Barankovics István: Egységtörekvések és Magyarország

Omnesque gaudetis de pace, modo verum judicate!

Mind, akik Békére vágytok, nézzétek az igazságot!

/Aureli Augustini: Psalmus contra partem donati, Ford.: Babits Mihály:/

I.

Az ifjabbik Andrássy Gyula, a magyar lét külpolitikai vonatkozásainak a XX. században legmélyebb pillantású elemzője, az első világháború a külpolitikai horizontja és nem tudtunk reális és egységes külpolitikai közvéleményt kialakítani. Az első világháborúnak egyik, számunkra legfontosabb tanulságaként pedig azt vonta le, hogy a világot átjáró nagy szellemi áramlatok pozitív és döntő politikai hatalommal rendelkeznek, amit mi sem idejekorán, sem külpolitikai jelentősége szerint nem ismertünk föl. Alárendelt jelentőséget tulajdonítottunk annak, hogy a világ miképpen ítél rólunk. Ha a világ az ellenséges propaganda hamis szuggesztióit igazságokként fogadta el, büszkeségből és nemtörődömségből sem védekeztünk ellenük. Szintén az ifjabbik Andrássytól származik az a mondás, hogy a politikát nem az érdekek, hanem az érdekekről vallott nézetek irányítják. E nézetek sokkal inkább befolyásolhatók, mint maguk az érdekek. Ehhez képest a külvilág magatartása velünk szemben nem aszerint alakult, aminők a valóságban voltunk s ahogyan a külvilágnak is érdekében állott volna, hanem aszerint, aminőnek az általunk kellő figyelemre nem méltatott ellenséges vagy ellenérdekű propaganda hírünket költötte és ahogyan a külvilágnak a saját érdekeiről vallott nézeteit befolyásolta.

Sem az első, sem a második világháború alatt nem volt a békekorszak megszervezésére nézve olyan általános, európai és főként közép-európai érdekkel bíró tervünk, amelybe a magunk jogos nemzeti céljait beépítettük volna. Különösen az első világháború során minden közép-európai népnek volt valaminő, többé-kevésbé általánosabb érdekeket fölölelő terve, amelybe a saját nemzeti aspirációira vonatkozó elképzelését beillesztette és a maga legsajátosabb nemzeti törekvését mintegy általános európai érdekké igyekezett avatni. Ezt a tervet aztán letette a világ döntő közvéleményeinek és hatalmi tényezőinek asztalára. „Nemcsak saját programunkat hoztuk a szövetségeseknek - írja T.G. Masaryk -, de a többi nemzetek fölszabadításának és egész Európa újjáépítésének programját is. Tanú erre az „Új Európa”, amelyet a háború végén az entente államférfiainak a béketárgyalások céljaira angol és francia nyelven adtunk át.”

A második világháborúban sem vontuk le mulasztásunk tanulságát. A két világháború között, fölismerve a trianoni tragédia tényezőit, már az érdekeink ellenére járó tervek ellen védekeztünk, a magunk igazáról és sérelmeiről s ellenfeleink hamis állításairól beszéltünk, de sokkal inkább a magunk igazának, mint a külföldi érdekeknek nyelvén. Helyzetünket a két világháború ideje alatt nehezebbé tette az a körülmény is, hogy jelentékeny emigrációnk nem volt, amely a magyar érdekeket is számbavevő, általánosabb jelentőségű kibontakozási és rendezési tervet bocsátott volna a világ közvéleménye elé. De a mai napig is elmulasztottuk, hogy pl. rendszeres tudományos földolgozásban egy magisztrális munkában tárjuk a világ elé az 1918.  óta érvényesült közép-európai rendező elveknek célszerűtlenségét, Közép-Európát a nagyhatalmi érdekek vadászterületévé tevő elhibázottságát és a közép-európai népek békéjére, biztonságára és haladására nézve katasztrofális jellegét.

Mindezeket a mulasztásokat és hibákat, amelyeknek komoly részük volt katasztrófánk fölidézésében, megújrázni segítene a mai magyar emigráció, ha a fölszabadulás utáni Magyarország külpolitikai helyzetéről és nemzeti céljainkról nem tudna európai, sőt világpolitikai relációkban gondolkodni, ha külpolitikai törekvéseinket és módszereinket függetlenítené azoktól a szabad világot átjáró szellemi áramlatoktól, amelyek a világ és Európa politikai újjárendezésével kapcsolatban állanak, s ha nem tudna a magyar célokról az európai és világpolitikai érdekek nyelvén szólni.

