Barankovics István: Bethlen István gróf

Si monumentum requiris, circum spice!
Ha emléket keresel, tekints körül!
(A westminsteri székesegyház építőjének
sírfelirata a székesegyház hajójában.)

Ha a középkori képíró krónikás meg akarta örökíteni valamelyik kiemelkedő kortársának képét, végletek között mozgó képzeletével úgy látta, hogy csak két megoldás között van választása: vagy aranyalapra feketével rakja föl az arcot, vagy fordítva, fekete háttérre arany arcot fest ki. Ebből az ábrázolási módból teljességgel hiányzott a tárgyilagosság, mégis megvolt benne az ítélkezésnek egy történetileg is értékes morzsája; nevezetesen, ez az ábrázolási mód a tömegkortárs értékelését fesztelen hangsúllyal mondta ki, minden gátlás és bírói szenvelgés nélkül leplezte le a tömeg és a kiemelkedő kortárs viszonyát, a tömegnek mindig elfogult és mindig naiv szenvedélyességével. Mérlegelő ítélet helyett a legtömegszerűbb magatartást, érzelmi állásfoglalást rögzített le az utókor számára. Ez a látás a kiemelkedő kortársat csak in illo tempore tekinti, csak a kortársakhoz való viszonyát érzékeli, tulajdonképpen nem is a kiemelkedő kortársat szemléli, hanem a tömeg lelkében róla hordott tükörképet nézi. Ebben a naiv, de őszinte és önleleplező ábrázolási módban kifejezést nyer a tömeg és a kortárs-kiválóság viszonyának egy örök lélektani törvénye is, az a tény, hogy a kiváló politikai egyéniséget a tömeg szereti vagy gyűlöli, de a fölötte álló személyi tünemény titokzatos belső természetéből származó, vonzó vagy taszító erővel szemben közömbös maradni nem tud. Nietzschei megfigyelés, hogy gyűlölni csak fölfelé lehet: a gyűlölet lázadás valami kiválóbbság vagy nagyobb erő ellen. Különösen eltömegesedett korunkban, amely a tömegszerűt az értékrend csúcsára emelte, és kivált a cselekvő politikai egyéniségek állanak a tömeg gyűlöletének és szeretetének ütközőpontjában, akik a tömeg életébe belenyúló politikai hatalmat anyagilag is gyakorolták, akik tehát nemcsak az egyéniségükből áradó szellemi-erkölcsi erővel, hanem politikai hatalmukkal is állást foglaltak a tömeggel szemben, ami a tömeget velünk szemben is állásfoglalásra ingerelte.

A háború utáni magyar politikai világnak egyetlen olyan egyénisége van, aki egy természeti tünemény megfejthetetlen erejével hatott környezetére, akivel szemben pillanatra sem tudott közönyös vagy észre nem vevő lenni a közvélemény, aki hatalomban és hatalmon kívül sui generis hatalomnak mutatkozott. Akit még ellenségei sem gyanúsíthattak meg az olcsó népszerűség hajhászásával és aki körül mégis föltört a szeretet forró gejzírje éppen úgy, mint a gyűlölet lávája. Akit éppen ez a körötte dúló nyugtalanság, az, hogy érdek nélkül senki se képes szemlélni őt, megfosztott attól, hogy kortársai higgadt ítéletét hallhassa magáról. Egy férfi, akivel szemben az egész közvélemény, akár pro, akár contra, elfogult és indulatos, de mindig állásfoglalásra kész, aki kortársai tárgyilagos állásfoglalására magával szemben szinte már nem is számíthat, de aki gyűlöleten és szereteten túl mégis mindenkié, tisztelőké és gyűlölőké, éppen azért, mert senki sem tud közömbös lenni iránta. Egy férfi, aki hatalmát nem valamely jól szervezett érdekkör vagy osztálya együttérzéséből, hanem saját egyéniségéből meríti: kinek a helyzeti energiáktól függetlenül önsúlya van. Egy férfi, aki magányos, mert mindenkié, a forradalomban összeomlott és a békeparancs által megnyomorított ország újjáépítője, hazánk nemzetek közötti helyzetének külpolitikájával immár egy emberöltőre meghatározója, belső fejlődésünk irányának kezdeményezései által hosszú időre kiszabója, nemzedékünk anyagi és szellemi környezetének és így nemzedékünk sorsának alkotásai és mulasztásai által döntő alakítója, szóval: a trianoni Magyarország és magyarság arcának szobrásza: gróf Bethlen István.

Nemzedékünk anyagi és szellemi környezetéért kétségen felül Bethlen Istváné az érdem és a felelősség oroszlánrésze egyaránt. Alkotásai és mulasztásai akarva-akaratlanul sorsunk elemeivé lettek immár: nagyonis érdekeltek vagyunk tehát, kissé munkatársak és ellenfelek is, felelősségében valamiképpen osztozók. Politikájának taulságai által, sikerei és kudarcai által Bethlen csak a jövendő nemzedékének lehet majd tanítómestere, akiknek számára az idő kellő távlatot és az igazságos ítéletalkotáshoz szükséges napi érdektelenséget biztosít majd, hogy a bethleni művet arányosan, napi esetlegességeitől és a kortársai indulatosság elfogultságaitól megtisztítva, állíthassák a trianoni Magyarország történetének képébe. Csak az idő távolsága igazolhatja, vagy cáfolhatja meg a teljes bethleni politikai gondolatszerkezet érvényességét, mikor a végső kifejletnek ismerete módot ad majd előrelátása helyes vagy téves mivoltának eldöntésére is. De az egyéniség, amely a mű mögött van, amelynek a mű csak emanációja és amelynek lényegén és formáján a mű sorsa semmit sem változtathat, - a legnagyobb méretű magyar politikai egyéniségek egyike, tanítómesterünk kell legyen erényeivel és hibáival egyaránt.

