Barankovics István: Névtelen levélíró

Aki Magyarországon a közéletben forog, előbb-utóbb megismerkedik a névtelen levélíróval, sőt a névtelen levélíró egészen különböző típusaival. E levelek olvasása azzal a haszonnal jár, hogy meg lehet belőlük ismerni a társadalom "mélyvizi világát", a levélírók titkos szándékait, nyilt felelősséggel nem vállalt törekvéseit, erkölcsi bátorságuk fokát, azokat a panaszokat és fájdalmakat, melyeket éppen azok nem mernek hangosan elkiáltani, akik elszenvedik őket. E levelekből sokszor a legszennyesebb indulatok mocsári gőze csap ki, máskor a védtelenek és kiszolgáltatottak néma jajszava szól. A tartalom nemcsak írójára vall, hanem a társadalomra is, melyben a névtelen levélíró tenyészik.

A névtelen levélíró először a világháború idején lépett velem összeköttetésbe. Eleinte kézzel írt, sőt a költői hitel kedvéért hamis nevet kanyarított szövege alá, de amikor a náci vadászok üldözött vadakká kezdtek válni az egyre szűkülő gyűrűben, elmaradt a hamis névaláírás, sőt a kézírás is, melyet a biztonságosabban titokőrző gépírás váltott fel. Mikor a névtelen levelező tévedését a cáfolhatatlan események kiderítették s megállíthatatlanul közeledett a felelősségrevonás napja, a dühkitörés egyre kegyetlenebb és vérszomjasabb lett, maga a levélíró pedig egyre gyávábbnak mutatkozott. E levelekből kiderült, hogy a felelősségtől való állati félelem korbácsolta a legmagasabbra a gyilkoló ösztönöket, s hogy a rendszer híveinek legmélyebb belső mozgatóereje sem a rendszer iránti lelkesedés volt, hanem a felelősségtől való rettegés, a felelősségrevonás elhárításának görcsös vágya. Ki akartak írtani mindenkit, aki nem szegődött bűntársukul, mert abban már a holnapi felelősségrevonás eszközét látták. Biztonságukat nem a maguk erejében s céljaik verhetetlen igazában keresték, hanem egyedül ellenfelük elpusztításában találták meg. Öntudatlanul is Machiavalli borzalmas tanácsát követték, ki a zsarnoknak azt javallja, hogy úgy sebezze meg ellenfeleit, hogy azok soha többé vissza ne üthessenek. Barbárok voltak, de nem egészséges, hanem zűllött barbárok, kikből a természetes erkölcs kockázatvállaló helytállása és lovagias bátorsága is hiányzott. Még a régi tatárok erkölcsi szintjét sem ütötték meg, akik nevüket metszették dárdáikra és nyílvesszőikre, hogy megüzenjék, kinek a kezéből kapta az ellenfél a sebet. Montesquieu írja meg, hogy mikor egy vár vívásakor Macedóniai Fülöp megsebesült, a hajító-dárdán ez volt olvasható: Aster küldte e halálos döfést Fülöpnek. A tömegben rohamozó régi tatár felelősségével nem bújt el a tömegben, hanem maga gondoskodott arról, hogy az osztott sebért a felelősség az övé legyen. A névtelen levél azonban csaknem mindig gyávasági bizonyítvány.

Nem mindig ez, a háború alatt másfajta névtelen leveleket is kaptam. A némaságra kényszerített szenvedőktől és megalázottaktól, kiknek büntetés nélkül még kisírniok se volt szabad magukat s olyanoktól is, akik az embertelenségeknek szomorú tanúi s egyben tehetetlenségre kárhoztatott szemlélői voltak. E levelek a hatalommal visszaélők ravasz fondorlatait, gyalázatos képmutatását, nyiltan vallott és titokban művelt cselekedeteik kettősségét ábrázolták. Ezek a névtelen levelek már nem íróik gyávaságáról, hanem embertelen kiszolgáltatottságáról vallottak, kiknek okuk volt attól tartani, hogy a már elszenvedett kegyetlenkedések puszta felpanaszolása is újabb és nagyobb borzalmak martalékává teheti őket. De azért e névtelen levélírók tudták, hogy sorsukat saját közreműködésük nélkül a legigazabb bíró se változtathatja meg; tudták, hogy a rajtuk esett sérelmekről elsősorban nekik kell — ha lehet — tanúságot tenniök.

2.