Ha nem zárkózunk el az elől, hogy a közelmúlt története tanítson bennünket, akkor ma és a jövőben mindenesetre állandóan szemünk előtt fogjuk tartani az olyan tapasztalati igazságokat, minők pl. a következők:

• egy nemzeti törekvés elérésének még egyáltalában nem biztosítéka, ha az a nemzeti törekvés vitathatatlanul igazságos és az európai érdekkel harmóniában áll,
• a legigazságosabb nemzeti cél elérésére irányuló tevékenységgel is új parazsat gyűjthetünk a fejünkre, ha időszerűtlen eszközökhöz folyamodunk vagy a meglévőt kockára vetjük a reménybeli többért,
• legjogosabb nemzeti céljainkat is csak abban az esetben tudjuk gyakorlatilag megközelíteni, ha e célokat a világhatalmak törekvéseivel harmóniába tudjuk hozni s ha nemzeti céljainkat be tudjuk kapcsolni a világot irányító szellemi mozgalmak áramkörébe.

***********

Több jel arra vall, hogy a Szovjet elnyomásának megszűnése után nem fogunk visszatérni azokhoz a keretekhez, amelyek között Kelet-Közép-Európa élete az elmúlt emberöltőben lefolyt, hanem Kelet-Közép-Európában, amelynek Magyarország márcsak központi fekvésénél és múltbeli szerepénél fogva is kiemelkedő része, új elvek fogják a nemzetek együttélési formáját kialakítani. Lehetséges, hogy ismét történetünk ama legjelentősebb fordulóinak egyike közeledik, amikor történetileg is hosszú időre megszabatik a pálya, amelyen sorsunk gördülni fog. Olyan általános törekvésekkel kapcsolatban kell állásfoglalnunk és olyan külpolitikai relációk tekintetében kell véleményt nyilvánítanunk, amelyek nemcsak a szomszédos népekkel való állandóbb külpolitikai viszonyunkat határozhatják majd meg, hanem a magunk mikénti belső életére is hosszú időre döntő befolyással lehetnek. Talán nem kisebb jelentőségű fordulat előtt állunk, mint őseink a XVI. században, amikor a Habsburg-birodalommal házasságra léptek és a török alól való fölszabadulást és a szétszakított ország egységének helyreállítását a Habsburg-birodalommal való szövetség útján keresték. Hasonlóan jelentős lehet ez a fordulat, mint az 1867-es kiegyezés volt, amelyet egyfelől egyik leghosszabb békekorszakunk követett, hogy történetünk zivataros századai után végre magunkhoz térhessünk, másfelől az önmagunkkal való rendelkezésnek olyan lehetőségeit biztosította, minőkkel ténylegesen 1526. óta nem rendelkeztünk. Talán oly jelentős kérdésben kell állást foglalnunk, mint Trianon után, amikor a magyarság, mintegy ősi országának szívére visszaszorítva, az előtt a probléma előtt állt, hogy egyetlen megmaradt javát, jövendőjének zálogát, a független államiságot miképpen tudja összeegyeztetni elalkudhatatlan nemzeti törekvéseinek célszerű szolgálatával, s a magyar politikai vezetés ezt a problémát egészen a hitleri erőszak beavatkozásáig úgy oldotta meg, hogy a csonka ország számára az állami függetlenséget és a külső-belső békét anélkül biztosította, hogy elalkudhatatlan nemzeti céljainkról és ezek szolgálatáról akár a béke, akár a függetlenség fejében le kellett volna mondanunk.