A tárgyi politikai alkotások, a hatalomban való részesedés különben is csak másodlagos jelentőségűek lehetnek egy politikai egyéniség megismerésében. A magyar történelem nem egy olyan kiváló politikai géniuszt ismer, akitől a balsors makacs következetességgel megtagadta a hatalmat, akinek valóban csak a fizikai hatalmat kezére adó szerencséje hiányzott, hogy alkotó államférfiúvá válhassék. A hatalomban való részesedés természetesen nagy súly annak a mérlegnek serpenyőjében, mely a történeti szerep jelentőségét és a felelősséget méri le, de a politikai egyéniségnek belső értéke és jelleme nem függ a szerencsétől, attól a szerencsétől, amely nem egyéb, mint a körülményeknek a politikus akaratán és befolyásán kívülálló, kedvező vagy kedvezőtlen csoportosulása. Bizonyos értelemben azonban a politikus maga teremti szerencséjét, s ebben a vonatkozásban szerencséje rávall egyéniségére. Ha a politikus szerencséjén a cselekvésre legalkalmasabb pillanat kiválasztásának szellemi, és megragadásának akarat-taktikai képességét értjük, akkor ez a szerencse már a politikai egyéniség egyik legjellemzőbb tulajdonsága, amelynek hiánya a legkiválóbb politikai géniuszt is megfosztja az államférfiúi mivolt ismérveitől. Valamely politikai egyéniség értékét és jellemét, a nemzet politikai géniuszainak sorában elfoglalt helyét tehát alkotásain innen és túl, szellemi-erkölcsi alkata, nemzete hivatásáról és a világban elfoglalt helyzetéről alkotott képe, nemzetpolitikai koncepciója, a nemzet számára javallt céljai, e célok megvalósítását szolgáló eszközök mikénti kiválasztása és a hatalomhoz való személyes viszonya határozzák meg.

Vajon minőnek mutatják e meghatározók Bethlen István politikai egyéniségét?

Sajnos, a nagyság, a lapályi embert is magasbaemelő kiválóság, lényege szerint mindig titok marad: fogalmainkkal nem meríthetjük ki, csak hitünkkel érezhetjük meg. A kiemelkedő egyéniség nem egyszerisége, hanem titokzatossága miatt kimeríthetetlen a fogalmak hideg formáival, de egyúttal ugyanezen okon izgató és nyugtalanító, vonzó vagy taszító külön világ. Korántsem hiszem, hogy a bethleni politikai egyéniség lényegét úgy tudnám megragadni, hogy elemeire bontva megmutathatnám e különvilágot egységgé szervező törvényeket. Aki emancipálni képes gondolkodását a bethleni egyéniség ellen föllázadt gyalogszellemek alpári diktatúrája alól, s aki a mai Magyarországot is csak az Örök Magyarország, s a mai nemzetet is csak az örök magyar nemzet egyik állomásaként szemléli és szereti, az legyőzve a kérészéletű kortársi ítélkezés indulatosságát és szemét a sivár politikai homokbuckákról a magányos havasokra emelve föl, Bethlen Istvánban a nagy magyar politikai hegyláncnak utolsó oromzatát fogja látni, azoknak az iránytszabó, sorsküldötte magyar nagyoknak egyikét, akikben időről-időre szállást vesz magának az Örök Magyarország lelke, aki, fajtánk politikai szellemének evangélistái voltak. A lényeglátó magyar szemet a bethleni egyéniségben a nagy formátumon túl az igézi meg, ami benne nem is bethleni, hanem örökmagyar lényeg, amiben történeti fároszainknak folytatása: az, hogy egyéni életévé éli a magyar sorsot, szinte szétoldódik a történeti időben, a magyar sors inkarnációja, annak az örök magyar szellemnek huszadik századi megjelenítője, amely kiválasztottjainkban folytatja vándorlását a magyar időnek végezetéig.

E nagyok sorában is Bethlen a Széchényi-típusú magyarok vonalán áll. "Gróf Széchenyi Istvánt vallom a magyar politikai gondolkodás nagymesterének és bármennyire bámulom Kossuth Lajos titáni szellemét, azt tartom, hogy egy ellenséges népektől körülvett, szorongatott és létéért oly nehéz küzdelmet folytató kis nemzet, mint a magyar, csakis Széchényi tanításainak nyomdokain haladva lesz képes a viharok között megállni." (I.6.)** Széchenyi és Bethlen, természetesen idegrendszerük különbsége szerint különböző reakciókkal, de egyképpen és legmélyebben azt érzi, hogy a magyarság állandóan a halál árnyékában áll, hogy a magyar nemzet előtt földrajzi helyzete és irtózatos történeti vérveszteségeinek sorozata állandóan a lét- és nemlét kérdését tartja nyitva. A sötét végzetű Széchenyit szédítő végletek között dobálja ez az alapérzés, Bethlen száraz szenvedéllyel fűtött higgadtsággal alkalmazkodik hozzá; ott lappang az minden politikai gondolata és cselekedete mélyén. Ha politikáját egy létfilozófiai alapelvre akarnók visszavezetni, azt kellene mondanunk, hogy a bethleni politika alapelve így fogalmazható meg: lappangó vagy jelenlévő, de állandó veszedelmek fenyegetik puszta létünket, ezért politikánkban puszta létezésünk legfőbb érdekének mindig alá kell rendelnünk mikénti létezésünk részletkérdéseit. Ez az alapelv meggyőződésem szerint a mély-magyar életérzésnek hiánytalanul megfelelő politikai álláspont. A magyar életérzés sokat vitatott és magyarázgatott tragikus mivoltára utal: idegenek nem is érezhetik, mert az ösztönökben él. Nem a helyzetünket és a történeti tanulságokat mérlegelő gondolkodás párolta le, hanem az évezredes magyar végzet oltotta ösztöneinkbe. Legnagyobb szellemi magaslataink és egyszerű népünk egyaránt ezzel a gesztussal állanak szemben sorsunk titkával. Ez az alapérzés vizionált Vörösmarty és Kölcsey nemzethalált látó képzeletében, Széchenyi őrült jóslatában, ez lobbant föl Ady forradalmárságában, Zrínyi magányában éppen úgy, mint a magyar nép huszárosan hetyke halálos magatartásában. Ebben az alapérzésben a temetők figyelmeztetése mozdul fel, általa a századok vigyáznak bennük a lét- és nemlét partjára dobott Örök Magyarországra. Ebben az alapérzésben őrizték meg a hibátlan magyar ösztönök történetünk legmélyebb taulságát és legszükségesebb figyelmeztetését. Érezzük, ha nem is értjük, és követeljük anélkül, hogy általa végzetünk arcából valamit is kiolvashatnánk. Létünk tehát titok: "Valóban csoda, világraszóló csoda, hogy élünk." (II.31.)