Az utóbbi hetekben megint sok névtelen levelet kapok. Ezeket nem a posta hozza, hanem lakásomon dobják be, vagy leteszik a parlamentben. E levélírók olyan óvatosak, hogy a postaszekrényt is elkerülik. Egy kivételével, mindannyian géppel írnak, nyilván abból a meggondolásból kiindulva, hogy a kézírás egyéni jellegzetességeit kutató tudomány már igen előrehaladt. E levelekben tisztviselők panaszkodnak arról, hogy be kellett lépniök a Kommunista Pártba, mert különben elvesztenék állásukat. Mindegyik erőszakról beszél, de arról nem ír, hogy miben állt az, amit ő erőszaknak minősít. Van, aki lelkiismereti igazolásul a végszükség esetére hivatkozik. Mindezeknél jellemzőbb, hogy kivétel nélkül mindegyik levélíró, ugyanakkor, amikor engem nyomatékosan, olykor gyalázkodva és fenyegetődzve felszólít, hogy nyilvánosan tiltakozzam a Kommunista Pártba való erőszakos beszervezése ellen, körültekintő gondossággal igyekszik a névtelenség homályában elrejtőzni, sőt azt is hozzáteszi, hogy ő nem leplezheti le magát, mert ezzel éppen az elhárítani szándékolt veszélyt idézné a fejére. De nemcsak a névtelen levélíró kívánja, hogy én képviseljem az ő sérelmét, melyet ő igazolni nem hajlandó, hanem eddig még közvetve se találtam egyetlen olyan panaszost sem, aki hajlandó lett volna arra, hogy abban az esetben, ha az általa előadott sérelem jóvátétele, illetve a kényszer-alkalmazó személy felelősségrevonása céljából az alkalmas lépéseket megteszem, ő, mint sérelmet szenvedő fél, a vád valódisága mellett tanúskodni fog. A magukat felfedni nem akaró vádolók tehát, akik a Kommunista Pártot erőszakkal, minket pedig a hallgatás gyáva bűnpártolásával vádolnak, nem kisebb oktalanságot követelnek tőlünk, mint azt, hogy mi nyilvánosan képviseljük egy olyan sérelmüket, melyet ők nyilvánosan elismerni sem hajlandók; nem kisebb következetlenséget követelnek tőlünk, mint azt, hogy mi valamennyi büntetőjogi következmény terhe mellett, nyilvánosan jelentsük ki, hogy a Kommunista Párt erőszakkal, tehát foganatosítható fenyegetésekkel és igazságtalan joghátrányok kilátásbahelyezésével a pártba való belépésre kényszeríti őket, akik azonban a maguk részéről semmiféle erőszakról tudni és főképpen beszélni nem akarnak, sőt, ha úgy jön, belépésük önkéntességét hangoztatják. Aki vádol, annak kötelessége a bizonyítás s aki bizonyítani nem tud vagy nem mer, az ne vádoljon, s legfőképpen ne kívánja, hogy helyette a vádat más vállalja. Aki önmagáért helytállani nem akar, az ne kívánja, hogy érte más álljon helyt. Ezek olyan erkölcsi szabályok, melyek alól nincs kivétel. Egyébként a hivatalos álláspont — tudtommal nemcsak a Kommunista Pártnak a nyilvánosság előtt is leszögezett álláspontja, hanem a kormányé is — az, hogy az erőszakos tagtoborzást elítélik és az erőszakot alkalmazókat megbüntetik. Ez az álláspont helyes, de minő módon szorgalmazzuk a kormánynál az erőszakoskodók megbüntetését és az erőszakot szenvedők megvédését, ha a legközvetlenebbül érdekelt felek az erőszaknak minősített eljárás körülményeit tanúsítani nem hajlandók? Ha erőszakról van szó, melynek tanúsításától az elszenvedő nem zárkózik el, mi lelkiismereti és politikai kötelességünknek ismerjük minden tőlünk telhető erővel a jóvátételt kisürgetni, de ha nincs erőszak, vagy ha az érdekelt fél még a saját ügyében való bizonyítást se vállalja, akkor eleve lemondott arról az igényéről, hogy más valaki megvédje.
Ezt válaszolom a névtelenség bő köpenye alá elbújóknak.

3.

