Barankovics István: Nyílt levél Balogh Istvánhoz

Főtisztelendő úr!

Az Ön politikai szócsöve, a Magyar Nemzet 1948. február 11-i számában a Demokrata Néppárttal és velem olyan beállításban foglalkozott, amely méltatlan a lap multjához, összeférhetetlen az erkölcsi törvényekkel, nem felel meg az Ön által is jól ismert tényeknek és sértő a Néppártra és reám nézve.

Ez a hamis beállítás a keresztény közvélemény tájékozatlan része előtt abba a rossz hírbe kever bennünket, mintha a készség, a minimális politikai okosság, vagy a bátorság hiányzott volna bennünk arra, hogy az egyház és az állam időszerű kérdéseivel foglalkozzunk.

Sem a Néppárt, sem a magam nevében nem elégtételt igénylek Öntől vagy lapjától. Hozzáedződtünk a zord időhöz s a toll nem ejt kardnyi sebet rajtunk. Elégtételünket és jutalmunkat csak a teljesített kötelesség öntudatában keressük. Hírnév és hatalom csak pelyva azon a mérlegen, melynek másik serpenyőjét a roskasztó felelősség súlya nyomja le. De féltjük az ügyet, melyet szolgálunk s melynek szolgái közt a Néppártot feleslegesnek érezni nem tudjuk. Ezért nem veheti Ön rossz néven, ha ezt a kirívó esetet felhasználom arra, hogy olvasóinknak általános okulásul bemutassam: a Néppártnak még ellenzéki oldalról is a megtévesztésnek milyen fejlett és finom sajtótechnikájával kell megküzdenie.

Nem Önt akarom tájékoztatni. Ez sértőn fölösleges volna, hiszen Ön tudomással bír azokról a tényekről, amelyek a Magyar Nemzet hamis beállítását tárgyilag megcáfolják. A hamis beállítás erkölcsi minősítéséről sem akarom Önt meggyőzni, hiszen Ön, mint katolikus ember tudja, hogy mi a különbség a büntetőjogilag üldözhető bűncselekmény és az erkölcsi bűn között, sőt pontosan ismeri a különbséget a hazugság és a másnak kártokozó félrevezetés, a részleteiben való tények hamis beállítása között. Ön éppúgy tudja, mint én, hogy az igazmondás parancsa elleni bűn a félrevezetés, a hamis beállítás és általában hazug látszatok alattomos keltése is, amelyet a politikai erkölcs műnyelve — a nyílt hazugságtól és a rágalmazástól való megkülönböztetése céljából — "benyálazásnak" szokott nevezni. Ön ismeri a tömeglélektannak azt a megállapítását is, hogy a közéletben a látszat legtöbbször a valóság jelentőségével bír, tehát a nyálazásnak nemcsak erkölcsi minősültsége, hanem kártékonysága felől sincs kételye. Ezzel a legizléstelenebb közéleti fegyverrel talán ritkábban találkoznánk, ha nem volna kíválóan alkalmas arra, hogy a büntetőjogi következmény nélkül okozzon kárt az ellenfélnek, vagy a versenytársnak. Ön tisztában van a keresztény politikusnak — de általában minden jellemes politikusnak — azzal a hátrányával, hogy a benyálazással szemben szinte védtelen, mert ő hasonló eszközzel belső erkölcsi megkötöttségénél fogva nem élhet; azok a védelmi és megtorló lehetőségek pedig, amelyek a rágalmazással szemben rendelkezésünkre állnak, a benyálazással szemben nem alkalmazhatók. A politikus tekintélyfosztásának ez az a módja, amely ellen a büntetőtörvénykönyvben nincs védelem. A közéleti harcnak ezen a terepén a jellemes politikus mindig nehezebb helyzetben van, mint a jellemtelen, mert a jellemes politikus nemcsak a büntetőjogilag tilos, hanem az erkölcsileg megengedhetetlen eszközök használatától is önként tartózkodik.

A Magyar Nemzet sérelmezett cikke a benyálazás és a hamis látszatokat keltő alattomos sugalmazás iskolapéldája lehetne. A cikk, miután megemlíti költségvetési felszólalásomat, a következőket írja: "Feltűnő volt ... hogy Barankovics, aki vezetője egy ellenzéki pártnak, mely szereti magát világnézetinek mondani, milyen óvatosan kitért az egyház és a demokrácia erősen aktuális kérdésének még az említése elől is. Ez pedig mindennél inkább a világnézeti párt elnökének feladata lett volna. Amit Barankovics elmulasztott, a Balogh-párt vezérszónoka: Parragi György vállalta ... Lehet, hogy a szavazók inkább Barankovicséktól várták volna, hogy a költségvetés általános vitájában az egyház kérdését és szempontjait ne mellőzzék, de biztosan nem veszik zokon, hogy a Független Magyar Demokrata Párt szónoka volt az, aki várakozásukat teljesítette."