Azok a magyarok, akiket végzetük ezzel az alapérzéssel terhelt meg, vagy konzervatívok, vagy forradalmárok voltak. Ezzel az alapérzéssel Bethlen is csak konzervatív vagy forradalmár lehetett. Semmiképp sem járhatta a derülátó Kossuth Lajos "titáni szellemének" útját, aki egy vesztett szabadságharc előestéjén, mikor már hallani lehetett a leszakadó ég zuhanását, világszabadságot hirdetett Szeged piacán, de akiben a magyar csoda másik arca világít a századokba, az egeket megvívó hit halálos szépsége és a mindenen túl is élni akaró élet lebírhatatlan akarata. Ez az alapérzés Bethlent konzervatív politikussá determinálta, reform-konzervatívvá, aki a vant nem szívesen kockáztatja a bizonytalanabb leszért, aki hagyomány és haladás szintézisében látja a fejlődés egyetlen biztos és eredményes útját. Ez a bethleni konzervativizmus kevésbé volt merész a haladásban, kivált a belpolitikai újítások terén, mint amennyit a kockázat helyes kiszámítása is megengedett volna, sőt amennyire hitünk és meggyőződésünk szerint pl. a földkérdésben éppen az egészséges haladás érdekében elengedhetetlenül szükség lett volna. De teljesen távol esett tőle a meglévőnek nyugodt élvezetét a kockázat izgalmával megzavarni nem akaró maradiság éppenúgy, mint a múlton andalgó s az élet ütemét megerőszakolni akaró konzervatív formalizmus, vagy a gyávaság és a hiányos kezdeményező erő erényeivel tündöklő retrográdia. A bethleni konzervativizmus árnyékoldala volt, hogy a reformkonzervativizmusban a szó első tagja csak jelzője maradt a másodiknak, de a szükségszerű egyensúlyt sokszor nem érte el. Bethlen nem azért kerülte olykor a szükséges kockázatot is, mert konzervatív volt, hanem azért lett konzervatív, mert a magyar sorssal szemben való alapérzése folytán minden kockázattól féltette az állandóan lét- és nemlét partján imbolygó nemzetet. "... az a kérdés, elég erősek vagyunk-e, létünk annyira biztosított-e már, hogy kockázatok vállalásával is és radikálisan számoljuk fel mindazt, ami a múlt intézményeiből a modern Nyugat szeme előtt és belső érzésünk szerint is talán elavultnak látszik, vagy óvatosan, megfontoltan, kockázat nélkül haladjunk előre, tisztában lévén azzal, hogy a célhoz így csak lassabban, későbbi időpontban, de biztosabban érünk el." (I. 6-7.) "Az óra kategorikus imperativusza" így hangzik Bethlen lelkében: " ... ha Széchenyi a múlt szászad derekén minden kockázattól féltette nemzetéét és a tragikus következmények igazolták intő szavát, ma, amikor százszor nagyobb veszélyek környékezik a nemzetet, amikor minden ballépés nemzeti halált jelenthet, minden kockázatot kerülni a politikai művészetnek elementáris követelménye kell legyen."' (I.7.) A nemzet létének ingatagsága, amelynek tudata Bethlen eltiltotta a kockázatos politikától, indító oka, forrása és egyben helybenhagyó megerősítője volt Bethlen István eredendő, lélekalkati konzervativizmusának.

Az éremnek azonban itt is két oldala van. Ha a konzervatív hajlam rovására írtuk a reformálás elégtelen mértékét és ütemét és a kor szükségletei iránt való érzék bizonyosfokú tompaságát, ugyancsak e hajlamból és tulajdonságból táplálkoztak Bethlen politikai egyéniségének legértékesebb elemei, legragyogóbb erényei is. Egy nagyformátumú politikai szellem konzervativizmusa sohasem puszta formalizmus, vagy múltra hajló, kegyes mozdulatlanság, hanem épp ellenkezőleg: a lázasan alkotó szellemnek tradicionálista életformája. A konzervatív politikus nemcsak a jövő és jelen harcosának, hanem a holtak mandatáriusának s egy örökség sáfárjának is érzi magát. Egyénisége tehát visszafelé kitágul az időben, mintegy egyidőssé lesz nemzete történetével, és így az időszerűség törpesége fölé emelkedvén, történeti távlatok nyílnak föl előtte, s mindez történeti mértékben való gondolkodásra képesítik, és történelmi felelősségérzettel terheli. Vagyis: Bethlen konzervatív alaphajlama nemcsak a reformok fékje volt, hanem még inkább önfék azokkal a lehetőségekkel és pillanatnyilag igazolható, sőt sokszor a közóhajjal is párhuzamosan haladó politikai alkalmakkal szembe, amelyek Bethlent a nemzet tradicionális ösvényéről való letérésre, vagy az időtlen nemzeti érdekekkel szembenálló, pillanatnyi nemzeti érdekek népszerű országútjára csábították. A világháború utáni fölfordult Európában, mikor a nemzetek belső élete mindenütt az anarchia mezsgyéjén tántorgott, egészen példátlan és páratlan Bethlennek az a teljesítménye, hogy a régi rendet összetörő anarchikus állapotból diktatúra nélkül vezette át az országot a rendnek alkotmányos állapotába. Holott a diktatúra bevezetésére minden erkölcsi igazolása és politikai indító oka meglett volna, hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben, mint 1848 óta bármikor és bárkinek magyar földön. Miniszterelnöksége előtt a kommün ájulatából fölébredt ország két évig sikertelenül kereste a teremtő rendet. Éppen a rendetlenség és a régi rend intézményeinek eltűnése indokolta volna, ez egyszer kielégítően, a diktatúrának átmeneti bevezetését, vagyis a rendcsinálásnak és a viszonylagos állandóság és biztonság megteremtésének legkézenfekvőbb módját. Európában minden ország, amely háború után a hazánkéhoz hasonló állapotban szenvedett, diktatúrában kötött ki, vagy a diktatúrát hozó anarchikus demokráciába tévedt, de múltját belső életformájában egyik sem tudta folytatni. Egyedül a kicsiny Magyarország, Európa legszerencsétlenebb földdarabja volt képes a nyomor- és gonoszságteremtette fölfordulásból diktatúra vagy mob-uralmi demokrácia nélkül a rend fénylő szigetére kerülni, olymódon, hogy Bethlen ősi alkotmányunk demokratizált formájában megteremtette az erős központi hatalom és a közszabadságok termékeny egyensúlyát. Ez a bethleni konzervativizmus és tradicionalizmus mentette meg az országot attól, hogy Bethlen kormányzása a csábító alkalmak és lehetőségek irányában diktatúrába, vagy mob-uralmi demokráciába hajoljon át, holott egyik felé személyes hatalma, a rendetlenség-adta erkölcsi igazolás és egy fáradt társadalom csömöre, másik irányba pedig az akkori "koreszmék" csábították. Bármi legyen valakinek a véleménye a Bethlen-teremtette belpolitikai szerkezetről, csak rosszindulat vagy tudatlanság vitathatja Bethlennek ezt az érdemét, mely utódaink igazabban látó szemében egykor még méltó elismerésre fog találni, de a nemzetnek már ma is dicsősége és politikai géniuszunk fölényének elvitathatatlan bizonyítéka a peremnépek és az új "úrnépek" fölött. Természetesen az a tény, hogy Bethlen nem nyúlt a diktatúra eszközéhez, előtte még számtalan más érvben lelte indítóokát, de ezek az érvek csakis egy konzervatív politikai egyéniség fölött bírhattak olyan érvénnyel, hogy a hatalomszerzés természetes ösztönét, a személyes hatalomnak démonát legyőzhették.

