Híven önmagunkhoz

A szabadság és egyenlőség, a nemzeti függetlenség, a harmadik rend hatalomba iktatása, az állampolgári egyenlőség, a jobbágyságnak a kötöttségek alól való felszabadítása és a mindezeknek megfelelő modern állami és nemzeti intézmények létesítése voltak 1848 megvalósítandó és részben meg is valósult vezetőcéljai. A százéves fordulón ezekre és ezeknek kezdeményezőire, harcosaira és végbevívőire ünnepi kegyelettel, öntudatos hálával és a jelent hozzájuk mérő igényességgel gondol az egész magyar nemzet.

A kegyelet nem merül ki az ősök iránti hódolatban. Őseink meghaltak, a nemzet azonban él. Amikor 48-at ünnepeljük, őseinkre emlékezünk vissza, a nemzet azonban önmagára eszmél. A kegyelet nem puszta érzelgősség vagy formális hódolat, amely koszorúzásban és szónoklásban éli ki magát, hanem adózó hála és erkölcsi kötelesség is a múltnak ama nagy nemzedéke és szellemei iránt, akikkel szemben csak akkor szabadulhatnánk az erkölcsi elkötelezettségektől, ha semmivel sem tartoznánk nekik. De mondhatja-e valaki magyar ember, aki megérdemli ezt a nevet, hogy 1848-tól semmit sem kapott, tehát semmivel sem tartozik neki?! Az ünnep ihlete ujjával se érintene bennünket, ha nem tudnók magunktól távoltartani a nemzedéki önzést és gőgöt, amely a történet csúcsának és központjának, alfájának és omegájának hiszi magát, amely alacsony gőgjében megistenül és rövidlátó kevélységében elhitetné magával, hogy semmivel sem tartozik a múltnak, viszont a jövő kizárólag az ő lekötelezettje.

A kegyeleten túl, az emlékezés forróbb és megelevenítőbb órái meg kell élessék velünk a legnagyobb emberi élmények egyikét, a testvériségnek legátéltebb földi valóságát, a nemzettel való azonosságnak felemelő szeretet-élményét. A lélek ünnepi érzékenysége különösen alkalmas arra, hogy megtapasztaltassa velünk azt a sokszor mondott, de csak ritkán átélt valóságot, hogy mi, a huszadik század közepén járó magyarok ugyanannak a nemzetnek vagyunk fiai, munkásai és hordozói, mint 1848 nemzedéke. Méltatlanul ünnepelnénk, ha meg nem értenők, hogy a nemzet, az a minket átölelő és nekünk, az embereszmény legmagasabb földi megvalósulását nyújtó egység, amely volt, amikor még mi nem éltünk és lesz, amikor már mi nem leszünk; hogy a nemzet az a kollektív, felettünk álló és mégis velünk azonos személyiség, amellyel való egységünknek élménye a földi örökkévalóság ízét adja nekünk.

Kegyelet és hála, amely a múltra hajlik, önszeretet, amely a magunk jelenét építi, felebaráti szeretet, mely egész nemzedékünk javát szolgáltatja velünk és igazságos kötelességtudat, amellyel a holnap alapjait rakjuk le. fonódik össze abban az élményben, amellyel a nemzeti testvériséget átéljük.

Többek vagyunk önmagunknál. Nemzet vagyunk, melynek léte nincs bezárva egyetlen nemzedék kerítései közé, amely nem ma áll be az emberi kultúra napszámába, hogy létjogát csupán mai teljesítményeivel váltsa meg; hanem nemzet vagyunk, amely multának teljesítményeivel izmosítja jelenének reményét és holnapjának bizonyosságát. Nemzet vagyunk, egy ezredéves kultúra alanya és munkása, amely nem "mások elhányt guzsalyáról" fonta éltét, hanem az önmagához való hűség jegyében végezte az emberi kultúra napszámát. A nemzet létjoga nem a másokhoz való hasonulásban, hanem az önmagához való hűségben gyökeredzik; és a nemzet nemcsak tárgyi kultúra és biológiai, jogi és gazdasági közösség, hanem mindennek életreválása azokban, akik a nemzeti eszmét, mint értéket és feladatot hordozzák magukban. A nemzet elsősorban nem nyelvében él, ahogyan ezt egy formalizmusba fulladt korszak vélte, hanem fiainak tiszta nemzeti öntudatában.