Az alkalmazottak és a kormányzó pártok viszonyának azonban vannak olyan jellegzetességei is, melyeket már nem egyszer nyomatékosan kifogásoltunk s amelyeknek megszüntetésére a kormányzat kötelessége alkalmas intézkedéseket foganatosítani, illetve a törvényhozásban kezdeményezni. S ezek az általunk orvoslandónak vagy kiküszöbölendőnek vélt jellegzetességek nem mai keletűek, hanem az elmúlt évtizedekben is valaminő formában ismeretesek voltak. Amennyire egész társadalmunkban nem új betegség és gyöngeség a személyes helytállástól való húzódozás, a személyes felelősségtől való irtózás, a magunk ügyében is a másokra való hagyatkozás és az önvédelem kockázatának elhárítására való törekvés, épp annyira nem friss jelenség a tehetség, szorgalom és becsület karrierteremtő erejébe vetett hitnek elporlása, a személyi és pártösszeköttetések karrier- és biztonság-teremtő erejébe vetett kizárólagos bizalom a közalkalmazottak sorában, akiket a hatalom évtizedes gyakorlata szoktatott hozzá ahhoz, hogy anyagi létbiztonságukat, karrierjük szavatolóját, sőt a köztisztviselői hivatás lényegét is a hatalom engedelmes és szolgálatkész kiszolgálásában kell látniok.

Bűnük etekintetben nem annyira övék, hanem sokkal inkább a koré, mely a köztisztviselői függetlenség és az anyagi létbiztonság intézményes biztosítékait megtagadta tőlük. Ehhez a közérdekellenes függőséghez, illetve a közérdekű tisztviselői függetlenség intézményes és kielégítő biztosítékainak hiányához járult, mint a köztisztviselői erkölcsöt romboló tényező, már az első világháború után a köztisztviselők pártpolitikai megrostálása, a bélistázás, a párthatalmi befolyás elúrhodása, melyek a hatalomtól való függés, helyesebben a hatalom felé való kiszolgáltatottság kártékony következményeit súlyosbították s a köztisztviselők anyagi létbiztonságba vetett hitét aláásták. Ekkor már sokkal vagyontalanabb volt a magyar köztisztviselői karnak túlnyomóan nagy többsége, semhogy a köztisztviselői pályára inkább hivatásból, mint pusztán az anyagi megélhetés céljából lépett volna, ami a hatalomtól való függés kártékony következményeit megsokszorozta. A második világháború után, amikor a tisztviselőt nemcsak a háborús károk, hanem az infláció súlya is a földre verték, a tisztviselőnek valóságos akadályversenyt kellett megnyernie, hogy sovány kenyerét biztosítsa. Először az igazolási eljárás tartotta izgalomban és vitte bele a pártösszeköttetések hajszolásába. De a nyugalomadta erőit nem sokáig fektethette bele hivatali kötelessége tökéletesebb teljesítésének ambíciójába, mert bevonult a közhivatalokba a pártpolitika, mikor a koalíciós pártok közti mérkőzések eredményeit a különböző pártállású tisztviselők számával és rangjával, alkalmaztatásával és előléptetésével mérték, elannyira, hogy a legkíválóbb tisztviselők számára is — a kivétel fehér holló számba ment — csak valamely koalíciós párthoz való csatlakozás biztosíthatta az előlépést. Mindezt megfejelte a B-lista, mely után még mindig nem zárult le a rostálások korszaka.

Aztán a pártok közti szám- és hatalmi arány eltolódása se maradt hatás nélkül a köztisztviselői állások párt szerinti megoszlására. A pártok belső osztódása is ingadozást hozott a köztisztviselői karban s ha a tisztviselő a pártkorifeus főnökkel szemben álló csoport híve volt, úgy érezte, állása is veszélyben forog, míg ez a pártkorifeus főnök parancsolt neki; ha pedig főnöke politikájának vizén evezett, akkor kezdett el állásáért remegni, mikor a pártkorifeus főnök politikai bélistára került. A tisztviselő azt látta, hogy a kommunista-párti tisztviselőt nem érintették a pártpolitikai időjárás szeszélyes változásai, ha hű volt pártjához.

