Barankovics István: Az újévi cikk

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll...

Vörösmarty: Szózat.

Hét évtizeddel ezelőtt nyomatta ki Deák Ferenc, a Haza Bölcse, az osztrák-német elnyomatásban élő magyar nemzetek függetlenségi nyilatkozatát, azt a történelemben "Husvéti cikk" néven számontartott békeülési alapokmányt, amelynek elvi alapján megszerkesztett 67-es kiegyezés nemcsak a középeurópai egyensúlyt teremtette meg a dualisztikus monarchia szerkezetének szilárdabb átépítése által, hanem  - a kiegyezés számlájának legaktívabb tételeként - véres évszázadok után az első békés és építő munkára alkalmas félévszázaddal is megajándékozta a magyar nemzetet. A húsvéti cikk egy minden katonai és hatalmi segélytől megfosztott, csaknem húszesztendős elnyomatás alatt passzív rezisztenciában élő nemzet függetlenségi nyilatkozata és békülési okmánya volt, egy olyan kiegyezési koncepció, amely a történeti magyar jogigény lehető teljességének érvényesítésével termékeny összhangot teremtett a magyarság nemzeti függetlensége, állami önállósága, dunai hivatása és - a középeurópai, monarchikus egyensúly érdekei között. A húsvéti cikk a magyar jogállomány integritásának lehető megóvása mellett semmit sem követelt, ami elérhetetlen lett volna, de mindent követelt, ami in illo tempore elérhető volt. S bár a deáki mű magán viselte a kompromisszumos megoldás bélyegét, mégis a kiegyezés eredményeivel esetleg elégedetlen trianoni magyar is igazat ad a történeti ítélet ama szellemes megfogalmazásának, amely a kiegyezés által újjáalakított monarchiát egy szerencsétlen helyzet legszerencsésebb megoldásának nevezte. A kiegyezési mű legnagyobb dicsérete az az ítélet, hogy a deáki koncepció az erőviszonyok okozta tökéletlenségében is a lehetséges legtökéletesebb szerkezet és megoldás volt, annak ellenére, hogy a kiegyezés révén a monarchia egységének fönntartásához a magyarság állami szuverenitásának önkorlátozása által járult hozzá. Azóta a deáki mű porba omlott, a magyar hatalom napja a látóhatár alá szállt és szuverenitásunk csorbítatlan teljességéért irtózatos árat fizettünk. A monarchiában a kiegyezés által meghatározott helyzetünk, a deákferenci alkotás értéke csak most válik igazi jelentőségében világossá előttünk, amikor két évtizeddel teljes jogi függetlenségünknek szörnyű fizetség ellenében való visszanyerése után, de éppen a monarchia alkotóelemeinek új hatalmi elhelyezkedése okán, újból időszerűvé vált a magyar nemzet elalkudhatatlan függetlenségi igényének leszögezése és egyben a Közép-Európában új uralmi erőként érvényesülő német hatalom felé, a magyarság baráti és együttműködési alapokmányának lefektetése.

Bethlen István grófnak "Az új esztendő küszöbén" című hatalmas írására gondolunk, amely tartalmának nemzeti létünkre döntő fontossága és az egységes nemzeti közvélemény változhatatlan álláspontját kifejező mivolta okán Deák Ferenc húsvéti cikkéhez hasonló történelmi cselekedet; méltó reá, hogy "újévi cikk" néven maradjon meg a magyarság történeti emlékezetében.