Az ünnep, ha méltó akar lenni 1848-hoz és a jelennek megújulást akar hozni, elsősorban a nemzeti öntudatra ébredésnek és ez öntudat megvilágosodásának lelkiismereti órája kell legyen. Ez a nemzeti öntudat a forrása annak a nem gőgben fogant, hanem a nemzeti egyenjogúság elalkudhatatlan igényéből fakadt zrinyii mondásnak, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Magyarságunknak ez a megbecsülése és önérzete nem hatalmi, vagy teljesítményi egyenlőséget jelent és nem lehet bűneinknek takarója, de azt jelenti, hogy az emberi kultúra mozaikjában külön alak és külön szín vagyunk, melyet más nem pótolhat és amely nélkül az emberiség kultúrkincse lenne szegényebb. Éppen a gyökeres változások esedékességének idején, mikor a haladás igénye életünk sok régi és avitt formáját bontja szét, mikor az új bort új tömlőbe készülünk fejteni, s amikor a nemzeti életet gátló bűnök olykor a nemzetiségben keresik menedékhelyüket, éppen a nagy inogások idején kell világoskodnia a nemzeti öntudatnak, amely nem a gőg forrása, hanem a nemzeti önismeretnek homálytalan tüköre, magyar lényegünk hiánytalan megértése és az ezeréves nemzeti személyiséggel való azonosságunk tiszta és állandó átélése. A magyar nemzetiségünkhöz való hűség a legalapvetőbb előfeltétele és a legfőbb belső biztosítéka annak, hogy ezen a földön ne csak magyarul beszélő nép éljen, hanem magyar kultúrát hordozó magyar nemzet legyen, melyben sajátos magyar módon egyre tökéletesebben, de mindig az egyetemes emberi kultúra haladásával összhangban valósul meg az ember eszméje. Sajátos magyar módon, ahogyan ezer éven át a változó nemzedékeken keresztül is mindig a nemzeti egyéniségnek stílusában és öntörvényeink szerint tettük magunkévá az örök eszményeket és az emberi haladás mindenfajta vezérlő céljait.

A nemzeti létnek külső, anyagi és hatalmi feltételeit és biztosítékait egy kis népnek igen gyakran körülményes és nehéz előteremtenie, de a nemzeti lét legfőbb biztosítéka és szavatolója nem rajtunk kívül esik, hanem bennünk lelhető fel, abban az igényben, amelyet a nemzet belső szabadságának, önmagához való hűségének lehet nevezni. A nemzet meghal, ha fizikailag kipusztul vagy ha lemondva önmagáról, feladja igényét a saját belső törvényei szerint való léthez. Ez az utóbbi a nemzethalál biztosabbik útja, ez a megválthatatlan szolgaság, ez az igazi nemzeti öngyilkosság. Mert nem az a szolga, akit külső erőszak szolgasorsba kényszerít; az igazi szolga az, aki lemond szabadságának igényéről. Kossuth börtönében is szabadabb volt, mint a nemzeti és egyéni szabadságot a terített asztalért feláldozó aulikus mágnás a maga tárgyibb szabadságában. A szabadság ugyanis először igény és jog, amelyet átélünk és amellyel élni kívánunk; aztán külső hatalom, amelynek jegyében e jog és igény érvényesülhet. Aki e jogról nem mond le, szabadabb, noha nem élhet vele, mint az, aki a szabadságjogáról lemondva szolgasorában szabadnak érzi magát. Egy nemzet bármi súly alatt is szabad jövőjével terhes, amíg nem mond le nemzeti egyéniségéről és hű marad önmagához. A fizikai kipusztuláson kívül a legnagyobb csapás, amely egy nemzetet érhet, nem a leigázás, hanem az, ha hűtlen lesz önmagához és öntörvényű létének igényét feladja, mert senki sem nőhet fölébe céljainak és egyetlen nemzet sem lehet nagyobb saját igényeinél.