A bethleni politikai arcnak karakterisztikus vonása a reálpolitikai erő is, amely stílusában szintén reform-konzervatív. Olykor erős politikai egyéniségeket is realistákká tesz a képzelőerőnek kicsisége. Ezek azonban nem érdemlik meg a reálpolitikus nevét, mert rajtuk a maradiság bélyege ég. Legfennebb a maradandóság fölkent lelkei lehetnek, mivel erős politikai intellektusuk és tiszteletreméltó erkölcsi tulajdonságaik sem pótolhatják az alkotóképesség egyik nélkülözhetetlen elemét, a képzelőerőnek teremtő segítségét. A legnagyobb reálpolitikusok egyike, Cavour, akivel diplomáciai alkatában és reálpolitikai stílusában Bethlen István annyi hasonló vonást mutat, éppen a rendkívüli képzelőerő és az élesre finomult valóságérzék harmóniájában bírta reálpolitikai képességének legtisztább forrását. Bethlen reálpolitikusnak vallja magát, s minden, nem reálpolitikai utat-módot tévesnek mond. A reálpolitika, persze, nem vakondok-szemhatár, és nem is nagy és nemes célokat mellőző, gyalogló politika. Ellenkezőleg. Csak magas eszmei koncepcióval rendelkező, s egyúttal rendkívüli valóságérzékkel és képzelőerővel megáldott politikusok képesek valódi reálpolitikának folytatására, amelynek lényege éppen az, hogy a helyes és magas eszmei koncepció keresztülviteléhez az eszközöket nem a szándékok szerint, hanem a lehetőségek és a körülmények szerint és a valóban rendelkezésre álló rezervoárból kell kiválasztani. "Elmondhatom Apor Péterrel,... hogy mindannyian tudtuk, hogy mit lett volna kívánatos tenni, de mindig azt tettük, amit lehetett, s az adott körülmények megengedtek." (II.375.) Magas célok nélkül nincs reálpolitika, legfennebb siker-politika, viszont a lehetőségekkel és a körülményekkel nem számolva, legjobb esetben délibábpolitikát űzhetünk, ha azonban fortuna elfordítja tőlünk kegyeit, akkor katasztrófapolitikát. A reálpolitikai egyéniség éppen azért a legmagasabb megvalósulása a politikus-ideálnak, mert reálpolitika folytatásához a legkülönbözőbb személyes képességek egyensúlyos egységére van szükség. Valóságérzék és képzelőerő, politikai érzék, amellyel úgy születik az ember, ahogyan épeszűnek vagy hülyének jön a világra, s amelyet gondosság fejleszthet, de meg nem adhat, - rendkívüli előrelátóképesség, amely egy-egy cselekmény hatását ki tudja számítani, - a történeti méretekben való gondolkodás adománya, mindezek nélkülözhetetlenek annak, aki egy nép sorsát a reálpolitika eszközeivel akarja alakítani.