Az újévi cikk a legnagyobb élő magyar államférfi könyörtelenül őszinte helyzetrajza a középeurópai erőviszonyokról, a magyarság történeti álláspontjának félreérthetetlen kinyilatkoztatása, a jövendő esélyeinek megcáfolhatatlan logikájú előrelátása és a német-magyar baráti viszonynak igazságos történeti mérlege. Annak a klasszikus magyar politikai intelligenciának megnyilatkozása, amely éppen azáltal vált nélkülözhetetlen európai értékké, hogy saját palánkjain mindig túllátott és a magyar sors fordulatainak jelentőségét nem a kurtapillantású és rövidlejáratú nemzeti vagy éppen faji önérdek határain belül mérte le, hanem létünk európai értelmét fogta föl, európai méretekben gondolkodott és cselekedett. Az újévi cikkel Bethlen István a legnagyobb magyarok fénylő nyomdokaiba lépett; meg volt benne az a szellemi és erkölcsi mersz, amely csak a legnagyobb elmék sajátja, hogy hangosan kimondja azt, amire mindenki félve gondol, de amit senki kimondani nem mer. Az újévi cikk pillantás sorsunk zord arcába. Valóban egy szorongó nemzet lelkének bőségéből szólt, amikor világos és visszavonhatatlan igeként mondta ki azt, amit az egész nemzet hónapok óta félve és rettegve gondolt, de Bethlenen kívül és Bethlen előtt senki fennhangon kimondani nem mert.   Ha valaki akár a határokon innen, akár határokon túl e megnyilatkozás súlyát megpróbálná kisebbíteni vagy hatását erőtleníteni azzal a csalfa föltevéssel, hogy az nem több egy párt nélkül maradt magányos államférfi egyéni véleményénél, annak le kellene hazudnia azt a tényt is, hogy ennek az írásnak tartalma mögött minden magyar lélek egyetértő és megmásíthatatlan magatartása áll. Igaz ugyan, hogy megszaporodtak az idő próbáján könnyűnek találtatott gyászmagyarok, igaz, hogy egy példátlanúl alávaló propaganda eredményeként sok magyar és magyarnak vélt lélek előtt homályosodott el függetlenségünk értéke és józan értelme,  de igaz az is, hogy a propaganda kábulatából is fölébredtek a félrevezetett tömegek azokra az ütésekre, amelyek meghiusították jogos igényeinket és kicsúfolták becsületes reménységeinket. Ha homályos értelmű és a magyar idegen célok szolgájává alázó koreszmék átmenetileg meg is zavarják a nemzet egészséges politikai tájékoztató ösztönét, ha fanatikus kalmárok, kibérelt lelkiismeretek, pozícióvadászok és kerge eszmekupecek idegen életformák majmolásában keresik is a magyarság legmagasabb megvalósulását, - a nemzetből mégsem sikerült teljesen kigyilkolni az önmagával való azonosságnak igényét, a létérdekekhez való ragaszkodást, a megtartó magyar hagyományok tiszteletét, a nemzeti szabadságeszmét, és főként: az önjogú, kárpáti magyar hatalomnak  varázsát. Az újévi cikk pedig éppen azokra a veszedelmekre nyitotta föl a szemeket, amelyek létünket és a történeti magyar hatalom esélyeit fenyegetik. Magyar vonatkozásban e kettő végeredményében azonos, mert nekünk az a sors adatott dicsőséges terhül, hogy csak nagyszerűen lehet élnünk, és ha netán egyszer Európában olyan hatalmi rend nyerhetné el az állandóságnak jegyeit, amely a Kárpát-medencei történeti magyar hatalmat meghiúsítaná, ezzel létezésünk is kérdésbe tétetnék.

Az újévi cikk - röviden átfutva a háború utáni magyar külpolitika  útján - abból a tételből indul ki, - hogy Magyarország a tengelyhatalmak, Olaszország és Németország, középeurópai befolyására tette föl revindikációs igényeinek kielégítését és történeti jogainak érvényesülését. Még mielőtt a tengely befolyása Közép-Európában megvalósulhatott volna, Magyarország a maga külpolitikai erejét a tengelyhatalmak középeurópai befolyásának irányában fejtette ki. Nem mentünk bele az Ausztriával való restaurációba, nem hallgattunk a cseh-magyar-osztrák hármas összefogást sürgető csábításokra, holott "ezen az áron gyakran igen aktív szaldót érhettünk volna el", nem tettünk semmit, ami az osztrák Anschlussra és a Szudéták lekapcsolására vonatkozó német igényeket megnehezíthette  vagy leodázhatta volna, mert arra számítottunk - s "azok után a nyilatkozatok után, amelyeket tettek", joggal számíthattunk is - hogy "Németország respektálni fogja a mi jogunkat is", segít jogos követeléseink kielégítésében, amelyek felől " legkevésbé a tengelyhatalmaknak" lehetett kétségük, hiszen ezeket a követeléseket a hatalmak "a müncheni sorsdöntő megbeszélésen Mussolini sürgetetésére expressis verbis tudomásul is vették".