A tisztviselőt — és az állami és párthatalom egyre szélesbülő kiterjedésével már nemcsak a köztisztviselőt — évek óta elválhatatlan társként kíséri a jövőjéért való aggódás, a kenyérféltés és az állásmegtartás izgalma. A tisztviselői társadalom egy jelentékeny részének legállandóbb és legmélyebb élménye a létbizonytalanság, mely olykor — mint a hosszantartó fájdalom — elzsibbad benne, hogy aztán az első szélrezdüléskor, a legképtelenebb rémhír hatására is az izgulékony képzelet rémképeivel rohanja meg magányos óráiban. A tisztviselő azt se felejtheti, hogy a pártigazolvány olyan marsallbot, melynek birtokában káplárok napoleoni pályát futnak be a hivatalokban. Nem lélektani törvényszerűséggel kell-e abba az állapotba kerülnie, mikor minden mást felszívó, legmagasabb igényévé válik a létbizonyosságnak bármi áron való hajszolása és elérése? Az emberi természet teherbírása általában nem szokott nagy lenni az anyagi létbizonytalanság nyomasztó érzetével szemben; az ember társadalmi ösztönének legelemibb megnyilvánulása a biztonság keresése. Ezért van, hogy a legtöbb ember képtelen erőt venni azon az ösztönös vágyán, hogy a bizonytalanságtól még a legrosszabb vállalása árán is szabaduljon. Az emberi természet ismerői régen megállapították, hogy a legrosszabbnál csak egy rosszabb van, a teljes bizonytalanság a legrosszabb tekintetében. S csak kivételes jellemek képesek belső egyensúlyukat megőrizni a bizonytalanság ellentmondásai között. Ma a tisztviselők jelentékeny része számára az állás elvesztésénél csak egy rosszabb van: a bizonytalanság. Ettől akarnak menekülni.

És nemcsak a tisztviselők. Aki a választási statisztikát egy-egy körzetben összevetette a beíratkozott párttagok arányával, az dokumentumot kapott arra, hogy az emberek át nem becsülhető hányada nem belső meggyőződését követve csatlakozott nyiltan valamely koalíciós párthoz (az ellenzékről nem beszélek, mert oda nem íratkoznak be), hanem a külső és anyagi létbizonyosság keresése okából. Nem is kellett tehát ahhoz semmiféle külön alkalmi erőszak, hogy a legutóbbi párttisztogatások láttán azokban az emberekben, kiknek anyagi egzisztenciája valamely közülettől, tehát a kormányzó pártoktól függ, a létbizonytalanság érzete elmélyüljön, hogy a legelső felhívásra, mint kikerülhetetlen parancsra, reagáljanak s ahhoz a párthoz csatlakozzanak, melytől — úgy érzik — , létük bizonyossága elsősorban függ. Gyanítom, hogy sokan nem is annyira a valóságos veszélytől féltek, mely a belépés megtagadása esetére megjelent előttük, hanem a bizonytalanság kínjától való szabadulás ösztönös igénye és a bizonytalanság vágya sodorta őket.

4.

És épp azért, mert a köztisztviselő, mint a közhatalom kezelője, csakis akkor töltheti be hivatását, ha minden állampolgár irányában pártatlanul a törvény kiszolgáltatója, vette fel programjába és kívánja a Néppárt a közhivatali tevékenységnek minden pártpolitikai befolyástól való mentesítését, a közhivatalokból a pártpolitikai tevékenység kizárását; olyan köztisztviselői szolgálati szabályzatnak törvényhozási megalkotását, mely alkalmas a köztisztviselőnek minden pártbefolyástól való függetlenítésére és a köztisztviselőnek minden hátrány nélkül lehetővé teszi, hogy párton kívül maradjon s csakis a törvény és lelkiismerete szavára hallgatva tölthesse be hivatását. Ezért nem mondunk le arról a programunkról, hogy a köztisztviselői minősítés nyilvános legyen s a tisztviselők elbocsátására és végelbánás alá vonására vonatkozó kivételes kormányhatalom végre megszűnjék. S nem módosítjuk, hanem egyenest előtérbe kívánjuk helyezni pártunk programjának azt a lényeges részét, mely szerint az államosítások előhaladása parancsolóan szükségessé teszi nemcsak a tisztviselők, hanem valamennyi állampolgár személyes szabadságjogai és alkalmazotti jogai hatásos biztosítása céljából a megváltozott viszonyok követelte modern jogi biztosítékok megteremtését.

Ez a lelkiismereti szabadság kérdésébe is belevág.
Szerintünk a lelkiismereti szabadságot, minden személyes szabadságjog anyajogát, ma már a tegnapi jogszabályok és jogintézmények kielégítő módon nem biztosíthatják. A lelkiismereti szabadság ugyanis nem csupán azt jelenti, hogy senkit semminő vallásos hit megvallásáért és gyakorlásáért semminő joghátrány nem érhet, hacsak azzal a közerkölcsöt nem sérti, hanem a lelkiismereti szabadság elválaszthatatlan része az is, hogy mindenki — mindenfajta állampolgári, tehát alkalmazotti jogának, és pedig egyenlő jogának sérelme nélkül — azt a politikai meggyőződést vallhatja és azt a pártot választhatja, amelyet akar. Pártállása semmiféle állampolgári jogának egyenlő gyakorlásában — minő a hivatalviselési és a munkajog is — nem korlátozhatja.

Hazánk - 1948. április 9. 1-2.l.