A bethleni reálpolitika arra vall, hogy Bethlenben e reálpolitikai képességek kivételesen szerencsés összhangban egyesültek. Az a tragikus színezetű magyar életérzés, amelyet föntebb a nemzettel szemben való bethleni magatartás legmélyebb meghatározójának neveztünk, a reálpolitikai képességek kifejlődésének és érvényesülésének kedvezett. Bethlen szemében a magyarság helyzete a világban a többi fajok és a népek között, számbeli kicsiségünk, tragikus vérveszteségeink, az élet annyi vonalán súlyos csatavesztéseink, önmagunk fajhibái (mint Bethlen nevezi nemzeti vétkeinket) mind e tragikus életérzés hiteltetői. A szilárd formákat fölvenni képtelen (mindig az ellenállás formáit fölvevő) germán amőba kelet felé mozgásának útján álló kisszámú nép, melyet észak-déli irányban a szláv harapófogó szorít, megcsonkult országterületen, folytonosan tért veszve a szláv, germán és román fajok lassú terjeszkedése által, - ez a magyar fajnak biztonsága. Kevesebb, mint a magyar államé. Bethlen, a reálpolitikus, nem napi méretekben gondolkodik, a veszedelmet nem csupán mai erejük és mozzanatos formájuk szerint értékeli, hanem szelleme magasából történeti léptékekben lát és mérlegel. Történeti távlatokban legriasztóbb méretet a szláv veszedelem ölti fel Bethlen előtt: "Szob és Szabadka a szláv harapófogó északi és déli ága, amely azon a napon zárul össze, amelyen a szláv népek hatalmi csillaga Oroszország talpraállása folytán felragyog." (I.12.) "Lehet-e kérdés aziránt - kérdi -, hogy a 150 milliós fiatal és elhasználatlan energiákkal rendelkező orosz óriás még mérhetetlen nagy elhivatottsággal bír a jövőben? Azzal a biztonsággal, amellyel állítható, hogy kétszer kettő négy, fog ez bekövetkezni. És az is bizonyos, hogy ha nemzeti létünket addig nem biztosítjuk, akkor az északi és déli szláv és a román tenger hullámai összecsapnak a fejünk felett. A Gondviselés azonban egy újabb moratóriumot adott életünknek. Meddig tart ez a moratórium...? Lehet, hogy még egy évszázadig is. Életünk attól függ, valyon ezt a moratóriumot ki tudjuk-e használni kellően és meg tudjuk-e idejében oldani a problémát, amely elé a sors állított. Nincs tehát veszteni való időnk egy pillanatnyi sem. Az egész magyar politikát ennek a feladatnak a megoldására kell beállítani, mert ez a magyar politika fő kérdése, amellyel áll, vagy bukik a nemzet." (I.12-13.) A bethleni koncepció szerint is a három nagy európai népfaj, a szláv, a latin és germán népfajok közül természetesen szövetségesünk a latin népfaj lenne, továbbá azok a népek, amelyekkel a germán és a szláv veszedelemmel szemben közös a védekező érdekünk. Olaszország felé, mivel a lehetőségek megvoltak rá, Bethlen ki is építi hasznos kapcsolatainkat, sőt mondhatni, hogy e barátság legkisebb lehetőségét is a legnagyobb diplomáciai zsenialitással hasznosítja, például a soproni népszavazás esetében, amely végleg becsapta a nyugati szláv korridorra vonatkozó cseh-jugoszláv törekvések kapuját, és amely mindig egy minimális külpolitikai lehetőség maximális kihasználásának klasszikus példája marad. Megköti a török és a lengyel barátsági szerződést, utunkat egyengeti nyugaton párisi és londoni látogatása (ő volt az utolsó magyar miniszterelnök, a Párisban és Londonban járt). Fölismervén a békeszerződések fölbontása szempontjából Németország elsővonalbeli helyzetét, baráti lábra áll Németországgal és Ausztriával egyaránt -, de a nyugati demokráciákkal való termékeny kapcsolatot lehetetleníti a kisantant, és az a nyugati fölfogás, amely a kisantantban securité közép-európai bástyáját látta. A Németországgal való kapcsolat mélyebb indoka Nyugat elzárkózása és a 19-es békék elleni közös út, a szláv veszély és a gazdasági érdek.

Hiszen: "a magyar nemzet fennmaradása attól függ, hogy képes lesz-e azon a területen, amelyet a Kárpátok öveznek, s amely a Duna-Tisza medencéjét öleli át, a maga uralmát újból kellően biztosítani... A magyar állam mai geográfiai határai mellett ez a nemzet végleg el fog pusztulni, ha nem képes uralmát az olyan területekre is kiterjeszteni, amelyek nélkül biztosított önálló léte és fönnmaradása el nem képzelhető. A nemzetnek nincs más választása..." (I.12.) a nemzetre leső külső veszedelmek elhárítására tehát ez e bethleni menetrend: a kisantant fölszámolása, a magyarság hatalmának kiterjesztése, a germán-szláv két malomkő közé kerülés elhárítása érdekében és a békeszerződések ellen baráti viszony a germánsággal, de megállás a germán keletretörekvés útján önállóságunk és függetlenségünk csorbítatlan megőrzése által, hogy így felkészülhessünk a szláv óriás halálos ölelésének szétpattantására. Nincs akart félreértés híján az a vád, hogy Bethlen a holnapi veszedelemmel való hadakozás közben elfelejtett fölkészülni a küszöbön álló ellenséggel szemben. Történeti távlatokban a bethleni koncepció hibátlan; nem a koncepció alapvetésében, hanem a tennivalók sorrendjének megállapításában van a különbség közte és hozzá méltó ellenfelei, például a lángeszű ifjabbik Andrássy között. Éppen Bethlen reálpolitikus mivoltát bizonyítja, hogy e századokra szóló történeti koncepciójához való hűtlenség nélkül riadt föl, mindig alkalmas eszközökkel, a közvetlen veszedelem ellen is, gondoljunk legutóbb az Anschlussról és az ukrán tervekről szóló megnyilatkozásaira. A bethleni koncepció elleni vád, a sorrendi különbségen túl, tulajdonképpen abból a fogyatkozásunkból ered, hogy a veszedelmek ellen csak akkor emeljük fel a védelem fegyverét, amikor Hannibál már a kapuk előtt van. Ezért nem veszünk tudomást - a többi közt - egy emberöltőnél hosszabb ideje az északi és déli szlávság lassú hódításáról, amely embert és földet vett és vesz el tőlünk. Másfajta hódításról nem is szólván...