Cseh-Szlovákia széthullásakor megkaptuk a magyarlakta területek legnagyobb részét, de hogy egyéb, Cseh-Szlovákia területére vonatkozó történeti igényeink kielégítést nem nyertek, nevezetesen a közös lengyel-magyar határ "belátható időre meghiúsíttatott", ennek "oka Németország velünk szemben megváltoztatott magatartásában keresendő". A közvéleményre villámcsapásként hatott már Pozsonyligetfalunak a német birodalomhoz való csatolása is és az a kategorikus kijelentés, hogy Pozsonynak Cseh-Szlovákiában kell maradnia, holott az 1910-es népszámlálás, amelynek alapján a belvederei döntés a néprajzi elvet alkalmazta, csak 18 százalék szlávot talált Pozsonyban. Fokozta ezt a csalódást, hogy tudomásul kellett vennünk: "Németország kezdi többre értékelni a csehek szolgai pálfordulását és évszázados lakáji szerepének újabb, most már német viszonylatban  vállalását, a szabad és öntudatos magyar nemzet független barátságánál". Végre "bevágta a hordó fenekét a német külügyi kormány érthetetlen s velünk szemben barátságosnak valóban nem mondható magatartása a rutén kérdésben".

Valljuk meg őszintén: a magyar közvélemény csak akkor ébredt föl és látta meg Németország megváltozott magatartását s ennek reánknézve súlyos következményeit, amikor már nem lehetett   kétség afelől, hogy a "megvalósulás legjobb útján" lévő közös lengyel-magyar határ meghiúsulása és Németország magatartása között ok-okozati összefüggés van.  Fölébresztő megismerés volt ez, annál is inkább, mert a rutén kérdésben tanúsított német magatartás világosan rámutatott a nagyukrán  tervre, amelynek megvalósítása  - mint Bethlen mondja - létünket tenné kockára.

Kivédhetetlen logikával mutat rá az újévi cikk arra, hogy a nagyukrán állam csakis addig tűrné megteremtőjének gyámságát, amíg a fiatal szláv népek természetes összetartozandósági érzése fölébredésének politikai következményeképp újra föl nem támadna, de most már Kiev vezetésével, a nagy orosz birodalom, amely birtokában lévén a Kárpátok mögött a rutén trójai falónak, "az egész Dunamedence sorsára gyakorolhatna döntő befolyást". A nagyukrán állam megvalósítását célzó terveknek Magyarország szempontjából itt van a lényege és a döntő, esetleg létünket megdöntő jelentősége. Így súlyosodik a magyarság létkérdéséve a rutén kérdés megoldatlanul maradása, s kivált a meghiúsítás indítóokául szolgáló nagyukrán terv. Mint az újévi cikk a megfellebbezhetetlen ítélet rettentő egyszerűségével mondja: "ha a szóbanforgó experimentum úgy üt ki, ahogy azt mi, magyarok előre látjuk, nekünk magyaroknak ez életünkbe kerülhet, míg Németország legrosszabb esetben is csak egy illúzióval lesz szegényebb és egy tapasztalattal gazdagabb". Ez a tapasztalat is sokba kerülhet, mert - mint Bethlen mondja - "veszedelmes illúzió a német politika részéről" azt hinni, hogy "az Oroszországból Németország szívébe mutató szláv ujjat egyszerűen megfordíthatja" úgy, hogy "ez a magyar-rutén földön keresztül" egy Oroszország szívébe döfhető "német karddá" változzék át. Emellett nem tartjuk Németország szempontjából sem közömbösnek a szláv hatalomnak a Dunavölgyére való kiterjedését. A többi között azért sem, mert a nagybalkán koncepció esélyeit, a délszláv politikai álom elérhetését hatalmasan megnövelné egy a Dunavölgyén át a délszlávsággal testközelbe került orosz birodalom.

A nagybalkán koncepció pedig már jelesül beleütközik Itália érdekeibe, még pedig életérdekeibe. A nagybalkán hatalom a régi monarchiánál sokkal erőteljesebben és közvetlenebbül fenyegetné Itália egyeduralmát az Adrián, amellett, hogy a földközi tenger mai hatalmi szférái megváltoztatásának irányában is, a régi Oroszország törekvésein messze meghaladóan fejtené ki hatalmának erejét.