E megoldások közül egyik sem hozott teljes eredményt. Értük mindig mikénti létünk terhére kellett árat fizetnünk. De számba véve 1526. óta lezajlott történetünknek legalapvetőbb determinálását, a török korszaknak magyar kultúrértékekben és emberi életekben soha ki nem hevert pusztításait, mindezeknek a megoldásoknak jelentőségét abból a szempontból is mérlegelnünk kell, hogy hozzásegítettek bennünket önálló létünk folytatásához, amelynek megőrzését az ifjabbik Andrássy valóságos csodának nevezte, és hogy megmaradt a mi magyar államunk, ezeréves munkánk és véráldozatunk legnagyobb teljesítménye, a magyar nemzeti géniusznak legállandóbb alkotása. Nyugat szerencsésebb körülmények között élő népeinek alkotásaihoz viszonyítva ez önmagában nem látszik nagy teljesítménynek, de a közép-európai történet viszonyai között nagyszerű és kiemelkedő teljesítmény, amely följogosít bennünket a Zrinyi-i öntudatra, hogy egy népnél se érezzük magunkat alábbvalónak. A magyar állam léte és a magyar helytállás az európai kultúra területét a legkeletebbre tolta ki. A népek a magyar limestől keletre a XIX. századig nem élték át az európai kultúrának nagy mozgalmait. A magyar önbizalomnak forrása és a magyar politikai géniusz szellemi erejének legnagyobb bizonyítéka, hogy annyi rettentő történeti katasztrófa és véráldozat után sem tűntünk el a föld színéről és nem szívódtunk föl idegen népekbe, a leghalálosabb csapások se ölték ki belőlünk az önálló lét ösztönét és európai értelmét, s hogy ellentétben azokkal a népekkel, amelyek évszázadokig sem jutottak el az önálló államalkotásig, vagy évszázadokra elvesztették államukat, nekünk - ha az ország szívére vagy egy részére visszaszorítva is - ezer év óta mindig volt magyar államunk, amely a miénk volt és amelyről a könnyebb sors kedvéért nem mondtunk le soha. Nincs okunk arra, hogy a jövőbe, bármily nehéz legyen, remény nélkül tekintsünk.

II.

Melyek azok a nagy szellemi áramlatok, amelyektől Kelet-Közép-Európa jövendő kialakulását függetleníteni nem lehet? Mi az a külpolitikai horizont, amelybe az új történeti fordulat előtt a magyar ügyet be kell állítani? S mikben állanak azok az alapvető követelmények, amelyeket Kelet-Közép-Európa bárminő formájú újjárendezése és egységes organizációba tömörítése során képviselnünk kell?

Kétségtelen, hogy a világ nagyobb egységek kialakulása felé halad. Már a XIX. század óta az egész földgömb a gazdasági - termelési és fogyasztási - egység állapota felé közeledik. Ezt nemcsak lehetővé tették, de egyenest ki is kényszerítették olyan fejlődési mozzanatok, mint: a technikának egyre szédületesebb haladása, az igényeknek sokfélesége, amelyet csak több ország és több földrész termelvényei elégíthetnek ki, a közlekedésnek a távolságokat legyőző tökéletesedése, a tömegáruk típusának kialakulása és könnyű továbbítása, stb. Már a gazdasági egység törvényei uralkodtak a világon, amikor az államok és a nemzetek még mindig a régi széttagoltság politikai kategóriáiban gondolkodtak és éltek, amelyek egy olyan világnak feleltek meg, amelyen a gazdasági egység törvényre még nem uralkodott. A politikai eszmék és relációk csak igen vontatottan követték a gazdaságilag már egységgé vált világ új igényeit. Mint mindig, most is egyensúlybomlást okozott a gazdasági valóság és a politikai eszmék összeütközése. Katasztrófáknak kellett bekövetkezniük, míg kezdett tért hódítani az a tapasztalati fölismerés, hogy a régi széttagoltság állapota és a régi politikai eszmények az emberi kultúrát, főleg az európai kultúrát megsemmisítéssel fenyegető háborús konfliktusok csíráit hordozzák magukban s nemcsak az egész világ és Európa, hanem az egyes nemzetek belső haladásának is akadályaivá lettek. Még lassabban nyomult be a köztudatba az a követelmény, hogy a gazdasági egységet racionálisan organizálni kell és nagyobb politikai egységeket is létre kell hozni. „... a mai világ - mondta Roosevelt a második világháború idején - nem más, mint egyetlen óriási szomszédság. Ha az elkövetkezendő béke nem ismeri majd el, hogy ma egy a világ s hogy valamennyien szomszédok vagyunk, ha nem az egész emberiségnek szolgátat majd igazságot, az emberek egy új világháború.

Előadás Salzburgban, 1951. január 25-én

Kézirat