A bethleni politika azonban széchenyista stílusú: a magyarság belső megerősödésében látja létünk legfőbb biztosítékát, amelyet elibe helyez a létbiztosítékként fölismert kül- vagy belpolitikai szerkezetnek. Nyilván itt van elrejtve egy lényeges különbség Bethlen és nagy államférfi-kortársainak reálpolitikai szemlélete és stílusa között. A bethleni koncepciót Széchenyi szelleme hatja át; szerinte számbeli emelkedésünk, anyagi, erkölcsi és szellemi megerősödésünk és nemzeti öntudatunk maximális kifejlesztése nélkül minden más létbiztosítékunk ingatag és törékeny, az idő változásai szerint esendő, terjedjen ki formális politikai hatalmunk bármily messzire. Nyilván a nemzetiségektől szorongatott Erdély fiának személyes élménye is közreműködött e szemlélet kialakításának. Bethlen kora áramában él, szellős szellem, akin átfújnak az európai szellemi viharok. Mégis: a háború előtt szinte egyetlen nagy politikai egyéniségünk, aki több vonatkozásban is függetleníti magát attól a liberálisnak nevezett állam- és nemzetszemlélettől, amelynek magyar változatát nebántsvirágnak tekinteni a kor szellemi magaslatához egyedül méltó magatartás volt az elit szemében. Egyáltalában nem hiszi, sőt keményen tagadja az akkori kényelmes közhiedelmet, hogy a lojális állampolgár már a magyar nemzetnek is hív tagja, hogy lendületes megmagyarosodó, a nyelvükben magyarok már csakugyan magyarok, vagy éppen pótolhatnánk a független történeti magyar intelligencia hivatalnoksorba bukó seregét. A magyar állameszme nemzetiségszelídítő varázsának cseppet sem hisz, kegyetlen realitással tárja föl a mélyben dolgozó erők irányzatosságát. A harmincmilliós magyarság ábrándjának felhőtipróival és azokkal szemben, akik a politikai hatalomnak, az állameszme varázsának és a belátásos összefogás eszméjének a nemzetiségi kérdés megoldásában komoly jelentőséget tulajdonítottak, - Bethlen a meztelen valóságot meri látni, és ki is mondta, hogy a nemzetiségi kérdés nem politikai kérdés, hanem a fajok könyörtelen, változó körülmények szerint változó eszközökkel, nyíltan vagy lappangva folytatott harca, természeti törvényeken alapuló küzdelem, melyet semmiféle politikai mesterfogás meg nem old és el nem dönt, hanem csakis az erő és a hatalom. "A faji ösztönöknek, az érzéseknek, a vágyaknak, a történelemnek és a nemzeti ideáloknak ellentétességéből fakadnak" ezek a nemzetiségi harcok miértis ezeket "nem fogja kiegyenlíteni semmiféle okoskodás soha", semmiféle politikai megegyezés vagy szerkezet. Minden politikai mozgolódás és "félreértés" vagy torzsalkodás és megegyezés "a kérdést felszínen érintő csekélységek." (I.85.)* "Erdély felett tartósan az fog uralkodni, aki a nemzetek létérti küzdelmében szerepet vivő nagy tényezőket a maga számára huzamosan kedvezően alakítani képes lesz. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, azt a természet törvényei a leggyönyörűbb nemzetiségi politikai egyetértés mellett is szét fogják morzsolni. Mi ezen az úton vagyunk, amint azt a matematika, az egyszeregy bizonyítja, ha az utolsó percben észre nem térünk." (I.65.) Élt-e magyar a hazában, kinek ereiben meghűlt volna a vér Bethlen 1912-ben elhangzott, irtózatos igazságú jóslatának hallatára: "Szegény Erdélyország, ha így haladunk, maholnap száraz ággá válik a magyar nemzet élő nagy fáján, melyben hajdan a most még távolban készülő zivatar villámai sújtanak le és dönthetik porba vele együtt a büszke évezredes tölgyet." (I.68.) Sürgeti is a mozdulatlan kormánnyal s a "tehetetlen, önmagafelett", "a végfeloszlásnak induló szervezet reakcióképtelenségét" (I.61-62.) mutató magyar társadalommal szemben a céltudatos erdélyi birtokpolitikának, kereskedelmi és hitelpolitikának megindítását, természetesen hiába. Szava pusztába hal, jóslatai felett a millenniumi dicsőhödő nemzedék mosolyogva tér napirendre. A nemzetiségi kérdésnek ez a bethleni fölfogása nem fér bele a kor liberális nemzet- és államszemléletébe, amelynek egyik legkirívóbb megnyilatkozása volt az állam szerepének túlbecsülése a nemzet életében az a felületes felfogás, amely a politikai vonatkozásoknak döntő szerepet tulajdonított, s pl. az állampolgári hűséget a nemzeti öntudat elsődleges megnyilatkozásának tekintette. Bethlen nemzetiségi koncepciójáról elmélkedvén, említésre méltó, hogy szerinte az unió erdélyi hívei az unió célját és indító okát abban látták, hogy a pusztuló erdélyi magyarság az anyaországtól kapjon erősítést a mélyben folyó nemzetiségi harchoz. A katonai kérdésben elfoglalt álláspontja felett pedig a háború után önmaga tör pálcát, mondván, hogy a katonai kérdés megoldásával - hiszen ez mikénti létezésünk kérdése volt - várnunk kellett volna, hogy a nemzetiségi harcnak javunkra való kimeneteléhez a dinasztia lojális támogatását megszerezzük.

Tipikusan széchényista reálpolitikai szellem hatja át Bethlennek Trianon utáni nemzetpolitikai koncepcióját is, amely a tennivalók sorrendét így állapította meg: 1. belülről kell megerősödnie az országnak, mégpedig elsősorban a lelkinyugalom és egyensúly helyreállítása és a jogrend és jogbiztonság megteremtése által, másodsorban a gazdasági talpraállás és a halaszthatatlan szociális feladatok elvégzése által, hogy a nemzeti összefogás, minden erőnek koncentrálása létrejöhessen a legfőbb cél érdekében; 2. csak az ilymódon belsőleg megerősödött ország gondolhat arra, hogy aktívabb külpolitikai eszközökkel is munkálja nemzeti fölemelkedését és a létét biztosító hatalomkiterjesztést. E program nemcsak a sorrend megállapításában vall Széchenyire, hanem abban is, hogy Bethlen e program sikerének előfeltételét mindvégig a nemzeti egység eszméje konkrét megnyilatkozásaiban pártpolitikai szennyeződéssel jelent meg a nemzet előtt, holott a nemzeti egységről alkotott eredeti bethleni elképzelés kétségtelenül éppen a pártpolitika fölé akarta emelni a nemzetet. A nemzeti egység gondolatának megvalósításában sokan egy fényes etikai palást mögé búvó pártdiktatúrát sejtettek, mások pedig, mint a nivelláció titkos eszközét gyanusították meg. Holott a nemzeti egység bethleni elképzelése éppen ellenkezőleg, olyan erőként akarta a nemzetet átsugározni, amely egy maximális nemzeti öntudatú magyarságot rendel alá minden osztályérdeken és egyéb tagoltságon túl a lét- és nemlét partjára sodort ország és nemzet legfőbb érdekének, amely érdek magába old minden részérdeket, viszont igényel minden áldozatot. Általában Bethlen reálplitikai szemlélete sohasem engedte magát megtéveszttetni erőviszonyokkal számolt, a politika felszínes erőinek játéka által, mindig a társadalmi erőviszonyokkal számolt, a politika eszközeivel is ezeket akarta alakítani, sőt mondhatni, hogy Bethlen a politikai erőket csak mint bizonyos társadalmi erők vetületeit értékelte.