Ezek a sorok szinte sugalmazzák az olvasónak, hogy 1. a költségvetés általános vitája a legtermészetesebb alkalom lett volna az Egyház és az állam időszerű kérdéseinek tárgyalására, 2. aminek következtében a szavazók inkább a Néppárttól várhatták el, hogy e kérdéseket "ne mellőzze", 3. a Néppárt azonban, jóllehet szereti magát világnézetinek mondani, "óvatosan kitért az egyház és a demokrácia erősen aktuális kérdésének még az említése elől is", 4. viszont szerencse, hogy "amit Barankovics elmulasztott, a Balogh-párt vezérszónoka, Parragi György vállalta" (az árulkodó kiemelés a Magyar Nemzettől való).

Gátlástalanabb leleményességgel aligha lehetett volna a Néppártot és engem az egyház és a keresztény közvélemény előtt rossz hírbe keverni.

Ezt legkevésbé Ön vonhatja kétségbe, aki jól tudja a következőket:

1. Pártközi megegyezés alapján a költségvetés általános vitájában a vezérszónokoknak csak egy-egy órás beszédidő állt rendelkezésükre s ezért a pártközi értekezleten az a megállapodás jött létre, hogy a vezérszónokok a költségvetés általános vitájában elsősorban gazdasági, pénzügyi és költségvetési kérdésekkel fognak foglalkozni, a politikai kérdésekről pedig a megajánlási vitában fejtik majd ki nézeteiket. E közös megegyezéshez annál inkább alkalmazkodtam, mert különben magához a költségvetéshez a rendelkezésemre álló egy óra alatt alaposabban hozzá sem szólhattam volna. A parlamenti élet természetes rendje is ez. A Magyar Nemzet azonban úgy állítja be, mintha én nem a dolgok természetes rendjének szellemében, hanem egyenest azzal a szándékkal beszéltem volna elsősorban pénzügyi kérdésekről, hogy az egyház és az állam aktuális kérdéseit óvatosan kikerülhessem. Aki a költségvetési vita természetes rendjét és tetejébe még a pártközi megegyezést is ismerte, az jóhiszeműen nem láthatott "mellőzést" abban, hogy én a költségvetés általános vitájában az egyház és az állam ügyét nem tettem szóvá. Bizonyára Ön sem vélekedik másképp, hiszen az ellen a pártközi megegyezés ellen, hogy a politikai kérdéseket a megajánlási vitában vesszük elő, Önnek nem volt semmi észrevétele. Már csak a pártközi megegyezés miatt is a jóhiszeműség, vagy a tájékozottság hiányában szenved a Magyar Nemzetnek az "én mulasztásomra" és a kérdés "mellőzésére" vonatkozó kifejezése. Aki — mint Ön is — méltányolni tudja a fogalmazásnak és a rokonfogalmakat jelentő szavak kiválasztásának lélektani finomságait, az a "mulasztás", "mellőzés", a "vállalta" kifejezésekben tettenéri a — szándékot. A stílus nem hazudik, hanem leleplez...

