatalom keletkezésére irányul, nemcsak Ranke-i értelemben, vagyis olyan nagyhatalom keletkezésére, amely minden koalícióval szemben képes megállni, hanem a hatalomnak olyan értelmében is, amelyben a territoriális kiterjedés kimagasló. Az a pont, ahol az imperializmus és a hegemónia találkozik, ott van, mikor az imperializmus tudatosan lemond idegen országoknak egy régi ország állományába való bekebelezéséről. Találkozhatnak e ponton, de nem okvetlenül itt kell találkozniok. (185.old.) Az imperialista politikának nem szükségszerű vonása az, hogy célját háborúval vigye keresztül egy gyenge állammal vagy egy gyenge néppel szemben, - az újkor imperializmusa sokkal inkább vetélytársai, mint tárgyai ellen visel háborút, és nem helyes az a kifejezés, hogy az a politika, amely lemond a háborúról, mint célhoz vezető eszközről, teljesen "nem-imperialista" volna. És ha egy imperialista állam egy gyengébbet erőszak alkalmazásával kényszerített térdre, politikája imperialisztikus marad akkor is, amikor győzelmét követően lemond az erőszak és a kényszer eszközeiről. Ilyenkor az imperializmus hegemonikus lehet oly értelemben, ahogyan ezt a szót mindig alkalmazzuk. Éppen legújabb időben megfigyelhető, hogy az imperializmus, legalábbis az angol és az amerikai, egyrészt békés eszközökkel dolgozik célja elérésén, másrészt megelégszik a hegemóniák megalakításával uralom helyett. Hogy a "csökkenő energia törvénye" ebben mutatkozik, azt már ismételten megállapíthattuk... A hegemónia egyike azoknak a formáknak, amelyekkel az imperialista politika kifejezheti magát." (188.old.)

A szerző felveti azt a kérdést is, hogy maga a jog vagy a nemzetközi szerződésnek és egyéb jogi megkötések minő szerepet játszanak a hegemóniák megalapításánál. Felelete így hangzik: "ahogyan egy jogi kitétel alkalmas vagy alkalmatlan kísérlet lehet a hegemónia megalapítására, ugyanúgy áll ennek fordítottja is: jogi kitételek alkalmas vagy alkalmatlan kísérletnek bizonyulhatnak arra, hogy egy hegemónia kialakulását megakadályozzák. Kettős kapcsolatoknál persze mindenekelőtt a keretüket alkotó paritásos szerződés szolgál egy hegemónia keletkezésének akadályául. A két résztvevő paritását vagy hallgatólagosan föltételezik, vagy pedig kifejezett megállapodás történik, hogy mind a kettőjüknek a "parfaite égalité" alapján kell maradniok. Ugyanefélékben történik megállapodás egy vámunió létesítésekor is. Így történt pl. a sikertelen német-osztrák vámszerződés kapcsán, amikor már csak harmadik hatalmak részéről várt tiltakozásra való tekintettel is ügyeltek az egyenlőség formális megállapítására. Különösen fontos azonban, hogy sok esetben harmadik államokkal létesített megállapodások gátolják (verkümmern) egy nagy államnak azt a szándékát, hogy valamely kisebb állam fölött a hegemóniát magának megszerezze. Itt azután a kíséretül szegődő állam (Gefolgstaat), helyesebben az az állam, amelyet biztosítani akarnak az ellen, hogy más állam kíséretéül szegődjék, - csupán tárgya a megállapodásnak. Ide tartoznak sok más mellett... azok a nemzetközi megállapodások is, kisebb államok, mint Svájc, Luxemburg és Belgium semlegesítésére nézve, amelyek a nagyhatalmak közötti egyensúly fenntartásának elgondolásán nyugodtak és így a hegemóniális törekvésekkel szemben jogi akadálynak tekintendők." (206.old.)

Bőven idéztünk Triepel nagy művéből, hogy az olvasó közvetlen ismeretekre építhesse föl bírálatát azzal a jogszemlélettel szemben, amely a jog helyességét az erővel és a faji erkölccsel méri; a faji erkölccsel, amely - mint már mondottuk - minden olyan cselekedetet erkölcsösnek tekint, sőt csakis azt a cselekedetet tekinti erkölcsösnek, amely a faj hatalmi érdekeit szolgálja. A bő idézetek módot adnak arra is, hogy lemérhessük a rosenbergi tanítás hatását a kiváló jogász alkotásán keresztül. A mű önmagáért beszél: nem bocsátkozunk erkölcsi, jogi és filozófiai bírálatába. De szükségesnek gondoltuk bemutatását, mert mindnyájunkat közelről kell érdekeljen a nemzeti szocialista jogfogalomnak és a Führertumnak első, széles tudományossággal kifejtett, elvi alkalmazása a nemzetközi jog területén és az államok egymásközötti viszonyának fölfogásában. A puszta ismertetés, a mű megértése jelentősebb a szakszerű bírálatnál.

Az Ország Útja – 1939. 5. sz. 307-312.l.

*Heinrich Triepel: Hegemonie. Ein Buch von führenden Staaten, W. Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1938. XVI. és 584. oldal.