Fölmerült a kérdés, vajon e reform-konzervatív, széchenyista koncepcióhoz hű maradt-e Bethlen István, más szóval: következetes volt-e politikai célrendszerének szolgálatában, és politikai etikája méltónak bizonyult-e a magas célhoz?

A nagyformátumú reálpolitikus is viseli a nagyság átkát. Az ő magaslatáról a lapályi kortársaknak nincsen kilátásuk a dolgokra, tehát nincs meg a helyes ítéletalkotás előföltétele. Így érte Bethlent is a következetlenség vádja. A kortársakat sokszor megtéveszti a célok és eszközök arányának kiszámítására szükséges szemhatár hiánya. Maguk hibájával másokat marasztalnak el bűnben. A bethleni politika következetes volt. Persze, nem abban az értelemben, mintha mindig ugyanazokat az eszközöket ítélte volna alkalmasaknak célja elérésére. Mivel a körülmények és helyzetek folytonosan változó alakzatokban jelentkeztek, ezért a politikai következetesség azt követelte, hogy Bethlen az eszközöket a körülmények és a helyzetek alakulása szerint változtassa. Kétségtelen, hogy Bethlen mindig következetes volt célrendszerének szolgálatában, vagyis a változó körülményekhez és helyzetekhez alkalmazott legkülönbözőbb eszközökkel szolgált változatlan hűséggel egy állandó politikai koncepciót. Talán éppen ezen a téren nyilatkoztak meg diplomáciai és kormányzói zsenialitásának legjobb értékei. Szellemének egyik legerősebb oldala különben is logikája, amelynek ereje pótolta a magyar rétorpolitikusnak egyéniségéből hiányzó vonásait. Szónoki ereje nem a káprázatos retorika, hanem a feszes logika, a száraz szenvedélytől átfűtött meggyőződés. S bár a magyar rétorpolitikussal semmi rokonságot nem tart, nagy szónok is a szónoknak abban az értelmében, hogy beszédében egész fizikai, szellemi és erkölcsi mivoltának jelenlétével hat.

Politikai etikájáról szólván, első tekintetre úgy látszik, mintha Bethlen politikai alkatában adva lenne egy ellentmondás. Nevezetesen, a reálpolitikus mindig számol az adottságokkal és elsősorban ezekre épít, - viszont a reform-konzervatív szellemet az jellemzi, hogy a politikát a tömegek nagy nevelőiskolájaként fogja föl. Az ellentmondás azonban látszólagos. Mert a reálpolitikusnak az adottságokkal számoló magatartása nem azt jelenti, hogy számára a cél szentesíti az eszközöket, hanem azt, hogy a kormányzás eszközeit mindig a kormányzottakhoz kell szabni s ugyanakkor a magas cél érdekében kell alkalmazni. Amikor tehát a reálpolitikustól az etikai elveket számon kérjük, tulajdonképpen azt a kérdést vetjük föl, hogy lehet-e egy országot vagy nemzetet magasabb erkölcsi színvonalon álló eszközökkel kormányozni, mint aminő erkölcsi színvonalon a kormányzottak állanak? A hatalom eszközei tulajdonképpen a kormányzottak társadalmi, gazdasági, szellemi és erkölcsi életberendezésében és felfogásában eleve adva vannak, és ha a hatalom gyakorlója teremt is új kormányzási eszközöket, igazában csak abból teremthet, ami van. Szent István például semmire sem ment volna a modern állam fegyelmező szervezetével, de még a középkori pellengérrel sem, amely büntető és elrettentő erejét abban a társadalmi fölfogásban bírta, amely a pellengért megszégyenítőnek érezte. Kormányzásának eszközei, bár ő maga szent volt, kora erkölcsi felfogásának átlagos színvonalán állottak. Mert egy kormányzási eszköznek hatékonysága végeredményben nem is a kormányzótól függ, hanem a kormányzottak felfogásától és helyzetétől. Angliában a font-csata idején hatásosabb valutakorlátozó eszköznek bizonyult egy fölhívás a társadalomhoz, mint nálunk a büntető szankciók fegyvere. Amint - Szent István írása szerint - görögöket nem lehet római módra kormányozni, hanem csak görög módra, magyarokat pedig csak magyar módra - épp úgy a kormányzás eszközeinek is a kormányzottak színvonalához kel alkalmazkodniok. Kétségtelen, hogy a bethleni reálpolitika mindkét aranyszabályt követte, de föltétlenül magas erkölcsi színvonalon is mozgott, mert a rendelkezésére álló eszközöket a legmagasabb eszmei célok érdekében névelőleg alkalmazta. Ez az alkalmazás tette a bethleni reálpolitikát a tömegek nevelőiskolájává. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy Bethlennek a magyarsággal való teljes azonosulása, nemzeti sorsunknak egyéni sorsává élése, az a legmélyebb alapérzése, hogy fajtánkra állandóan a lét- és nemlét kérdése mered, logikusan is egy nemes erkölcs szellemével kellett áthatnia politikai egyéniségét. A halál árnyékában élő nem lehet komolytalan. Hiszen ez a sötét tónusú alapérzés állandó vita a végzettel, állandó tagadása a pusztán politikai erőviszonyokból levonható konklúziónak, erkölcsi erők segítségülhívása, mert csak morális súly és szellemi erő pótolhatja ki a fizikaiak hiányát. Azok a politikai géniuszaink , akiket a magyar sors állandó esendőségének érzete szüntelenül áthatott, sohasem hízelegtek a nemzetnek, mindig szemibe mondták a fajhibákat és szeretetük vasvesszőkkel járt bűneink között. Ezek látták igazán, hogy fizikai létünk törékeny, s "csoda, hogy élünk", s hogy az erkölcsi fölény sokkal inkább létföltételünk, mint bármely más népnek. "Felemelkednünk is csak úgy lehetséges, ha az egyik oldalon képesek vagyunk kiküszöbölni azokat a nemzeti bűnöket, amelyeket Széchenyi István olyan kegyetlenül tudott a nemzet szemébe mondani, a másik oldalon pedig újból fölkeltjük és fölébresztjük azokat a nemzeti erényeket, amelyeknek megtestesítője és mártírja volt Széchenyi István." (II.37.) "A magyar nemzet újjászületése ... nem az anyagi javak nagyobb vagy csekélyebb mennyiségétől, hanem azoknak az erkölcsi tőkéknek összegétől függ, amellyel a nemzet igazságáért síkraszállani képesek vagyunk." (II.41.) A magyar Panteon Bethlen szerint csak az olyan igazi magyar úr számára van nyitva, aki "lélekben és testben összeforrott nemzetének minden érdekével, és bátran és férfiasan szemébe mondja nemzete igazát mindenkinek, járjon ki érte üldöztetés a legmagasabb polcról, vagy sárral és piszokkal dobálja meg érte az utcai demagógia, és nyelvét öltögesse rá a zsurnalisztikának züllött része, vagy a politikai prostituáltaknak az a hada, amely az olcsó népszerűségnek hízeleg a porban." (II.43.) A bethleni jelszó komoly erkölcsi parancs: "Ujjá kell születnünk lélekben, vagy elpusztul a nemzet." (II.43.) Íme, a bethleni látás: fizikai létünket is csak a fizikaiaknál magasabb erőkörök áramába való bekapcsolódásunk biztosíthatja. Így nő ki a tragikus alapérzésből a magyar sors epikája, amely magasabb erők segítségével akarja éltetni a nemzetet.