2. Az a beállítás, mintha a Néppárt, jóllehet világnézeti pártnak tartja magát, óvatosan kitért volna az egyház és a demokrácia kérdésének megemlítése elől is, elannyira, hogy amit én elmulasztottam, azt Parragi barátomnak kellett vállalnia, a megtévesztő látszatok keltésére alkalmas nyálazásnak iskolapéldája, amelyet figyelmébe ajánlok annak az ismeretlennek, aki a sajtóerkölcsről az esedékes tankönyvet megírja. S erre Ön is koronatanúm, mert Ön tudja, hogy a Néppárt se óvatosan, se másképp nem tért ki az egyház és az állam kényes kérdésében az állásfoglalás elől, hanem már akkor állást foglalt, amikor ettől még minden nem-marxista párt tartózkodott. Ön talán még emlékszik a következőkre: a) Az 1945-ös választások idején, sőt már a Néppárt megalakulásakor félreérthetetlenül és részletesen megfogalmaztuk és nyomtatásban közöltük idevágó programunkat. Ekkor és még sokáig egyedül a mi pártunk programjának volt lényeges és részletezett alkotórésze az egyház és az állam függő kérdéseinek rendezése. Elég hosszú ideig az egyház jogait, igényeit és főképpen sérelmeinek orvoslását egyedül mi nem mellőztük hallgatással. Mások megrekedtek az általános szólamoknál. b) A fakultatív hitoktatás kérdésének felvetése alkalmából, amely mellett Ön is széleskörű propagandát folytatott, a parlamentben deklarációt tettünk, amelynek katolikus szempontból való kifogástalanságát bizonyára Ön előtt is igazolja az a körülmény, hogy "A Szív" c. lap első oldalán egész terjedelmében közölte. c) Részletes választási programunkba is felvettük a keresztény egyházak sérelmeit, amelyeket az Ön által támogatott kormányok követtek el és amelyeknek reparációját már első beszédemben igényeltem a parlamentben is. Mindenesetre tény, hogy mi általános szólamokon túl idevágóan egy részletes és gyakorlati program mellett kötöttük le magunkat, amely magában foglalta a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolat helyreállításától az egyesületi sérelem orvoslásáig az összes főbb igényeket. d) Amikor Rákosi Mátyás az Egyház és az állam viszonyának rendezését legutóbb napirendre tűzte, beszédével kapcsolatban minden más nem-marxista pártot és politikust megelőzve először én foglaltam állást, éspedig azt hiszem, hogy az egyház és az állam szempontjából egyaránt kifogásolhatatlan módon, a megoldás elvi határait megjelölve és a kivitelezés módozatainak főbb problémáira is kitérve. Ezt az állásfoglalásomat követően egy hét múlva jelent meg az Új Ember örvendetes cikke és aztán Parragi György és mások cikkei. Az a beállítás tehát, hogy én e kényes kérdésnek még említése elől is óvatosan kitértem, s e mulasztásom miatt a kérdés taglalását másnak kellett vállalnia, nem felel meg a tényeknek, mert e kérdésről minden más nem-marxista politikust megelőzve, esőként éppen én fejtettem ki nézeteimet. Aki azonban a Magyar Nemzet cikkét olvassa, illetve csak azt olvasta, abban joggal az a meggyőződés támad — és ez nyilván nincs a cikkírónak szándéka ellenére — , hogy én, egy keresztény világnézeti pártnak vezetője vagy gyáván, vagy megzavarodva, vagy ki tudja milyen indítóokokból és célokból e kérdésben, egy szó sok, de annyit se merek szólni. Ha ez igaz volna, nemcsak a mások megbecsülését, de önbecsülésünket is elvesztenők.

Ön bizonyára nem veszi rossznéven, hogy a tényeket nyilvános tanúságtételre hívom fel magam mellett, az Ön lapjának megtévesztő beállításával szemben. A megtévesztő beállítást nyilván Ön is elítéli, nemcsak a tények ismeretének következményeképpen, hanem annak az erkölcsnek a szellemében is, amelyet a magán- és közéletben mindketten egyaránt érvényes zsinórmértéknek tekintünk.

Mivel némi fogalmam van a sajtó hatalmáról, azt gyanítom, hogy a sérelmezett cikk íróját vagy sugalmazóját a fölényérzet, vagy előny-tudat csábította a tilosba. Mert tagadhatatlan: Önök velünk szemben azzal a fölénnyel bírnak, hogy napilapjuk van, míg mi, a legnagyobb ellenzéki párt hetenként csak egyszer szólalhatunk meg. Én tehát csak bizonyos késedelemmel szólhatok azok egy részéhez, akiket az Ön lapja megtévesztett. Hogy a Magyar Nemzet olvasói is értesüljenek a cikk hamis beállításával szemben az igazságról, ezt a magam erejéből nem remélhetem. Ezt Önre bízom, de nem kérem.

Barátaim előtt Ön úgy nyilatkozott, hogy a cikk megjelenéséről nem tudott; ezért szeretném kifejezni azt a kérésemet, próbálja meg latbavetni befolyását, hogy lapja lehetőleg ne nagyon nehezítse meg a mi számunkra a keresztény világnézeti politikának, s benne az egyház és az állam békességének sikeres szolgálatát. Szeretném szíves figyelmébe ajánlani azt is, hogy a jelenlegi körülmények között az egyház és az állam jóviszonyát nem okvetlenül a kérdés nyilvános megvitatása mozdítja elő. Ön nemcsak az egyházi diplomácia történetéből, hanem személyes politikai tapasztalataiból is tudja, hogy e kényes kérdés jóramenendő megoldását olykor hatásosabban szolgálhatják azok az erőfeszítések, amelyek a hallgatás, a "lelakatolt száj" diplomáciai előnyeit sem mellőzik. Végül: remélem, nem érti félre annak a véleményemnek őszinte kifejezését, hogy a magas ügyhöz szánalmasan méltatlan volna minden kisajátítási kísérlet bárki részéről is.

Őszinte híve: Barankovics István

Hazánk - 1948. február. 13. 5.l.