A belső veszélyeknek e legnagyobbika nemrég a végzet árnyékával borult a legjobb magyar lelkekre. Aki még nem ejtette ki emlékezetéből a veszejtő és kerítő esztendők emlékét s aki a fölület mögé mer pillantani, nem fogja tagadni, hogy minden politikai hibán és bűnön túl a legnagyobb bűn az volt, hogy a nemzet egy része a hitleri étvágy varázslatában elvesztette az önmagával való azonosság világos tudatát. Az önmagunkhoz való hűtlenség volt történetünknek az a mélypontja, melybe az elmúlt években zuhantunk. És áldottak e vétkek, ha őszinte bánat és felemelő megigazulás jár a nyomunkban! Ilyen végzetessé válható erkölcsi zuhanás után, amelynek okaira az elmúlt rövid idő egyre sűrűbben szövi a fátyolt és amelynek veszélyét csak egy irgalmatlanul igazmondó lelkiismeretvizsgálat és megigazulást hozó bűnbánat távoztathatná el tőlünk — az 1848-ra való ünnepi emlékezésnek is ezt a létparancsot kell visszhangoznia, és megsokszoroznia a mélység által, amely tegnap nyílt meg lábunk előtt; magyar, légy hű önmagadhoz; szabadságod elsősorban nem külső hatalom, melyet a körülmények engedélyeznek számodra, hanem belső erkölcsi igény és emberi jogosultság, melyet semmi földi hatalom el nem vehet tőled, amíg te magad le nem mondasz róla; belső szabadságod, az önmagadhoz való hűség minden külső szabadságodnak elengedhetetlen előfeltétele, mert a szabadság erkölcsi birtoka nélkül előbb utóbb ábránddá foszlik minden jogi és hatalmi szabadság!

1848-ban Kossuth és Petőfi nemzedéke nem azért vívta ki a maga szabadságát, mert megjött reá a külső alkalom, hanem azért tudott élni a külső alkalommal, mert az elnyomás korbácsai alatt is megőrizte erkölcsi szabadságának birtokában a szabadság hatalmának igényét. A sors változása pedig mindig azzal jutalmazta a bátor, derék és okos nemzeteket, hogy megadta és megláttatta velük az alkalmat szabadságigényük érvényesítésére.

A nemzeti egyéniség kiteljesedésének, az önmagunkhoz való hűségnek jegyében akarta és vívta ki 1848 nemzedéke a nemzeti függetlenséget, a jobbágyfelszabadítást és mindazt, ami a száz évvel ezelőtti viszonyok között a szabadság és egyenlőség eszményeinek valóraváltása céljából mint korszerű igény, érett lehetőség és szükséges intézmény jelentkezett. Eszményeink állandó emberi célokat zárnak magukba, de az intézmények, amelyekben az eszmék valósulásuk lehetőségét és biztosítékát elnyerik, a történet változásai szerint alá vannak vetve a mulandóság törvényének. Az eszmék maradnak meg csupán, az intézmények elöregednek és elpusztulnak. Sőt az eszmék érvényesülésének útjából mindig új akadályokat kell eltakarítani, futásuknak új pályákat kell nyitni, védelmükre új biztosítékokat kell teremteni a változó körülmények szükségletei szerint. Az örök eszmék soha a valóságban tisztán és végérvényes formában meg nem jelennek és meg nem merevednek. A történet visszanyomhatatlan dinamikájának forrása nemcsak a jó és a rossz küzdelmes ellentmondása, hanem az állandó eszmék és a változó körülmények örök feszültsége. A szabadság és az egyenlőség legtöbb 1848-as korszerű követelménye ma már túlhaladott vagy csupán új nehézségek és legyzőzések árán érvényesülhet. A jobbágyfelszabadítás ma már nem program; nincsenek jobbágyok sőt nagybirtokosok sincsenek többé. A harmadik rend érvényesülésének útja elébe nemesi és főnemesi privilégiumok nem emelnek már torlaszt és az osztrák császárság nem fenyegeti függetlenségünket. Egész sor intézmény, amely 48-ban még a szabadság és egyenlőség szükséges biztosítékának és kielégítő lehetőségének látszott, egy évszázad alatt annyira elavult, hogy részben el kellett tűnnie, részben újnak kell átadnia a helyét. A huszadik században a szabadság és egyenlőség örök eszményeinek egészen mások az elemi követelményei, intézményes biztosítékai és megvalósulási formái. S ezek megteremtése a mi feladatunk; nem kisebb, mint 48 nemzedékének vállalkozása volt.