A nagyukrán terv megvalósítása tűzfészekké változtatná Közép-Európát, amely az európai egyensúly és béke felborulásának állandó veszedelmeit hordozná magában. Tűzfészekké változnék Közép-Európa, már egyedül azért is,     mert a magyarság a gyámság alá hajlás helyett kétségen felül a szabadságharcot választaná, még akkor is, ha függetlenségünket és önállóságunka látszatra meghagyná is az új hatalmi elrendezés. A magyarság a négyszázéves Habsburg-uralom alatt is a saját függetlenségének és önállóságának védelmén túl mindig vállalta azt a nehéz, de fényes hivatást, amelyre népfajközi helyzete kijelöli. A magyar sors zord,  tragikusnak látszó fensége és nagyszerűsége éppen az, hogy nekünk sohasem lehet a dolog könnyebbik végét megfognunk, mert puszta létünk már az idők elején elválaszthatatlanul összeköttetett azzal a fényes, de nehézhivatással, azzal a nyers erőnket szinte mindig meghaladó feladattal, melyet népfajközi elhelyezkedésünk sorsparancsként rótt reánk. Létünk igazoltsága és fennmaradásunk záloga népfajközi hivatásunk vállalása és teljesítése. A nagyukrán terv megvalósulása éppen e szerepünk sikeres vállalását tenné kérdésbe, mert a rajtunk átcsapó szláv hullám testközelbe hozná a germán és a szláv világot, amelynek elválasztása népfajközi hivatásunk egyik főértelme. A magyarság hivatását népfajközi helyzete, a németség és a szlávság közé való beékelődése, a német és a szláv világ felé Janus-arcúvá teszi. Mert igaz ugyan, hogy gát vagyunk a nyugatról keletre mozgó germán és az északról dél felé hullámzó szláv erőknek útjában,  de épp a germán világ felé nemcsak gát, hanem védelem is vagyunk, mint a szláv kapocs bezárulásának megakadályozói. Ezer éven át megakadályoztuk, hogy a szláv kapocs bezárulván, a szlávság a germánságnak egész hosszában oldalába kerüljön. Létünk és erőnk fenntartása tehát sokkal inkább germán, mint szláv érdek. Egy messzire tekintő, történelmi léptékben gondolkodó német politikának egyenesen  az az érdek, hogy a magyar hatalom szárnyai újra befedhessék az egész Kárpátmedencét. Ennek az érdeknek elhalványodása csakis Oroszország átmeneti külső tehetetlensége miatt következhetett be, amelynek tartósságára azonban időálló hatalmi szerkezetet fölépíteni nem lehet.

A koreszmék megszállottjai a nagyukrán tervben hajlandók a történelem kikerülhetetlen kényszerét látni, a faji ideológiának, a kor  "uralkodó planétájának" megállíthatatlan győzelmét. Ha akadtak olyan gyászmagyarok, akik a faji eszme jegyében már a szentistváni gondolatot is feladták, akkor nem is csodálatos, hogy - bár látják a nagyukrán tervnek hazánkra végzetes következményeit - e terv pártfogóinak cselekvési rúgóit a faji ideológiában keresik, amely nemcsak elismeri, de önzetlenül elő is segíti az egyfajúaknak egyesülését. Nevetséges felületesség és példás tudatlanság azt hinni, hogy e koreszmének bármelyik komoly politikus szemében nagyobb rangja lenne, az érdek és a hatalmi terjeszkedés ancillájánál. Amíg, persze, ez az ideológia szolgálni képes a hatalmi törekvéseket, addig természetesen az "eszme" zászlaja alatt folyik az egyébként merőben hatalmi és érdekküzdelem. A lengyel-magyar közös határ meghiúsításában a faji és a néprajzi elvnek bármi részt is tulajdonítani és azt hinni, hogy a nagyukrán terv kezdeményezői és pártfogói a faji és a néprajzi eszme parancsára, valaminő ideológiai következetesség és hűség jegyében cselekszenek, - valóban mutogatni való példája a gondolkodási renyheségnek és a propaganda szédületes hatásának. Ám igenis: a magyar lét és hatalom  ellenségeinek a malmára hajtja a vizet az a magyar, aki a koreszme bódulatában a történeti jog helyébe a faji és a néprajzi elvet teszi, aki a néprajzi és a faji elvnek az országhatárok megvonásában és az államalkotásban kizárólagosságot tulajdonít. Még ha mindenütt a föld kerekségén az új elv alapján sikerülne is tartós rendezést létrehozni, még ha az új elv egyetemességének érvényét egy egész világ bizonyítaná is,   - a kevertnépű Dunavölgyében akkor is csak a tartós zűrzavar állapotához vezetne ennek az elvnek alkalmazása. A Dunavölgyében sem biológiai vagy etnográfiai alapon, sem puszta erőhatalmi eszközökkel tartós és termékeny rendet fönntartani nem sikerült a múltban, nem sikerülhet a jövőben sem.  A Dunavölgyében  egyetlen népnek sincs elég hatalom- és erőtöbblete ahhoz, hogy a többi népeket leigázhassa és ilymódon teremtse meg a Dunavölgyi konszolidáció látszatát. Viszont a magyarság földrajzi kulcshelyzeténél, lelki minőségénél, hagyományainál és szellemi és fizikai hatalmánál fogva mindig kétessé tett és kétségessé fog tenni minden ellenére és vezető közreműködése nélkül létrehozott rendezést. A dunai népeknek tehát csak két lehetőség között ad a sorsuk választást: vagy széttagoltan egymás ellen táplálva törekvéseket csak lakói és munkásai lehetnek a dunai térnek, de urai nem, s valaminő idegen hatalom eszközeivé válnak, - vagy egy, a biológiai és nyelvi egységnél magasabb, erkölcsi és szellemi szálakkal átszőtt politikai szerkezetben egyesülnek, aminőt a magyarság politikai géniusza a szentistváni állameszmében meg is teremtett, amely ezer éven át e népek bábelében egyedül bizonyult alkalmasnak a tartós béke és a termékeny rend megteremtésére és fönntartására. A szentistváni állameszme így vált és válik az európai békének egyik leghatékonyabb biztosítékává, míg a megosztott Dunavölgy mindig az európai béke tűzfészke lesz, és pedig ne az itteni kisnépek egymásközötti marakodása miatt, hanem azért, mert a Dunavölgynek a megosztottságból következő gyöngesége a hatalmasok étvágyának állandó ingerlője és így az összeütközéseknek állandó csírája.