Bethlen személyes viszonyát a hatalomhoz a kötelességtudat határozta meg és a nemzeti szolgálat szellem hatotta át. Fölényét a hatalommal szemben mindvégig töretlenül megőrizte, a hatalom csak eszköz volt számára, amelyet erős kézzel tartott és használt. Az uralkodás démonikus varázsa soha meg nem igézte. Önként dobta el magától a hatalmat és magyar miniszterelnök szegényebben még soha ki nem lépett a Sándor-palota kapuján, mint ő. Lelke istenét vitte oda, egyetlen kincsként ezt hozta ki. Úr volt a hatalomban is, ura a hatalom démonának, amelyeknek bűbája csak legritkább egyéniségeket nem tudja magához rontani. Bár a hatalmat a magyar nagyúr előkelő türelmével és hideg fölényével gyakorolta, mégis szakszerűen, céhbeli és vérbeli avatottsággal, a hatalmi gépezetnek olyan mesteri kezelésével és a hatalmi előnyöknek olyan taktikai művészettel való hasznosításával, hogy sok szempár a hatalomtechnikus és taktikus nagy arányaitól a politikai egyéniség nemesebb anyagát meg sem látta. Ez a gondolkodni lusta és hamisságra hajlamos felületesség a nagy hatalomtechnikus Tisza Kálmánt idézte Bethlen láttára, Bethlen reálpolitikus egyéniségének egy alárendelt vonását emelvén egész politikai alkatát meghatározó rangra.

Bethlen egyénisége erdélyi hagyományokat elevenít meg, amelyek a legmagasabb diplomáciának, a fizikai hatalom szellemi erőkkel való megsokszorozásának ragyogó erényeit őrzik. Ha politikai módszerét különösnek érezte a nemzet, ebben nyilván része van annak is, hogy évszázadok óta Bethlen az első olyan hatalmas erdélyi szellem, aki döntően és a fizikai hatalom teljes fegyverzetével alakította a régi királyság bel- és külpolitikáját. Nincs itt a helye, hogy megkeressük politikai egyéniségének erdélyi őseit és szellemi genezisével közelítsünk különvilága megfejtéséhez. Nyilván azonban ősök sora küldte őt és Erdély determinálta e nagy fiát. A balladai Erdély, mely nagy ellentétek szép egysége volt, politikájában és sorsában egyaránt.

A háború után a legsorsdöntőbb lusztrumban e hatalmas politikai egyéniség fonta és tartotta kezében sorsunk fonalát. Ma a törpék bosszúja gyalázkodik körülötte. Gyűlölik, mert szeretik; gyűlölik, mert mindannyian érzik a tehetetlenség kínját abban az akaratban, hogy olyanok legyenek, mint ő. Gyűlölik, mert hiába szeretnének akkorák lenni, mint ő. Magánya páncél és elérhetetlen magasság. Mint sorsunk éber virrasztója, mint őrző a strázsán, áll a hatalomnak "láthatatlan polcán", honnét nem taszítja le senki már, mert oda senki nem emelte őt, hanem magától emelkedett - míg lent egyre hull a pernye, folyvást közelebbről hallik a végzet lépése, s a fórumokon egyre hangosabb a "szájas Kleonok, a szájas suszterek" gyalázkodó és tülekedő zsinatolása, akik mindig készek lennének száműzni a Perikleseket, mert nem hibájuk, hanem nagyságuk miatt gyűlölik őket. A jobbak és a látóbbak azonban, akiket érdek nem fertőz és törpeség nem lázaszt, - gondolkodjanak bárhogyan a bethleni műről -, a lapályi nagyságokról vigasztalódva emelik szemüket Bethlen Istvánra, az ezeréves nagy magyar politikus-hegylánc utolsó oromzatára...

Az Ország Útja – 1939. 7. sz. 385-398.l.

** Az idézet Gróf Bethlen István beszédei és írásai című kétkötetes kiadványból valók. (Géniusz kiadása, 1933.) Az idézetek után zárójelben utaltam a kötetre és az oldalszámra.

*A nemzetiségi kérdésre vonatkozó idézetek 1912-ből és 1913-ból valók! Nem utólagos bölcsességek, hanem valóban próféciák.