Ma merőben más viszonyok között és más utakon keressük függetlenségünk külső biztosítékait; de megmaradt a változatlan eszmény, maga a nemzeti függetlenség. Tudjuk, hogy mióta a nagyhatalmak kialakultak, a nemzeti függetlenség a kis népek számára a valóságban sohasem lehetett olyan teljes, mint a hatalmasoké, mert a kis népek létének külső feltételei között még semminő nemzetközi jogi szervezet sem tudta fölöslegessé, vagy nagy hátrányok és veszélyek nélkül elhanyagolhatóvá tenni a hatalmasokhoz való alkalmazkodást. A szónak teljes értelmében nemzeti függetlenség, amely alkalmazkodni máshoz nem köteles, nincsen. A hatalmasok is kénytelenek egymás igényeit tekintetbe venni, nemcsupán a világ természetes egységének okán, hanem az erőviszonyok tiszteletben tartásának következményeképpen is. Minél inkább rászorul valaki másokra, annál több gyakorlati korlátja van függetlenségének. Az a legfüggetlenebb, aki csak saját céljaitól függ. A hatalmasok elsősorban saját céljaiktól, de másodsorban ők is körülményeiktől függnek. A kis népek, éppen függetlenségük érdekében, sohasem téveszthetik szemük elől azokat a belső életükre is ható külső tényezőket, amelyeknek megváltoztatására erejükből nem futja. Éppen ezért nem szabad soha elhomályosodnia a kis népekben a függetlenség legmagasabb és legtisztább igényének. Az ő függetlenségük mindig megköveteli az éber őrködést és a lankadatlan vigyázást.

A magyar nép szabadságát függetlenségében látja. Nem hatalmának fokozásában és kiárasztásában, nem a mások feletti uralomban, vagy mások patronizálásában, hanem abban, hogy a saját portáján maga legyen ura magának. A magyar nép hatalmát teljesnek érzi, ha belső életének rendjét, irányát és ritmusát maga szabhatja meg. A függetlenségnek ez az igénye, mely nem a hatalmi egyenrangúság, hanem a jogi egyenlőség alapján megilleti a legkisebb népet is, elalkudhatatlan igény, mert róla öngyilkosság veszélye nélkül senki le nem mondhat. A függetlenségnek ezt az igényét jó- és balsorsban minden népnek az önmagához való hűség parancsaként kell fenntartania. A nemzeti függetlenség egyébként olyan követelménye a nemzeti életnek, amelyről egy nemzedék nem is mondhat le: a függetlenség a nemzedékeket jelentő nemzetnek és nem egy nemzedéknek java. Ez az egyetlen örökség, amelyet a jelentől jogosan követel a jövő, ahogy a fiú megkövetelheti apjától neve becsületének örökségét.

Szabadság, egyenlőség és nemzeti függetlenség a nagy eszmei kapocs, mely 48-cal összefűz bennünket és korszerű tetteket követel. E nagy erkölcsi javaknak, ezeknek az emberi eszméknek élvezetére minden nemzedék meg van híva és birtokukra minden nemzedéknek jussa van. Amennyit belőlük ma korszerűen meg tudunk valósítani, annyira közelíti meg korszakunk az első 48-nak magaslatait és amennyi áldozatos elszánás van bennünk ez emberi eszmények önzetlen szolgálatára, annyira vagyunk méltók 48 utódainak neveztetni. Mert egyetlen nép sem lehet nagyobb eszményeinél és egyetlen nemzedék nagyságát sem a siker méri, hanem követett célja és eszménye, amelyet okossága által vezérelt áldozatkész-készségével szolgál.

Hazánk - 1948. március 12. 1.l.