Egy nagy európai érdek megóvását is szolgálta tehát az újévi cikk, amikor a magyarság történeti igényeinek és létérdekeinek biztosítása céljából a német-magyar viszont zavaró körülményeknek őszinte "kibeszélés" által való tisztázását kívánta. "A háború óta németbarátok voltunk és azok szeretnénk maradni a jövőben is."

A külpolitikai viszony zavartalanságát célzó tisztázáson túl azonban, sőt talán előtt, tisztáznunk kell az új ideológiákra vonatkozó nézeteinket és a magyarságtól nemcsak idegen, de reánk egyenesen veszélyes kormányzati formákat és módszereket illető magyar álláspontot is. Csak belső függetlenségünk birtokában leszünk képesek megvédelmezni külső függetlenségünket, amelyet semmiféle barátság oltárán nem áldozhatunk föl. Az országban szellemi járványok pusztítanak, melyek a nemzet tiszta politikai öntudatának megzavarására vezettek és megrontották az egészsége magyar politikai tájékoztató ösztönt, különösen a középosztály soraiban. Az olyan kétértelmű, illetve nagyon is egyértelmű kiszólások, hogy belpolitikánkat is hozzá fogjuk igazítani a tengelyhatalmak politikájához, az eszmei zűrzavart fokozták és a történeti magyar állameszme, a szentistváni gondolat és a magyar létforma értékének és tekintélyének megrongálói számára puhítják föl a lelkeket. Csak parvenünk hiszik azt, hogy saját egyéniségünk teljességét mások utánzásával érhetik el, csak ostobák gondolkodnak idegenek fejével, szellemi szegénylegények kérik kölcsön mások koponyáját és csak fejletlen elmék látják azonosnak az idegen eszmék nacionalizálását a nemzeti személyiség öntörvényei alól való emancipációval. Ha föl is tételezzük, hogy a diktatúrának, a pártállamnak, az egypártrendszernek és a totalitásnak magyarországi szószólói nem önző hatalmi és politikai célok után járnak, hanem céljuk a magyarság erőinek maximális politikai, gazdasági és katonai hatalommá való átváltása, - törekvésüknek ez a szubjektív erkölcsi igazoltsága sem pótolhatja törekvésük értelmi igazoltságát. Mert: ha az új kontinentális diktatúrák megteremtői semmi okot sem láttak az angol, francia vagy amerikai kormányzati formák és módszerek utánzására, holott e formák és módszerek e nemzetek hatalmának kétségkívül nemcsak megteremtői, de mai napig fölül nem múlt erőben megtartói is voltak, - akkor minő értelmi indokolását tudnák adni a koreszmék szószólói  annak a törekvésüknek, hogy mi a diktatúrákat utánozzuk, belső politikánknak a tengelyhatalmak politikájához való igazítása által? Amint a tengelyhatalmak számoltak sajátságos körülményeikkel, erőikkel, szellemi és erkölcsi alkatukkal és hagyományokkal, s nem az angol példát másolták, hanem olyan önmagukra szabott hatalmi szerkezetet  építettek, amelyben erőik maximális kifejtésének lehetőségét látják, - éppen úgy Magyarországnak is saját létformájához kell ragaszkodnia, minthogy csakis az önmagára szabott közhatalmi szerkezetben találhatja meg legmagasabb és leghatalmasabb megvalósulását. Egy nép függetlenségének belső értelme a saját életformához és szellemhez való ragaszkodás, az önmagával való azonosság tudatának zavartalan világossága, az öntörvényű élet. A magyar jövő nem lehet más népek múltja, vagy jelene, hanem csakis az örök Magyarország holnapja, a magyar múltnak folytatása.

A koreszmék igen gyakran téveszmék, amelyek csakis a keresztény európai kultúra egyetemes szellemi és erkölcsi törvényeinek romjain érvényesülhetnek. Mivel pedig a magyarságot megtartó erők ezer éven át lényegükben keresztény erények voltak, s mivel számukra a kereszténység a kultúránál is mérhetetlenül több és magasabb érték, ezért a kereszténység erkölcsi értékrendjét és szellemi tartalmát fölforgató koreszmékkel szembeszállani számunkra akár életünk árán is teljesítendő isteni parancs: az emberségünkhöz és magyarságunkhoz egyedül méltó magatartásnak követelménye. A téveszmék tekintélyt és elfogadást igényelnek a koreszme jogán. Mi azonban megmásíthatatlan meggyőződéssel és halálos elszántsággal azt valljuk, hogy a helytelen vagy erkölcsileg alsóbbrangú koreszmékkel szemben nem az elfogadás, hanem az ellenállás az egyedül helyes és jogos emberi és magyar magatartás.

Barátainknak sem érdeke, hogy keresztény eszményeinkhez és létünk öntörvényeihez hűtlenekké váljunk. Sőt: mivel igazán erősek csakis akkor lehetünk, ha a magunk törvényei szerint élhetünk, barátaink számára pedig annál értékesebbek vagyunk, minél erősebbekké válunk, ezért az önmagunkhoz való hűség egyenesen barátaink érdeke. Persze mindenekfölött a mi érdekünk, mert csak az erősnek van barátja, a gyenge sorsa pedig a szolgaság. A gyenge nemzet a hatalmasnak nem barátja, hanem szolgája, legjobb esetben szabadosa. Az a nép, amelynek földjén évszázadok hordozták a szabadságnak véres zászlóit, nem kényszeríthető a szolga- és szabados-sorsba, mert erői utolsó foszlányáig mindig azon lesz, hogy a maga ura maradjon. A magyar szabadságeszme, amely legtisztábban a függetlenségi gondolatban fogalmazódott meg, voltaképpen ezt jelenti: nem akarunk uralkodni másokon, de cselédsorba sem süllyedünk, hanem a magunk urai vagyunk és maradunk.

Hét évtizeddel ezelőtt egy belső függetlenségét féltékenyen őrző és határozottan igenlő nemzet vér és vas nélkül csak szellemi és erkölcsi erejével szerezte vissza függetlenségének külső kellékeit.  Ez volt a húsvéti cikk történeti cselekedete. Mert fölényes fizikai erő bármely néptől elveheti külső függetlenségét, melyet azonban,  ha a leigázott nép nem mond le a független lelkiség magas igényéről, egy szerencsés sorsforduló mindig visszaadhat. De a szolganép, mely önmaga mond le belső függetlenségéről, az első kedvezőtlen alkalommal megfosztatik önállóságának külső formaságaitól is. Az újévi cikk idején a fórumokon "perc-emberkék dáridója tart", akik "mások elhányt guzsajáról" fonnák éltünk, kiknek minden ideálja "másutt megunt ócskaság már", s akik "cirkuszponyvák bohócsorsát" készítgetik nekünk. De azok, kiket "írni s tenni mégis űznek nagy parancsok", s maga a meg nem érdemelt urainál annyival különb, mélyen hallgató s e hallgatással a hangos eszmekupecekkel szembeszegülő, egészséges  politikai ösztönű parasztság vallják és vállalják a magyar  függetlenség evangéliumát, a szent magyar szabadságot, amelyet tiszteltek minden magyar századok  "a törvény ércszavában", s ha  vívni kellett, "a vérnek bíborában". Az újévi cikkben foglalt történeti magyar igényeknek e jobb rész elszánt akarata ad erőnyomatékot, e külső és belső függetlenségünkhöz ragaszkodó jobb részé, amely, mint mindig, most is a nagyobb részt is. Maga a nép, az örök Magyarországot hordozó nemzet.

Az Ország Útja – 1939.1.sz. 45-52.l.